2017. szeptember 24., vasárnap

Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (3., utolsó rész)




Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (3., utolsó rész)
(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

A VI. Köztásaság kompatibilis-e az ötödikkel?

A 2017-es francia helyzetet a mélységes válság jellemzi. A De Gaulle-i államcsínyből 1958-ban született V. köztársaság bonapartista és reakciós intézményeiről van szó, arról, hogy a parlament az elnök akaratának megfelelően működik, s ha nem, akkor életbe lép a 49-3-as cikk, a rendeleti kormányzás.

Mélenchon a kampány alatt kinyilvánította, hogy «az elnöki monarchiával» szakítani kell és áttérni a «VI. Köztársaságra». Programjából megtudjuk, hogy «a köztársaság megváltoztatása annyit jelent, a népnek kell helyet adni». Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés «az alkotmányt kidolgozására két évet kapna». A La France insoumise programja alapján jogilag lehetséges, mert «a jelenlegi alkotmány 11. cikke lehetőséget ad a köztársasági elnöknek arra, hogy népszavazásra bocsássa a közhatalmi szerveket illető törvénytervezetet». Annak összetétele egyrészt arányos választással, másrészt sorsolással rajzolódna ki, hogy az «Alkotmányozó Nemzetgyűlés eléggé diverzifikált legyen».
Azaz, Mélenchon azt javasolja, hogy az V. köztársaság elnöke döntsön arról a referendumról, amely új alkotmány bevezetéséről határozna, s e két év alatt a megszüntetésre ítélt intézmények tovább működnek … és egyébként is az alkotmányozó nemzetgyűlési választás, legalábbis egy része, sorsolással jöjjön létre, az osztályharcot kizárva, a véletlenre bízva.
Maga az Alkotmányozó Nemzetgyűlés - már definíciójában is - forradalmi jellegű, mert arra szolgál, hogy elsöpörje a létező intézményeket és azok helyébe demokratikus körülmények között másokat hozzon létre. Ez a legelső feladata. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nem kéri királyok, uralkodók, elnökök keresztapaságát és engedélyét, sem pedig «határidőt».
Önkéntelenül összekötjük ezt a koncepciót Mélenchon Macron miniszterelnökévé ajánlkozásával.
Ismét a nagy szavak, amelyek mögött semmi nincs, csak a jelenlegi helyzet konzerválása.

«Posztmarxizmus», «takarodjatok!-politika, «populizmus»

«Ideológiánk a humanista populizmus, sok szempontból Chantal Mouffe és Ernesto Laclau populista stratégiájának adoptálásával», deklarálta Raquel Garrido, a La France soumise vezetője az amerikai Jacobin egy interjújában (megjelent az Europe solidaire 2017. április 12-i számában is).
Ki az említett két személy, ennek a mozgalomnak az inspirátora? Az 1970-80-as évek balos mozgalmaiban ezek az aktív «gondolkodók» teoretizálták azt, amit «posztmarxizmusnak» nevezünk.

2012-ben egy Buenos Aires-i, J-L Mélenchon, Chantal Mouffe részvételével folyó vita folyamán Ernesto Laclau magyarázta: «Az régi szocializmus azt gondolta, hogy van egy abszolút homogén bázis, a munkásosztály és csak meg kell várni, hogy a tőkés fejlődés erodálja a társadalmat ahhoz, hogy ez a munkásbázis kerüljön premier planba. Ma már tudjuk, hogy ezt az alternatívát politikai közvetítéssel kell megcsinálni. Ehhez pedig egy népi egységhez kell visszatérni.» Laclau folytatja: «a baloldal szempontjából a populista jelző követelése alapvető szemantikai feladat (…) ha Európában alternatív politika jön, annak baloldali populistának kell lennie, amelynek célja a népi egység létrehozása. (…) mert a szociális igényeket bizonyos szimbólumok mentén kell összegyűjteni». (« Populisme et hégémonies culturelles », Buenos Aires, 2012 október, Mélenchon, Laclau Mouffe vitája)

Politikai tartalma viszont pontos, kimondja, hogy szerintük elavult a szervezett osztályharc a hatalomért, a tőke kisajátítása, a társadalom újjászervezése a köztulajdon bázisán, amely lehető teszi az emberi termelőerő újfajta fejlődését és végső soron az osztályok, az állam megszűnését. Mouffe és Laclau szerint az osztályharc már nem a társadalom alapvető antagonizmusa. Ezért nem kell osztály-, párt-, szakszervezeti szerveződés, stb., hanem «népet kell konstruálni» (s ha lehet, egy ember körül, legyen az Mélenchon, ahogy megfogalmazta, «népi szövetkezést» a L’Humanité 2016. szept. 20-i számában). Hiszen, ha a probléma nem «a dolgozók felszabadítása saját maguk által», akkor minek nekik saját szervezet, szakszervezet és munkáspárt? Elég a «baloldali populizmus» a tőke társadalmasítására a «jó öreg szocializmus» helyett. Na, hát ezek a nézetek inspirálják a La France insoumise mozgalmat.

Populizmus a szocializmus ellen, «általános érdek» az osztályharccal szemben

Az utóbbi elnökválasztási kampány folyamán ezért Mélenchon olyan jelölt lett, aki a munkásosztály nevében beszél: «Azelőtt egyedül osztályérdekekre hivatkoztunk, most pedig - szerintem – az általános emberi érdeknek kell elsőbbséget kapnia» (Le Parisien, 2017. márc. 23.)
Ezek után senki sem csodálkozott, hogy 2017-ben a La France insoumise megtiltotta - igen, maga Mélenchon explicit módon megtiltotta – összejövetelein az Internacionálé éneklését és a vörös lobogókat (általában is minden párt- vagy szervezeti zászlót), helyettük a francia himnuszt, a Marseillaise-t és a burzsoá kék-fehér-piros zászlót használta, mely éppen a párizsi kommün eltiprásakor, 1871-ben lett végleg Versailles és a burzsoázia zászlaja.
A «posztmarxizmus» képviselőivel folytatott vitában Mélenchon azt mondta: «Franciaországban a kék-fehér-piros a zászlónk, apránként jelenik meg a nemzeti lobogó, amelyet a baloldal nem használt. A vörös zászlónak vége».

A feltételezés, hogy mint Mélenchon szerint, létezik az «általános emberi érdek», azaz a kizsákmányolóknak és kizsákmányoltaknak közös az érdeke, olyan gyakorlat, amely tagadja a munkások osztályként szerveződésének szükségét a tőkés osztály ellen.

Megint és megint a korporatizmus  

Van azonban eredete is az osztályantagonizmus tagadásának, akár isten, haza vagy általános érdek nevében hangoztatják. A 19.századi, a katolikus egyház szociális doktrínájának korporatista Rerum Novarum-a ihlette (1891-ben XII. Leó pápa enciklikája), amely kimondta, hogy közösek a munkáltatók és munkavállalók érdekei, mindenki ugyanannak a társadalomnak a része. Akkoriban ez a korporatista doktrína szolgált a fellendülő munkásmozgalom ellen.

Nagyon sok, egymástól különböző rezsim merített belőle, a jelenlegi Marcon-Philippe kormány pedig különösen sokat. Munkaügyi minisztere, Muriel Pénicaud, ezt deklarálta a Munkatörvényköny ellenreformja igazolására: «A vállalatot nem úgy kell venni, mint konfliktusok szisztematikus helyszínét, hanem úgy is, mint emberi közösséget a gazdasági és szociális haladás szolgálatában». Konstatálnunk kellett, hogy az «általános érdek» talaján álló Mélenchon képviselő egyik parlamenti vita folyamán kijelentette: «Nem minden eset munkaügyi konfliktus egy üzemben, a formulát, amely Önöktől elhangzott, készek vagyunk akár alá is írni. Így hangzott: «a vállalat a közös javakhoz tartozik». Bocsássák szavazásra, rögtön elfogadjuk».

Túlzás akkor azt mondani, hogy az osztályharcról lemondás az «általános érdek» nevében csak a kizsákmányolókkal közös egyetértés a dolgozók ellen?

A «takarodjatok!» politikája

A kifejezést Mélenchon tette népszerűvé Franciaországban («dégagisme»). A neologizmus eredete a 2011-es tunéziai forradalom, amely «eltakarította» Ben Alit, és már 2000-ben Argentínában is ezt kiáltotta a nép: «que se vayan todos » (mindenki eltakarodjon!). Mélenchonnál azonban tartalmilag más.

«Míg előbbi a népi, spontán tömegek jelszava, a régi, rothadó, az imperializmusnak magát eladó elnyomó és kizsákmányoló apparátusok távozásának követelése, Mélenchonnál ez politikai program. A francia elnökválasztás első fordulójában a 4 vezető jelölt közül háromnak ez volt a témája, letten legyenek «bal-», «közép-» vagy «szélsőjobboldali» címkével ellátva. Önmagában semmilyen osztálytartalma nincs, megkerüli az intézményeket és azok viszonyát az osztállyal» (TCI-dokumentumok, 2017. május 19.)

A francia POID ezt írta kommünikéjében 2017. jún. 19-én): «Az V. köztársaságnak kell eltakarodnia. Azok, akik a «takarodjatok»-ot vallják politikájuknak, azzal büszkélkednek, hogy a korábbi politikusok kétharmada eltűnt a porondról. De különös módon felhagynak a «takarodj»-jal, ha az intézményekről van szó. A Macron által bejelentett programok - munkatörvénykönyv, társadalombiztosítás, nyugdíjak – pedig csak folytatásai Hollande és Sarkozy politikájának, és mindet az EU és a tőkés osztály diktálja. A munkásjogok és a demokrácia védelme nem állhat meg a bukott miniszterek, politikusok távozásával (némelyüket már más címke alatti szervezetek be is gyűjtötték), hanem az intézményeket is el kell söpörni».

Az «új népfront»

Ez a véleményünk Mélenchon és a la France insoumise mozgalomról. A konklúzió ellenére mégis elnyerte a CCI tetszését (azokét, akik 2015 júniusában a IV. Internacionálét szétverték). Az Information ouvrières 458-as számában Marc Gauquelin nyilvánossá is teszi: «Minden erőnket bevetjük és Mélenchon mellett állunk abban, amit megtestesít. Feltételek nélkül tesszük, anélkül, hogy tagadnánk, egyik vagy másik kérdésben lehet egyetnemértés».

Pedig Mélenchonról a legkevesebb, ha azt állítjuk, ellentmondásos. Hiszen létezik az El Khomri-törvény visszavonásának követelése, Hollande politikájának elvetése, az osztályérdekekről, a pártszerveződésről lemondás, a vörös zászlóról, az Internacionáléról ... 
Az elnökválasztás második fordulójában pedig még egy lépést tett, «új politikai, szociális és kulturális népfont megalakítására» hívott. A népfont pedig nem más, mint «proletariátus szövetsége az imperialista burzsoáziával» (Trockij)
Ami az új ebben a népfrontfelhívásban, az az, hogy pozitív fogadtatásra talált a CCI-nél. Lapja, az Informations ouvrières (458. sz. 2017. jún. 22.) a legcsekélyebb kritika és távolságtartás nélkül tette közzé.
A IV. Internacionálé számára ez nem jelentéktelen részlet, hiszen (állítólagosan «közös») programunk megerősíti, «semmi helyünk nincs benne, mivel a Népfront megbékélő politikája a munkásosztályt tehetetlenné teszi és utat nyit a fasizmusnak. A népfrontok egyik oldalról, a fasizmus a másikról – ezek az imperializmus politikai forrásai a proletariátus forradalma ellen».

Mi a IV. Internacionálé francia szekciója, a kommunista internacionalista irányzat, akik a CORQI kereteiben dolgozunk és a francia POID-t (Független Demokratikus Munkáspártot) építjük, szembe állítjuk a népfrontot a munkás egységfronttal. Az általános érdekkel szembe az osztályharcot, a pártnélküliséggel szembe a munkásszervezeteket, azok függetlenségét.
A tömegek harcát akarjuk segíteni – diktálás, megváltók nélkül! - azért, hogy azok a hatalmat kezükbe vegyék, a bajt a gyökerénél fogva ragadják meg a tőke kisajátításával.

Émmanuel Kazan

(vége)


2017. szeptember 22., péntek

Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján (2. rész)



(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

Szakítani vagy nem szakítani az EU-val, abszurd kérdés?

Az Informations ouvrières-nek adott interjújában (224. szám, 2012. nov. 1.) világosan megmagyarázza álláspontját az antidemokratikus tőkés európai intézményekkel kapcsolatban. Egyrészt opponál az új szerződésnek, másrészt bizonyos munkásellenes intézkedéseket megszavaz. Szavakban elutasítja a szerződéseket, de megszavazta Hollande-nak az azokat szolgaian alkalmazó intézkedéseit. Az Informations ouvrières kérdése: «Ami az «összes szerződés elvetését» illeti, a Front de gauche egyetért azzal, hogy Mastrichtet, Amszterdamot, az európai költségvetési paktumot is el kell utasítani?», Mélenchon: «visszatérő kérdés az Önök részéről. Engedjék meg, hogy azt mondjam, abszurd. 2005 óta a kérdés megoldódott. Az alkotmányos szerződés tartalmazza a korábbi szerződéseket, ideértve Maastrichtot is. Aki 2005-ben nemmel voksolt, az a szerződések teljességére nemet mondott. Mi ezt igy fogalmaztuk meg: az európai szerződésekből ki kell hátrálni... aztán pedig: függetlenedni az európai szerződésektől és Pierre Laurent (a francia kommunista párt főtitkára) alapján: «a kukába kell hajítani a szerződéseket». Nem látom be, hogyan lehetne jobban… mi más Európát akarunk, szociálisan és pénzügyileg harmonizált Európát, fentről».
Pedig az Informations ouvrières kérdése messze nem volt abszurd.
Abban az időben Mélenchon rendszeresen feltűnt a görög radikális baloldali koalíció (Syriza) vezetője, Alexis Tziprasz oldalán. A Syriza akkor szerény parlamenti erőt képviselt, amely lassacskán kezdte a dolgozók és népi tömegek támogatását élvezni, mihelyt Tziprasz 2012-ben bejelentette a követelést: «minden memorandum eltörlését!», az IMF és Európai Bizottság és az egymást követő kormányok gyilkos programjainak elutasítását. Vagyis a memorandumok eltörlése az Európai Unióval való szakítás első lépése lenne – anélkül, hogy ezt követlenül kimondták volna.
A Syriza és a Parti de gauche egyaránt az Európai Balpárt (pártcsalád) tagja, ahogyan a legtöbb európai kommunista vagy volt kommunista párt is. Pártcsalád, amely elutasítja a szakítást az EU-val, mert maga is abból származik, az európai intézmények finanszírozzák és a «szociális Európa» kultiválására hivatott az európai intézmények keretében.
Mélenchon 2012-es vagy 2017-es beszédeinél Tziprasz az Európai Bizottság összes szigorításának azonnali beszüntetésére való követelése bizony sokkal «radikálisabb». Ezért is szavaztak rá 2015 januárjában a görögök milliói és emelték Tzipraszt a hatalomba. Mégis, hat hónappal később Tziprasz tiporta lábbal a görögök 61%-nak akaratát, a nemet az EB, az IMF diktátumaira és saját ígéreteit memorandumok eltörlésére. Tziprasz és a Syriza nem akarták átlépni, csak szavakban a «vörös vonalat», vagyis az Európai Unióval való szakítást, ami tömeges mozgósításra való felszólítást igényelt volna. Az öt éve gyilkos megszorításban vergődő görögök számára mi az «abszurd» a kérdésben: «szakítás vagy nem szakítás»?

Szakítás az imperializmussal vagy nem?

Az európai intézményeknek való alávetettség az egész európai kontinensen csak kifejeződési formája a függőségnek a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rothadó rezsimtől, akármi is legyen az «antikapitalista» beszéd.
Mélenchon Jospin kormányának tagjaként részt vett a NATO kereteiben Bush oldalán az azóta is szakadatlan afganisztáni katonai beavatkozásban. Ez az intervenció önmagában is karakterizálja Jospin kormányának reakciós, imperialista természetét. 2001 októberében a IV. Internacionálé aktivistái együtt tüntettek: «Bush, Blair, Chirac, Jospin, Gayssot, el a kezekkel Afganisztántól!» (a kommunista Gayssot volt a közlekedési miniszter). Miközben a «plurális baloldal» kormánya teljes mellszélességgel beállt az afgán nép elleni terrorháborúba.
A támogatás pozíciója, mégha néha «kritikus» is, a továbbiakban is tetten érhető Mélenchonnál.
Két nappal a Líbiára mért amerikai-francia-brit csapások kezdete után egy interjúban megerősíti: «A politika (Sarkozy elnöké, aki a katonai beavatkozást vezényelte) megfelel Franciaország érdekeinek» (Libération, 2011. márc. 21.) Hozzáteszi: «álláspontom változatlan, az ENSZ garantálta nemzetközi rend híve vagyok» és «Ha a Front de gauche irányítaná az országot, (…) közvetlenül avatkoztunk volna be? Nem. Mandátumot kértünk volna az ENSZ-től». Pedig az Obama által eldöntött líbiai beavatkozást éppen az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1973-as határozata fedezte.
Nem olyan régen, 2017 júniusában Mélenchon reagált a fehérfoszforbombák használatára, amelyet a nemzetközi koalíció vetett be az Iszlám Állam elleni harc ürügyével Szíriában: «bizonyos, hogy van a háborúzásra más mód is, kevésbé kegyetlen a civil lakosságra nézve (…). Könyörgöm a döntéshozókhoz, használjanak más fegyvereket; c’est la guerre, ez a háború, megértettük, de ne foszforbombával, ez rettenetes». (Revue de la semaine, 32-es sz. 2017. jún.16.) Mindenki tudja, a borzalmas égési sebeket okozó foszforbombák használatát nemzetközi egyezmények tiltják, barbár fegyverek ezek, de a hagyományosak talán humánusabbak, megengedhetőek? Az imperialista beavatkozások «tiszta» fegyverekkel elfogadhatóak, ha az ENSZ ellenjegyzi őket?
Amikor a La France insoumise képviselője lett, 2017. júl. 17-én, a francia katonai beavatkozások (Afganisztán, Mali, Líbia, Irak, Szíria, stb.) apropóján ezt mondta: «Bármit gondolunk a katonai kiadások értékéről, vagy azokról a konfliktusokról, amelyekben elköteleztük magunkat, az ország feladata, hogy elhatározásait vállalja».
Mégis, mit kellene gondolni a beavatkozásokról Maliban, Közép-Afrikában, Irakban, Szíriában, Afganisztánban, ha nem azt, hogy imperialista barbárság a népek ellen? Vajon mit gondol Mélenchon arról, amit maga az ENSZ közölt, hogy csak 2016-ban 13 .500 afgán pusztult el (közöttük 3.500 gyermek) a megszállás következtében? Mit gondol Mélenchon a 2011 óta elpusztult 330 ezer szíriairól?
A La France insoumise így tehát felsorakozott a francia, amerikai imperializmus mellett.

2016-17, La France insoumise

Mélenchon politikai álláspontja állandó, nem hajlandó az imperializmussal és intézményeivel szakítani, azonban mégis volt egy fordulat 2016-ban a La France insoumise konstruálásával. 2016 februárjában hozta létre a 2017-es elnökválasztás perspektívájával. Ez «nem egy politikai párt. Egyének, állampolgárok mozgalma, akik Jean-Luc Mélenchon lépéseiben ismernek magukra, anélkül, hogy csatlakoznának párthoz vagy egyesülethez», definiálta saját internetes oldalán. A «működés új módjának fő célja a hatalom tétjétől szabadulás amilyen gyorsan csak lehet, mert az a pártok életét rohasztja az egész kérdést konfliktus és megállapíthatatlan befolyás tárgyává alakítva». (Mélenchon: « En campagne sans trêve », 2017. máj. 28.)
A mozgalom első szava tehát, hogy nem politikai szervezetként határozza meg magát, merthogy a párt a hatalmi játék szinonimája, amely konfliktusokat produkál és rothadást. Divatos nyelvezet, a világ minden részén ezt használják, amely azon a tényen alapszik, hogy a burzsoázia oldalára térve mindenütt becsapták, sőt, elárulták a «jó öreg szocialista és kommunista» pártok vezetői a dolgozókat. A kérdés azonban a «hatalom», a «pártok» körül forog általában, vagy pedig akörül, hogy ezen pártok vezetése beállt a munkásellenes intézkedések mögé?
Mélenchon nyíltságát azonban el kell ismernünk. Egy másik szövegben: «A La France insoumise-ból nem lesz párt. Mozgalom marad (…) Minden javaslat, amely hozzám érkezett, csak a régi struktúrákat idézi, a múlttal foglalkozik, ami a pártpolitika specifikus forhoz kötődik». (« Dans l’été qui commence » 2017. júl. 10. Mélenchon blogja)
A pártpolitikát elutasítva azzal szembe állítja a mozgalmat, mivel a «párt olyan szervezeti forma, amely társadalmi osztályhoz kötődik, míg a mozgalom az egész néphez». Ez a következménye annak, hogy az általa is követelt osztályreferenciákat elhagyta.
Egy újságíró megkérdezte 2017 márciusában az elnökjelölttől: «Változtak-e az elvei, amióta politikai színtérre lépett»? Mélenchon: «Igen. Azelőtt egyedül az osztályérdekekre referáltunk. Most pedig szerintem az általános emberi értékeknek kell elsőbbséget adni, mert a mindenkit érintő ökoszisztéma vált fenyegetetté». (Le Parisien, 2017. márc. 23.)
Ismerjük azokat a «elméleteket», amelyek elválasztják az embert a természettől azért, hogy az osztályviszonyokat elmossák és az osztályok közötti antagonisztikus érdekek tagadásával az úgynevezett «általános érdekekkel» opponáljanak. Mintha a természet, az ember maga is nem lenne veszélyeztetett a kapitalista rendszer bomlásával járó jelenségektől!
Azt azonban beismeri, hogy összefüggés van a politikai párt és társadalmi háttere között. Ebben teljesen igazat mond, a politikai demokráciában a pártokat a társadalmi osztályok termelik ki, a munkásosztály is saját politikai képviseletét – a hatalom megragadása céljából.
Marx és Engels a Kommunista kiáltványban megfogalmazta, hogy a kommunisták «közvetlen célja» a munkásosztály segítése annak történelmi hivatása teljesítésében: «osztállyá szerveződése, a burzsoá dominancia megdöntése, a proletariátus politikai hatalmának megszerzése». Az I. Internacionálé megismételte.
Mélenchonnak a munkásmozgalom alapelveivel ellentétes kijelentései az osztályérdekekről lemondást jelenti, a pártépítésről, tehát a hatalom megszerzéséről való lemondást - akármilyen indokkal ­ mégpedig azzal a szándékkal, a tőkés társadalom «meghaladhatatlan», életben tartásának következményeit el kell fogadni, legfeljebb enyhíteni lehet, azaz lemondás a tőkés társadalom megdöntéséért vívott harcról.

«A» terv, «B» terv – vagy szakítás az Unióval?

Az elnökválasztási kampányban Mélenchon e két témában tűnt másnak a többi jelölttel szemben: az Európai Unió és az V. köztársaság intézményei.
A La France insoumise jelöltje gyakran jelentette ki, hogy a «szerződésekből ki kell vonulni», ami nála azt jelenti, azokat újra kell tárgyalni az «Európai Unió újraalapozásáért». Ezt nevezte «A» tervnek. Hozzátette, hogy ha nem sikerül ezt megtenni, akkor lenne egy «B» terve az Unióból kivonulásra, egy «rendezett kivonulásra».
A 2016. jún. 3-i brit népszavazás - melyben a brit munkásosztály tömegesen szavazott a Brexitre – jelezte Camerun, Obama, de a Labour Party és a Trade Union vezetőinek kudarcát is, akik a maradásra szólítottak. Ennek másnapján Mélenchon kijelentette: «Európa - vagy megváltozik, vagy elhagyják».
Látszólag radikális, mivel a kilépés lehetősége elhangzott. De csak látszólag. «Megváltoztatni Európát» (2012-ben Mélenchon ezt követelte)? Ez az «A» terv, amelyben Mélenchon feltételezi, hogy lehetséges az EU kereteiben «leállítani a közszolgáltatások liberalizációját, a szabadkereskedelem politikáját» vagy a «pénzügyeket engedelmességre bírni». De az EU 28 országának dolgozói tapasztalatból tudják, hogy bármilyen politikai színezetű is legyen kormányuk, annak szándékai, az európai szerződések, direktívák, a «parlament» nevében, fütyülve a népszuverenitásra, mindig és mindenhol elveszik a szerzett jogokat. Amíg ezek az intézmények léteznek, addig így is marad, ez a politika diktál.
Ha Franciaország «partnerei» ezt a tervet elutasítanák, Mélenchonnak létezik egy «B»-je is: «egyoldalú francia kilépés a szerződésekből». De 2017. márc. 10-én Rómában hozzáteszi: «nem csak egy «B» terv lesz, az országonként változni fog». Mint mindig, kettős az alternatíva és mindig a rosszabb győz. Nem tudunk haladni, ha félünk a szocializmustól, mondta Lenin. Nem tudjuk a szakítást elérni, ha félünk a szakítástól, ez lehetne a parafrázis Mélenchon «A» és «B» tervét illetően.
Végül néhány nappal az elnökválasztás első fordulója után Mélenchon kirukkolt az igazsággal. Április 18-án nyilatkozta: «Ne higgyenek annak, amit mondanak, hogy ő (Mélenchon) ki akar lépni az EU-ból, az eurózonából (…), vegyünk már komolyra» (Le Monde, 2017. ápr. 18.)
Az Európai Unióval való szakítás csakugyan az a «vörös vonal», amit Jean-Luc Mélenchon nem akar átlépni.

(köv. rész néhány nap múlva folyt.)

2017. szeptember 20., szerda

Mélenchon és a «La France insoumise» és politikájának apropóján

A «La France insoumise» és politikájának apropóján (1. rész)




(Forrás: L’Internationale, n°7 2017 augusztusa)

Franciaország, 2017. május: az elnökválasztás első fordulójában Jean-Luc Mélenchon jelölt több mint 7 millió szavazatot kapott (19,6%). Egy mozgalom nevében indult, neve La France insoumise, amely egy évvel korábban még nem létezett. Vitathatatlan, hogy történt valami, ha a dolgozók, fiatalok jó része, akik 2016 tavaszán tömegesen mozdultak meg a munkatörvénykönyv «reformja» ellen szakszervezeteikkel együtt, e mozgalom mellé álltak (másik jelentős részük pedig elutasításukat úgy fejezte ki, hogy tüntetőleg távolmaradt a választásoktól).

A világban a munkásmozgalom az elmúlt 25 év alatt válságba került. Munkások, fiatalok százezrei teszik fel a kérdést: hogyan harcoljunk, milyen politikát követeljünk, milyen csoportokat támogassunk?
Mi, a IV. Internacionálé francia aktivistái tudjuk, hogy az Európai Unió által diktált politikával végezni kell, mert az a tőkés osztály szolgálatában áll. A torz választásokon keresztül is felismerjük a munkásosztálynak az erre való törekvését, azt, hogy ezért szavazott Mélenchonra. Azonban – szerintünk – Mélenchon hátat fordított ennek a várakozásnak.

Kicsoda Jean-Luc Mélenchon és honnan jön ?



Mélenchont, barátait és mozgalmát úgy mutatták be, mint formában és az alapokban újat, újítót, holott Mélenchon mögött 45 politikailag aktív év áll, egy pártfelelősként, majd szenátorként, miniszterként, európai «parlamenti» képviselőként. Az őt körülvevők szintén hosszú politikai múlttal rendelkeznek.
Mélenchon politikai pályafutása 1972-ben indult, Besançon város diákszervezetének (UNEF) aktivistájaként. Csatlakozott a (Pierre Lambert vezette a IV. Internacionálé újjászervezéséért harcoló) Kommunista Internacionalista Szervezethez (OCI), majd 1975-ben szakított vele és a következő évben a szocialista párt tagja lett.
Villámgyorsan emelkedett, Mitterand segítségével 1981-ben már a fontos párizsi terület, Essone föderációs első titkára, 83-ban Massy helyhatósági tanácsosa, 85-ben Essone főtanácsosa, 86-ban pedig 35 évesen a legfiatalabb francia szenátor. A szocialista párt többségi irányzatához, Mitterand-hoz tartozott. Mitterand 1981-ben lett köztársasági elnök a «szakítás a kapitalizmussal» jelszó jegyében, s két évvel később kampányígéreteivel brutálisan szembefordulva megnyitotta az utat a privatizációk, a tömeges elbocsátások előtt (acélgyártás, autóipar…) Jacques Delors, kormányának gazdasági minisztere hatására (aki a munka-tőke asszociálása, az európai intézmények kiépítésének volt híve). Ez a fordulat nem ingatta meg Mélenchont, s még ma is foggal-körömmel védi mesterét: «Ha mérleget állítok fel Mitterand-ról, az összes bank, az ipar harmadának államosítása, a halálbüntetés eltörlése vagy a homoszexualitás dekriminalizálása, a fizetett szabadság öt hétre való kiterjesztése, a 39 órás munkahét vagy 60 éves nyugdíjkorhatár… ezeket a vívmányokat egész generációk élvezhették» (Charles folyóirat 16. szám, 2016. jan.) Kissé megszépíti a múltat, az 1982-83-as munkásellenes intézkedésekről hallgat (privatizációk), s a szociális jogok későbbi visszavonásáról is, melyeket Mitterand kormányai hajtottak végre 1995-ig. «Mitterand-nak egyedül kellett egészen új utat nyitnia, az európai építést mint a szocializmus új terét». Tehát Mitterand nem cselekedhetett másképpen, bele kellett vetnie magát az európai politikába, mert a dolgozókból «hiányzott a társadalmi dinamizmus». Ami az EU-t illeti, «a szocializmus új terét», az pontosan olyan mese, mint a Maastrichti szerződés (1991-92) szociális Európája. Ez a szerződés definiálta az EU-t piacgazdaságként, véste kőbe a termelőeszközök magántulajdonának szentségét.
91-ben pedig, a Szovjetunió összeomlása idején, mint minden apparátus, a Szocialista Párt is beállt a sorba programjával: «a kapitalizmus meghaladhatatlan».

Maastricht, «a tőke szabad mozgásának politikai ellensúlya»

1988-ban J-L Mélenchon a volt pablista Julien Dray-vel megalapította a szocialista párt Gauche socialiste irányzatát, melyet a párt baloldali szárnyaként mutattak be. Tényleg baloldali? Mitterand 1992-ben népszavazás alá vetette a maastrichti szerződést, Mélenchon pedig az igenre hívott (a IV. Internacionálé aktivistái a nemre, ennek érdekében egységbizottságok létrehozására szólítva), merthogy «a negatív szavazás kalandokkal teli ismeretlenbe vezet, rossz körülmények között. Ha van Maastrichti egyezmény, ha nincs, a tőke, a szolgáltatás és az emberek áramlása már életbe lépett minden politikai ellensúly nélkül. Maastricht lesz a politikai ellensúly, Ha az igen győz... az valami új dolog lesz, amit én nagyszerűnek tartok, az Európai Parlementnek, az európai közösség demokratikus intézményeinek nagyobb lesz a hatalma, és elkezdődhet az állampolgárok Európájának építése». (FR3 Languedoc-Roussillon, 1992.szept.4.) Mélenchon azóta beismerte, hogy tévedett az igenre buzdítással. De nem vonta le a következtetést, hogy pontosan az e szerződés által létrehozott EU-intézményekkel szakítani kell.

Mélenchon a «Gauche plurielle» minisztere

A jobboldali Chirac - megrázkódtatva az 1995 november-decemberi, a Juppé-féle nyugdíj és társadalombiztosítás-tervek elleni sztrájk miatt - feloszlatta az országgyűlést. A választások a szocialista, kommunista és zöld pártnak kedveztek, létrejött a Lionel Jospin vezette Gauche plurielle (plurális baloldal).
A kormány azonban brutális munkásellenes intézkedéseket hozott: tömeges privatizációt (Telecom, GAN, Crédit Lyonnais, Air France…, soha más kormány nem magánosított ennyit); a «munkahelyeket a fiataloknak» programmal a prekaritást szélesítette; ratifikálta az amszterdami szerződést, amely a stabilitási paktumot és a monetáris szigort, az eurót vezette be; aláírta a barcelonai európai tanács villamosenergia privatizációját és a nyugdíjkorhatár 5 évvel emelését; meghozta az Aubry-törvényt a munka rugalmasságáról; az elbocsátásokról (csak a Michelinnél 7500); az európai direktívák értelmében a nők éjszakai munkavégzése lehetőségének visszaállításáról (1892-től tiltott volt!); a NATO afganisztáni beavatkozásban részvételről, stb.
2000 márciusában Mélenchon e kormány szakmai oktatási minisztere lett, ő lett a szerzője a középiskolai reformnak bevezetve az ún. «lycée des métiers»-t (technikum, szakmunkásképző). Miről van szó? Franciaországban a munkásosztály az 1945-ös forradalmi hullámban kivívta - többek közt -, hogy a szakmai képzés egyedül az államtól függjön, ne a munkáltatóktól, hogy megakadályozza az ifjúság túlzott kizsákmányolását. A «lycée des métiers» bevezetése pedig pontosan ez utóbbit teszi lehetővé. Tanulók, tanárok, gépek a munkáltató rendelkezésére állnak, termelésüket a megrendelés ritmusának, a profitigényeknek vetik alá.
Ez a politika vezetett Jospin bukásához a 2002-es elnökválasztáson. Mélenchon számára valóságos sokkot jelentett: «bukása valósággal beteggé tett, depresszióssá» (France3, 2017 jan.).
A bukás okát nem az ultrareakciós intézkedésekben kéne keresnie? Mélenchon nem itt kereste sem akkor, sem ma. 2017 májusában a La France insoumise országos gyűlésén már azt vizsgálta, hogy lehetne a frissen megválasztott Macron miniszterelnöke: «olyan gyümölcsöző együttműködés keretében, mint amilyen 1997 és 2002 között a szocialista Jospin és Chirac között létezett», mely «a francia gazdaság egyik legpozitívabb korszaka volt» (Le Monde, 2017. máj.13.) A tőkés osztály számára kétségtelenül az, a dolgozók és az ifjúság számára viszont brutális csapás.

A szocialista párttól a Front de gauche-ig

Fokról fokra távolodva hagyta el a szocialistákat, akik 2005-ben a jobboldallal együtt igennel szavazásra szólítanak az európai alkotmányról szóló népszavazáson. A rendkívüli népi mozgósítás a nem győzelmét hozta. Mélenchon ebbe a mozgalomba iratkozott be és a kommunista párthoz közeledett. 2008-ban pedig megalapítja a Parti de Gauche-t, amely egy évvel később a kommunista párttal szövetkezett az európai parlamenti választásokon. Politikai orientációját jelzi a név: Front de gauche pour changer l’Europe (baloldali front Európa megváltoztatásáért).
«Megváltoztatni Európát» - az európai intézmények kereteiben vagy szakítani velük, mert minden tagország kormányának szociális destrukciót diktálnak? Mélenchont először 1999-ben választották EP-képviselőnek, majd 2004-ben. A Front de gauche színeiben, a kommunista párt támogatásával indul a 2012-es elnökválasztáson, ahol 12%-ot kap, a második körben pedig Hollande-ra szavazásra szólít.

(köv. rész néhány nap múlva folyt.)

2017. szeptember 19., kedd

Vitaest



A Gondolkodó Antikvárium és Ly Punk szervezésében:

1917 - A proletár forradalom emlékezete
(„A történelmi emlékezet az osztályharcok csatatere”)

Időpont: 2017. október 7. szombat
Helyszín: Fészek Kulturális Központ
Bp. V. ker. Kossuth Lajos utca 20.

Programok 17:00 órától:

Előadás és vita:
Anarchista–kommunista aktivisták: 1917 jelentősége anarchista–kommunista nézőpontból
Filmvetítés és beszélgetés:
Sz. Eizenstein: Október
Koncert:
RHN (experimentális zene)
további fellépők még lehetnek...

A belépés ingyenes !
Az eseményen a Gondolkodó Antikvárium mozgalmi kiadványokat terjeszt.


Világ proletárjai, egyesüljetek!

 
 
1917: Commemorating the proletarian revolution
("Historical memory is a battlefield of class struggle")
 
Organized by Gondolkodó Antikvárium and Ly Punk
 
7th of October, 2017. (Saturday)
Fészek Kulturális Központ, Budapest, 5th district, Kossuth Lajos utca 20.
 
The event starts at 5 p.m.
Programme:
- The significance of 1917 from an anarchist-communist point of view (lecture and discussion)
 
- S. Eizenstein: October (movie projection and critique)
 
- concert (experimental music by RHN and probably others...)
 
The entrance is free.
During the event, Gondolkodó Antikvárium will distribute movement publications.
 
Workers of the World, Unite!

2017. szeptember 9., szombat

Bérunió


Mai fórumom

Tennap óta ismét szalma vagyok, mert elmentek Hódmezővásárhelyre a Rönóért, és addig is etetni kell valakinek a cicákat.

Szóval, úgyis ráértem, hát kimentem a sárospataki piacra. Ha emlékeztek rá, néhány héttel ezelőtt én nyitottam meg ott a választási kampányt, most meg mit látnak szemeim: egy jobbikos ember aláírásokat gyűjt.

Gondoltam, beszélgetek vele kicsit, nem látszott baromarcúnak.

Kérdem tőle, mégis, mit vár, itt jórészt nyuggerek vannak, akiket épp a napokban oltott le a főnöke.

Mondta, hogy a Vona konkrét esetről beszélt. Mondtam, ez igaz, na de hogyan? Ezzel kicsit elvoltunk, közben páran odagyűltek körénk, így aztán rátérhettünk a lényegre.

Hogy ugyanis mit gyűjt. Mondta, hogy aláírásokat a bérunióra. Hogy Európában minden dolgozó ugyanolyan bért kapjon a munkájáért.

- És hová akarják ezeket az aláírásokat eljuttatni?
- Hát az EU-hoz.
- De onnan nemrég még ki akarta léptetni az országot a Jobbik.
- Most nem akarja.
- Akkor mit akar?
- Hogy a magyar munkás is úgy keressen, mint a német. Ezzel egyetért?
- A legnagyobb mértékben. A munkásmozgalom alapkövetelései közé tartozik, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért.
- Akkor aláírja?
- Mikor is alakult a Jobbik?
- Miért fontos ez?
- Mert 1999. óta miért pont most jutott eszébe?
- Ez nyolc ország kezdeményezése...
- Azt tudom, de miért most jutott eszébe?
- Mert a nyolc ország...
- Önállóan nem lehetett volna, hogy eszébe jusson? Volt rá eddig 18 éve. Na ugorjunk!
- Ön szerint az természetes, hogy egy közmunkás milyen keveset keres?
- Nem, egyáltalán nem természetes. De ha jól emlékszem, a jobbikos önkormányzatok az élen jártak a közmunkások foglalkoztatásában. Jut eszembe: a kezdeményezés vonatkozik a menekültekre is?
- A migránsok menjenek haza!
- Tehát ők ne keressenek annyit, mint a német munkás?
- A saját hazájukban oldják ezt meg, ne Európában!
- De Európa éppen attól Európa, hogy segít a menekülteknek, befogadja őket. Az az Európa ilyen, amelyiknek gyűjtenek.
- Mi másmilyen Európát akarunk.
- Tehát, ha jól értem, olyan Európát, ahol a Jobbik mondja meg, ki az európai és ki nem.
- Aki Európában született, az európai, aki Magyarországon, az magyar.
- Aki Erdélyben?
- A történelmi Magyarországon.
- Aki Máltán, mert a szülei ott kaptak munkát?
- Az kérheti a magyar állampolgárságot.
- Ki kérheti?
- Aki magyar.
- Ki a magyar? Az itt született cigány, az magyar?
- Mit akar ezzel?
- Hát, hogy neki is ugyanannyi jár-e, mint a németnek.
- Ha hajlandó volna dolgozni, igen. De a cigányok nem dolgoznak, csak élősködnek a magyarokon.
- Akkor hiába születtek itt, nem magyarok mégse?
- Aki magyar, az dolgozik. A cigány nem dolgozik.
- Na térjünk vissza a közmunkásra! Ismer olyan jobbikos önkormányzatot, ahol vannak közmunkások?
- Persze, van ilyen.
- Dolgoznak ott cigányok?
- Elképzelhető.
- Az is elképzelhető, hogy jól dolgoznak?
- Igen, persze. Van kivétel.
- Ha jól dolgoznak, akkor miért nem alkalmazottként foglalkoztatja őket az önkormányzat?
- Mert az önkormányzatnak nincs annyi pénze.
- Ha lesz bérunió, akkor lesz az önkormányzatnak pénze?
- Ha a Jobbik nyeri a választásokat, lesz.
- Miből lesz?
- Az állam ad neki.
- Miből ad az állam?
- Nem lesz lopás. Eddig a Fidesz és a kommunisták is loptak. A Jobbik nem lop.
- Egy német szakmunkás 3-4 ezer eurót is megkeres havonta. Ez azt jelenti, hogy a szakképzettséget igényló - mondjuk - cigány az önkormányzattól havi kb. egy millát fog kapni?
- Igen.
- Jut eszembe: ismer olyan céget, ahol jobbikos a tulajdonos?
- Biztosan van ilyen.
- Mit gondol, ott a tulaj fizet egy millát a dolgozóinak?
- Nem tudom, nem hiszem, nincs még bérunió.
- Ha volna, miből tudna fizetni?
- Abból, hogy nem lesz lopás.
- A jobbikos tulajdonos nem fog lopni?
- Ő most se lop. Jobbikos nem lop.
- Ha nem lop, miért nem fizet egy millát?
- Mert nincs bérunió.
- Tehát nem elég, hogy nem lesz lopás, még bérúnió is kell.
- Igen.
- De ha nincs lopás, minek a bérunió, ha anélkül is tudnak rendes munkabért fizetni? Nem lehet, hogy a bért meg is kell termelni?
- Nyilván.
- Az nem lehet, hogy most nem azért nem kap egy millát a munkás, mert a termék a piacon nem adható el annyiért, hogy ki lehessen fizetni a bért?
- Nyilván el is kell tudni adni annyiért.
- De nem lehet. Ha lehetne, akkor eladná. Nem hülye olcsóbban adni, ha drágábban is lehetne. De azért tudja eladni, mert a magyar munkást a tulajdonos nem fizeti meg, akár jobbikos, akár nem.
- Aláírja?
- Nem.

https://www.facebook.com/peter.cskadar/posts/1595114517207363

Franciaország



A POID kommünikéje


A dolgozók jogaikat gyakorolják, amikor szervezeteikkel együtt sztrájkolnak, tüntetnek a Macron-Philippe-kormány intézkedései ellen. Ezekben a rendeletekben semmi nincs, amiben munkásérdek lenne, ezek kiszolgáltatják a dolgozókat a munkáltatók diktátumainak, vállalatról vállalatra. 

A dolgozók és szervezeteik egysége szükséges a rendeletek visszavonásához. Július óta a POID kampányával részt vesz a mozgalomban ezzel a jelszóval: «Le a rendeletekkel!». 


A kormány dühödt rombolásában (az előző kormányokat követve) a dolgozók, családjuk életének minden aspektusát támadja. Nincs nap, hogy újabb intézkedést ne jelentenének be a dolgozók egyes kategóriái, egyes szociális szerzett jog, egy-egy – az elődeink által osztályharcban kivívott - jogunk ellen.
A kormány ennek folyamatában már bejelentette a munkanélküli biztosítás, a társadalombiztosítás, a szakmai képzés, a nyugdíjak, a lakhatás, a vasutasok státuszának, s általában a közszolgáltatások  támadását.
149 000 támogatott munkahelyet szüntetett meg és még több tízezer másikat szándékozik. Senki sincs biztonságban ideértve a legsérülékenyebb, legprekáriusabb rétegeket sem az állami, sem a magánszektorban, a munkanélkülieket, a nyugdíjasokat, a középiskolásokat, az egyetemi hallgatókat, a szociális biztosítottakat, a lakásbérlőket, a mezőgazdasági kistermelőket, kiskereskedőket, kézműveseket. Mindenkit támadás ér. Ez a kormány minden nappal egyre inkább kimutatja foga fehérjét: ez a gazdagok, a bankárok, a munkáltatók, a CAC 40-tőzsde, az Európai Bizottság kormánya, Trump háborús parancsainak és az amerikai imperializmus kormánya.


Ezzel a kormánnyal szemben, amely mindenütt a barbárságot és nyomort hinti, a dolgozók, a fiatalság védekezése jogos. El kell söpörni a kisebbségi és illegitim Macron-Philippe-kormány rendelkezéseit és teljes politikáját. Minél előbb, annál jobb! Mert minden nappal újabb támadások érik a dolgozó népet…

A szocializmusért, a köztársaságért, a munkásinternacionáléért!

(POID országos irodája poidemocratique@orange.fr)