2017. október 19., csütörtök

Nyílt levél Katalóniáról


48 órával vagyunk azután, hogy a katalán demokratikus mozgalmak két vezetőjét a francoista rendőrség letartóztatta. «Lázadásért» 15 éves börtönbüntetés fenyegeti őket azért, mert elkövették azt a «bűnt», hogy felhívtak arra, a tömegek maguk szervezzék meg a népszavazást, azok meg is tették, tömegesen voksoltak a rendőri erőszak ellenére igennel arra a kérdésre: «Akarja-e, hogy Katalónia független köztársaság legyen?»

A katalán köztársaságra adott többségi szavazás az első rést ütötte megnyitva az utat a baszk, galíciai, andalúziai, stb. köztársaságok előtt az ibériai félsziget szabad köztársaságainak uniója felé.

Ugyanazon a napon, amikor letartóztatták a két aktivistát, a spanyol POSI, a (1980-ben trockista ideológia alapján alapított) szocialista nemzetközi munkáspárt lapjában, a Carta semanal 649-es számában azt írja, hogy a politikai megoldásért kell harcolni, ebben lehet valódi párbeszédet folytatni a demokráciáért, egy valódi, szabad népszavazás érdekében».
«Valódi népszavazást»? Vagyis ez nem az volt, ezért kell egy másik, egy valódi?
Mi kellene ahhoz, hogy valódi legyen? Rajoy és a király, a francoista intézmények engedélye?
A Carta semanal folytatja: «..az egyoldalú függetlenségi nyilatkozat csak Katalónia népe elszigetelésére szolgál».
A népszavazás előtt az összes reakciós erő - Rajoy, Fülöp király, az Európai Bizottság, a PSOE (szocialista párt) vezetői, Macron, stb. – koalícióba tömörültek abban, hogy a referendum illegitim, értéktelen, antidemokratikus.
Lehetséges, hogy különböző nézeteink vannak a katalán népnek a spanyol államból  kiválását illetően – de erről magának a népnek kell döntenie.
2007-ben együtt kimondtuk: «a szuverén katalán nép mellett állunk, a spanyol monarchia ellen, amely elnyomja és kizsákmányolja Spanyolország minden népét. A szabad baszk népet támogatjuk, a kasztíliait, az andalúziait, azok köztársaságait és Spanyolország szabad népeinek szabad unióját».
Ezzel a koncepcióval lehet egyet nem érteni. De azzal, hogy megtagadja a katalán népnek népszavazással megerősített legitim jogát, a POSI túllép a határon és együtt masírozik mindazokkal, akik a népszavazást nem tartják legitimnek.
A Carta semanal azt is írja, hogy a «főbb munkásszervezetek» felelőssége a politikai megoldás. El lehet-e hallgatni, hogy a «főbb munkásszervezetek» vezetése (a PSOE-től a Podemosig és Izquierda Unidáig, az UGT és CCOO szakszervezeti konföderációk vezetéséig) mind elutasítják az elemi tényt: a katalán nép október elsején kifejezte, hogy mit akar - a katalán köztársaságot és most - az általános választójog alapján, közvetlenül és titkos szavazással.
«Az UGT elítéli a spanyol rendőrség elleni tiltakozásokat», főtitkára, Pepe Alvarez pedig kijelentette: «szégyenletes», hogy az állampolgárok a rendőri erőszak ellen tüntetnek a rendőrőrsök előtt. Elfogadható-e ez a reagálás a tömegek önszerveződése, eredménye és tiltakozása előtt? Felsorakozva Rajoy, a PSOE vezetői, Fülöp király, az Európai Bizottság mellett, akik mind tagadják a katalán népszavazást, még a létezését is?
A POSI aktivitái egészen bizonyosan nem fogadják el ennek az alapvető elvnek a szemétbe hajítását, hiszen szervezetetek a népek önrendelkezési jogáért való küzdelemben jött létre a francoista diktatúra ellen.
S mit mondott Franciaországban Mélenchon? Okt. 1-én állandó konferencia kereteit javasolja, mégpedig az OSCE-t (európai biztonsági és kooperatív szervezet) ...; majd 3-án sajnálkozik azon, hogy a monarchia nem képes megoldani azt, amit a francoista hatalom meg tudott. Senki semmit nem szólalt meg ellene, pedig mindenki tudja, vaskézzel, hóhérokkal és kivégzőosztagokkal «föderálta» Franco a spanyol népeket 40 évig. Mélenchon 10-én sajnálja, hogy a nemzetek üres tojáshéjjá lettek, a gazdagabbak nem akarnak szolidaritást a szegényebbekkel. Vagyis a katalánok pusztán anyagi okokból akarják függetlenségüket… Mélenchon tagadja a népek önrendelkezési jogát.
Mi kiállunk a katalán nép oldalán, tiszteletben tartjuk okt. 1-én kimondott akaratát, a szabad katalán köztársaságot, amely Spanyolország szabad köztársaságai szövetségéhez vezet, feltételek nélkül állunk az elvek bázisán.
A nemzetközi kommunista áramlat vezetése, a CORQI tagja

2017. október 14., szombat




Munkás Hírlap
Nemzetközi munkásmozgalmi információk - 2017. ősze
20. szám



Mindenütt háború, káosz, népelnyomás.  
Az amerikai imperializmus égisze alatt a tőkés nagyhatalmak kormányai katonai intervenciókat hajtanak végre a népeket feldarabolva, káoszt hintve.
Az emberiség ezen szakaszában a háború az egész világon általánossá lett. Embermilliókat kerget menekülésbe; gyermekek ezrei tűnnek el. A nemzetek létezése forog kockán.
A horizonton az üzemek felszámolása, a dolgozók kollektív jogainak megkérdőjelezése rajzolódik ki. A tőkés kormányok, bármilyen legyen is politikai színük, a «munkaerő ára csökkentése» nevében próbálják a munkaerő értékét megsemmisíteni. Az ipartalanítás és a munkahelyek megszűnése, amely korábban a nagy ipari országokat érintette, szétterjedt az egész világra. Minden országban üzembezárások, munkanélküliség. A bürokrácia megnyitotta Kínát a világpiac előtt, most pedig rákerült a sor az új gazdasági csodaként bemutatott országra is, hogy megismerkedjen a munkahelyek megszűnésével.
A munkanélküliség, a nyomor, a fiatalság alulképzettsége, a köszolgáltatások tönkretevése: ez az egyetlen «jövő», amit a rothadó rendszer a termelő osztályok óriási többségének kínál.
A multinacionális vállalatok elűzve földjeikről a parasztságot már annak létét fenyegetik az egész világon. Migránssá válik sokszázezer dolgozó.
A bérmunka lerombolása, a tőke kivonulása a termelésből csak a spekuláció határtalan fejlődését szolgálja. A válság kísértete még a 2008-asnál is ijesztőbb. Még súlyosabb lesz következményeiben a világ népeire.
Pedig semmi nem elkerülhetetlen a barbárság és káosz felé menetelésben. Az nem a fatalitás terméke. Annak a termelőeszközök magántulajdonán alapuló tőkés rendszer az oka.
A profitnövelésre épített tőkés rendszer sok évtizede elérte azt a pontot, hogy nem képes az emberiség termelőerejének fejlesztésére. A termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszer csak arra képes, hogy a destruktív erőket növelje: a fegyverkezést, a háborús gazdaságot, a drog-, ember- és szervkereskedelmet, a prostitúciót, a feketegazdaságot.
«Szocializmus vagy barbárság», ez az emberiség előtt álló alternativa. Eljött a termelőeszközök társadalmi tulajdonbavételének ideje, mert szocialista forradalom nélkül az egész emberiség eltűnhet.
A Szovjetunió összeomlott, a burzsoá ideológusok pedig a «történelem végéről» beszéltek. A munkásmozgalom képviseletét vállaló politikai irányzatok túlnyomó többsége felsorakozott azon állítás mellett, hogy a szocializmusnak nincs jövője, csak a piacgazdaságra újrakeresztelt kapitalizmusnak. A munkásmozgalom összes irányzata hivatalosan is elfogadta a piacgazdaság kereteit, mindnyájan kijelentették, hogy az 1917-es októberi forradalom végleg idejét múlta.
A bolsevizmusban eredő, a világforradalomért harcoló és a szovjet állam elbürokratizálódása, a szocializmus egy országban hamis «teóriája» ellen küzdő IV. Internacionálé számára a SZU összeomlása nem a tőkés fejlődés új szakaszát nyitja meg. Ellenkezőleg. A volt Szovjetunió gazdaságát megkaparintó maffiaakció azt kiszolgáltatta a tőke erejének, és az egész világgazdaság maffia-fertőzése ennek is következménye.
25 évvel a Szovjetunió összeomlása után a széthullás dominál, a háború, a káosz, a nyomor, az ipartalanítás és a termelőerők tönkretétele. Tény: soha a történelemben nem volt ekkora érték felhalmozva az emberi társadalom egyik oldalán és ekkora, növekvő nyomor a másikon.
Pedig a munkásosztály harcol. Minden földrészen, minden országban a dolgozók, a fiatalok megsokszorozzák mozgósításaikat, akcióikat, sztrájkjaikat, tüntetéseiket, felkeléseiket az IMF, a Világbank, az Európai Unió és a multik diktálta romboló politika ellen. A munkásosztály mindenütt keresi, hogy erejét egyesítse, hogy szervezeteivel együtt küzdjön, mivel saját túlélése a tét.
A technika, dolgozók képzettségének jelenlegi szintje, a világpiaci realitás, a termelőerők fejlettsége lehetővé teszi olyan körülmények teremtését, amelyben az egész emberiség anyagi és szellemi színvonala a legmagasabb szintre kerül. Az anyagi feltételek minden országban, az egész Földön megengednék a gazdasági élet korrekt, tudományos, ésszerű, általános terv szerinti szervezését. De ha tovább dominálnak a trösztök, a tőkés klikkek egymás közötti harca a piacokért, az alapanyagforrásokért, az egymáson felülkerekedéséért, akkor az elkerülhetetlenül egyre inkább destruktívabb.
Amíg a kapitalizmus dominál, túl sok az áru, a javak ahhoz, hogy azokat a világgazdaság felszívja. Viszont, ha az egész emberiség igényeinek kielégítéséről van szó, akkor nincs túl sok gép, nincs túl sok üzem, nincs túl sok munkaerő, nincs túl sok munkás, nincs túl sok paraszt. Mindez csak azzal a feltétellel lehetséges, ha az emberiség szükségletei szerint lesz minden újraszervezve, nem pedig a tőkés profit szerint.
Megragadni az államhatalmat, a ragadozó imperialista klikkek kezében levő gazdaságot csak úgy lehetséges, hogy a munkásosztály maga vezessen akciókat a forradalmi küzdelem útjára lépve.
Kik ás mi a hibás, hogy a munkásosztály és a nép ezzel a helyzettel találja magát szemben? Ki kell mondanunk világosan, a munkásosztály képviseletét történelmileg magukra vállaló szervezetek vezetése (a kommunista pártoké, szocialista pártoké és másoké) nem hajlandó szakítani a tőkés osztállyal. Ezek azok a vezetők, akik lefekszenek a tőke előtt, akik azt akarják, hogy a munkásosztály és a nép fogadja el saját öngyilkosságát.
Nincs más magyarázat, ideértve maguknak a szakszervezeteknek a nehézségeit, mint a világ munkásmozgalma vezetésének válsága.  
A munkásmozgalom hajnala óta az öntudatos munkásság mindig igényelte a nemzetközi szövetséget. Így volt az I. Internacionálé idején, a II. Internacionálé esetében,  hatalmas pártokat hoztak létre. Munkásintézmények születtek a tőkés társadalomban: az első szakszervezetek, a nyugdíjrendszerek, kollektív szerződések. De ez mégsem akadályozta a vezetők egy rétegét abban, hogy 1914-ben az imperialista háború mellé álljon. Aztán eljött 1917 októbere. Az orosz forradalom megmutatta, hogy a dolgozók a legnehezebb körülmények között is meg tudták szervezni munkástanácsaikat, és győzelemre vitték az oroszországi proletárforradalmat.
1917 októbere legitim, sőt, szükségszerű volt. Akármilyen is lett folytatása, akárhogy is árulták el, az oroszországi dolgozók, parasztok megmutatták, hogy lehetséges kiragadni a tőkés osztály kezéből a hatalmat, mégha az orosz forradalom elszigeteltsége, a német forradalomnak a globális ellenforradalom okozta ismételt kudarca táplálta az októberi forradalom elfajulását. A sztálinizmus nagyrészben felelős a német proletariátus 1933-as tragikus vereségéért.
Tudjuk, hogy a munkásosztály csak annyiban osztály, amilyen mértékben szervezett. Ezért központi kérdés a szakszervezeti függetlenség védelme. Ma méginkább meghatározó, mivel a rothadó imperializmus minden irányulása a munkásszervezetek destrukciója, korporatista integrációja felé mutat, a demokrácia alapjainak megsemmisítése felé. Az offenzíva olyan formát is vett, amely megkísérli a munkásszervezetek felszívódását «civilszervezetekbe».
A munkásmozgalmi szervezetek függetlenségének védelme, az összes demokratikus vívmány védelme is, feltételezi a munkásmozgalom független akcióit, az integráció elutasítását, a tőke intézményeibe való beilleszkedés visszautasítását.
A munkásdemokrácia tartalma összefüggésben van annak céljával, ezért: «A dolgozók felemelkedése a dolgozók saját  műve lesz». Ez jelenti a munkásdemokrácia rendszerének megteremtését, a munkásosztály saját maga által megvalósított akcióit politikai téren, szakszervezeti téren, a közvetlen osztályharc terén, s végül a munkástanácsok egyetemes köztársasága megvalósítását. Ezért kell tiszteletben tartani a munkásmozgalomban létező különféle irányzatokat, amelyeknek mindnek joga van saját nézőpontja védelmére és véleménye szabad ütköztetésére másokkal.
Mi, a független autentikus pártok építéséért folyó küzdelem részesei vagyunk, melyek a munkásmozgalom minden áramlatát magukba foglalják az ország sajátosságainak megfelelő formában.
Természetesen a feltételek országonként különbözőek. Természetesen más a ritmus, a nemzeti hagyományok, de az osztályharc tartalma egyetemes, a globális világpiac pedig realitás. Ezért szükséges a Munkás Internacionálé.  
 (Torino, 2016.febr.)

Európai konferenciát!

A felhívást mintegy 60 olasz, német és francia munkásaktivista tette

25 éve írták alá az Európai Unió Maastrichti egyezményét s a ratifikáció óta annak alkalmazásaként:

Franciaországban  a “szabad és befolyásolatlan verseny” teljes vagy részleges privatizációkat eredményezett (SNCF - vasút, EDF-GDF – energia, posta, France-Télécom), repülőterekét, a TF1-t, az államilag kontrollált nagyvállalatokét (mint a Saint-Gobain, Matra,   Renault,   Rhône   Poulenc,   Elf Aquitaine, Seita, Total, CGM, Péchiney, Usinor-Sacilor, Suez, Bull, Thomson, Air France, SNECMA, Safran, EADS - azelőtt Aérospatiale), bankokét (Paribas, CCF, Société générale, Crédit local   de   France,   BNP,   BFCE,   Crédit Lyonnais, CIC, CNP), a nagy biztosítótársaságokét, hajógyártásét, autópályákét, stb.

A “szabad és befolyásolatlan verseny” elvének alkalmazása és kritériumai (a GDP 3 %-a alatti költségvetési hiány), az egymást követő ellenreformok a társadalombiztosítást egyre szűkülő lehetőségek közé szorították; 445 milliárd eurót ajándékoztak a munkáltatóknak, miközben a nyugdíj megszerzéséhez a szükséges szolgálati évek számát növelték (ma már 42, teljes munkaidőben ledolgozott év kell a teljes nyugdíjhoz) Balladur   1993-as,   Juppé 1995-ös,   Fillon   2002-es,   Hollande-Ayrault 2013-as ellenreformjai következtében et Macron pedig egy újabbat készít elő).

A piac megnyitásának elve, a maximális versenyképesség vezetett a dolgozói jogok, a munkatörvénykönyv megkérdőjelezéséhez, a prekaritáshoz (El Khomri-törvény és Macron rendeletei). 

A Maastrichti 3 %-os kritérium és a megszorítások, valamint a Stabilitási és Növekedési Paktum alkalmazása (Bachelot et Touraine törvények) az egészségügyet forrásmegvonással fojtogatják. Több mint 16 000 kórházi ágyat szüntettek meg, az anyaotthonoknak több mint felét tüntették el a közszolgáltatás többszázezer munkahelyével együtt.
A szabad verseny elve és az általános dereguláció következménye, hogy 2000 és 2015 között 900 000 ipari munkahelyet számoltak fel (minden negyediket); a dolgozók 10 %-a munkanélküli; a lakosság 14 %-a hivatalosan a szegénységi küszöb alatt él (a 18-25 évesek 25 %-a); egyre terjednek a bizonytalan munkahelyek az egymást követő kormányok intézkedései folytán (bennük az El Khomri-törvény és Macron rendeletei), több mint 500 000-rel csökkent a státusszal rendelkező dolgozók száma, míg a prekárius munkák száma több mint 120 000-rel nőtt.

A tőkés profit növekedése töretlenül folytatódott. Franciaországban 2016-ban a CAC 40, a párizsi tőzsde vállalatai közel 56 milliárd eurót osztottak ki részvényeseiknek (2015-ben «csak» 43 milliárdot), majdnem ugyanannyit, mint a 2007-es válság előtt A CAC 40 vállalatok profitja 2016-ban elérte a 75 milliárd eurót, azaz 32 %-kal nőtt 2015-höz képest. Egyedül 2017 első félévében elérte a 42,3 milliárdot, tehát ez évben ismét rekordprofit várható.

Az uniós szabályokat a különféle politikai színű köztársasági elnökök és mindenféle kombinációban működő kormányok fordították a francia törvények nyelvére. Az EU követeléseit és direktíváit alkalmazzák (a törvények 90 %-a a szerződéseken alapul).  

Olaszországban a Maastrichti kritériumok és az adósságcsökkentés nevében minden évben megnyirbálták a költségvetést, összesen kb. 550 milliárd euróval rövidítették meg. Többszázezer munkahely szűnt meg, az oktatástól és az egészségügytől forrásokat vontak el, a közszolgáltatásokat tönkretették. Csak a tőkések kaptak felmentést: évente 30 milliárd euróról beszél egy tanulmány…
Ahogyan Franciaországban, itt is a szabadverseny követelményei vezettek a privatizációkhoz majd’ minden állami szektort érintve: ENI és ENEL (energia), IRI (acélipar), gépgyártás, élelmiszeripar, telekommunikáció, autópályák, bankok, hajógyártás, vasút, posta, az önkormányzatok irányította szolgáltatások (tömegközlekedés, vízszolgáltatás, iskolák..). A közszolgálati munkahelyek százezrei szűntek meg. A 2000-es évek elején csak a vasútnál 115 ezer munkahelyet likvidált a privatizáció.

Az EU nyomása és a költségvetési megszorítások alatt az egészségügyet először regionalizálták; majd annak finanszírozási rendszerét ürítették ki a munkáltatói hozzájárulások évi 2,5 milliárd eurós csökkentésével (1997-től tart a folyamat). Nyilvánvaló következménye a kórházak tucatjainak bezárása, a kórházi ágyak, szolgáltatások megszüntetése, a hónapokig tartó várólisták még sürgős, sebészeti esetekben is. 2016-ben 12 millió személy nem tudta magát gyógyíttatni és 2016 óta először a várható élettartam csökkent.

A közoktatásban az iskolai autonómia törvénye nyitott kaput egy sorozat «reformnak», amely 150 ezer pedagógus munkahelyét szüntette meg az országos egységes oktatási programmal együtt. Minőségcsökkenéssel jár, sérti az egyenlőség elvét és különösen a munkásnegyedek gyerekeit sújtja végzettségüknek alacsonyabbra értékelésével. A pedagógusok munkahelyi körülményei és bérük vásárlóértékének romlása vele járt. Az iskolák pedig a magánszektorhoz kénytelenek támogatáshoz fordulni túlélésükért.
A rugalmas munka és a verseny nevében döntöttek a «mobil lépték» megszüntetéséről (1993). Aztán jöttek a Treu-törvények (1997), Biagié (2002) és végül a Job’s  Act  (2015), melyek szétverték a harcban megszerzett 1971-es munkatörvénykönyvet (Statuto dei Lavoratori). Bizonytalan szerződések váltották fel a határozatlan időre szólókat, az üzemi szerződések az országos szerződéseket – egyre rosszabb feltételekkel, túlzott kizsákmányolással, s különösen a fiatalok számára. Tegyük hozzá, a fiatalok 42 %-a munkanélküli.
 
Nyugdíjrendszerünk a végét járja. 67 év lett a nyugdíjkorhatár és a következő években 70-re akarják emelni; a szolidaritáson alapuló rendszert megszüntették, tőkefedezetire váltották, ami oda vezet, hogy a nyugdíj az utolsó bér 35-40 %-a. 40-45 év munka után 500—600 euróból kell megélni…

Az intézkedések nyomán ma már a lakosság 7,6 %-a él abszolút szegénységben,  11 %-a súlyos szegénységben, 28,7  %-át pedig fenyegeti a szegénység. Adjuk hozzájuk a menekültek százezreit, akiket arra használnak, hogy a munkaerő árát lenyomják, gyakran pedig csakugyan rabszolgaságban élnek, különösen a mezőgazdaságban.

Németországban ugyanezeket a privatizációkat tudjuk megerősíteni, a 3 %-nyi deficit ugyanilyen betartását, ugyanezt az ipartalanítást, mint Francia- és Olaszországban. 
Nálunk 1998-ban  - a szervezett munkásosztály ellenállása nyomán - Kohl kudarcot vallott, így a szociáldemokrata Schröder kancellár Agenda-politikája játszotta a motor szerepét a Maastrichti szerződés követelményeinek (a DGB szakszervezet vezetőinek «kritikus» tekintete előtt).

A «szociális partnerségi egyezmények» kidolgozásában az Európai Szakszervezeti Szövetség (legtöbbször a nemzeti konföderációkkal nagy egyetértésben) az európai tőkével tárgyalt és működött együtt, s transzponálta azokat a nemzeti törvényekbe.

A Schröder alatt megszavazott törvények minden tekintetben megfeleltek az EU követeléseinek, legyen szó az 1977-es ideiglenes- vagy részmunka-direktíváról  – szintén az ESZSZ-szel kötött «szociális dialóguson» nyugszik  – vagy az 1998-as direktívák a határozott idejű szerződésekről, amelyek mind, az egész kontinensen az atipikus és prekárius munkát terjesztették ki.
Mit jelent ez Németországban:
- 1991-1993-ban 114 000 ideiglenes munkahely volt Németországban; 2002-2008 között az európai direktívákkal 715 000, ma pedig már 993 000.
- 2016-ben 8,4 millióan dolgoztak részmunkaidőben. 1991-ben a részmunkaidősök 30 %-a volt nő, ma pedig 46,4 %. A részmunkaidős munkahelyek száma pedig ebben az időszakban négyszeresére nőtt, 2 %-ról több mint 10 %-ra.
- A 2016-ban felvett dolgozók 45 %-át határozott idejű munkaszerződéssel foglalkoztatták (vagyis kb. 11,6 milliót), 2015-ben csak 41 % volt. 2016-ban a 25-29 évesek 50 %-át (a 2015-ös 47 %-kal szemben), a 20 év alattiaknál pedig a szám 59 %-ra emelkedik.
- A deregularizációs folyamat párban jár azzal, hogy a tőke a kollektív szerződéseket mindenáron meg akarja semmisíteni. A Hartz-törvények ezt is elősegítik (bármilyen munkát el kell fogadni, olyat is, amelyért a korábbinál akár 30 %-kal is kisebb bérrel jár). 1995-ben a németországi bérből élők 72 %-át ágazati kollektív szerződés védte, 2016-ban csak 51 %-ukat, a keleti országrészben pedig felére csökkent (a korábbi 2/3-ról egyharmadra). Közel 2 millió “vállalkozó” minden kollektív védelemből ki van zárva. A németországi dolgozók 40 %-a veszített reáljövedelméből az 1995-2015 közötti peridódusban.
-   2015-ben a bérből élők 22,6 %-a az alacsony bérűek törvényben meghatározott küszöbe alatt keres (10,22   €/h);  az időskori szegénység emelkedik: a 65-74 évesek 11 %-a (vagyis 942 000 személy) kénytelen dolgozni, hogy megélhessen (2006-ban csak 5 %-uk…).
Ezzel párhuzamosan a rezsim a DAX tőzsdeindex 30 legnagyobb vállalatának hivatalosan 114,2 milliárd eurónyi profitot enged, amely nagyjából megfelel a szövetségi költségvetés 3 %-nyi deficitet engedélyező aranyszabálya 1/3-ának.
-  Ez a rendszer öl. A  Robert  Koch Intézet 2014-ben állapította meg: a szegénység együtt jár a halálozási kockázat óriási növekedésével. Azok a nők, akik jövedelme a legalacsonyabb - vagyis az átlagjövedelem 60 %-nál kisebb - , a gazdagabbaknál 8 évvel korábban halnak meg, a férfiak pedig 10 évvel korábban.

A katasztrofális helyzet egyáltalán nem érinti a bankoknak nyújtott segítséget:  2008 és 2011 között az EU államai a pénzügyi szektornak 1 600 milliárd eurót adtak, a GDP 13 %-át az eurózónában (ez alkalommal az EU az állam nyújtotta segítséget nem tiltja…).
Ehhez járul hozzá a bankok implicit segítése, s mivel a piac az államok és a Központi Európai Bank támogatását mindenképpen élvezi, a spekulációkba bocsátkozás. Az európai parlament ökológus képviselői 2014-ben tanulmányt kértek annak kimutatására, mennyit tesznek ki ezek a közvetett segítségek. Évi 200 - 300 milliárd eurót.
Meg kell említenünk az EKB 2015 óta folytatott «Quantitative Easing» politikáját: 1 400 milliárd eurót injektált a pénzügyi rendszerbe.

Az Orbán-kormány Brüsszel szolgálatában
  • Adók és emelésük (cafetéria 25-ről 37,5%-ra emelése, baleseti adó, chipsadó, szeszesital, termőföldből átminősített ingatlanok, környezetvédelmi termékdíj, dohányáruk, gázolaj, bioetanol, autógáz jövedéki adó, telekommunikációs adó, egyszerűsített vállalkozói adó 30%-ról 37%-ra emelése, autópálya használat 4 napról 10 napra történő emelése, áremeléssel, banki tranzakciós díj, bírósági illetékek drasztikus emelése, „csekkadó”
  • egykulcsos jövedelemadó,
  • áfaemelés 25%-ról 27%-ra
  • a munkavállalói járulékok emelése 1,5%-kal, a munkáltatók szociális és egészségügyi járulékának csökkentése
  • munkanélküli járadék 9 hónapról 3 hónapra csökkentése
  • gyógyszerkassza, rendszeres szociális segély csökkentése
  • 2010-13 közt 84 milliárd elvonás a felsőoktatástól
  • több ezer fő elbocsátása a közszférából
  • 530 milliárd Ft átutalása a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapból a költségvetésnek, nyugdíjak emelése helyett csak reálszinten tartása
  • a 2012-ben 57 évnél fiatalabb korkedvezményes nyugdíjasok 16%-os SZJA-val való terhelése
  • munkatörvénykönyv, a sztrájkjog ellehetetlenítése
  • földprivatizáció, a multinacionális nagytőke közpénzekbôl támogatása, offshore-ügyek.




***

Dolgozók, aktivisták vagyunk, a demokratikus és munkásmozgalom különböző irányzataihoz tartozunk. A Mumbaiban (India) tartott, háborúk és kizsákmányolás és prekárius munka elleni világkonferenciánk (2016 novembere) után egy évvel meg kell állapítanunk, hogy ez az Európa a kizsákmányolás és prekaritás Európája, nem a mienk.



Saját országunkban, szervezeteinkre támaszkodva az egységharc hívei vagyunk a támadássorozat ellen, amely a munkásosztály nehezen és harcban megszerzett vívmányai ellen irányul.



Maguknak a munkásszervezetek vezetésének is hajlama van arra, hogy «kritikusan viszonyulva» asszisztáljanak az Unió politikájához a vele szembeni harc helyett.



Ez az Európa a háborúk, az afganisztáni, szíriai beavatkozás Európája, melyet az USA-nak, a NATO-nak alárendelt kormányaink viselnek... ez nem a mi Európánk.

Ebben az Európában nő a nyomor, határain szögesdrótok emelkednek, menekülők hulláinak ezrei süllyednek a Földközi tenger mélyére, évente tízezreket küldenek vissza oda, ahonnan éppen a «mi» kormányaink  háborúi űzték el … ez nem a mi Európánk.

Ez az Európa, amelyben az Európai Szakszervezetek Szövetsége (ESZSZ, CES, ETUC) részt vesz az EKB függelékeként a dolgozók ellen irányuló tervek, programok a direktívák elkészítésében … nem a mi Európánk.



Ez az Európa, amelyben az EKB eurómilliárdok ezreit fecskendezi az euró fenntartásába, és ennek érdekében embermilliókat dönt nyomorba, amely lehetővé teszi a tőkének, a bankoknak, hogy a munkásosztály munkaerejéből közvetlenül származó profitjukat felhalmozzák, nem a mi Európánk.



Internacionalisták vagyunk. Minden munkaerejét bérbe adó európai ember - osztálytestvérünk.



Mindenki számára nyitott, egyenlőségen alapuló Európát akarunk, akár az Unió jelenlegi határain belül él valaki, akár nem.



A dolgozók, a demokrácia Európáját akarjuk, határok és limit nélkül. Egész Európa szabad népei, nemzetei, szabad dolgozói szabad unióját akarjuk. 

Ezért kell első lépésként eltörölni a bennünket megosztó, atomizáló és megsemmisítő szerződéseket, amelyek a munkásjogokat semmisítik meg a tőke, a pénzügyi szektor profitja érdekében. Első lépésként a Maastrichti szerződést és az azt követőeket kell megszüntetni, szakítani kell a népirtó maastrichti EU-val.



Egész Európa szabad népeinek és dolgozóinak határok és megszorítások nélküli szabad Uniójáért!

A munkásjogok és demokrácia Európájáért!

A Maastricht-tal és az EKB diktátumaival való szakításért! 



Mindnyájótokat bekapcsolódásra szólítunk a Munkás Hírlap, a független munkáspolitika szabad hangja munkájába, írjátok meg reagálásotokat, kritikátokat, megjegyzéseiteket.

Munkás Hírlap - E-mail: somijudit@gmail.com

2017. október 10., kedd

TGM: Magyarország 1956 – a szocialista forradalom


 
                              
A magyar proletariátus hosszú ideig tartotta életben a társadalmi tulajdon és szabad szocializmus eszméjét, a világ legerősebb katonai hatalmával, illetve a „liberális” Nyugat közömbösségével és hallgatólagos beleegyezésével szemben.
convert.jpg
(Ennek az írásnak az első formája előadás volt a berlini MarxIsMuss kongresszuson, amelynek a szövegét utólag jegyeztem le angolul. Megjelent az International Socialism 152., 2016. őszi számában, a 111-116. lapon. A magyar fordítás a Kettős Mérce szerkesztőségének munkája – nekem sajnos nem volt időm átnézni. Az írás külföldi közönség számára készült, és bizonyos egyoldalúságaival a sok évtizedes jobboldali historiográfia ferdeségeit szerettem volna helyrebillenteni. Ezért csak kurtán említem az ellenforradalmi epizódokat. Ennek ellenére rövid esszém nem mond ellent a történettudomány által föltárt tényanyagnak és a legtöbb értelmezésnek se, bár elméleti keretei természetesen mások – ezért az itteni értelmezés az én munkám és az én felelősségem. A kezdetleges antikommunista propagandaműveket nem vettem tekintetbe. Ezek lényege: alapvető egyetértés a Kádár-korszak hivatalos beállításával, amely az 1956-i demokratikus szocialista forradalmat restaurációs kísérletként, azaz „ellenforradalomként” mutatta be; ugyanezt hiszi a mai jobboldali propaganda is, csak amit a kádári ideológiai apparátus kárhoztatott, azt dicséri. De mindkettő hamisít, méghozzá ugyanúgy.)
Gyakran el szoktuk felejteni a történelmi eseményekben részt vevő emberek tapasztalatainak fontosságát. A mainstream politikai irodalom úgy mutatja be az 1945. évet Kelet-Európában, mint orosz megszállást, amely fokozatosan ráerőltetett egy gyökerek nélküli rendszert a vonakodó és ellenkező népességre, amely pusztán félelemből engedelmeskedett. De szinte senki nem vette a fáradtságot annak megmagyarázására, miért is hívják még a konzervatívok és monarchisták is 1945-öt nemcsak „felszabadulásnak”, de „forradalomnak”. Az új – eleinte pluralista és demokratikus – rendszer Magyarországon a Vörös Hadsereg 1919-es önkénteseinek tízezreit találta, velük együtt pedig az 1919-i forradalom és Tanácsköztársaság résztvevőinek százezreit, valamit a szociáldemokrácia által tanított, enyhén merev és ódivatú marxizmusban képzett szervezett munkások százezreit.
Manapság azt hangsúlyozzák, hogy a valamikor törvényen kívül helyezett kommunista pártnak csupán pár száz tagja volt. De ez nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a tagság kemény börtönbüntetéssel járt: a párt két legfontosabb vezetője fejenként tizenhat évet töltött a rácsok mögött. De a kommunista szimpatizánsok közege – illetve a független szélsőbaloldalé, amely a szociáldemokraták és radikálisabb szakszervezetek, például a vasasok és a nyomdászok között talált menedéket – óriási volt, a segédmunkásoktól az avantgárd művészekig. Hozzájuk azonnal csatlakoztak a földreform által mozgósított parasztok milliói. Az agrárpártok szavazói csöppet se voltak antikommunisták.
1945 a régi uralkodó osztályok és politikai elitek, illetve a földbirtokos arisztokrácia végét jelentette, az elképesztően gazdag és meglehetősen népszerűtlen katolikus egyház végét, a maga hűbéri szokásaival és óriási birtokaival, a régi tisztikar és a dzsentrik által működtetett bürokrácia végét, a vidéket törvényességre és emberiességre való tekintet nélkül terrorizáló csendőrség végét, valamint a faji törvények, etnikai és nemi diszkrimináció végét.
A Tanácsköztársaság veteránjai és a bolsevikok mellé álló első világháborús hadifoglyok által indított spontán kommunista kísérleteket elnyomta a párt és a szovjet katonai közigazgatás. De az egyértelművé vált, hogy a szocialista és kommunista munkások és parasztok szocializmust akartak, nem pedig valamilyen langyos népi demokráciát. Azonnali kommünt akartak (ahogyan a Tanácsköztársaságot nevezték), az összes termelőeszköz azonnali társadalmi tulajdonba vételét, fogyasztói egyenlőséget, mindenki számára hozzáférhető, ingyenes állami oktatást, az abortuszhoz és váláshoz való jog megteremtését, népi honvédelmet és rendőrséget, illetve tanácsrendszert a munkahelyeken és a településeken. Tudjuk, hogy mivé tették a sztálinisták mindezt. Ők mindig a baloldallal harcoltak – és az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy az 1940-es években a szociáldemokrácia a kommunista párttól balra helyezkedett el, ezért üldözték olyan könyörtelenül.
Mindazonáltal az 1950-es évekre a hűbérellenes és az egyházi túlhatalom elleni intézkedések már a helyükön voltak, az újraelosztás pedig a városi proletariátust részesítette előnyben. Zsarnokság, rendőrállam, cenzúra, brutális konformizmus, fanatizmus és szegénység, igen, ugyanakkor egyértelmű társadalmi kedvezmények az alsóbb rétegek javára. Valamifajta kulturális forradalom is zajlott. Ingyenes oktatás, olcsó könyvek, előzmények nélküli modern nyomtatóipar, olcsó, gyakran ingyenes színház-, koncert- és mozijegyek, ingyenes múzeumok, óvodák, szerény szociális lakhatás. Mindez persze párosulva a szörnyű hiányokkal, a kor kopott fekete-fehér fényképein borzasztóan kinéző, alultáplált és alulöltözött nemzettel, az őrült iparosítással és a többi hasonlóval. Határozottan egyértelművé lett, hogy a fizikai munka a társadalmi és morális lépcső legmagasabb foka – a történelemben először. (Többé nem az egyházban testet öltött „lélek”, vagy a királyság, arisztokrácia és nemesség által képviselt „kékvérű” kiválóság, sem pedig a vagyon burzsoá fölénye.)
A sztálinista rezsim fölforgatása, amely a diktátor 1953-as halála után következett be, nem kérdőjelezte meg ezeket a szocialista gondolatokat és gyakorlatokat. Az 1945-ben Moszkvából visszatérő veterán kommunista Nagy Imre által vezetett rövid reformidőszak a „valódi szocializmus” meg- és újrateremtésére törekedett, elegendő élelemmel, megfelelő fűtéssel, teli boltokkal, kevesebb munkával és az ártatlanok bebörtönzésének felszámolásával. És legfőképp a propagandisztikus hazugság megszüntetésével, amely a dolgozó emberek idegeire ment. Az „igazság” volt az egyik legfontosabb követelés.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956. februári XX. Kongresszusát követően, Nyikita Hruscsov Sztálin bűneit taglaló titkos beszédét párttagok millióinak olvasták fel Oroszországban és azon túl, és a BBC magyar programja, az Amerika Hangja, a Szabad Európa Rádió és a jugoszláv állami rádió magyar adásának köszönhetően a beszéd az egész magyar lakossághoz eljutott. Ezután és a sztálinista vezető, Rákosi Mátyás lemondása, valamint a reformer Nagy Imre miniszterelnöki újra-kinevezése (1955-ben távolították őt el) után a legfontosabb esemény a Központi Bizottság egykori titkárának, Rajk Lászlónak a rehabilitálása és ünnepi újratemetése volt. Rajk volt a kivégzett fővádlott az 1949-es kirakatperekben. Újratemetésére 1956. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján került sor.
Ekképp az igazság visszaállítása, a valódi szocializmus igazságossággal való azonosítása, a sztálinizmus teljes elutasítása és a Rajk ravatalánál tett „Soha többé!” fogadalom együttesen vált az 1956-os forradalom ideológiájává.

A rossz lelkiismeret forradalma

Észben kell tartanunk, hogy a sztálinizmus elleni lázadást 1945 nemzedéke indította és tartotta fenn, melynek tagjai társadalmi egyenlőséget (vagyis a félfeudális ancien régime végét), a munkásosztály politikai elsőbbségét, a termelőeszközök társadalmi kontrollját, a vállalatok munkások általi igazgatását, az antifasiszta erők többpártrendszerét, a korábban ellenségként kezelt kelet-európai népekkel való barátságot, antiimperialista szolidaritást, internacionalizmust, szólásszabadságot, női béregyenlőséget, ingyenes oktatást és felnőttképzést akartak. Ezeket a követeléseket a sztálinista pártállam megtagadta, ám az elnyomás enyhülésével azonnal feltámadtak.
A pártsejtekben, szakszervezetekben, diákszervezetekben és értelmiségi körökben a beszélgetések és viták vették át a diktatúra halálos csöndjének helyét. Ezeknek a hónapoknak az egyik legszembetűnőbb sajátossága azoknak a kommunista értelmiségieknek a bűnbánata és önkritikája volt, akik elutasították a sztálinista időszak szolgai, kritikátlan, fanatikus és kvázi-vallásos buzgalmát és önmaguk bűnrészességét a sztálinista államkapitalizmus megtorlásaiban, embertelen barbárságaiban. Az október 6-i „Soha többé!” fogadalmat a forradalmi tudat rendkívüli felülvizsgálata készítette elő, és a forradalmi pillanatokra jellemző szabadság pátoszának újra felfedezése. Híres, a mai emlékezetben is élő versek, esszék, vallomások, röpiratok fűtötték a társadalom képzeletét. Az önkritikus kommunista értelmiségiek által felvállalt felelősség a pártvezetőkre is átszivárgott, és a sztálinista börtönökből kiszabadított ártatlan baloldaliak újra megjelentek mint a szabadulás szellemei, akik nem bosszút, de igazságot követeltek.
Az ingadozó pártvezetés a mozgalomhoz való csatlakozás és annak erőszakos elfojtása között hezitált. A szocialista forradalom összes nagy gondolata újra megjelent. A racionális vita állandósult (kicsit hasonló módon az idei év párizsi Nuit debout vitáihoz), és a szocializmus autentikus megújulásának ígéretét hordozta. Teljesen egyértelmű volt, hogy senki, aki hallatni akarta magát, nem érvelne a kapitalista restauráció mellett – a tömegek hallani sem akartak erről. Szenvedélyes érdeklődés alakult ki a párhuzamos lengyel folyamatokkal, a munkás önigazgatást érintő jugoszláv kísérletekkel és a harmadik világ demokratikus szocializmusról szóló gondolataival kapcsolatban.
De mindenekfölött ez egy morális felkelés volt, a sztálinizmusnak, a nomenklatúra kiváltságainak, a militarizmusnak, és a világ többi részétől való idegengyűlölő elzárkózásnak az elutasítása. Amit külső szemlélők később nacionalizmusként aposztrofáltak, nem volt más, mint a szocialista nemzetek közötti egyenlőség elvének – mely az orosz fennhatóság elutasítását is magába foglalta – érvényesítése, vagyis másként szólva: internacionalizmus. Lényegét tekintve a hivatalos hazugságok iránti undor, az őszinteségre, felelősségvállalásra és forradalmi tisztaságra való vágy volt mindez.
A szocializmus morális felfrissítése azt is jelentette, hogy megbocsátást nyertek a sztálinista propaganda ártatlan becsapottjai – és valóban, sok olyan értelmiségi és aktivista, aki a behódolás bűnébe esett az 1950-es években, utóbb a sztálinizmus elleni forradalom hőse és mártírja lett.
Társadalmi elégedetlenség és morális felháborodás jellemezte 1956 ezen első epizódját. Csak azután alakult át teljesen kiforrott forradalmi mozgalommá, miután kísérlet történt az elnyomására.

A szocialista demokratikus forradalom

1956. október 23-án egy hatalmas demonstrációra került sor Budapesten. A különleges alakulatok tüzet nyitottak a tömegre, melynek következtében a kormány megbukott, Nagy Imre visszatért, kikiáltották a többpártrendszert, és a szovjet csapatok visszavonultak. A hatalom a proletariátus, a villámgyorsan megalakult munkástanácsok kezébe összpontosult. De a figyelem a politikai szabadságra, pluralizmusra, szólásszabadságra és egy új alkotmányos köztársaságra összpontosult.
Újra nyilvánvalóvá vált, hogy az államosított vállalatok és intézmények a nép kezében maradnak, csak ezúttal a nép irányításában, nem pedig az apparátuséban. Egyetlen jelentős erő sem követelte a nyugati szövetségekbe való belépést. A privatizációt és piacgazdaság bevezetését szándékoltan elutasították. Ugyanakkor az emberek az orosz csapatok távozását és valódi nemzeti függetlenséget követeltek. Az ellenforradalom kísértete is megjelent a párthivatalnokok és titkosrendőrség tagjai ellen elkövetett lincselések és gyorsított perek formájában. De ezeket a többség felháborodással és ellenkezéssel fogadta.
A kommunista párt szétszéledt, és bár az állam élén volt, a túlélő szervezet megértette, semmi esélye nincs megnyerni a közelgő választásokat. Egy különálló szociáldemokrata párt újra megerősödött, és a társadalom vezető erejévé válhatott volna, ha megkapja rá a lehetőséget. Az újonnan alakult Politbüró és a Nagy-kormány – olyan tagokkal, mint az ünnepelt marxista filozófus, Lukács György – egy pluralista szociáldemokrácia mellett tette le a garast, amely a termelőeszközök közösségi tulajdonán, demokratikus tervezésen alapult volna, a nemzet által többpárti választásokon és munkahelyi demokráciában meghozott döntések mentén.
Semmi nem utalt egy nyugati típusú szabadpiaci kapitalizmus felé való elmozdulásra. Mégis a szovjet blokk többi része úgy döntött, a magyar forradalmat nem szabad eltűrni. November 4-én az oroszok katonai támadást indítottak, a forradalmi magyar kormány kilépett a Varsói Szerződésből és kinyilvánította Magyarország semlegességét. Az országot elfoglalták, a forradalmi vezetést letartóztatták és deportálták. Formálisan a Kádár János vezette bábkormány vette át a hatalmat, mely valójában a KGB és az orosz hadsereg kezébe került.
A magyar nép ellenállása egyöntetű volt, a Kádár-csoport teljesen elszigetelődött, az árulásnak semmi jele nem mutatkozott. Százezrek menekültek át az osztrák határon. A fegyveres ellenállás fészkeit nehezen lehetett felszámolni. A magyar hadsereg, melyet a Szovjetunió képzett ki és fegyverzett fel (a tiszti karból sokan a földalatti antifasiszta ellenállás hősei voltak), megtagadta a megszállásban és elfojtásban való részvételt. A titkosszolgálatokat feloszlatták, a rendőrség pedig passzívan vagy ellenségesen viszonyult az oroszokhoz. A félig legális sajtó tartotta magát a semlegesség, függetlenség és szociáldemokrácia vonalához. A Szovjetuniót vádolták meg a szocializmus elárulásával, és valóban ezt tette. A népesség csöndes hősiessége és türelme egyedülálló volt.
És a forradalom legcsodálatosabb fejezete csak ezután következett, az általános sztrájk megkezdődésével.

A munkástanácsok forradalma

Minden gyárban, vállalatban és állami intézményben alakultak munkástanácsok november negyedike előtt. Ekkor a „reformkommunista” kormánnyal, az új vagy újjászületett demokratikus pártokkal és szakszervezetekkel megosztották befolyásukat. Mivel az utóbbiakat később betiltották az orosz katonai hatóságok és a helyi bábkormány, Magyarország egyetlen fennmaradó legitim politikai intézménye a munkástanács lett. Fegyverük - mely félelmetesnek bizonyult - az általános sztrájk volt, melyet a kijárási tilalom és az ostromállapot ellenére folytattak. Több millió magyar munkás és alkalmazott egyszerűen nem ment dolgozni.
Minden forradalmi pillanatban, a munkahelyen a nem-képviseleti, közvetlen demokrácia formája a proletár állam volt és maradt, kezdve a párizsi kommüntől az októberi forradalomig, Münchenben és Budapesten 1919-ben, vagy Kantonban és Sanghajban. A Solidarność, a lengyel ellenállás, amely elvileg véget vetett a szovjet típusú „szocializmusnak”, nem szakszervezet volt, hiszen nem iparág és szakma szerint szerveződött, hanem a munkástanácsok és gyári sejtek területi hálózataként, hasonlóan az eredeti kommunista párt eszméjéhez. Még ha a Solidarność ideológiailag és retorikailag konzervatív is volt, formális elve – a közvetlen munkahelyi demokrácia - alapvetően proletár és kommunista volt.
Emlékszem beszélgetésünkre 1992-ben Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével, az ellenállás egyik vezetőjével. Addigra egy mélyen reakciós közéleti személyiséggé, bátor és őszinte magyar patriótává vált. Megkérdeztem tőle, hogy a jelenlegi szerepét összeegyeztethetőnek tartja-e múltjával. Nevetve felelte, hogy „Nem, 1956-ban kommunista voltam; csak a börtönben váltam katolikussá és nacionalistává.” 23 éves volt a forradalom idején, elkötelezett szélsőbaloldali figura, aki ravasz és okos tárgyalóként hónapokig tudta késleltetni az állami erőszak elszabadulását. A magyar proletariátus hosszú ideig tartotta életben a társadalmi tulajdon és szabad szocializmus eszméjét, a világ legerősebb katonai hatalmával, illetve a „liberális” Nyugat közömbösségével és hallgatólagos beleegyezésével szemben.
És ezt nevezik antikommunista forradalomnak, egy autoriter múlt folytatásának, nacionalista felkelésnek sőt, a szélsőjobboldali történész, David Irving szerint zsidóellenes lázadásnak, miközben több felakasztott forradalmár zsidó kommunista volt. Az általános sztrájk leverését követően a Kádár-rendszer csak a balosokat végezte ki - a nép ügyéhez csatlakozó konzervatívok már 1957-ben irodalmi díjakat és érmeket nyertek, miközben a kivégzőosztagok még Magyarország lecsendesítésével voltak elfoglalva. Pontosan tudták, hogy ki az igazi ellenség. Olyan emberek voltak, mint Ön, kedves olvasó.

Európai konferenciát!



Munkásaktívák felhívása




A felhívást mintegy 60 olasz, német és francia munkásaktivista tette (Comité ouvrier international coi-iwc.org oldal)

25 éve írták alá a Maastrichti egyezményt

A ratifikáció óta annak alkalmazásaként:

Franciaországban  a “szabad és befolyásolatlan verseny” teljes vagy részleges privatizációkat eredményezett (SNCF - vasút, EDF-GDF – energia, posta, France-Télécom), repülőterekét, a TF1-t, az államilag kontrollált nagyvállalatokét (mint a Saint-Gobain, Matra,   Renault,   Rhône   Poulenc,   Elf Aquitaine, Seita, Total, CGM, Péchiney,
Usinor-Sacilor, Suez, Bull, Thomson, Air France, SNECMA, Safran, EADS - azelőtt Aérospatiale), bankokét (Paribas, CCF, Société générale, Crédit local   de   France,   BNP,   BFCE,   Crédit lyonnais, CIC, CNP), a nagy biztosítótársaságokét, hajógyártásét, autópályákét, stb.

A “szabad és befolyásolatlan verseny” elvének alkalmazása és kritériumai (a GDP 3 %-a alatti költségvetési hiány), az egymást követő ellenreformok a társadalombiztosítást egyre szűkülő lehetőségek közé szorították; 445 milliárd eurót ajándékoztak a munkáltatóknak, miközben a nyugdíj megszerzéséhez a szükséges szolgálati évek számát növelték (ma már 42, teljes munkaidőben ledolgozott év kell a teljes nyugdíjhoz) Balladur   1993-as,   Juppé 1995-ös,   Fillon   2002-es,   Hollande-Ayrault 2013-as ellenreformjai következtében et Macron pedig egy újabbat készít elő).

A piac megnyitásának elve, a maximális versenyképesség vezetett a dolgozói jogok, a munkatörvénykönyv megkérdőjelezéséhez, a prekaritáshoz (El Khomri-törvény és Macron rendeletei). 

A Maastrichti 3 %-os kritérium és a megszorítások, valamint a Stabilitási és Növekedési Paktum alkalmazása (Bachelot et Touraine törvények) az egészségügyet fojtogatják minden szinten forrásmegvonással. Több mint 16 000 kórházi ágyat szüntettek meg, az anyaotthonoknak több mint felét tüntették el a közszolgáltatás többszázezer munkahelyével együtt.
A szabad verseny elve és az általános dereguláció következménye, hogy 2000 és 2015 között 900 000 ipari munkahelyet számoltak fel (minden negyediket); a dolgozók 10 %-a munkanélküli; a lakosság 14 %-a hivatalosan a szegénységi küszöb alatt él (a 18-25 évesek 25 %-a); egyre terjednek a közszolgáltatásban is a bizonytalan munkahelyek az egymást követő kormányok intézkedései folytán (bennük az El Khomri-törvény és Macron rendeletei), több mint 500 000-rel csökkent a státusszal rendelkező dolgozók száma, míg a prekárius munkák száma több mint 120 000-rel nőtt.

Ugyanebben az időszakban a tőkés profit növekedése töretlenül folytatódott. Franciaországban 2016-ban a CAC 40, a párizsi tőzsde vállalatai közel 56 milliárd eurót osztottak ki részvényeseiknek (2015-ben «csak» 43 milliárdot), majdnem ugyanannyit, mint a 2007-es válság előtt A CAC 40 vállalatok profitja 2016-ban elérte a 75 milliárd eurót, azaz 32 %-kal nőtt 2015-höz képest. Egyedül 2017 első félévében elérte a 42,3 milliárdot, tehát ez évben ismét rekordprofit várható.

Az uniós szabályokat a különféle politikai színű köztársasági elnökök és mindenféle kombinációban működő kormányok fordították a francia törvények nyelvére. Az EU követeléseit és direktíváit alkalmazzák (a törvények 90 %-a a szerződéseken alapul).  

Olaszországban a Maastrichti kritériumok és az adósságcsökkentés nevében minden évben megnyirbáltak a költségvetést, összesen kb. 550 milliárd euróval rövidítették meg. Többszázezer munkahely szűnt meg, az oktatástól és az egészségügytől forrásokat vontak el, a közszolgáltatásokat tönkretették. Csak a tőkések kaptak felmentést: évente 30 milliárd euróról beszél egy tanulmány…
Ahogyan Franciaországban, itt is a szabadverseny követelményei vezettek a privatizációkhoz majd’ minden állami szektort érintve: ENI és ENEL (energia), IRI (acélipar), gépgyártás, élelmiszeripar, telekommunikáció, autópályák, bankok, hajógyártás, vasút, posta, az önkormányzatok irányította szolgáltatások (tömegközlekedés, vízszolgáltatás, iskolák..). A közszolgálati munkahelyek százezrei szűntek meg. A 2000-es évek elején csak a vasútnál 115 ezer munkahelyet likvidált a privatizáció.

Az EU nyomása és a költségvetési megszorítások alatt az egészségügyet először regionalizálták; majd egy «reformmal» annak finanszírozási rendszerét ürítették ki a munkáltatói hozzájárulások évi 2,5 milliárd eurós csökkentésével (1997-től tart a folyamat). Nyilvánvaló következménye a kórházak tucatjainak bezárása, a kórházi ágyak, szolgáltatások megszüntetése, a hónapokig tartó várólisták még sürgős, sebészeti esetekben is. 2016-ben 12 millió személy nem tudta magát gyógyíttatni és 2016 óta először a várható élettartam csökkent.

A közoktatásban az iskolai autonómia törvénye nyitott kaput egy sorozat «reformnak», amely 150 ezer pedagógus munkahelyét szüntette meg az országos egységes oktatási programmal együtt. Minőségcsökkenéssel jár, sérti az egyenlőség elvét és különösen a munkásnegyedek gyerekeit sújtja végzettségüknek alacsonyabbra értékelésével. A pedagógusok munkahelyi körülményei és bérük vásárlóértékének romlása vele járt. Az iskolák pedig a magánszektorhoz kénytelenek támogatáshoz fordulni túlélésükért.
A rugalmas munka és a verseny nevében döntöttek a «mobil lépték» megszüntetéséről (1993). Aztán jöttek a Treu-törvények (1997), Biagié (2002) és végül a Job’s  Act  (2015), melyek szétverték a harcban megszerzett 1971-es munkatörvénykönyvet (Statuto dei Lavoratori). A bizonytalan szerződések váltották fel a határozatlan időre szólókat, az üzemi szerződések az országos szerződéseket – egyre rosszabb feltételekkel, túlzott kizsákmányolással, s különösen a fiatalok számára. Tegyük hozzá, a fiatalok 42 %-a munkanélküli.
 
Nyugdíjrendszerünk a végét járja. 67 év lett a nyugdíjkorhatár és a következő években 70-re akarják emelni; a szolidaritáson alapuló rendszert megszüntették, tőkefedezetire váltották, ami oda vezet, hogy a nyugdíj az utolsó bér 35-40 %-a. 40-45 év munka után 500—600 euróból kell megélni…

Az intézkedések nyomán ma már a lakosság 7,6 %-a él abszolút szegénységben,  11 %-a súlyos szegénységben, 28,7  %-át pedig fenyegeti a szegénység. Adjuk hozzájuk a menekültek százezreit, akiket arra használnak, hogy a munkaerő árát lenyomják, gyakran pedig csakugyan rabszolgaságban élnek, különösen a mezőgazdaságban.

Németországban

Ugyanezeket a privatizációkat tudjuk megerősíteni, a 3 %-nyi deficit ugyanilyen betartását, ugyanezt az ipartalanítást, mint Francia- és Olaszországban. 
Nálunk 1998-ban  - a szervezett munkásosztály ellenállása nyomán - Kohl kudarcot vallott, így a szociáldemokrata Schröder kancellár Agenda-politikája játszotta a motor szerepét a Maastrichti szerződés követelményeinek megvalósításában (a DGB szakszervezet vezetőinek «kritikus» tekintete előtt).

A «szociális partnerségi egyezmények» kidolgozásában az Európai Szakszervezeti Szövetség (legtöbbször a nemzeti konföderációkkal nagy egyetértésben) az európai tőkével tárgyalt és működött együtt, s transzponálta azokat. a nemzeti törvényekbe.
Ennek nyomán vonjuk meg az intézkedések mérlegét. A Schröder alatt megszavazott törvények minden tekintetben megfeleltek az EU követeléseinek, legyen szó az 1977-es ideiglenes- vagy részmunka-direktíváról  – szintén az ESZSZ-szel kötött «szociális dialóguson» nyugszik  – vagy az 1998-as direktívák a határozott idejű szerződésekről, amelyek mind, az egész kontinensen az atipikus és prekárius munkát terjesztették ki.
Mit jelent ez Németországban:
- 1991-1993-ban 114 000 ideiglenes munkahely volt Németországban; az európai direktívákkal 2002-2008 között 715 000, ma pedig már 993 000.
- 2016-ben 8,4 millióan dolgoztak részmunkaidőben. 1991-ben a részmunkaidősök 30 %-a volt nő, ma pedig 46,4 %. A részmunkaidős munkahelyek száma pedig ebben az időszakban négyszeresére nőtt, 2 %-ról több mint 10 %-ra.
- A 2016-ban felvett dolgozók 45 %-át határozott idejű munkaszerződéssel foglalkoztatják (vagyis kb. 11,6 milliót), 2015-ben csak 41 % volt. 2016-ban  a 25-29 évesek 50 %-át (a 2015-ös 47 %-kal szemben), a 20 év alattiaknál pedig a szám 59 %-ra emelkedik.
- A deregularizációs folyamat párban jár azzal, hogy a tőke a kollektív szerződéseket mindenáron meg akarja semmisíteni. A Hartz-törvények ezt is elősegítik (bármilyen munkát el kell fogadni, olyat is, amelyért a korábbinál akár 30 %-kal is kisebb bérrel jár). 1995-ben a németországi bérből élők 72 %-át ágazati kollektív szerződés védte, 2016-ban csak 51 %-ukat, a keleti országrészben pedig felére csökkent (a korábbi 2/3-ról egyharmadra). Közel 2 millió “vállalkozó” minden kollektív védelemből ki van zárva. A németországi dolgozók 40 %-a veszített reáljövedelméből az 1995-2015 közötti peridódusban.
-   2015-ben a bérből élők 22,6 %-a az alacsony bérűek törvényben meghatározott küszöbe alatt keres (10,22   €/h);  az időskori szegénység emelkedik: a 65-74 évesek 11 %-a (vagyis 942 000 személy) kénytelen dolgozni, hogy megélhessen (2006-ban csak 5 %-uk…).
Ezzel párhuzamosan a rezsim a DAX tőzsdeindex 30 legnagyobb vállalatának hivatalosan114,2 milliárd eurónyi profitot enged, amely nagyjából megfelel a föderális költségvetés 3 %-nyi deficitet engedélyező aranyszabálya 1/3-ának.
-  Ez a rendszer öl. A  Robert  Koch Intézet 2014-ben állapította meg:
A szegénység együtt jár a halálozási kockázat óriási növekedésével. Azok a nők, akik jövedelme a legalacsonyabb - vagyis az átlagjövedelem 60 %-nál kisebb - , a gazdagabbaknál 8 évvel korábban halnak meg, a férfiak pedig 10 évvel korábban.

A katasztrofális helyzet egyáltalán nem érinti a bankoknak nyújtott segítséget:  2008 és 2011 között az EU államai a pénzügyi szektornak 1 600 milliárd eurót adtak, a GDP 13 %-át az eurózónában (ez alkalommal az EU az állam nyújtotta segítséget nem tiltja…).
Ehhez járul hozzá a bankok implicit segítése, s mivel a piac az államok és a Központi Európai Bank támogatását mindenképpen élvezi, a spekulációkba bocsátkozás. Az európai parlament ökológus képviselői 2014-ben tanulmányt kérek annak kimutatására, mennyit tesznek ki ezek a közvetett segítségek. Évi 200 - 300 milliárd eurót.
Meg kell említenünk az EKB 2015 óta folytatott «Quantitative Easing» politikáját: 1 400 milliárd eurót injektált a pénzügyi rendszerbe.

***
Németországi, olaszországi, franciaországi dolgozók, aktivisták vagyunk, a demokratikus és munkásmozgalom különböző irányzataihoz tartozunk. A Mumbaiban (India) tartott, háborúk és kizsákmányolás és prekárius munka elleni világkonferenciánk (2016 novembere) után egy évvel meg kell állapítanunk, hogy ez az Európa a kizsákmányolás és prekaritás Európája, nem a mienk.

Mi, dolgozók, fiatalok, munkásaktívák, saját országunkban, szervezeteinkre támaszkodva az egységharc hívei vagyunk a támadássorozat ellen, amely a munkásosztály nehezen és harcban megszerzett vívmányai ellen irányul.

Ennek a küzdelemnek a során nehézségekkel és akadályokkal találjuk magunkat szembe minden szinten. Maguknak a munkásszervezetek vezetésének is hajlama van arra, hogy «kritikusan viszonyulva» asszisztáljanak az Unió politikájához a vele szembeni harc helyett.

Meggyőződésünk, hogy európai konferenciánk képes lesz bennünket összeforrasztani.

Ez az Európa a háborúk, az afganisztáni, szíriai beavatkozás Európája, melyet az USA-nak, a NATO-nak alárendelt kormányaink viselnek... ez nem a mi Európánk.
Ebben az Európában nő a nyomor, határain szögesdrótok emelkednek, menekülők hulláinak ezrei süllyednek a Földközi tenger mélyére, évente tízezreket küldenek vissza oda, ahonnan éppen a «mi» kormányaink  háborúi űzték el … ez nem a mi Európánk.
Ez az Európa, amelyben az Európai Szakszervezetek Szövetsége (ESZSZ, CES, ETUC) részt vesz az EKB függelékeként a dolgozók ellen irányuló tervek, programok a direktívák elkészítésében … nem a mi Európánk.

Ez az Európa, amelyben az EKB eurómilliárdok ezreit fecskendezi az euró fenntartásába, és ennek érdekében embermilliókat dönt nyomorba, amely lehetővé teszi a tőkének, a bankoknak, hogy a munkásosztály munkaerejéből közvetlenül származó profitjukat felhalmozzák, nem a mi Európánk.

Internacionalisták vagyunk. Minden munkaerejét bérbe adó európai ember - osztálytestvérünk.

Mindenki számára nyitott, egyenlőségen alapuló Európát akarunk, akár az Unió jelenlegi határain belül él valaki, akár nem.
A brit dolgozóknak, akik a többségi Brexit-szavazattal kikerülnek az EU hatásköréből, azt mondjuk: egyenrangú testvéreink maradtok. A kelet-európai népeknek, akik az Unión kívül élnek, azt mondjuk: egyenlő rangú testvéreink vagytok.

A dolgozók, a demokrácia Európáját akarjuk, határok és limit nélkül. Egész Európa szabad népei, nemzetei, szabad dolgozói szabad unióját akarjuk. 
Ezért kell első lépésként eltörölni a bennünket megosztó, atomizáló és megsemmisítő szerződéseket, amelyek a munkásjogokat semmisítik meg a tőke, a pénzügyi szektor profitja érdekében. Első lépésként a Maastrichti szerződést és az azt követőeket kell megszüntetni, szakítani kell a népirtó maastrichti EU-val.
Előttünk van Görögország példája, ez történik mindenkivel, aki nem képes a szakításra, minden európai országot, minden európai dolgozót ez fenyeget.   

Egész Európa szabad népeinek és dolgozóinak határok és megszorítások nélküli szabad Uniójáért!
A munkásjogok és demokrácia Európájáért!
A Maastricht-tal és az EKB diktátumaival való szakításért!