1947 és 1949
között több százezer palesztinnak kellett elhagynia az akkori Palesztina, a mai
Izrael területét (a palesztinok minimum hétszázezerről beszélnek, s Naqbának,
pusztulásnak hívják, ami történt).Az idő előrehaladtával a menekültek száma újabb
menekültekkel gyarapodott, újabb generációk megjelenésével több millióra
szaporodott.
Már a 19.
század végi cionisták arra törekedtek, hogy minél több földet szerezzenek meg
Palesztinában, s ezeket gyakran Damaszkuszban vagy Bejrutban élő arab
földbirtokosoktól vásárolták meg.1891-ben arab előkelőségek tiltakoztak, hogy
zsidók földet szerezhessenek Palesztinában. A cionista földvásárlásokat intéző
Zsidó Nemzeti Alap viszont folytatta területszerző politikáját. 1914-ben hozzávetőlegesen félmillió arab és
kilencvenezer zsidó élt az országban.
Az első
világháború után a Népszövetség Nagy-Britanniára bízta Palesztina igazgatását s
az új gazda szabályozni kívánta a földeladásokat. Az 1920-ban meghozott un.
Land Transfer Ordinance rendelkezései szerint csak akkor lehet a földeket
eladni Palesztinában, ha a vevő palesztinai lakos és a palesztin parasztok (a
fellahok) nem adhatják el a földet, amíg nem kapták meg a teljes vételárat.
1939-ben már 450 ezer zsidó élt Palesztinában, de az
arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt. A bevándorlók
nem jó szándékú civilizátorok, hanem az „arab földet” kisajátító, azt eltulajdonító
„telepesek” voltak. Az arab többség nyomasztotta a cionista vezérkart, és a
mozgalmon belül felmerült: az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik
országba, a helyükre pedig zsidókat kell költöztetni.
A második
világháború után többszázezer Holokauszt-túlélő zsidó akart bevándorolni
Palesztinába. Számukra az ENSZ menekülttáborokat hozott létre, melyeket a
cionista szervezetek láttak el élelemmel. A Jewish Agency, mely a zsidó nép
politikai képviselőjének tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó
állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz,
hogy nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá és százezer embert azonnal engedjen
be az országba. Winston Churchill elhárította a kérést, a brit imperializmus sem
szabad bevándorlásról, sem a gyarmati terület átadásáról hallani sem akart.
A palesztinai
helyzet vizsgálatára alakult angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban
végiglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát,
ahol találkozhattak a túlélő zsidóság képviselőivel, akik a szabad bevándorlás
mellett szálltak síkra. A vizsgálóbizottság ezután Kairóba utazott, ahol az
arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg, A bizottság 1946.
május elsején megjelent tízpontos javaslata a mandátumpolitika folytatására
szólított fel, és az engedélyezhető certifikátok (a brit hatóságok által
kiállított Palesztinába szóló bevándorlási engedélyek) számát százezerre
óhajtotta felemelni. A zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot, s
általános sztrájkra szólítottak fel.
Az ENSZ
közgyűlése 1947. november 29-i, 181. számú határozatában végül Palesztina
felosztása mellett döntött. A határozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték
ki. Ekkortájt az palesztinok létszáma
kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké hatszázötvenezerre nőtt.
A fegyveres
zsidó szervezetek nem tétlenkedtek, a palesztin földeket erőszakkal megszerezve
egész falvakat irtottak ki. 1947 novemberében pedig arab támadások indultak a
palesztinai zsidóság, a jisuv falvai és városai ellen. Kezdetét vett az arab
országok zsidó lakosságának kivándorlása, amely később, az észak-afrikai (főleg
marokkói) zsidóság kivándorlásával az ötvenes-hatvanas években érte el
csúcspontját. 1950. július 5-én iktatták törvénybe az izraeli Visszatérési
Törvényt (Huk-hasvut), mely a világ bármely részén élő zsidónak – viszonylag
liberális feltételek mentén – felajánlotta az izraeli állampolgárságot.
Palesztina
közben hadszíntérré változott. A hadüzenet nélküli háború kezdődött. Ben-Gurion
az „agresszív védekezés” technikáját javasolta: „Minden egyes támadásra döntő
csapással kell tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell
űznünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét” – jelentette ki.
1947. december
11-én az angol alsóházban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel
csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948
januárjától kezdve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos
cselekmények pedig még sűrűbben követték egymást.
A Szochnut
(Jewish Agency) földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte
Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden arabot a zsidó állam területéről, azonban
Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte
arra bátorítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, s
házaikat rombolják le.
Jeruzsálem
zsidó negyedei ellen is tovább folytak a támadások, a Hagana, a zsidó hadsereg
megszüntette az un. „egyéni elbírálás” politikáját. A Jeruzsálem nyugati részén
élő palesztinokat elűzték. 1948. február 5-én Ben-Gurion engedélyezte zsidó
lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént
Jeruzsálemben „az megtörténhet az ország nagy részén is – ha kitartunk, hat,
nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhatnak be az ország
lakosságának összetételében”. Február 15-én a zsidók elfoglalták Caesareát.
Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, távozásra
szólították fel az arabokat: akik nem akartak menni, azokat kiűzték, és
házaikat felrobbantották.
Megkezdődött a
palesztinai arab lakosság Palesztinából való kivándorlása. 1948
áprilisában-májusában a haifai arabok menekültek el – erre egyébként a
damaszkuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizottság is bíztatta őket. Az 1948.
június 11-én kötött első tűzszünet után Izrael ellenőrizte Kelet- és
Nyugat-Galileát, valamint – nagy nehézségek árán – a Tel-Aviv és Jeruzsálem
közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda lakosait
kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.
1948. október
21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli arabok számára:
biztonsági zónákat jelöltek ki, és megtiltotta az állandó lakosoknak, hogy
engedély nélkül távozzanak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A
szabályok alapján a katonai kormányzat a biztonsági zónákból kitelepíthette a
lakosságot: ezt történt 1949 nyarán három arab faluban.
1949. december 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az
Izraelből elmenekült arabokkal foglalkozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak
azokért a menekültekért vállalt felelősséget, akik az ország határain belül
maradtak: ők voltak a „belső menekültek”. Sokan közülük azért nem tudtak
visszatérni lakóhelyükre, mert házaikat a harcok során lerombolták. A szomszédos
országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA
biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51-ben több olyan törvényt
hoztak, amelyek alapján a menekültek földjeinek nagyobb részét állami
tulajdonba vették. Izrael célja egyre inkább az lett, hogy minél kevesebb
arab éljen a zsidó állam határain belül. A nemzetállami logika a minél
homogénebb etnikai területet kívánja, hiába gondoltak mást erről kezdetben a
cionizmus liberális nacionalista alapító atyái. Izrael pedig folytatja a
telepek kiterjesztését, a ciszjordániai palesztin és beduin közösségek építési
engedélykéréseit rendszeresen elutasítja, de még azok vízhez jutását is akadályozza.
A telepesek rasszista tetteit,
erőszakos vandalizmusát az izraeli hatóságok büntetlenül hagyják.
A palesztinok még mindig menekülttáborokban, a túlzsúfolt
és blokád alá vett Gázában ill. Ciszjordániában élnek szegregáltan.