Európai Parlament: a múlt bemocskolása

Szept. 23-án az Európai Parlament (szélsőjobboldal, konzervatív, liberális és hozzájuk csatlakozott szociáldemokrata, zöld képviselőkkel) többségi határozatként elfogadta az "Európa jövőjéért az európai emlékezet fontosságáról" című szöveget. 

http://www.europarl.europa.eu/doceo/document/TA-9-2019-0021_FR.html

Az EP "nyugtalankodik a gyűlölet emelkedése miatt Európában" és egyenesen a történelmet manipulálva a nácizmust és kommunizmust egy kalap alá veszi. A második világháborút így írja le: az az 1939-es német-szovjet megnemtámadási szerződés azonnali következménye.

A kommunizmusnak a fasizmussal összemosása nem csak a történelem újraírását jelenti, de utóbbi minimalizását, a fasiszta ideológia rehabilitációját is. A baloldal - elismerve a "létezett szocializmus" történelmének bonyolultságát, nem eltagadva civilizációs érdemeit - a sztálini korszak bűneit köntörfalazás nélküli elutasítja és elítéli, ahogyan a posztsztálinista jelenségeket is. A fasizmus azonban minden másnál nagyobb szenvedést okozott az emberiségnek, bűnére nincs feloldozás.

Jó tudnunk, hogy az egész Európában fellendült és ordas  támaszkodó mozgalmak egyre "normálisabb" jelenséggé válása nem elválaszthatatlan az Európai Unió megszorításos, privatizáló, jogfosztó politikájától.

Határozottan tiltakozunk! Ez az Európa nem a mienk – a dolgozók és népek egyenlőségén alapuló szabad Európáját!

(A IV. Internacionálé magyarországi hívei)

Algéria: hàrom kommüniké

Az algériai szocialista internacionalisták szervezőbizottsága (COSI) állásfoglalása

A forradalmárok aktivista tervékenységüket elvekre alapítják. Azok pedig a dolgozók harci tapasztalatainak általános törvényszerűségein alapulnak csakúgy, mint a demokratikus szabadságjogok védelmén/megszerzésén. Elválaszthatatlanul.

Korunkban, az imperializmus korában a demokratikus jogok védelme a dolgozók feladata. Az imperializmus és ágensei az elnyomott országokban őrizni akarják a termelőeszközök magántulajdonának rendszerét.

A demokratikus értékek megvonása egy egész néptől, a dolgozóktól, azt jelenti, hogy szabad szervezkedésüktől, tiltakozásuktól, sztrájkjoguktól fosztják meg megakadályozva a saját hatalmuk kivívásáért teendő lépéseket.

Lenin alapelvként írta, hogy érdeklődni kell «minden iránt, ami a cári udvarban történik», hogy le tudjuk mérni az osztályellenség válságának mértékét.

Blidában szept. 23-án nyílt meg az eljárás «összeesküvés» vádjával Abdelaziz Bouteflika volt elnök fivére, a titkosszolgálat volt felelőse és tanácsosa, valamint a PT (Dolgozók Pártja) főtitkára ellen.

Katonai bíróság ítél az ügyben zárt tárgyaláson.

Demokratikus szemszögből a katonai bíróság csak kivételes joghatóság, a zárt tárgyalás pedig a népet, amelynek nevében eljár, játékon kívülre helyezi.

A Hirak (népi mozgalom) mindig nyilvánosságot követelt, most is, ebben az eljárásban is, mint minden olyan ügyben, ami az oligarchákat illeti, «polgári államot, nem katonait». A forradalmárok támogatták ezt a követelést – a «civil bíróság függetlenségének» illúziója nélkül. Ezen a ponton, lehet, hogy nem értünk egyet az UGTA (szakszervezeti tömörülés) volt főtitkárával, Nouredine Bouderbával, aki ezt írta: «a sajtó részvétele nélkül a Blida-eljárás egyszerű leszámolásnak tűnik».

A vádlottak padján található Louisa Hanoune, a PT főtitkára, ellene a vád a «rendszer megdöntésének szándéka» mivel márc. 26-án találkozott a másik két vádlottal, Saïd Bouteflikával és Toufikkal.

A demokrácia szemszögéből a PT főtitkárának csak saját pártja felé van elszámolási kötelezettsége, nem pedig a katonai hierarchia felé, s ha nem így van, akkor a politikai aktivitás kriminalizálásáról van szó. Egy társadalom demokráciájának fokát azokkal a körülményekkel mérik, amelyek között kezeli az ilyenfajta «bűnöket».

Anélkül, hogy politikai támogatást nyújtana a PT-nek, mint pártnak ill. főtitkárának, a COSI letartóztatása óta követeli szabadságát. Megismétli eme elvi álláspontját amellett, hogy folytatja aktivitását, másokkal, egységben.

Alger, 2019. szept. 24.

A francia Független Demokratikus Munkáspárt (Parti ouvrier indépendant) kommünikéje

Szeptember 25-én Algériában egy katonai bíróság 15 év börtönre ítélte Louisa Hanoune-t, az algériai Munkáspárt főtitkárát.

Louisa Hanoune-t, május 9-én tartózatták le és a volt elnök, Saïd Bouteflika fivére valamint Toufik és Tartag tábornokok nevével jelzett ügyben ítélték el. A négy személyt «államellenes összeesküvésben» találták bűnösnek.

A Parti ouvrier indépendant démocratique mélyen elítéli a katonai bíróság döntését és követeli – ahogyan május 9. óta mindig – Louisa Hanoune és minden, véleménye miatt Algériában fogvatartott fogolynak a szabadon bocsátását.

A POID eddig sem rejtette el Louisa Hanoune és pártja politikai orientációjával való egyet nem értését, mely 2019. febr. 22. után felerősödött.

Azonban a POID szilárdan tartja magát azon véleményéhez, hogy semmi nem igazolhat egy politikai (a priori a dolgozókat képviselő) párt felelős vezetője elleni megtorló akciót, sem a tüntetők, aktivisták, jogászok, szakszervezetisek és fiatalok elleni hónapok óta tartó különböző ürüggyel folyó megtorlást Algériában.

Csakis az algériai dolgozókra és népre tartozik a döntés, hogy mely pártok képviselik és melyek nem, nem pedig katonai bíróságokra és tábornokokra.

Ismét aláhúszzuk május 9-i álláspontunkat, melyet azóta is számtalanszor ismertettünk és hangoztattunk:

Louisa Hanoune és az algériai politikai foglyok azonnali szabadlábra helyezését!

A POID kezdeményezi egy különféle politikai irányzatot magába foglaló munkásdelegáció létrehozatalát, amely Algéria párizsi nagykövetségén keresztül fogja követelését a hatóságok tudomására hozni.*

Montreuil, szept. 25. 18 óra

*A POID emlékeztet a munkásmozgalom hagyományos, a megtorlás áldozatául esett munkásaktívákkal való feltétlen szolidaritás elvére, mely tartalmazza, hogy azokkal is szolidárisak vagyunk, akik politikai álláspontjával nem feltétlenül értünk egyet. Ugyanez vonatkozik a jún. 20-i párizsi és szept. 12-i lyoni gyűlésekre, ahol a szervezők megtiltották a POID-aktivisták részvételét a Louisa Hanoune kiszabadítását követelő akcióban, a munkásmozgalomtól idegen módszer, a «politikai ellentétek» ürügyével.

A 4. Internacionàlé magyarországi híveinek közleménye

Algériai és francia elvtársaink követeléséhez - ugyezzel az érveléssel – csatlakozunk.

Nyilatkozat a nagy-britanniai helyzetről

Amikor népszavazás van egy országban, amelyben a nép, a munkásosztály többsége valamilyen poziciót foglal el, a dolgozók azt várják, hogy a nevükbek nyilatkozó vezetôk, szervezetek azt képviseljék, amit ők tömegesen választottak.

Bizony nagy lett a meglepetés, ahogy az európai dolgozók meghallgatták Nagy-Britannia Labour Partyja és a Trade-Unionja vezetőinek nyilatkozatait (Jeremy Corbynnal kezdve) mindaz ellen, amirôl 2016. június 23-án döntött a brit nép, az Unió elhagyásáról.

  

Azt is hallottuk a Labour party legfőbb vezérétôl, hogy szövetséget kötne a «hagyományos pártokkal», vagyis  magával a burzsoáziával, hogy az országot bent tartsa az Unióban!

Azaz fütyül a 2016. jún. 23-i népi döntésre az összes európai reakciós erővel együtt, európai bizottságostól, összes kormányostól és egyebektôl, akik szemtelenül a demokrácia szót szájukra merik venni ha a brit parlament felfüggesztésérôl van szó … de három év alatt nem találtak kifejezést a népszuverenitás meggyalázására! Csakúgy, ahogyan a görög nép esetében 2015 júliusában, a francia és holland nép 2005-ös voksában, a dánok szavazásában, stb.

Teljességgel vitathatalan, hogy Boris Johnson és különbözô «szuverentista» cimborái a munkásosztály engesztelhetetlen ellenségei, s hogy a «leave-re szavazásra buzdítás» saját érdekükben történt.

De szintén vitathatatlan, hogy a demokrácia legelemibb elveit védve (a népakarot respektálni kell!) a  Labour party és a TUC szakszervezeti vezetô a brit dolgozók ellen lépnek fel az Unió mellett. Míg a britek el akarnak válni, a vezetők megerőszakolják kapott mandátumot.

2016-ban,dolgozók, munkanélküliek, nyugdíjasok, diákok, és szakszervezeti aktivisták milliói szavaztak a privatizációk, deregulációk, a prekaritás ellen, melyet a tőke Uniója, a Bizottság kötelez minden országra.

Újból is:

·       kifejezzük szolidaritásunkat a brit dolgozókkal,

·      megerősítjük, hogy a brit nép 2016. június 23-i mandátumát teljesíteni kell,

·     együtt, egész Európában végezni akarunk ezzel az Unióval, privatizációival, prekaritásával, deregulációival egy olyan Európáért, amely a dolgozóké és a demokráciáé.

«Európai kapcsolat a privatizációk, dereguláciok és prekaritás ellen»*

(*Sokféle európai munkásmozgalmi irányzat tagjaiként 2019 májusában Strasbourgban hoztuk létre a bizottságot)

Kell-e zöldnek lenni? Marxizmus és környezet 3. rész

A IV. Internacionálé francia szekciójának (kommunista internacionalista irányzat) fiatal aktivistái Kell-e zöldnek lenni? alcímmel írtak és terjesztettek egy kis brosúrát, amely Daniel Gluckstein elvtársunk a párizsi nyári táborban elmondott expozéját mutatja be (a L’Internationale szintén publikálta). Harmadik rész.

Mi az az «ökoszocializmus»?

Ártalmasak az ilyen, kifinomultan szólva «dualista» áramlatok. Példa a «ökoszocialisták». Az NPA (Új Antikapitalista Párt) találta ki és Mélenchon vette ismét elô. Azt mondják, hogy egyszerrre vannak a szocializmusért és a környezetért. Szimpatikus: nem haragszik senkire, mindent lefed. Csakhát ez csalóka dolog, vagy tartalom nélküli megszépítő címke vagy esetleg valami konkrét célnak felel meg.

Mi is az a szocializmus? Olyan társadalom, amelyet az emberi szükségletek irányítanak, eltávolítva a társadalom motorjaként a tőkés profit minden formáját. Ebben beletartozik a környezet védelme, nincs tehát “szocialista”, külön “öko” és “nem öko”. Ha ökoszocializmusról beszélünk, akkor feltételezni kell, hogy a kettő nem vág egybe, kompromisszum kell közöttük.

Nézzük Mélenchon programját. Mindent belevetett – ami érthető, ha köztársasági elnöknek készül a jelenlegi intézményi keretek között –, szédíteni kell a népet. Pedig nem lehet mindent összeboronálni. Vagy az emberi civilizációt kell segíteni a természet leigázában, vagy el kell fogadni, hogy a “természet” vesz erőt az embernek hívott állati lényen. A két dolog együtt található meg Mélenchon programjában különböző helyeken, és azért, hogy akármilyen módon is, de vonzza a szavazatokat. De ha koherens politikát keresünk, akkor zavaró.

Világosan ki kell mondani, hogy a zöldpolitikában minden engedmény veszélyes, nem is absztrakt módon.

Mindennapi cselekedeteinkben a Föld megmentéséért állandóan valamilyen vádaknak vagyunk kitéve. Magam nagyon szeretném megmenteni … de gyanakszom, hogy csak duma van a mögött: ne használjunk műanyagot, autót, stb. Meg lehet menteni ezzel a Földet?

A valódi gondok nem itt vannak (amivel nem azt akarom mondani, hogy dobjuk el a papirost akárhol). De mégis, az információk manipulálásáról van szó.

Melyek a valódi információk? Honnan tudni, hogy a klimatikus felmelegedés mitől van, mik a következményei; nem lehet, hogy túlzottak vagy minimalizáltak?

Ma a munkásosztálynak lehetetlen független álláspontot kialakítania, mert minden, amit információs elemként kap, hamisított, elferdített, módosított – attól függően, mire akarja tőke felhasználni.

Kizárólag a munkásosztály hatalom-megragadása teszi lehetővé, hogy a tőkeérdekek követelésétől szabad tudomány működhessen és megállapítsa, van-e reális veszély, legyen szó a felmelegedésről vagy másról és az emberiség szükségleteinek megfelelően értékeljem dolgozza ki a megoldást.

Biztosan vannak intézkedések, amelyeket meg kell hozni. Azzal a feltétellel, hogy a kutatást kizárólag az emberiség érdeke vezesse, a társadalmat egyaránt.

Ez pedig a munkásosztály hatalmának megragadása kérdését veti fel. Ezért kell a környezet kapcsán mindent komolyan venni, ugyanakkor fontosságának megfelelően racionálisan kezelni az emberiséget érintő problémák együttese figyelembevételével.

(vége)

Kell-e zöldnek lenni? Marxizmus és környezet 2. rész

A IV. Internacionálé francia szekciójának (kommunista internacionalista irányzat) fiatal aktivistái Kell-e zöldnek lenni? alcímmel írtak és terjesztettek egy kis brosúrát, amely Daniel Gluckstein elvtársunk a párizsi nyári táborban elmondott expozéját mutatja be (a L’Internationale szintén publikálta). Második rész.

Tény, hogy a kapitalizmus fenyegeti az emberiséget (beleértve a természetet). Világosan ki kell hát mondjuk, a kapitalizmus abba a stádiumba érkezett, amelyet imperializmusnak hívunk, amely minden téren veszélyezteti az emberi civilizáció, az emberiség létét. Külső háborúk, nukleáris fegyverkezés, általában a fegyverkezési politika, a dolgozói jogok megsemmisítése, a közintézményeké, a társadalombiztosításé, közegészségügyé, stb.

A kapitalizmus dominanciája az imperialista korszakban képes egyszerre szinte határok nélküli gazdagságot létrehozni, valamint ugyanakkor a termelő erőket, különösen a proletár munkaerőt tömegesen pusztítani, saját – és bármiféle – értéket megkérdőjelez minden területen. Magába foglalja a környezet pusztítását is.

Amit tagadunk, az annyi, hogy a környezetet fenyegetése elválasztható lenne, mintegy önmagában való dolog, elkülöníthető a többitől. Ha ezt nem értjük, álláspontunk retrográd, nem old meg semmit. Az emberiség egésze fenyegetett, minden, ami jellemzi, ideértve környezetét is. Nyilvánvaló a levegő-, vegyi, nukleáris, stb szennyezettség, mindez együttesen képezi azt az általános bomlást, ami az emberiség lényegét jelenti.  

Vitathatatlan tény, s ennek megállapításában nekünk, a IV. Internacionálé aktivistáinak az a meggyőződésünk erősödik meg, hogy az emberiség egésze fenyegetett. Programunk jelzi, hogy a munkásosztály (történelmileg belátható) gyors győzelme nélkül az emberi civilizáció el fog tűnni. Amikor programunkba került, akkor sem volt túlzás, hanem a tényeken alapuló világos ítélet, bizony, az emberi civilizációt óriási veszély fenyegeti, ezr számtalan tény igazolja.

A Le Monde három napja egy kétoldalas rioportot szánt a rohingyák helyzete bemutatásának, ennek a muzulmán népességnek, akit üldöznek Burmában. Bangladesbe voltak kénytelenek menekülni, ahol szintén nem tart karokkal fogadták őket ...  Borzalmas, őrjítő, hogy nők tízezreit erőszakolták meg a burmai, a Nobel-díjat kapott miniszterelnök irányította hadsereg katonái. Nyilvános, a Le Monde mindent elmond. Azt mondjátok: dehát micsoda barbárság ez?

Az emberiség válsága megköveteli, hogy végezzünk a kapitalizmussal.

Ez csak egy példa volt a sok közül. Az emberiség válsága egyenesen a kapitalizmus bomlásából és túléléséből fakad. Végeznünk kell a kapitalizmussal, ez veti fel a munkásosztály szerepét, mozgalmáét, vezetéséét, a forradalmi párt létrehozását.

Ezért beszélgetünk ma.

Az emberiség és környezete viszonya, szerintünk ugyanehhez a következtetéshez vezet.

Miért vagyunk ilyen helyzetben? Engels a Természet dialektikájá-ban ezt írja: «Minden termelési mód a múltban csak azt vette célpontba, ami közvetlen, azonnali hatást hozhatott»,

Engels folytatta: «Teljességgel mellőztük a távoli következményeket» és Mezopotámia példáját említi azokból az időkből, amikor elkezdték művelésre alkalmassá tenni a földet, és nem merült fel, hogy az összes földet ki lehet meríteni, mindez messzinek tűnt. Ha kimerült, odébb vonultak. Érthető, az emberi lény, mint bármely más állat a túlélésre rendezkedett be; ha nyúlra vadászott, nem foglalkoztatta, hogy mennyi marad, örült, hogy akkor rögtön nem halt éhen.

Engels hozzáteszi: «Minden magasabbrendű termelési forma oda torkollott, hogy a különböző osztályhelyzetű népességet elválasztotta, aztán a domináns és elnyomott osztályokat szembeállította; de ugyanakkor az uralkodó osztály érdeke lett a termelés motorjának eleme (…). Ezt a tőkés termelési mód valósította meg leginkább. Az individuális tőkések dominálják a termelést és cserében nem kell aggódniuk csak akciójuk legközvetlenebb hatása miatt. Még ez a közvetlen hatás is (…) teljes egészében másodrendű; az eladás által realizálandó profit  lesz az elsőszámú motor». Ha kapitalista vagyok, akcióm, azaz befektetésem generálja a hasznomat. Nincs más gondom, minthogy tőkém elegendő profitot hozzon. Engels pontosít: «Ott, ahol az individualista tőkés termel és forgalmaz az azonnali haszonért, csak a legközelebbi, legközvetlenebb eredményt lehet számításba venni. (...) Ez a természete az ilyenfajta akcióknak. A kubai spanyol növénytermesztők felgyújtották az erdőket, a hamu elég műtrágyát tartalmazott a kávécserjék egy generációja számára, a kávétermesztés extra módon rentábilisnak bizonyult, aztán később a trópusi viharok lepusztították a talaj védelem nélküli felső rétegét, csak puszta sziklákat hagyva maguk mögött». Nem az ő gondjuk volt, az övék csak az: egy generációnyi cserje hoz-e elegendő hasznot. Aztán? Ahogy XV Lajos mondta «utánam a vízözön».

Engels egy általánosabb reflexiót is leszűr: «A természettel, ahogyan a társadalommal szemben is, a jelenlegi termelési módban is alapvetően csak a közvetlen eredményt, a legkézzelfoghatóbbat vesszük figyelembe».

Itt a válasz, hogy miért vagyunk ilyen helyzetben.

A társadalom egy elven alapszik, a tőkés alapvető és elvehetetlen joga a profit realizálása a proletár és a természet kizsákmányolása révén. Egyébbel nem foglalkozik. Sok a félreértés e kérdés körül.

Antoine Waechter, aki 1974-ben «zöld» jelölt volt a köztársasági elnökválasztáson: «A “természet” szó minden diskurzusból kizárattatott, mintha méltatlan lenne (…). A környezet szó kötelező, annak van hitele (…). A választás nem semleges. Etiomológialag a «környezet» azt jelzi, ami körülvesz bennünket, emberi lényeket  (igaz; mi, marxisták is ezért használjuk). Ez az emberközpontú vízió (ami Waechtert és barátait dühíti) megfelel győzedelmes civilizációnk lelki habitusának, egyetlen hivatkozási alapja az ember, akinek minden cselekvése a Föld leigázását célozza (…). Ez a koncepció az emberi lényt kiemeli a sokmillió más közül». Hát igen, ez is egy felfogás, de nem a mienk.

Engels azt állította: «Az ember a természet része, egymástól elválaszthatatlanok», de megjegyzi, hogy az emberiség a természeten uralkodik (természetesen ez nem azt jelenti, hogy kínozzuk az állatokat), de a természet leigázása az emberiség túlélésének feltétele és záloga.

Waechter ezt tagadja mondván, hogy minden élő organizmus jogokban egyenlő – és ez a nézőpont van terjedőben politikai irányzatként.  Már a náci irodalomban is előfordult. Az ismert zöldmozgalom, a Greenpeace írja újságában: «A humanista értékrendszert szuprahumanistával kell felülírni, amely a növényi és állati világot törvényi vagy erkölcsi szférába helyezi». Egy absztrakt természetet az emberiség fölé helyezni, ez is egyfajta logika. De, hogy a természet igázza le az embert, az visszatérést jelent a legsötétebb időkhöz: jogtalan egy szál búzát letépni, halat vagy húst enni .. és rövid időn belül eltűnne az emberi faj.

A természet ember általi leigázása maga az emberi civilizáció fejlődése. Ez a leigázás, ami kicsúszott kezünkből olyan okok következtében, mint maga a kapitalizmus. A válasz erre azonban nem az, hogy a természet uralkodjék az ember felett. Van még egy nyíltan reakciós ökológiai politikai áramlat, ez a megoldást a kisebb termelésre, kevesebb fogyasztásra vezeti vissza, tehát az “ipari társadalom” a hibás. A marxisták ellenben ezt semmiképpen nem támogathatják, mert az ipari társadalmat is a profitlogika szervezi. Maga a “csökkenés” teróriája sem új, a XVII. században Malthus úgy tálalta, hogy a népességet kell csökkenteni vagy elfogadható mértékben csökkenteni a növekedést. Az ökológiai malthusianizmus tartja úgy: ha kevesebbet termelünk, jobb lesz. Tényleg kevesebbet kell termelni a sokmillió munkanélküli, éhező emberek millárdjai, védőoltás hiányában rubeolában meghalt gyerekek millói mellett? Miből legyen kevesebb, védőoltásból és orvosból? 

Nyilván nem, hanem több kell, de arra, amire az emberiségnek szüksége van, az pedig nem a profit. Az emberiség 90 %-a hiányt szenved, szükségben él.

Éppen ezért különlegesen reakciós ez az ökológiai kategória, annak a variánsa, amely a természet alá helyezné az embert, mintha előbbi egy istenség lenne, s az emberi beavatkozás elveszti szerepét.

(a harmadik rész néhány napon belül)

Kell-e zöldnek lenni? Marxizmus és környezet 1. rész

A IV. Internacionálé francia szekciójának (kommunista internacionalista irányzat) fiatal aktivistái Kell-e zöldnek lenni? alcímmel írtak és terjesztettek egy kis brosúrát, amely Daniel Gluckstein elvtársunk a párizsi nyári táborban elmondott expozéját mutatja be (a L’Internationale szintén publikálta). Első rész.

Lehetséges, sőt, valószínű, hogy sokkolni fogom némelyikőtöket azzal szemben, amit hallani szoktatok. Tudjuk, hogy az a balszerencse ért benneteket, hogy már az anyatejjel magatokba szívtátok a zöldpolitikát, a középiskolában órákat tartottak a hosszantartó fejlődésről, melyet úgy mutattak be, mint érinthetetlen és megkérdőjelezhetetlen igazságot.

Ezért kell olyan dolgokat mondatom, amik nektek esetleg ellentmondásosnak tűnnek, de amit meg kell beszélnünk.

Először is tiszáznunk kell a kifejezéseket. Mi az az ökológia? Maga a tudományos elv a XIX. század közepén tünt fel: az emberi lények és környezetük viszonyát jelenti. Ennyi. Ebben az értelemben a tudománynak ez az ágazata, amely, mint annyi más, nem teszi világossá, hogy egy ökológusnak, környezetvédőnek hogyan lehetnek politikai jellemzői, ahogyan a matematikusnak, biológusnak, fizikusnak sincsenek. Tehát, már itt eltérünk az értelmező szótártól, el kell gondolkodnunk rajta.

Vannak persze emberek, csoportok, irányzatok, amelyek relevánsként a “politikai ökológiát” határozzák meg – amely már különbözik az imént említett tudománytól. Miben állhat egy úgymond «politikai ökológiai» irányzat? Visszatérve a korábbi hasonlathoz, olyan lenne, mint a «politikai biológia», «politikai matematika» - amit aztán már igazán nehéz lenne definiálni. Ennélfogva az ideológia nélküli zöldmozgalom semmit nem mond.

Pedig - gondolkodjunk el ezen is - van ilyen, azaz olyan irányzat, amely ezt a nevet viseli.. Mi, marxisták mélységesen reakciósnak tartjuk. Nem is érdemel különösebb figyelmet, nem ezen kell töprengeni, hanem az emberiség és környezetének viszonyán.

Kezdetnek vegyük a legitim nyugtalanság forrásának kérdését, fenyegeti-e valami az emberiséget és környezetét? Van-e ok nyugtalankodni, vagy az egész probléma csak mindenféle kitalált dologból lett összetákolva?

Van ilyen veszély, azt mondanám, és pedig súlyos – ami persze nem jelenti, hogy akárhogyan kell kezelni, bármi jó lesz elhárítására.

Az emberiség és környezetet közötti viszony gondja nem újkeletű. Időtlen idők óta létezik, annyi ideje, mint maga az emberiség. Pontosan úgy – erről tegnap beszélgettünk – mint a nők elnyomása, amely a kapitalizmus viszonyai között különleges formát vesz fel és a megoldás is különleges formát igényel. Ugyanúgy, mint az emberiség és környezete viszonyait illetően.

Számunkra, akik IV. Internacionálé aktivistái, mi a kitűzött cél?  

Az emberiség felszabadítása a kizsákmányolás és elnyomás béklyói alól, véget vetni annak a rendszernek, amely az emberiség megsemmisüléséhez vezet.

Hát akkor mi az az emberiség ? Nem egy absztrakt kifejezés.

Az emberiség – egy lassú folyamat, amelyben az sokszázezer éven keresztül kiemelkedett a többi állat világából, és azon fokozatosan uralkodni kezdett állandóan javára fordítva a természetet, azt szolgálatába állítva. Az emberiség ezt, az emberi civilizáció ezt jelenti. A majmoktól éppencsak szétvált elődeink és közöttünk ez a lassú fejlődés generációk ezrein át fokozatosan egyre inkább leigázta a környezetét – a természetet –, szolgálatába állította egy rendkívüli tudományos/technikai haladáson keresztül, ezt nevezzük a «termelőerők fejlődésének». Ez tette, hogy mára az emberiség elődei által elképzelhetetlen, fantasztikus tudományos/technikai előrelépés került a birtokunkba.

Mindez a folyamat került (túl gyorsan) veszélybe. Azért, mert a tőkés rendszer, a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rendszer túlélésének számtalan területen romboló a hatása,

Olyannyira, hogy már az emberiség létét összeegyeztethetetlen módon, elválaszthatatlanul veszélyezteti. 

Talán a marxisták nem ismerték az emberiség környezetének eme problémáját?

A gond reális, semmi mesterkélt nincs abban, ha azt mondjuk, az emberiség és környezete veszélyben van. De ez még nem oldja meg a problémát, tudni kell hogyan nézzünk szembe vele. Semmiképpen nem igaz, hogy a marxisták ne tudnák. A marxisták nem vártak az úgynevezett ökopolitikusokra, sok példa van rá.

A tőkében Marx ezt írja: «A városi lakosságnak a nagy központokban folyton növekvő arányával a tőkés termelés egyrészről a társadalom történelmi húzóerejét felhalmozza, másrészről nem csak a munkások, falusi dolgozók fizikai  egészségét és szellemét rombolja, hanem megzavarja az ember és a föld közötti kapcsolatot egyre nehezebbé téve a termékenység, a vegyi összetevő elemek helyreállítását, melyeket élelem, öltözködés, stb. formájában elvett (…). A tőkés mezőgazdasági fejlődés nem csak a dolgozók kizsákmányolása művészetének fejlődése, hanem a talaj kifosztásának művészete is; a termékenység rövid távú kiaknázásának minden fejlődése egyben közeledés a hoszantartó termékenység romjai felé. (...). A tőkés termelés fejleszti a technikát és a társadalmi  termelés kombinációját, csak a két forrás egyidejű kimerítését ott, ahonnan a gazdagság jön: a földet és a dolgozót». Marx álláspontja világos: a tőkés fejlődés, a fejlődés kézbentartását elkerülve, nemcsak az elsőrendű termelési erőt – az embert – zsákmányolja ki, hanem a Földet is.

Engels az Anti-Dühring-ben ezt írta: «Az ember maga is a természet terméke, amely környezetében és környezetével fejlődött».

Ennek következtében a marxisták számára lehetetlen a «természet» és az «emberiség» szembeállítása vagy szétválasztása.

Abszurd lenne, hogy aggódunk az emberiség jövője miatt és a természet nem érdekel bennünket. Az emberiség, ha lemond a természet leigázásáról, akkor el fog tűnni. Konkrétan: ha nem vagyunk képesek a természetből hasznot húzni, még ha csak az élelemforrásokról is van szó, el fogunk tűnni.

A marxisták azonban elutasítanak minden természetmegőrzési vagy emberiségmegőrzési törekvést önmagában. A figyelemreméltó és aktuális «Természet dialektikájá»-ban már 150 éve a tudományos eredményekre apellál Engels: «Az állat csak a külső természetet használja és puszta jelenléte hoz létre változásokat; az ember viszont a saját beavatkozásában saját szükségletei elégíti ki, dominálja azt (...). Ugyanakkor ne örvendezzünk annyira a természet feletti győzelemnek. Meg fogja magát bosszulni».

Minden alkalommal tehát, amikor az ember a természetet átalakítja, a természet bumerángként csap vissza, a következményeket meg kell fizetnünk. Engels pontosít: «Minden győzelem leszámítolást jelent, másod-, harmadsorban egészen különböző és beláthatatlan hatással bír, amelyek gyakran megsemmisítik az elsődleges hatást». Azt mondja hát, vigyázat, amikor az ember leigázza a természetet, ha mindent elveszek a természettől, amit elfogyasztok, akkor persze jóllakok, de ennek következményei lesznek és azok visszaüthetnek rám. Ha a források teljes egészét felemésztjük, a jövőben nem lesz mit a szükségletek kielégítésére fordítani.

Engels, aki nem volt igazán «zöldpolitikus» hozzáteszi: «A tények arra hívják fel figyelmünket, hogy egyáltalán nem úgy uralkodunk a természeten, mint egy hódító egy idegen népen, mintha a természeten kívül lennénk, hanem mint amihez hozzátartozunk a magunk valójában, húsunkkal, vérünkkel, agyunkkal, és egész dominációnk inkább abban az előnyben található, hogy együtt a többi kreatúrával ismernünk kell törvényeit, azt értelmesen használni».

A kapitalizmus ellentéte a természet értelmes használatának. Annak, hogy az ember azt értelmesen használja.

Marx, Engels, általánosságban a marxisták, mindig ismerték az emberiség jövőjének problémáját, benne a természetét – valószínűleg elsőként a politikai irányzatok között,

Az is tény, hogy a kapitalizmus fenyegeti az emberiséget (beleértve a természetet). 

Világosan ki kell hát mondjuk, a kapitalizmus abba a stádiumba érkezett, amelyet imperializmusnak hívunk, amely minden téren veszélyezteti az emberi civilizációt, az emberiség létét. Külső háborúk, nukleáris fegyverkezés, általában a fegyverkezési politika, a dolgozói jogok megsemmisítése, a közintézményeké, a társadalombiztosításé, közegészségügyé, stb.

(a második rész néhány napon belül)

Az öregasszony, az asszonyka és a kisfiú

Friss reggel volt, az öregasszony elindult a pályaudvar felé. Csak egy asszonyka lépkedett egy kisfiúval, időnként lehajoltak, gyorsan utolérte őket. Egy darabig egymás nyomában haladtak, aztán a asszonyka beszélni kezdett:

–       Megyünk a templomhoz, mert azt hallottam, hogy kenyeret osztanak. A lánytestvéremnek odaadtam a pénzemet, nála lakunk, nem marad semmim, még cigarettám sincsen, összeszedjük a nagyobb csikkeket, azt szívom, 3 gyerekem van, azokat etetni kell, ez itt a legnagyobb, 5 éves, későn szültem, 25 éves koromban, de nem bánom, mert nagyon egyedül lennék nélküle, a legkisebb még járni se tud, szeretnék dolgozni menni, de így nem vesznek fel, még kicsi a gyerek, közmunkára se, meg nem is itt vagyunk bejelentve, azt hittem, könnyebb lesz errefelé, de nem … anyám halála óta nehéz nekem. Lehet, hogy nem is osztanak kenyeret a templomban, de meg kell próbálni, nincs mit enni. Sokat kínlódott szegény anyám, mindig fájlalta a hátát, köhögött, jajgatott, azt hittem sokszor, hogy csak úgy ... rá is kiáltottam, aztán egyszer reggel meghalt, hivtam a mentőket, a földre tették az ágyról, levették róla az összes ruhát, ott akarták újraéleszteni, aztán otthagyták. Kiabáltam nekik, legalább tegyék vissza az ágyra, hát ott fekszik meztelenül, a gyerekek meg itt mászkálnak, de nekem kellett, alig bírtam. Nem volt a temetésre se pénz, az önkormányzat temettette el, 190 ezer Ft-ba került, az öcsémtől és tőlem vonják most 20 ezrével.

Az öregasszonyban felrémlett saját halála (vajon őrá ki talál majd rá ...). A kisfiú fürgén felszedett egy csikket.

-        Jaj, ez csak tölteni jó, el van törve.

Az öregasszony elővette a cigarettásdobozát, megkínálta az asszonykát.

–       Tudja, látom magán, hogy nem néz le bennünket. Vannak akik szóba sem állnak velünk. Egy öcsém is meghalt, 25 éves volt, beteg volt kiskora óta. Van egy kiskutyánk, a múltkor ellopták, de látta a szomszédom, utánamentem és visszavettem, mondtam, az a mienk! Nem akarta adni, de megfenyegettem a rendőrséggel. Erre menjünk, itt rövidebb lesz. Egyszer, már estefelé egy fiatal gyerek, úgy néztem, részeg volt, megállított és kért tőlem 200 forintot, mondtam neki, hogy nincs, de megijedtem, hátha leüt, aztán jött egy asszony és mondta, jöjjek vele, azért is hordok mindig ilyen egyszerű ruhát, hogy lássák, nekem nincs semmim. Na már itt is vagyunk, itt a megálló, jól elbeszélgettünk.

Az öregasszony előhalászta pénztárcáját, szégyenkezve kivett egy ezrest:

-        Fogja, hátha nem lesz kenyér a templomban, enni pedig kell …

A szélsőjobb terrorizmusa: alábecsült világfenyegetettség

 Arany Hajnal

Számos országban megsokszorozódtak a szélsőséges nacionalisták által elkövetett, gyakran minimalizált erőszakos aktusok. A fasisztoid csoportosulások pedig egyre inkább összeborulnak.

«Valószínűleg magányos farkas.» A rendőrség szerint az a férfi, aki márc. 15-én az új-zélandi Christchurch két mecsetjében mintegy 50 hívőt lemészárolt, nem lehet más, mert nem tartozott egyetlen szervezethez sem. Brenton Tarrant, a 28 éves ausztriáliai az interneten és európai látogatásain tett szert szélsőséges meggyőződésére. Fegyvereket vásárolt, egyedül, gyilkolási terve saját titka maradt.

Pedig akciója egy szélesebb projekt része. A fegyverére írt nevek és szlogenek ismerősek az egész világ fehér szélső-nacionalistái számára. Nyilatkozatát az Interneten publikálta “A Nagy Népességcsere” címmel, a szélsőjobb terjesztette összeesküvéselméletet propagálva, amely szerint a nem fehér, muszlim migránsok elárasztják a Nyugatot, az elit manipulálja őket avégett, hogy az eredeti fehér lakosságot lecserélje. A korábban marginális ötlet mostanra elterjedt, és nem csak bolond névtelen posztolók körében, hanem a magyarországi politikai diskurzusokban csakúgy, mint pl. Iowa államban.

Ami azt bizonyítja, hogy a magányos farkas inkább egy farkasfalka. Az újnácik, a fehér felsőbbrendűséget hirdetők és egyéb szélsőjobboldali fanatikusok felbukkanása egyre sűrűbb. Az USA-ban számuk nagyobb mint az iszlamistáké.  2010 és 2017 között a 263 terrorista cselekmény közül csak 92-t tulajdonítanak a szélsőjobbnak, 38-at a dzsihadistáknak a Washington Post szerint. Európában pedig a dzsihadista gyilkosságok vannak többségben, de a szélsőjobboldali terrorizmushoz köthető halottak száma jelentősen megnőtt 2010 óta.

A múlt ősszel Pittsburgh-ben egy zsinagógában 11 személyt ölt meg egy fehér ultra, Franciaországban Macron elleni ultrajobbos összeesküvést lepleztek le, Spanyolországban egy fasiszta akart végezni a miniszterelnökkel, Németországban a hadsereg keblén fedeztek fel egy sejtet, amely minisztereket, közöttük a külügyminisztert akarta megsemmisíteni. Februárban az FBI tartóztatott le egy amerikai katonát, aki egész fegyverarzenállal rendelkezett… és az eltávolítandó demokrata képviselők listájával.

Ha a világ ultranacionalista terroristái kevésbé gyilkolnak, mint dzsihadista variánsuk, az azért lehetséges, mert a hatóságok nem akarják annak elismerni - mondja Jacob Aasland Ravndal a norvégiai szélsőségkutató intézettől. A terrorizmus egy tervezett támadást feltételez, holott olykor spontán jellegűnek tűnhet. Például egy menekültközpont leégése gyűlölet- és nem terroristacselekménynek számit. Az Europol, az európai rendőrségi ügynökség 2017-ben ezeknek csak 3 %-át tulajdonította a szélsőjobbnak, Ravndal adatbázisa viszont kimutatja, hogy Ny-Európában a gyújtogatások legtöbbjét szélsőjobbos ideológiai motiváltság jellemezte.

Ha a fehér ultranacionalisták fenyegetéseit alábecsülik, az annak is betudható, hogy keveset kommunikálnak. Brenton Tarrant és hőse, Anders Breivik, aki 77 személyt ölt meg 2011-ben Norvégiában, kivételek. Nyilatkozatot írtak, mgpróbálták maximálisan médiatizálni esetüket. A christchurchi gyilkos kegyetlenségben a dzsihadistákhoz közeli, abban is ahogyan mészárlását közzétette. S a mi megosztásunk feltétlen akarásában is.

Részlet a Nemzetközi Kurírból

https://nouvellesasblleprogres.wordpress.com/2019/08/28/le-terrorisme-dextreme-droite-une-menace-mondiale-sous-estimee/?fbclid=IwAR3gboTC6HGrPBIttKR4uK8aY95S3sY72Hm1Cj7F2WnctMsqfpGQwCYsuaY

Nagy-Britannia: szent szövetség az Európai Unió megmentésére

Jeremy Corbyn a szentszövetségi kormányt ajánlja

Aug. 18-án a Labour Party vezetője, Jeremy Corbyn hivatalosan is felszólította a “többi pártot”, a tőkés osztály hagyományos pártjait, alapjában a liberális demokratákat és a konzervatívok vezetőit, parlamenti képviselőit, hogy alkossanak olyan kormányt, amely megakadályozza az Unió «egyezség nélküli» elhagyását.

A történelmileg a munkásosztály, a szakszervezetekhez szervesen kapcsolódó politikai reprezentáns párt vezetője tehát a 2016-os népszavazás eredménye, az Európai Unióval való szakítás népakaratának megcsúfolására szólít.

Ennek érdekében szövetkezne olyan pártokkal, amelyek közvetlenül a kizsákmányoló osztályhoz tartoznak, és – kormányon, hosszú éveken át  – munkásellenes politikát folytattak. A 2017-es választásokon dolgozók milliói azért szavaztak a Labourra, mert az kinyilvánította, hogy véget akar vetni a privatizációknak, a szakszervezetellenes intézkedéseknek, a közszolgáltatásokat újra akarja államosítani, azaz az EU követeléseivel szembe akar menni.

Egy munkásaktíva írja: «Corbyn felhívását milliók érzik árulásnak. A 2017-s választásokon a Labour kijelentette, hogy tiszteletben tartja a 2016-os népszavazás eredményét. (…). Ezek a milliók adták a párt bázisát az akkori konzervatív parlamenti többséggel szemben a munkáspárti kormányzás reményében».

A legreakciósabb elemekkel való együttes kormányzás azzal a céllal, hogy Nagy-Britanniát benntartsa az Unióban, ezt a perspektívát semisíti meg, még akkor is, ha Corbyn hozzáteszi, hogy ”átmeneti megoldás” és a Labour Party megpróbál majd a legközelebbi választásokon többséget kapni.

De miért áldozzák fel a Labour vezetői saját kormányzásuk lehetőségét az Unió megmentésének oltárán?

Folyamatos propaganda árasztja a megegyezés nélküli brexit («no deal») apokaliptikus katasztrófájának vízióját. A «no deal», a «rugalmas brexit» és a «kemény brexit» kifejezések a 2016-os népszavazás után keletkeztek és a valóságtól elrugaszkodnak. 

De akármilyen jelzőt is tesznek a brexithez, a megegyezés nélkülit vagy a brit tőkéseknek kedvezőt, amivel Boris Johnson próbálkozik, azok az Európai Unió szabályainak alkalmazásával, vagyis szükségszerűen munkásellenes intézkedések özönével járnak.

A dolgozók számára a «leave»-re szavazás az Unióhoz tartozás követelményeinek, egy sor noliberális intézkedésnek a tartalmi ellentétét jelenti, pl. a vasút újraállamosítását.

Pontosan ez okozta a pánikot a tőkés rend soraiban a 2016-os referendum során, emiatt került Nagy-Britannia hosszantartó és elmélyülő válságba.

Ez a krízis persze nem csak a brit kapitalizmust érinti.

Olaszországban az Öt csillag mozgalom (M5S) – amely tagadni merészeli az osztályviszonyokat – , miután a szélsőjobbal kormányozott, Renzi Demokrata Pártja felé fordul az Európai Unió megmentése érdekében.     

A kizsákmányoló osztály minden országban ragaszkodik az Európai Unió intézményéhez, arra soha nem látott mértékben van szüksége.

A munkásosztály politikai függetlensége nélkül pedig nem képes eredményes harcot vívni a reakció minden formája ellen, és megköveteli az Európai Unióval való leszámolást, egy új, szabad népek szabad szövetsége létrehozását.  

F. F. (LA TRIBUNE DES TRAVAILLEURS, 2019. aug.)