"Mettôl kezdve szűnt meg a Szovjetunió forradalminak lenni?"

 

Megjegyzések a «VÉLEMÉNY- ROZSNYAI: FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL» c. cikkhez

https://balmix.hu/hu/magyar-elemzesek/109607-radikalis-bal-velemeny-rozsnyai-forradalmi-es-ellenforradalmi-szovjetunio-cimu-konyverol-1748653208

Az biztos, hogy az úgynevezett "szocialista blokk" valamennyi volt országában és a volt Szovjetunióban az aktivisták egy generációja számára, a Szovjetunió megszűnt forradalmi lenni.

Kétségtelen, hogy az úgynevezett "szocialista blokk" és a volt Szovjetunió valamennyi volt országában az aktivisták felháborodtak a kapitalizmus helyreállítása következményeinek borzalmaitól az 1980-as évek vége és az 1990-es évek eleje óta, gyakran hajlamosak egy olyan bináris és antidialektikus nézőpontra, mint például: a kapitalizmus helyreállítása katasztrófa, visszalépés, jelentős visszalépés, és ezt ellensúlyozza az 1989-1991 előtti helyzet idealizálása.

De mindenekelőtt elkerüljük a kérdés feltevését: mi vezetett ehhez a restaurációhoz, amely nyilvánvalóan nem foglalható össze az imperializmus nyomásában, vagy még kevésbé az "ötödik oszlop" beavatkozásában. Ezek olyan kérdések, amelyek nem válaszolhatóak meg a Szovjetunió degenerációjának marxista elemzése (Elárult forradalom), a "restaurációs" bürokrácia természetének és az imperializmussal való megegyezés politikájának megértése nélkül.

 

Pedig a bürokrácia jellege Sztálin alatt semmiben sem különbözött a "Sztálin utáni" bürokrácia jellegétől. Hruscsov, az imperializmussal való "békés egymás mellett élésével" (amit az imperializmus a maga részéről csak részben fogadott el, részben azzal a hátsó gondolattal a fejében, hogy visszaszerezze az elvesztett területeket), ez a "békés egymás mellett élés" már Sztálinnal is létezett. Mi volt az 1934-es Laval-Sztálin paktum, amikor a Francia Kommunista Párt végleg felhagyott az antimilitarista agitációval, és a vörös zászló mellett a trikolórt is elfogadta? És az 1939-es Hitler-Sztálin paktum, Sztálin Hitlernek írt levelével, amelyben "együttműködést" javasolt, mi más, mint egy megállapodás az imperializmussal (egy illuzórikus megállapodás, ahogy a későbbi események megmutatták), amely a bürokrácia teljesen ellenforradalmi jellegét mutatja. És akkor még ne is említsük a sztálinisták könyörtelen harcát Spanyolországban a társadalmi forradalom ellen a "először a fasizmus legyőzése, majd a forradalom" jelszó nevében. Az eredmény az lett, hogy a fasizmus legyőzte és leverte a forradalmat... amit elárultak.

 

Nem hiszem, hogy ebben a vitában bármi "magyar" lenne, ez ugyanaz a vita, mint amit minden országban folytatunk.

- Az elméleti hátteret tekintve, kezdettől fogva legyünk megalkuvás nélküliek a sztálinizmussal és annak ellenforradalmi jellegével szemben, amelyet egy (marxista szempontból) elméleti abszurditás mögé álcáznak: az úgynevezett "szocializmus egy országban".

- De hogy a vita ne forduljon sztratoszférikus irányba, azt a napi gyakorlati kérdésekhez is kötnünk kell.

Igazunk van-e vagy sem, ha azt állítjuk, hogy a kapitalista rendszer összeomlásával és az imperialista háborúval szemben minden eddiginél nagyobb szükség van a Munkás Internacionálé felépítésére?

Helyes vagy helytelen, ha 2025-ben, 111 évvel Lenin után úgy véljük, hogy a munkásmozgalom (nevezzük "baloldalnak", hogy mindenki megértse) egyik fő problémája a szocialista sovinizmus?

Vajon még mindig a munkásosztály hatalomátvételéért folytatott harcról, és így osztályszervezeteinek: szakszervezeteknek, pártoknak stb. függetlenségéről van-e szó?

DF

VÉLEMÉNY- ROZSNYAI: FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

 

Ismét naprakészre váltottak a sztálinizmust mozgató "baloldali" eszmék, amelyeket a baloldal vezető gondolkodói osztanak és támogatnak.

 

 

VÉLEMÉNY - ROZSNYAI:  FORRADALMI ÉS ELLENFORRADALMI SZOVJETUNIÓ CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

 

Amikor Rozsnyai a Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió című munkájáról szólok, akkor ki kell jelentenem, hogy itt nem csak egy könyv kritikájáról van szó, mert a könyv hibás felépítése alapot ad egy  ideológia megalapozásához, tehát erről az ideológiáról is szólni kell egyben.

A hamis, vagy elferdített állításokat, ha igaznak vesszük, akkor egy olyan logikát vagyunk kénytelenek követni, amely nemcsak egy hamis társadalmi elméletet szül, de olyan dogmatizmust teremt, ami a marxizmussal összeegyeztethetetlen. Egyfajta „marxista sztálinizmust“, amely fogalom már önmagában képtelenség. Ha Rozsnyai be tudná bizonyítani, hogy a sztálinizmus volt az igazi marxizmus, akkor fölöslegessé válna az antikommunisták minden tevékenysége ezen a téren.

Itt most nem Rozsnyai életművének a kritikájáról van szó, mindössze a Forradalom és ellenforradalom a Szovjetunióban című munkájáról. 

Az első kérdés, ami felmerül, hogy vajon mi volt előbb: Rozsnyai elmélete a SZU kettős fejlődéséről, vagy a SZU kettős fejlődése adott okot Rozsnyainak egy elmélet felállítására?

Volt-e a SZU-nak egyáltalán kettős fejlődése?

Ellentétbe állítható-e a sztálini SZU fejlődése, a XX. Kongresszust követő fejlődéssel?

Rozsnyai elmélete szerint a sztálinista SZU volt a forradalmi, míg a sztálinizmust leleplező azutáni SZU az ellenforradalmi.

Mi hát a sztálinizmus? 

Egyáltalán, ha Sztálin a SZU-t a szocializmus felé vitte - szerinte a szocializmusba,- akkor miért beszélünk sztálinizmusról?

Ha a SZU-ban felépült a szocializmus, akkor fölösleges a két fogalom, szocializmus és sztálinizmus, hiszen ezek lefedik egymást!

Mi tehát a szocializmus? Mi a sztálinizmus?

Felteszi ezeket a kérdéseket Rozsnyai?

A lényeges különbséget abban látom, hogy a szocializmus egy társadalmi mozgalom, egy átmeneti forma, mely végül a kommunizmusba vezet. A sztálinizmus pedig módszer.

A kapitalizmusból kívánta Sztálin a SZU-t a szocializmusba átvezetni. Abban az értelemben tehát nem lehet a sztálinizmust a szocializmustól megkülönböztetni, mintha a kettőnek nem ugyanaz lett volna a célja. Hogy a kapitalizmusból milyen úton kell - lehet,- áttérni a szocializmusba, az vita tárgyát képezi, és már itt megállapíthatjuk a sztálinizmus egyik jellegzetességét: nincs vita!

Egy valós mozgalom alapvető eleme csakis az őszinte, bátor vita lehet!

Ezt a sztálini elmélet, gyakorlat betiltotta!

A sztálinizmus tehát nem ideológia, nem a marxizmust tagadja, nem valami újat kínál, hanem éppenhogy a marxizmust teszi meg „alapjaiul“, és ezzel nem tesz mást, mint a marxizmust teszi tönkre, hamisítja meg, forgatja ki a lényegéből, és járatja le a végsőkig.

Tehát mégegyszer: a sztálinizmus nem ideológia, hanem módszer!

Méghozzá olyan módszer, amely  a marxista elmélet szinte valamennyi alapját hamis köntösbe öltözteti, folyton annak nevében „jár el“, amit meggyaláz.

A szocializmus, azonkívül, hogy átmenet, nem definiálható, az átmenetnek ugyanis többféle formája lehetséges, mert nagyban függ annak az országnak a lehetöségeitől, amelyikben ezt az utat kívánják járni illetve, még egy adott országon belül is adódnak több megoldási lehetőség.

A sztálinizmus viszont kizár minden más lehetőséget, azt akarja elhitetni, hogy Sztálin rátalált a szocializmus egyetlen megvalósítható formájára és ebből eredendően minden más út a szocializmus elárulásával egyenlö. Ez az egyik olyan tézis, amely romboló hatást fejtett ki a marxizmust illetően, és sajnálatos módon mind a mai napig érezhető a hatása.

Mi a Sztálin által javasolt út lényege?

Mi az, ami a sztálinizmust pozitívan engedte feltüntetni?

Miért lehet azt mondani, hogy a sztálinizmus kritikája, egyben a szocializmus elárulása?

A kérdéseknek a tisztázásához, olvassuk el, hogy miként vélekedik Rozsnyai a sztálini koncepcióról.

Elmaradott agrárországból, fejlett ipari ország!

Utolérni a fejlett tőkés országokat!

Vajon ezek az alapelvek valóban kivétel nélkül nélkülözhetetlenek a szocializmusban?

A szocialista társadalomnak valóban az a fő célja, hogy statisztikai mutatókban megelőzze a kapitalista országokat?

Vajon elegendő volna-e, vagy meggyőző érv volna-e a szocializmus helyességét illetően mindössze az, hogy miben érte utol egy szocialista ország a fejlett kapitalista országokat?

 Megengedhető egy ilyen verseny?

 A fenyegetettség megszüntethető-e az értelmetlenül eltúlzott fegyverkezéssel?

 A védettséget elegendő-e a megfelelő katonai technológiára építeni, vagy az is fontos volna, hogy mekkora  a lakosság tudatos elkötelezettsége a rendszer mellett?

Ezeket a kérdéseket Rozsnyai nem teszi fel, de a sztálinizmus védelmére felhozott védöbeszédjében igenis megválaszolja.

Próbáljuk meg Rozsnyai állításait önmagukkal szembesíteni.

Amikor Oroszországban győzött a forradalom, felmerült a kérdés, mi lesz, ha az orosz forradalmat nem követik nyugat-európai győztes forradalmak.

Erröl a kérdésröl óriási vita bontakozott ki a bolsevik pártban. Rozsnyait nem zavarja a tény, hogy ekkor még lehetett veszélyeztetettség nélkül vitatkozni a párt tagjainak.

 Mit írt erröl a kérdésről Engels; „Az oroszországi forradalom új lökést, és új, jobb harci feltételeket fog adni a nyugat munkásmozgalmának, az utóbbi nélkül azonban, Oroszország sem a földközösségböl, sem pedig a kapitalizmusból kiindulva nem juthat el a szocialista átalakuláshoz.“

 Lenin is várta a nyugati forradalmak győzelmét, de miután az nem következett be, akkor már a kérdés úgy hangzott, hogy ha Oroszország magára maradt győztes forradalmával, akkor adja fel önként a kiharcolt győzelmet, vagy mégiscsak próbálja megvalósítani a szocializmus építését egy országban?

A válasz nem lehetett más, mint megpróbálni!

Kommunizmusról szó sem lehetett egyelőre, mert az világméretekben értelmezhető csak. A szocializmus építése során elért sikerek azonban, új lendületet adhatnak idővel, a fejlett országok forradalmi mozgalmainak, ami a huszas évek közepe-végére lehanyatlott.

Már előzetesen meg kell jegyezni, hogy a szocializmusnak, ilyen értelemben nem lett volna szabad a sztálinista elképzelések irányába fordulnia, mert az inkább taszítólag hatott a tömegekre világszerte, ahelyett hogy vonzotta volna őket.

Trockij álláspontja a következö volt; „Ha a proletárállam továbbra is elszigetelt marad, végül áldozatul esik saját ellentmondásainak és elbukik. A Szovjetköztársaság ebben az esetben a proletárdiktatúra második tapasztalata volna, nagyobb és termékenyebb, mint a párizsi kommün, de semmivel sem több puszta tapasztalatnál…“

Később Sztálin, többek között Trockijnak ezt a véleményét is úgy értékelte, mint árulást. Annak az embernek veti az árulást a szemére, aki élete kockáztatásával mindvégig küzdött a forradalom győzelméért.

Pedig kezdetben még Sztálin is szkeptikus volt ebben a témában, A leninizmus alapjai címü könyvében így fogalmaz; „...a szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez, egyetlen ország erőfeszítése, főleg egy olyan parasztországé, mint a mienk, nem elegendö, ehhez több fejlett ország proletárjainak együttes erőfeszítése szükséges!“  Azt a kiadást azonban, ahol ezek a sorok szerepelnek, kivonták a forgalomból. Szabad ilyet tenni?

Hogyan kivánja Rozsnyai megvédeni Sztálint?

 A gondolatmenet felépítése a következö;

1. Sztálint nem állítja szembe Leninnel, holott ez kézenfekvö volna.

2. A bürokratizmus kialakulását képtelen tagadni, de mivel Sztálin a bürokraták hatalmát nem szétverni kívánta, hanem a hatalmukat a maga hasznára kiaknázva az élükre állt, így elfogad egy olyan nézetet, amely szerint a bürokratáknak jutna osztályrészül a történelmi feladat, a szocializmust felépíteni.

3. Cél, a fejlett kapitalista országok utolérése. Az erre tett eröfeszítések.

Valóban; az eredmények lenyűgözöek! Ezt hatalmas statisztikai adatokkal igazolja. Rozsnyai megemlíti a sztahanovista mozgalmat, de megintcsak elhallgatja azt, hogy milyen módszerekkel lettek az eredmények kipréselve az emberekböl.

 A kérdés, hogy a Nyugat utolérése valóban egyenlő volna-e a szocializmus építésével, fel sem merül. A válasz annyira természetesen igen, hogy ki se kell mondani.

 A módszer fontossága megint egyetlen szó erejéig sem jelenik meg nála. Csak az eredmény számít!

4.  A szovjet emberek kulturális felemelkedése.

Megint a kész tény érdekes csak. A módszer érdektelen!

Arról is szólni kellene, hogy a felemelkedés hogyan párosult hazugságokkal, hamisításokkal, tiltásokkal, megtorlásokkal.

5. A párton belüli „tisztogatások“ 36 és 39 között.

Ezt a kérdést képtelenség megkerülni.

 Rozsnyai nem arra az álláspontra helyezkedik, hogy fenntartások nélkül elítéli a többezer ártatlan ember ellen elkövetett merényletet, hanem először megpróbálja, - teljesen történelmietlenül,- a számokat redukálni, megszépíteni. Aztán, hogy a humanizmus mégse vesszen ki teljesen, hozzáteszi, hogy egyetlen ártatlan ember életének a kioltása is bűn.

 Hát akkor, kérdezem én, miről beszélünk?

 Bizonyítsuk be, hogy a többezer kivégzett, mind bűnös volt?

 Igen, Rozsnyai megpróbálkozik ilyesmivel. Miután a lehető legkisebbre redukálta a számokat, nyugati, úgynevezett „független“ újságírókat hoz fel tanuknak, akik azt írták, hogy megalapozattaknak látták a felhozott vádakat, és beismerö vallomásokat. Nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, hogy saját ismeretei alapján is a vádak nagy része koholt volt, hogy a beismerö vallomások kegyetlen kínzások eredményei voltak.

Elvárja, hogy ezt azok bizonyítsák be, akik ezt állítják. A túlélők, akik ezt emlékirataikban, megemlékezéseikben bizonyítják, nem sokat számítanak. Legalábbis Rozsnyai nem ad nekik különösebb teret.

 A kivégzések megint felvetik a vezetési módszer kérdését.

Rozsnyai nem veszi ezt észre. Számára a sztálinizmus - ilyen fogalmat nem is ismer - egyenlő a hihetetlen ipari fejlődéssel, tekintet nélkül minden más effektusra, ami ezzel együttjárt. A módszerről nem ír semmit.

6. Végül elérkezünk a második világháborúhoz, és Sztálin dicsö meneteléséhez, a fasizmus legyőzésében játszott dicső szerepéhez.

A SZU megalapítása óta jogosan érezte magát fenyegetettnek a kapitalista környezetben. Hogy meg fogják támadni, csak idő kérdése volt. A nyugati hatalmak ezt a szerepet átengedték a fasiszta Németországnak, abban reménykedve, hogy ők kimaradhatnak ebből.

Tévedtek! Ìgy lehettek később szövetségesei annak a SZU-nak, amelyikre előbb ráirányították a fasiszta hordákat.

 Azt is tudni kell, hogy a támadás tervét, jóval a háború kitörése elött jelezték Sztálinnak a kémek és a nyugati hatalmak.

 Mindezek ellenére felkészületlenül érte a támadás a sztálini Szovjetuniót.

 Miért?

Ezt a kérdést sem boncolgatja részletesen Rozsnyai. Számára a háború a sztálingrádi fordulattal kezdődik, és elfogadja azt a tézist, hogy Sztálin egy katonai, stratégiai zseni volt.

Nem tűnik fel neki, hogy a szovjet hadsereg tapasztalt tábornoki karát végeztette ki, olyan körülmények között, amikor a támadás lehetősége igencsak valószínü formát öltött.

 A háború tényleges kitörésének sok tábornok köszönheti az életét, mivel Sztálin rájött, hogy nélkülük, a tapasztalatuk nélkül, képtelen lenne fordulatot elérni a háborúban.

 Akkor most ki is a katonai, stratégiai zseni?

Számára egyértelmű, hogy az emberek, a szovjet emberek Sztálin iránti szeretetük miatt haltak millószámra hősi halált és Sztálint éltetve mentek a fasizmus ellen. Mégha voltak is ilyenek, mégis fel kell tenni néhány kérdést, melyeket Rozsnyai nem boncolgat.

Ha nincs Sztálin, akkor a SZU nem lett volna képes legyőzni a fasizmust? Megjelenhet-e Sztálin ebben az ügyben alternativa nélküliként? Ismer a történelem alternative-nélküliséget?

Amikor Napóleon támadott Oroszországra, akkor miért védték meg az orosz emberek az országukat? Ki helyettesítette akkor Sztálint? A cár?

Nem lehetséges, hogy az orosz emberek minden betolakodóval szemben, minden időben képesek megvédeni a hazájukat?

Ha ez így van, akkor Sztálin szerepe nem lehet az, amit ő önmagának és Rozsnyai neki szánt.

Aztán következik egy ehhez a témához kapcsolódó Rozsnyai tézis;

Ha Sztálin nem erőlteti ki az szovjet emberekböl az iparosítás addig soha nem látott ütemét, akkor védtelenek lettek volna a fasisztákkal szemben!

Ebből következik Sztálin előrelátása, továbbá az áldozatok szükségessége! Mert Rozsnyai a saját csapdájába esve, kénytelen tagadni a a történelmi lehetőségek sokszinűségét. Ha ezt elismerné, akkor el kellene ismernie, a módszerek sokszínűségét, és ezen túlmenően, a sztálinizmust mint módszert meghatározni, és elítélni. Mert egyetérteni még akkor is nehéz vele, ha  előfeltételezem, hogy minden áldozata egy nagy cél érdekében, szükségszerüségként jeleníthető meg. Egyfajta determinizmus!

Mindezt Rozsnyai nem így látja. Bizonyítani kívánja, és bizonyítottnak látja, hogy minden valóban így volt; NAGY CÉL, plusz NAGY EMBER egyenlő HELYES ÚT minusz KOLLATERÁNS ÁLDOZATOK!

 Ráadásul elfogadja, hogy ezen a módon felépült a szocializmus, ezért az irányvonalon való korrigálás, csak a forradalommal szembe mehet, magyarán a forradalom elárulása, azaz ellenforradalom.

 Azt a kérdést sem teszi fel Rozsnyai, hogy a sztálinizmus, mint módszer, okozott -e valamiféle kárt a marxizmusnak?

 Hogyan lehet a sztálinizmust, a marxizmussal összeegyeztetni?

 Megengedheti-e magának egy marxista ember, hogy még életében szobrokat emeljenek neki, és várost nevezzenek el róla?

  Erről hallgat.

Az, hogy a XX. Kongresszus elismerte a sztálini kegyetlenkedéseket, az számára nem logikus következménye egy bűnsorozatnak, hanem éppen a szocializmus elárulásával egyenlő!

  Szerintem ez arculcsapása azoknak a marxistáknak, akik szerint a szocializmusban a legnagyobb érték az ember!

  Mert ha egyetért azzal, amit Sztálin művelt, akkor nem látja, hogy azok sorába áll be, akik azt az álláspontot képviselik, hogy a marxizmus egyenlő az értelmetlen terrorral és gyilkosságok sorozatával.

Nem zavarja, hogy őt csak az különbözteti meg ezektől, amennyiben ő a NAGY CÉL  eléréséért minden áldozatot érthetőnek tart, míg az emberiség nagy része, beleértve természetesen a munkásokat és marxistákat is, nem hajlandók osztani a nézeteit.

Rozsnyai azt sem veszi észre, hogy miközben a XX. Kongresszus leleplezte a sztálini bűnöket, eközben nem szakított a sztálinizmus szilárd alapjával.  A XX. Kongresszusnak esze ágában sem volt a bürokraták hatalmát megszüntetni, mindössze egy ember vezetése helyett, a párt vette át a bürokratikus apparátus vezetését.

Ez valóban oka volt a végső bukásnak, de látni kellene, hogy a magot Sztálin vetette el, és a XX. Kongresszus „elfelejtette“ gyökeresen kiirtani a belöle kihajtott fát.

 A szocializmus elárulása, nem a XX. Kongresszussal kezdődött el,- mint ahogy azt Rozsnyai állítja, - mindössze folytatódott. A kezdet Sztálin nevéhez kapcsolódik azzal, hogy megszüntette a nyílt, őszinte vitákat a párton belül és kivül, azzal, hogy leszámolt politikai ellenfeleivel, azzal, hogy később tetszés szerint számolt le bárkivel, ahogy éppen hangulatából fakadt.

Semmi bizonyíték nincs arra, - és Rozsnyai sem talált ilyet -, hogy a SZU-ban nem lehetett volna egy másfajta szocializmust felépíteni. Olyat, mint amilyenről Lenin álmodott: „...Célunk, hogy a nyolcórás termelőmunka elvégzése után, minden dolgozó fizetés nélkül végezzen állami feladatokat, vegyen részt az igazgatásban, a bíróságok munkájában, az alulról jövő ellenőrzés legkülönfélébb formáiban.“

Mi a jelentősége ma a Rozsnyai által felvázolt  elméletnek?

Mondhatnánk, hogy semmi, hiszen a baloldalt gyakorlatilag felszámolták és emiatt senkit nem érdekelnek ezek a dolgok, egy szűk megmaradt rétegen kívül.

Ennek ellentmond az igazság feltárásának igénye. Másrészt a megmaradt baloldalon belül küzdeni kell a sztálinisták ellen, mert itt vannak, mert léteznek és ideológiájuk megalapozásához éppen Rozsnyait hívhatják segítségül. El kell érni, hogy  ha a történelem még egyszer esélyt kínál  a szocializmus megvalósítására, akkor a baloldal ne követhesse el ismét a sztálinista bűnöket. A sztálinizmus nemcsak a megölt áldozatok ellen elkövetett bűn, de az emberiség ellen elkövetett büntett.

A sztálinizmus egy olyan módszer, amelyik a forradalomhoz szükséges tömegeket teszi a szocializmus ellenségévé. Ezeket a tömegeket nem tudja semmiféle statisztikai mutató visszahozni a baloldali forradalmárok táborába, mert a módszer, ebben az esetben - a propaganda szempontjából,- a gazdaság, a gazdaságban elért eredmények fölött áll.

  A ”szocialista” országokban élö tömegek tudatát is csak addig tudta úgy-ahogy befolyásolni, amíg a párt hatalma ezt biztosította. Befolyásolni tudta az elismerés szintjéig, és ez megmaradt a bukás utánra is. Hívévé, meggyőződéses hívévé azonban képtelen volt átváltoztatni azokat a tömegeket, amelyek csak engedelmességre voltak szánva, egy párt mindenhatósága, mindentudása alatt, de teljes társadalmi passzivitásra voltak ítélve, illetve, a társadalmi önigazgatásnak csak az imitációjáig jutottak el, mert ha ennél tovább kivántak menni, megfojtotta őket a sztálinista és posztsztálinista hatalomgyakorlat, módszer.

 Csakis akkor lehet eredményes egy új kezdés, ha őszintén valljuk és ragaszkodunk a jelszóhoz; a szocializmus te vagy!

A SZU megszűnt létezni. Nem arról kell ábrándozni, hogy újra létrehozzuk, hanem arról, hogy bárhol jönne is létre szocializmus, ott az embereknek meg kell adni a szabadságot ahhoz, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat, hogy a gyárak valóban az övéik lehessenek, hogy maguk döntsenek arról, hogy miként szeretnének élni. A lényeg, hogy a termelőeszközök magántulajdonát felszámoljuk. Az útkeresés a továbbiakban a tömegek feladata lesz, mert csakis azt a társadalmi rendet nem döntik meg, amit a sajátjuknak tekintenek. Az ilyen tömeget nem lehet atombombával sem legyözni, csak kiirtani.

Mindezeket, vagyis a társadalmi tudat kérdését Rozsnyai teljesen elhanyagolja.Amit a sztálinizmus az egyik kezével ad, a másikkal visszaveszi.

 Emelték az emberek kulturális színvonalát. Ez kétségtelen.

Viszont azt nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy az írni-olvasni tudó embernek, a kultúrában magasabb színvonalra jutott embernek megváltozik az életfelfogása azáltal, hogy olvas, hogy tájékozódik, és önállóan gondolkodik. A sztálinizmus kétségbe vonja ezt a jogát és megköveteli, hogy úgy lássa, és csakis úgy lássa a dolgokat, ahogyan azt felülről diktálják neki. Ezáltal vagy befejezi az önálló gondolkodást, vagy veszélyessé válhat a sztálinizmus számára. Ez azt eredményezheti, hogy az „okos“ ember távoltartja magát a társadalmi aktivitástól, és legfeljebb annyit tesz, amennyit feltétlenül meg kell tennie ahhoz, hogy ne kerüljön listára.

  A másik lehetséges választása az lehet, hogy a rendszer kritikusává válik, de mivel ez veszélyes, ezért ezt kevesen vállalják. A kritikusokat legtöbbször árulónak bélyegzik, söt perbe fogják őket, és innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy a pozitív kritikusból valódi ellenséget faragjanak.

A társadalmi tudat a sztálini társadalomban nem nevezhetö szocialistának, mivel maga a sztálinizmus nem szocialista. A tűrésre, a beletörödésre, a közömbösségre nevelés mindaddig nem látszik, amíg a fenyegetettség miatt mindenki úgy tesz, mintha egyetértene. Amikor viszont a fenyegetettség megszűnik, megyszűnik a látszat is.

Amikor a fenyegettség megszűnik, akkor az elsőként cselekvők a rendszer ellenfelei lesznek, a többieket passzivitásra nevelte a rendszer.

A mérleg egyik serpenyőjébe kell tehát tenni, - a módszertanilag megkérdőjelezhető,- iparosítást, oktatást, kúltúrát, egészségügyet és a technikai fejlődést.

A mérleg másik serpenyőjébe kell helyezni a sztálinizmust, mint módszert, amely olyan károkat okozott a társadalmi tudatban, ami messze túlhaladta a SZU határait, és világszerte többet ártott a marxizmusnak, mint bármelyik kapitalista ideológus.

  Emiatt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a módszer döntö szerephez jut. A fejek megnyeréséért folytatott harcot elvesztettük a sztálinizmusnak köszönhetöen.

Sztálin meghalt. Valakit a helyére kellett állítani. Előre látható volt, hogy amennyiben az új ember nem rendelkezik sztálini tulajdonságokkal, akkor előbb-utóbb be kell fejeznie az értelmetlen tisztogatásokat, gyilkosságokat. Ha ezt megteszi, akkor ezt a társadalom tudomására kell hoznia. Ki kell jelentenie valahol, hivatalos fórumon, hogy az eféle sztálini gyakorlattal felhagynak. Ha viszont ezt megteszi, akkor meg kell indokolnia azt is, hogy miért és miből következik ez a döntés. Az indok pedig nem lehet más, mint annak beismerése, hogy a perek és ítéletek jogtalanok voltak.

Ez nem jelent mást, csak annyit, hogy a sztálinizmusnak a legbrutálisabb ágait visszanyesték, de az alapjaihoz, a bürokratizmushoz nem nyúltak hozzá.

Tehát, amit Rozsnyai állít, egyáltalán nem állja meg a helyét, ugyanis nem a sztálini Szovjetunió volt a forradalmi és a Sztálin utáni az ellenforradalmi, hanem maga a sztálini szocializmus egyetlen összefüggő folyamat, Sztálin hatalomra kerülésétől fogva, egészen a SZU bukásáig.

Aki csak annyit tud mondani, hogy a SZU azért omlott össze, mert elárulták, az nem érdemli meg azt, hogy marxista analitikusnak nevezzék.

Ha az ember viszont nekilát, hogy valóban marxista módszerekkel elemezze a történteket, akkor annak be kell látni, hogy a szocializmus elárulása Sztálinnal kezdödött és vele fejeződött be.

Kerti István

Szerzőnk magyar munkás, nyugdíjas... Elküldte írását, hívunk Benneteket, hogy olvassátok el és véleményezzétek.

 

50 éve – proletárforradalom Portugáliában (1. rész)

 

Kép: portugál forradalom Lisszabon 1974

Ötven évvel ezelőtt, 1974. április 25-én kezdődött a portugál forradalom. Lisszaboni tudósítónk, Adriano Zilhão, aki akkoriban gimnazista volt, ebben az első részben elmeséli, hogyan jött létre a forradalom. A következő cikkekben a különböző erők (PS, PC) politikájával és a forradalmi aktivisták beavatkozásával foglalkozunk majd.

1974. április 25-én a kora reggeli órákban José Afonso költő és énekes Grândola, Vila Morena című, a cenzúra által betiltott dalát sugározta a rádió. Ez volt a jele annak, hogy egy katonai oszlop elindult egy Lisszabontól északra fekvő laktanyából a főváros felé. Más régiókban is történtek engedély nélküli katonai megmozdulások. Néhány óra leforgása alatt az altisztek által vezetett katonai puccs megdöntötte Salazar 48 éves diktatúráját. A rendszerhez addig hű alakulatok katonái megtagadták a tűzparancsot. https://youtu.be/IVKf00VGjGM (Grândola, Vila Morena)

A katonai puccsisták célja április 25-én szerény volt: "tárgyalásos megoldást" találni a gyarmati háborúra, amelyet a rezsim tizenhárom éve folytat a guineai, angolai és mozambiki nemzeti felszabadítás ellen, és "demokratizálni" a diktatúrát, azaz megőrizni az államapparátust. Április 25-én egész nap a rádiók és televíziók sugározták a Fegyveres Erők Mozgalmának (MFA) felhívását a lakossághoz: maradjatok otthon, ne menjetek ki! Hiába.

A rés megnyílt, és a forradalmi áradat a tisztek akarata ellenére berontott. A portugál forradalom elkezdődött. Tömeges tüntetések ostromolták a laktanyát, ahol Caetano miniszterelnök menedéket talált. Spontán tüntetések támadták meg a politikai rendőrség, a PIDE főhadiszállását. Tüntetők ezrei vették körül a börtönöket és szabadították ki a politikai foglyokat. Néhány nap leforgása alatt a "korporatív állam" apparátusa, amely közel ötven éven át fojtogatta az országot és szétzúzta a munkásmozgalmat, összeomlott a dolgozók és a fiatalok csapásai alatt.

1974. május 1-jén munkások milliói vonultak az utcára. A történelmi munkáspártok, a Szocialista Párt és a Portugál Kommunista Párt vezetői visszatértek a száműzetésből, és először szóltak a tömegekhez. A katonaság megpróbálta fenntartani a rezsim struktúráit: a Nemzeti Megmentési Bizottság, amelynek elnöke Spinola tábornok volt (akire Caetano rábízta a hatalmat, mielőtt Brazíliába menekült), ideiglenes kormányt alakított, amelyben polgári "személyiségek", az új polgári PPD párt, amely gyorsan megalakult az egyetlen párt úgynevezett "liberális" szárnyából, de a munkáspártok, a PS és a PCP is részt vettek.

Május 9-én a lisnavei hajógyárak munkásainak (több mint 8000 munkás) gyűlése megválasztotta a küldöttekből álló bizottságot. Két nappal később spontán sztrájk tört ki. Megalakult egy 42 tagú sztrájkbizottság, amely összeállította a dolgozók követeléseinek listáját. A listát harmincnyolc órás ultimátummal adták át a Nemzeti Megmentési Bizottságnak és a vállalat vezetőségének. Az új kormány - amelynek munkaügyi minisztere a PCP egyik vezetője volt - a minimálbér bejelentésével próbálta megnyugtatni a munkásokat. De a gazdasági és demokratikus követelések mellett országszerte "ki kellett takarítani", azaz meg kellett tisztítani a gyárakat, iskolákat, kórházakat és közszolgáltatásokat a politikai rendőrség besúgóitól és a régi rendszer méltóságaitól. Mindenütt tisztítóbizottságokat hoztak létre, amelyekben a különböző munkásszervezetek harcosai vettek részt. A tömegek által kikényszerített tisztogatás erodálta és kiürítette a régi államapparátus lényegét, hatalmi vákuumot teremtve. A hiányosságok pótlására a munkások, középiskolások és diákok munkásküldöttségeket és bizottságokat, középiskolai diák- és diákszövetségeket, lakói bizottságokat és az önszerveződés egyéb formáit hozták létre. A laktanyákban is alakultak katonák bizottságai. 1974 nyarán a májusi sztrájk eredményeivel elégedetlen Lisnave munkásai ismét a középpontba kerültek. Különösen elutasították a "kommunista" miniszter sztrájktörvényét és a kormány által elfogadott egyéb, a demokratikus szabadságjogokat korlátozó intézkedéseket. A PCP tanácsa ellenére, amely azt állította, hogy "a kormánnyal szembeszállni annyi, mint a reakció kezére játszani", szeptember 12-re tüntetést hirdettek. Ezt a kormány betiltotta. A hajógyárba  katonai különítményt küldtek. Katonák és munkások álltak szemtől szemben. A szorosan egymás mellé szorított munkások soraiból karonfogva felhangzott a kiáltás: "A katonák a nép fiai!" A katonák sorai megnyíltak: 5000 munkás vonult el, és hat órán keresztül diadalmasan vonult végig Lisszabonon, elhaladva az amerikai nagykövetség előtt. 

Megjelent a Tribune des Travailleurs 2024. 04.17-i 436, számában

A kommunisták számára sem elfogadható a sztálini “szerecsenmosdatás”

 

 A sztálinizmus nem tűnt el, él és virul …

Részleges reagálás a 2022-01-04-i  Pravda-cikkre, megjelent: http://balmix.hu/hu/transform/63506-az-antikommunistak-szamara-sztalin-sosem-lesz-elfogadhato

Tegyük helyre a dolgokat. Senki nem cáfolhatja, hogy a tőkebarát, euroatlantista, reakciós erők és barátaik csakugyan felhasználják a sztálinizmust, annak bűneit általános kommunistaellenes (és munkásellenes) lépéseik megvalósításához. Ebben élen jár az Európai Unió, amely parlamenti nyilatkozatával is egyenlőségjelet tett a nácizmus és a “kommunizmus” közé. De nem  cáfolhatjuk a sztálinizmus bűneit sem.

– A demokratikus centralizmus eltorzítása, meghamisítása, az egyéni felelősségről lemondás, a (lelkiismereti) kényszer alkalmazása, az egyeduralkodás eszközévé alakítása

– Trockijból, Buharinból, Pjatakovból, Zinovjevből, Kamenyevből és a régi bolsevik gárdából „népellenséget”, „imperialista ügynököt” csinált, és végeztette ki mindig a «demokratikus centralizmusra» hivatkozva

– Kinek uralmáról mondta Lenin özvegye, hogy ha férje élne, börtönben lenne?

– Ki vonta személyes irányítása alá a Kominternet ugyanezen «demokratikus centralizmus» nevében tökéletesen hibás, sőt ellenforradalmi elképzeléseivel, likvidálta a német forradalmat, döfte hátba a spanyol forradalmat, késztette megadásra a kínait, stb.

– A Vörös Hadsereget lefejezése (50 hadtest- és 154 hadosztályparancsnok, Tuhacsevszkij kivégzése) 1936-39 között. Nem ennek a hibájából hibájából jutott Hitler egy félév alatt már Moszkváig, a Vörös Hadsereg 4 milliós emberveszteségével? És saját hibás stratégiája miatti harctéri kudarcok után lelövette tábornokait…(1)

– Ez a sztálinista bürokrácia küldött a gulágokba több százezer embert, kezdve a régi bolsevik gárdával, amely szülőföldjéről egész népeket száműzött pl. a csecseneket, az ingusokat, a karacsájokat, a balkárokat, a kalmüköket és a meszhet törököket

– Sztálin paktált le a háború után a nyugati hatalmakkal Európa felosztásában -megakadályozva a proletárforradalmakat

– Folytatta (a csatlós országokban is) az újabb koncepciós pereket, kitelepítéseket

– Ki a bűnös abban, hogy a szovjet népet megfélemlítve azt nyomorban tartotta, bürokrata társaival együtt visszavetette a forradalmat, megakasztotta az egész nemzetközi munkásmozgalmat, tönkretette – máig hatva...

– S ki utódai semisítették meg a köztulajdont (a «tábor» minden országában), amely visszavitt bennünket a kapitalizmusba, annak is a legrosszabb válfajába

- Kiknek köszönhetjük, hogy a kommunizmust az elfajzott munkásállamokkal azonosítják?

A tisztánlátáshoz tudnunk kell, hogy még a sztálini Szovjetunió is megőrizte a szocialista forradalom vívmányainak egy részét – merthogy a köztulajdon dominált. 

Trockij 1939-ben megfogalmazta: «Mit jelent a "Szovjetunió feltétel nélküli védelme" kifejezés? Ez azt jelenti, hogy nem támasztunk semmilyen feltételt a bürokráciával szemben. Ez azt jelenti, hogy a háború indítékaitól és okaitól függetlenül megvédjük a Szovjetunió társadalmi alapjait, ha és amennyiben azokat az imperializmus fenyegeti».

Ennek tükrében több, mint nevetséges Trockijt fasisztabarátsággal vádolni (3), Trockij ugyan a sztálini Szovjetuniót állandó bírálatának kereszttüzében tartotta, de  a Szovjetunió megvédelmezésére szólította fel a világ forradalmárait.

(A IV. Internacionálé magyar hívei)

(1) http://radikalisbal.blogspot.com/2010/09/sztalin-hadvezer.html

(2) forrás: https://www.marxists.org/francais/trotsky/livres/defmarx/dma4.htm 

(3) http://radikalisbal.blogspot.com/2021/03/lev-d-trockij-mi-az-nemzetiszocializmus.html

Lev D. Trockij : Mi az a nemzetiszocializmus

 

Hiszik naivan sokan, hogy a király tekintélye a királyból, magából fakad, koronájából, hermelinpalástjából. De a királyi tekintély emberek közötti viszony. Azért király csak a király, mert milliók érdekét és előítéletét tükrözi. Ha ezt a kapcsolatot az események elmossák, marad egy elhasznált úriember lelógó alsó ajakkal. Erről mesélhetne az aki nemrég még XIII. Alfonsnak nevezte magát.

Az isten és a nép kegyelméből vezér közti különbség az, hogy utóbbi maga kell egyengesse útját, vagy legalább is a körülményeket hozzásegítenie ahhoz, hogy felfedezzék őt. De mégis minden vezér emberek közötti viszony megtestesítője, egyéni ajánlat egy közösségi keresletre. Hitler személyiségéről annál hevesebb vita folyik, mennél inkább személyiségében keresik sikere titkát, holott kevés olyan politikai alakot találni, akiben a személytelen történelmi erők ilyen tömege összpontosulna. Nem minden elkeseredett kispolgárból válhatna Hitler, de egy darabka Hitler mindegyikben benne rejtőzködik.

A német kapitalizmus I. VH. előtti rohamos fejlődése nem egyszerűen felőrölte a középosztályt; miközben egyes rétegeket tönkretett, újakat is teremtett: kézműveseket és szatócsokat a nagyüzemek körül, technikusokat és alkalmazottakat az üzemekben. Csakhogy, amíg számszerűen a középosztály nem fogyatkozott (a régi és az új kispolgárság alig kevesebb, mint felét teszi ki a német népességnek), addig önállóságának még árnyékát is elveszítette. A nehézipar és a bankrendszer perifériáján éltek, a kartellek asztaláról hullott morzsákkal táplálkoztak, ideológusaik és teoretikusaik szellemi alamizsnáján tengődtek.

A háborús vereség elrekesztette a német imperializmus útját. A külső dinamika belsővé alakult, a háború átalakult forradalommá. A szociáldemokrácia, amely segítette a Hohenzollerneket  a háború tragikus végkifejletéig, megtiltotta a proletariátusnak, hogy forradalmát végigvihesse.

Míg a régi polgári pártok minden erejüket kiadták, egyidejűleg a munkásság mozgósítóereje is megtört. A háborút követő káosz nem kevésbé érintette súlyosan a kézművest, a szatócsot és az alkalmazottat, mint a munkást. A mezőgazdasági válság a földműveseket tette tönkre.

A középrétegek szétesése nem jelenthette proletarizálódásukat, mert magán a proletariátuson belül is a tartós munkanélküliek óriási serege jött létre. A középrétegek elnyomorodása – fáradságosan leplezve nyakkendővel és műselyem harisnyával – felfalt minden hivatalos hitet, de mindenek előtt a demokratikus parlamentarizmus tanításait.

A pártok nagy száma,  a választások hideg láza, a minisztériumok (hivatalok?) állandó változása komplikálták a szociális krízist kaleidoszkópikusan terméketlen politikai kombinációk által. A háború, vereség, reparáció, infláció, Ruhr-megszállás, krízis, szükség és megkeseredettség által felfokozott atmoszférában fellázadt a kispolgárság minden olyan párt ellen, amely őt megtévesztette. A kistulajdonosok súlyos frusztrációja, akik az elvagyontalanodásból nem bírtak kiemelkedni, tanult fiaik állás- és kliensnélkülisége, lányaik kérő és stafírung nélkül, mindez rend és kemény kéz után kiált.

A nemzetiszocializmus zászlaját a régi hadsereg alsó- és középrangú tisztjei emelték fel. A kitüntetésekkel ékes al- és középszintű tisztek nem tudták elfogadni, hogy szenvedésüket és hősiességüket  nemcsak hogy ingyen a hazának áldozták, de ők maguk sem lettek jogosultak külön köszönetre; ezért gyűlölték a forradalmat és a proletariátust. Elégedetlenek voltak azzal, hogy a bankárok, gyárosok, miniszterek őket ismét a szerény könyvelői, mérnöki, postai alkalmazotti és népiskolai állásokba küldték- innen a ő „ szocializmus”-uk.  Az Ysernél és Verdun-nél megtanulták magukat és másokat mérlegelni, parancsolni, amely a háttérben levő kisembernek nagyon imponált. Így lettek ezek az emberek vezetők.

Politikai karrierjének kezdetén Hitler talán csak nagy temperamentumával, erős hangjával és magabiztos lelki korlátozottságával tűnt fel. Semmi esetre sem hozott magával kész programot a mozgalomba, hacsak a sértődött katonák bosszúszomját nem számítjuk. Hitler a versaille-i feltételek, a drága élet, az altisztek elismerésének méltánytalan hiányával, a mózeshitű bankárok és újságírók tevékenységének elátkozásával és vádolásával kezdte. Lecsúszott, elszegényedett emberek horzsolásokkal és kék foltokkal mindig találhatók. Ezek mindannyian ököllel az asztalra akartak csapni. Ezt Hitler jobban megértette mint mások. Nem tudta ugyan, hogy a szükség hogy’ kerül ide. Vádjai hamarosan úgy szóltak, mint egy parancs, mint a kegyetlen sorshoz intézett ima. Halálraítélt osztályok, mint a halálos betegek, sosem fáradnak bele vádjaik újraformálásba és a vigasztalások meghallgatásába. Hitler minden beszéde erre alapul. Szentimentális formátlanságok, a fegyelmezett gondolkodás hiánya, a hiányos olvasottság, - ezek a mínuszok mind plusszá váltak. Ezek adták számára  a lehetőséget, hogy a „Natinalsozialismus” kéregetőzsákjában  az elégedetlenség minden formáját egyesítse a népet arra vezesse, amerre az őt tolja. A kezdet egyéni rögtönzéseiből az agitátor emlékezetében csak az maradt fönn, amely megerősítésre talált. A retorikai akusztika volt az ő politikai gondolatainak gyümölcse. Így alakultak a jelszavak tovább. Így sűrűsödött a program. Így képződött a nyersanyagból a „Fűhrer”.

Mussolini kezdettől fogva jobban tudatában volt a szociális anyagnak, mint Hitler, akihez Metternich rendőrmiszticizmusa közelebb állt, mint Machiavelli politikai algebrája. Mussolini lelkileg vakmerőbb és cinikusabb. Bizonyítéknak legyen elég, hogy a római ateista a vallásnak, szintúgy a rendőrségnek és a jognak csupán szolgál, míg berlini kollégája a római egyház tévedhetetlenségében hisz. Abban az időben, mikor Olaszország mai diktátora Marxot még „mindannyiunk halhatatlan mester”-ének tartotta, megvédte nem minden ügyesség nélkül azt az elvet, amely a mai társadalom életében első sorban két alapvető osztály egymás elleni hatását látja: a burzsoáziáét és a proletariátusét. Kétségtelenül, írja Mussolini 1914-ben, ezek között több középréteg helyezkedik el,  amely az úgynevezett „emberi kollektívák egyesítő szövetét”  képezi, de „krízishelyzetben ezek a középrétegek saját érdeklődési körüknek és ötleteiknek megfelelően vonzódnak az egyik vagy másik fő osztályhoz”. Ez egy nagyon fontos általánosítás!

Miként az orvostudomány képes lehet egy beteg meggyógyítására, vagy az egészségest rövid úton sírba tenni, az osztályviszonyok elemzése – amelyet kitalálója eredetileg a proletariátus mozgósítására gondolt ki –az ellentáborhoz állt Mussolininek megadta a lehetőséget a középosztály mozgósítására a proletariátus ellen. Hitler elvégezte ugyanezen munkát úgy, hogy az olasz fasizmus metodológiáját a német miszticizmus nyelvére fordította le.

A marxista irodalom máglyái rávilágítottak a nemzetiszocializmus osztálytermészetére. Amíg a nácik csak pártként, és nem államhatalomként tevékenykedtek, alig találtak befogadásra a munkásosztályba. Másrészt a nagyburzsoázia – még az is amelyik Hitlert pénzelte – nem tekintette őket saját pártjának. A nemzeti „ébredés” teljes egészében a középosztályra támaszkodott, a nemzet legvisszamaradottabb részére, a történelem nehéz terhére. A politikai művészet a kispolgárság proletárellenességben történő egybeforrasztásában rejlett.   ……

A hitleri hatalommegragadás az ellenforradalmi jelzőt sem érdemli meg, hisz a hatalmat az 1918-ban a  munkás- és katonatanácsok élén álló szociáldemokrácia  már visszaadta a burzsoáziának ezzel mintegy megnyitva az ellenforradalom folyamatát. Miként a szocdemek megmentették a burzsoáziát a proletárforradalomtól, hasonló képen mentette meg azt a fasizmus a szociáldemokráciától.   ….

A kispolgárnak ellenszenves a fejlődés gondolata, minthogy az állandóan vele szembe megy. A haladás csak kifizethetetlen adóságokat hozott részére. A nácizmus nem csak a marxizmust, de a darwinizmust is elutasítja. A mozgalom vezérei az „intellektualizmust” nem is annyira  azért  likvidálták, mert maguk csak másod-harmadrangú intellektussal bírtak, hanem mert történelmi szerepük nem engedte meg valamely gondolat végig vitelét.

A kispolgárnak szüksége van egy legfelsőbb hatalomra amely fölötte áll természetnek és történelemnek, felvértezett konkurenciával, inflációval, krízissel, elárverezéssel szemben.

Hitler nemzete a kispolgárság mitológiai árnyképe maga, patetikus őrülete az ezeréves birodalomnak e Földön.  …….

A nemzetet a történelem fölé emelendő segítségül hívták a rasszt. A politika szintjén a rasszizmus egy felfújt, kérkedő változata a sovinizmusnak, üresfejűséggel párosulva. Miként a lecsúszott nemes vigasztalódik ősi származásával, úgy ittasul meg a kispolgárság, fajtája magasabbrendűségének meséjétől.   …..

A személyiség és az osztály – a liberalizmus és a marxizmus – a Gonosz. A Nemzet a Jó.

De a Tulajdon küszöbén ellentétébe csap át ez a filozófia. Csak a személyes tulajdonban van az üdvösség. A nemzeti tulajdon a bolsevizmus szüleménye. Isteníti bár a nemzetet a kispolgár, de ajándékozni neki nem akar semmit. Ellenkezőleg elvárja a nemzettől, hogy őt magát ajándékozza meg birtokkal, amit aztán a munkások és az adóvégrehajtók ellen is megvédelmez.   …..

A gazdaságban a nacionalizmus -  minden brutalitása ellenére – tehetetlen antiszemita kitörésekre szorítkozik. A jelenlegi gazdasági rendszerből a fasiszták elkülönítik a harácsoló-vagy banktőkét mint a gonosz szellemet;  a zsidó burzsoázia éppen ebben a szférában foglal el jelentős helyet. Míg  a kispolgár meghajlik a kapitalista rend előtt, a profit gonosz szellemét  a hosszú kaftános lengyel zsidó alakjában véli leküzdeni, kinek zsebében gyakorta egy krajcár sincs. A pogrom a faj magasabbrendűségének bizonyítékává válik.  A nácik programja egy eldugott vidéki zsidó krájzleráj választékára emlékeztet.  Mi mindent találni ott alacsony áron és még alacsonyabb minőségben! A  szabad verseny „boldog” emlékezetét és ködös hagyományát valami stabil rendi társadalomnak. 

Álmok a gyarmatbirodalom feltámadásáról és egy zárt gazdaság tévhite. Frázisok visszatérésről a római jogról az ónémetre és az amerikai moratórium támogatásáról,  irigy ellenségesség a villák és autók alakjában jelentkező egyenlőtlenséggel szemben és állati félelem a gallértalan, sapkás munkás alakjában jelentkező egyenlőségtől, tomboló nacionalizmus és félelem a világ hitelezőitől - a nemzetközi politikai gondolatok  mindezen hordaléka  tölti ki az újnémet messianizmus kincsestárát.

A fasizmus megtalálta a politika számára a társadalom söpredékét. ….

Mindazt, amit a társadalom egészséges fejlődése esetén a nemzeti szervezetnek kultúrürülékként kellett volna magából kiválasztania, most a száján jön ki; a kapitalista civilizáció kihányja a megemésztetlen barbárságot. Ez a nemzetiszocializmus fiziológiája.

Mind a német, mind az olasz fasizmus a kispolgárság hátán jutott hatalomra, faltörő kosként használva azt a munkásosztály és a demokratikus berendezkedés ellen. Hatalomra kerülve azonban minden egyéb semmint a kispolgárság kormánya. Mussolininek igaza van, a középosztályok nem képesek önálló politikára. Arra hivatottak, hogy nagy krízisek idején a két fő osztály valamelyikének politikáját a végletekig hajtsák. A fasizmusnak sikerült őket a tőke szolgálatába állítani. Az olyan gondolatok, mint a trösztök államosítása valamint „a  munka- és fáradozás nélküli” jövedelemszerzés a hatalomátvételt követően fel sem merültek többé. A német államok partikularizmusa, ami a kispolgári sajátosságokra támaszkodott, helyet adott a központosított rendőrállamnak, ahogy azt a modern kapitalizmus igényli.  …..

A kispolgári illúziókat eközben persze nem hatálytalanították, csak éppen leválasztották a valóságról és formalitásokban oldották fel azokat. Az osztályok egyesítése, békéje a munkaszolgálat félszimbólumában és a munkásünnepnek „a nép javára” történő kisajátításában jelentkezett. A gótbetűk megtartása a latin helyett szimbolikus jóvátétel a világpiac jármával szemben. A nemzetközi – köztük zsidó – bankároktól való függés jottányit sem enyhült, ehelyett betiltották az állatok Talmud előírásai szerinti levágását. Ha a pokolba vezető út a jó szándékokkal kövezett, akkor a Harmadik Birodalom útjai szimbólumokkal kirakottak. Miközben a kispolgári illúziók programját nyomorult bürokratikus maskarádévá fokozza le a nemzetiszocializmus, saját magát – mint az imperializmus legtisztább megtestesítőjét – a nemzet fölé emeli. ….A programra a nácik hatalomrajutásához volt szükség, de Hitlernek a hatalom egyáltalán nem a program megvalósítására szolgált. …

A fasizmust nem lehet sem megreformálni, sem hatalomátadásra késztetni, csak megbuktatni. Vagy háborúval, vagy forradalommal. …

A „szocialista” forradalmat, amelyik a kispolgári tömegeknek a „nemzeti” elengedhetetlen kiegészítésének tűnt, hivatalosan kiátkozták és felszámolták. Az osztálybéke abban csúcsosodik ki, hogy a gazdagok – külön a kormány által erre kijelölt napon – a szegények javára az elő- és utóételekről lemondanak. A munkanélküliség elleni harc odavezetett, hogy az éhbér felét újra megosztják. Minden egyéb manipulált statisztika. A „tervezett” autarchia a gazdasági szétesés újabb stádiumának bizonyult.

Minél kisebb a náci rendőrállam gazdasági teljesítménye, annál nagyobb erőfeszítéseket kell tegyen a külpolitikában. Ez teljesen megfelel az agresszív német tőke belső dinamikájának….. Hitlernek nincs más eszköze, mint a belső nehézségeket a külső ellenségre hárítani……

Ha német belső erők nem tartóztatják fel Hitlert időben, úgy Európa néhány éven belül háborúba zuhan.

(1933. jún.10.)