1995 májusában született Erzsébet fia, teljes vese- és húgyúti
fejlődési rendellenességgel.
«A terhességem 27. hetétől tudtuk, hogy baj
van, és 48 órányi élet esélyét tartották valószínűnek az orvosok.
Májusban betöltötte a
18. évét! Ebben a 18 évben volt 41 műtétje, kétszer került féllábbal a
túloldalra, szóval nem unatkoztunk. 7 évesen a bal veséje szervezeten belül
“elrohadt”, egy üres zsákvese maradt utána, amit kioperáltak és egyúttal egy
mesterséges vizelet-kivezető nyílást alakítottak ki a hasán. (a törvényi
szabályozás szempontjából is érdekes ez az ún. sztóma, ha dolgozna és jövedelme
lenne, akkor ez az adókedvezmények szempontjából súlyos fogyatékkal élőnek
minősítené, de így “csak” tartós beteg!!!!!!)
2009-ben a jobb veséjének
a működése is elérte a kritikus szintet, így átültetésre lett szüksége.
Várólistára került, közben napjában ötször otthon hasi dialízist kellett
végeznünk. Közben én jelentkeztem, mint esetleges szervdonor, az ehhez
szükséges kivizsgálásra. Hál’ Isten, 2010 elejére kiderült, hogy megfelelek,
így 2010. márc.25-én megtörtént az átültetés. A műtét sikeres volt, a vesém
nála egyelőre, ha nem is tökéletesen, de működik.
…Én születése óta
itthon vagyok vele: először GYES-en, majd méltányossági GYES-en, végül idén
júniusig ápolási díjon.
Amikor kedvenc
kormányom elkezdte lebegtetni, hogy megszünteti az ápolási díj intézményét,
körbejártam, hogy milyen egyéb ellátási formát kaphatnék, mert ugye munka az a
környéken sehol, pláne nem egy olyan 50 feletti nőnek, aki közel 2 évtizede nem
volt jelen a “munka világában”, szóba került az esetleges “leszázalékolás” is,
hiszen azért akad néhány koromból és a baromi könnyű életemből adódó néhány
nyavalyám, s ráadásul, ugye csak egy vesém van, ami bár működik, de kockázati
tényező, s mondjuk nehéz fizikai munkát nem is vállalhatok vele. Ekkor ért az a
meglepetés nem csak engem, hanem az ennek utána érdeklődőt is, hogy ez nem
pozitív, ellenkezőleg, inkább negatív elbírálás alá esik. Ha ugyanis
balesetből, vagy betegségből vesztettem volna el az egyik vesémet, azt
figyelembe vennék. Viszont én szándékosan vesztettem el, tehát ez olyan, mintha
öncsonkítást végeztem volna!!!!!
S itt hivatkoznak az
átültetés előtt aláírt közjegyzői nyilatkozatra, hogy “minden kényszer nélkül
és anyagi előnyök szerzésének indítéka nélkül “adományozom a szervemet”.
Közben a fiam
betöltötte ugye a 18-at, bár még középiskolás, megvonták az alanyi jogon járó
ápolási díjat, mert az csak akkor járna, ha fogyatékkal élő és fokozott ápolást
igénylő lenne. Beadtam a kérvényt az önkormányzathoz a méltányossági ápolási díjra,
amit épp a mai nappal utasítottak el, mert az önkormányzat rendelete értelmében
szinte ugyanazon feltételeknek kellene megfelelni, amivel az alanyi jogon járót
kaphatnám.
Azt pedig egész
egyszerűen senki nem veszi figyelembe, hogy bár valóban nem igényel ápolást, de
folyamatos felügyeletet igen!
Úgyhogy, most itt
maradtunk édes kettesben, havi 25 900 forint bevétellel, ha csak nem kapok
arról is napokon belül értesítést, hogy az emelt családit is megvonják, mert
már ezt sem csodálnám!
S közben a családjogi
törvény meg kimondja, hogy akár saját szükségleteim rovására is köteles vagyok
gondoskodni testi, szellemi és pszichés szükségleteiről. Mert bár a törvény
szerint egyrészt felnőtt, hiszen betöltötte a 18-at, másrészt pedig gyerek,
mert még a közoktatásban tanul.
Ha dolgozna, súlyosan
fogyatékkal élő lenne, most csak tartós beteg.
Ha az egyik vesémet
leverték volna a kocsmában, akkor beteg lennék, így hogy neki adtam,
öncsonkító.
Jók ezek a törvények,
ugye?”
Minden társadalom annyit ér, amennyire a rászorultakról
gondoskodik, amennyi lehetőséget ad az élethez. Ez a rendszer kezdte az ipartalanítással,
a bérek, nyugdjak kurtításával, folytatta a munkanélküiekkel, majd a
rokkantakkal, betegekkel – ha most sem teszünk értük, mindenkire sor kerül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.