2017. február 28., kedd

IZLAND: két hónapja, hogy a tengerészek és halászok sztrájkolnak


"Nem mondunk le a követeléseinkről – de a munkáltatók sem engednek…"  
Rövid beszélgetés az izlandi tengerészeti szakszervezeti szövetség elnökével Valmundur Valmundssonnal és főtitkárával, Holmgeir Jonssonnal.
-          







     Föderációtok az Izlandi Munkakonföderáció(ASÌ) tagja. Országotokban hol a halászat helye?
Északon a tengeren dolgozó többsége a mi szakszervezetünk tagja. A tengerészeti föderációnak magának is 18 szakszervezete van, a 18 nagy cégtársaság mindegyikében kb. 3000 tengerésszel. Izland elsősorban turizmusából él, csak ezután jön a halászat és az alumíniumipar.

Miről van szó ebben a konfliktusban?

Nagyon fontos dologról van szó, a munkahelyi körüményekről a nagy cégeknél. A 15 tonnánál nagyobb hajókon nincs sztrájk. Folynak a tárgyalások a hajótulajdonosokkal és ez kb 140 céget érint, ebből 10-12 társaság kontrollálja az Izlandnak biztosított halászati kvóta majd’ 80 %-át tehát a tárgyalásokat is. A sztrájk ma holtpontra jutott, mi nem mondunk le követeléseinkből, a munkáltatók pedig nem engednek. Évtizedeken át  tengerészeti sztárjok mindig sikerrel jártak a parlamenti törvény elfogadásával, most nem haladunk vele. 2004-ben még egyezséget értünk el, 2006-ban és 2011-ben már semmire nem jutottunk a tulajdonosokkal. Egész sereg kérdésről kell pedig tárgyalnunk. A helyzet nehéz.  

Mi a legfőbb követelésetek?

A bérrendszer. A régi árak érvényesek arra, amit ma keresünk. Elsődlegesen azt akarjuk elérni, hogy nőjön a bérűnk. A hal ára csökken, de mi halásszuk 100 %-ban, viszont a részesedésünk csak 30 %-os. 3 % béremelést akarunk, ez a fő kővetelésünk.

A munkaerő árának csökkentésével próbálkoznak?

Egyik oldalról. Az étkezéshez támogatást kapunk, de ez kevés. Azzal bíztak meg, hogy érjük el, ha a tengeren vagyunk, az ingyenes legyen. Munkaruhát is akarunk, most mi magunknak kell fizetnünk. Itt van a telefon és internet is, amit a munkához használnunk – nagyon drága.  A hajó felszerelésére is fizetni kell a halászoknak.

Mennyi időt töltötök általában a tengeren?
A legnagyobb 23 hajón általában 40 napot. A kicsik két napra futnak ki.

Más kikötőkben is sztrájkolnak vagy csak Reykjavikban?

A sztrájk általános, különösen Reykjavikban. A parancsnokok, kapitányok nem szüntették be a munkát.

2016.jan.27.
(Pierre Priet és Jean-Pierre Barrois)

A sztrájk febr. 14-én tudásunk szerint még tartott, miután a munkáltatók ajánlatát elutasították a dolgozók.  

2017. február 27., hétfő

Lev Trockij: «Február 23 – ez volt a nemzetközi nőnap ”*


Részlet Lev Trockij: Az orosz forradalom története c. munkájából



(*az Oroszországban 1918-ig használatos naptár a mai márc. 8-nak felelt meg)

A szociáldemokrata körökben előrevetítették, hogy a szokásos módon megadják ennek a napnak a tiszteletét: gyűlések, viták, röpcédulák. 
Előzőleg senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a «nőnap» a forradalom avatása lehet […]. A tömeghangulat – Kajurov, a kerület munkásvezérének tanusága szerint – feszült volt és minden sztrájk nyílt összetűzéssel fenyegetett. 
De, ahogy a Bizottság becsülte, a  pillanat még nem jött el, a párt nem volt még elég erős, a munkások és katonák közötti kapocs nem volt elégséges, így hát úgy döntött, hogy nem áll a sztrájkfelhívás mellé, hanem egy meghatározatlan időpontú forradalmi akcióra készül. […]. 

De másnap reggel, minden direktíva ellenére több gyárban a textilmunkásnők elhagyták a munkahelyüket és küldötteket indítottak a vasasokhoz, hogy kérjék sztrájkjuk támogatását.  A bolsevikok kényszeredetten tették a mensevik és szociálforradalmár munkásoktól követve, írja  Kajurov. De mivel tömegsztrájkról volt szó, mindenkit meg kellett győzni, hogy menjen ki az utcákra és álljon a mozgalom élére – ezt volt Kajurov javaslata és a viborgi bizottság kénytelen volt elfogadni. “Régóta érett a munkások között egy tüntetés gondolata, de akkor meg senkinek sem volt fogalma arról, mivé válik.”

Vegyük a résztvevőnek a tanuságát, hogy megértsük az események mechanizmusát […]. Senki, abszolút senki  – kategorikusan ki lehet jelenteni, miután az összes dokumentumot áttanulmányoztuk  – nem gondolta, hogy febr. 23. az abszolutizmus elleni meghatározó offenzíva kezdete lesz. Olyan tüntetésről volt szó eredetileg, amelynek meghatározatlan, de mindenképpen limitált céljai voltak. Tényegesen pedig a februári forradalom ezzel indult olyan báziselemek révén, amelyek saját forradalmi szervezeteik ellenkezésén átléptek, a proletariátus egy, a többieknél jobban elnyomott és kizsákmányolt kontingense spontán módon kezdeményezett – ezek a textimunkásnők, akik között, gondolhatjuk, nem kevés katonafeleséget is találhatunk. Az utolsó impulzus, az utolsó csepp lett a pohárban a pékségek ajtaja előtti végeláthatatlan várakozások.

A sztrájkolók száma ezen a napon kb. 90 ezer férfi és nő […]. Asszonyok tömege, akik nem voltak mind munkások, a helyi Duma felé igyekeztek, hogy kenyeret követeljenek. De, mintha egy bakkecskétől kértek volna tejet. A kerületekben feltűntek a vörös zászlók felirataikkal bizonyítva, hogy a dolgozók kenyeret akarnak és többé se őnkényuralmat, se háborút.

A “nőnap” sikerült, tele volt lendülettel és nem volt összecsapás, áldozat. De, hogy milyen súlyosan nyomott a latba, aznap még senki sem sejtette. Másnap a mozgalom – messze attól, hogy csillapult volna – dupla erővel lángolt: febr. 24-én Petrográd ipari munkásainak körülbelül fele sztrájkolt. Reggel a munkások megjelentek az üzemekben és ahelyett, hogy munkához láttak volna, gyűléseket tartottak, azuntán pedig elindultak a városközpont felé. Más negyedekből a lakosság új csoportjait ragadva magával a mozgalom.  A «Kenyeret!» jelszavát kiegészítették vagy átvették más jelszavak: “Le az önkénnyel!” és “Le a háborúval!”» 


2017. február 25., szombat

«Hullarablók lettünk…»


Febr. 10-én az amerikai légierők három falvat bombáztak Helmand tartomány Sangeen járásában. 23 civilt öltek meg, 30-an megsebesültek. Az áldozatok többsége kisgyermek. Chinarban ugyanannak a családnak 14 tagja halt meg, Mata Lakra és Tooghi községben kilenc.

Az amerikai bombázások civil veszteségét megerősítette a járási tanács felelőse, Haji Mira Jan csakúgy, mint Karim Atal, a tartományi tanácsé. Az áldozatok mellett a három falut teljesen megsemmisítették. A tények ellenére az afgán hatóságok és az amerikai parancsnokság tagadták a civilek legyilkolását és az  áldozatatokat terroristának nyilvánították! Két nappal később végül bejelentették, hogy vizsgálóbizottságot küldenek a helyszínre.

Nem első ízben történik, hogy az afgán kormány és imperialista gazdái először tagadnak, majd 2-3 hónap múlva mindent beismernek. Ugyanígy történt 2016 november elején Kunduz tartományban Buz Kandari faluban az amerikai bombázás 33 civilt, közöttük gyerekeket megölt és 27-et megsebesített. (…)

Afganisztán 2001-es NATO-megszállásának kezdete óta a bombázások civil áldozatainak listája egyre nő. Három éve még a kormány és a megszálló erők utaltak valami nyomorúságos kártérítést, de ma már az esetek többségében elutasítják.   

A Human Rights Watch NGO-szervezet az USA-nál kérte, hogy «gyors pénzügyi segítséget nyújtson» a kunduzi bombázások áldozatainak. De Bill Salvin kapitány, az afganisztáni amerikai fegyveres erők kommunikációs igazgatója kijelentette, hogy semmit nem fizetnek.

Az ENSZ febr. 6-i jelentése megerősíti, a 2016-os év a legrosszabb az idegen megszállás 16 éve alatt az afgán civil áldozatok magas száma miatt és azt kéri, hogy jobban védjék életüket. A Trump-adminisztráció válasza nem is késett … a febr. 10-i bombázás során az amerikai légierő megmutatta, mennyire törődik az emberi életekkel.  

Ismét bebizoyosodott, hogy az USA és a NATO afganisztáni missziói az ország pusztítása mellett mindig több polgári áldozatot követelnek.  Ezek a megszálló erők leckéi az «emberi jogok tiszteletbentartásáról». A vak bombázások gyermekeink életét követelik, s még őket minősítik «terroristának».

(levelezőnktől)

A ford. megjegyzése: a magyar katonai kontingensek szinte a kezdettől, 2003-tól részt vesznek az afganisztáni NATO-csapatok megszálló tevékenységében egyéb költséges megszállások, háborúk, missziók mellett.


« 2003-ban a büdzsé kiadásai még csupán 234 millió forintra rúgtak az afganisztáni magyar jelenlét miatt, majd egy évvel később már másfél milliárd forintra nőtt, 2008-ban pedig már meghaladta az ötmilliárd forintot, 2010-ben pedig a 11 milliárdot» (Honvédelmi Minisztérium) 
http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/egyre_tobbe_kerul_az_afganisztani_szerepvallalas.485518.html


2017. február 24., péntek

Levél Indiából



«Kérem, koncentrálják energiájukat a tőkés rendszer elleni harcra, az haszonosabb lesz a munkásosztály számára, mint a rágalmak»

Milind Ranade levele a La Vérité publikációs igazgatójához

(Milind Ranade a KVSSNTUI szakszervezet főtitkára és tagja a 2016 novemberében tartott (a háború, a kizsákmányolás és a prekárius munka elleni) mumbai-i konferencia szervezőbizottságának.)

«Uram! Az Önök decemberi információs levele kapcsán írok. Ebben jelent meg egy cikk a következő cimmel: «Mumbai: a sztálinista frakciók műve», amely a Mumbai-i nyílt konferenciáról ad hírt.

Egyike voltam azoknak, akik a világtalálkozót előkészítették a New Trade Union Initiative (NTUI) kötelékében a Kachra Vahatuk Shramik Sangh (KVSS) szakszervezet vezetőjeként. Olyan területen dolgozom, ahol a dolgozókat a Mumbai városi önkormányzat «feladatonként» fizeti. 

Szakszervezetünknek 7 ezer fő prekárius dolgozó tagja van. Köztisztasági dolgozókat, utcaseprőket, csatornatisztítókat, szemétszállítókat szervezünk. A mi tagjaink – munkájuk révén – a múltban gyökerező kasztrendszer alapján «érinthetetlenek». A kaszthoz és az osztályhoz fűződő elnyomás egy évszázada sem csökken, létezik az a munkahelyeken még a XXI. századi «feltörekvő nemzet» országában is. Akik ehhez a kaszthoz tartoznak, azoknak nincs társadalmi felemelkedési lehetősége, semmi más munkahely nem létezik számukra, mint a szemétgyűjtés. Mint embert és dolgozót a szociális diszkrimináció kíséri őket, hiányoznak az alapvető jogaik is, munkahelyük bizonytalan, a főnök kényére-kedvére elbocsájthatja. Semmiféle társadalombiztosításuk, betegbiztosításuk nincs.

Követeléseiket sokáig nem vették tudomásul a kormányok, még saját, határozatlan időre szóló szerződéssel dolgozó kollégáik sem foglalkoztak munkakörülményeikkel és megfeledkeztek róluk a kollektív szerződésekben. Munkájuk veszélyes, semmiféle védőfelszerelést nem kapnak, se gumicsizmát, se kesztyűt, se ruhát. Ki vannak téve sebesüléseknek, fertőzéseknek, gázmérgezésnek. Gyakran betegek. Arc és hang nélküli dolgozók, soha senki nem törődik velük.

Célom nem csak az, hogy sorsukra felhívjam a figyelmet. Országomban, mint a többi fejlődő országban, a dolgozók 93 %-a pekárius munkával bír az ún. «informális szektorban». De meg kell, hogy értse, kedves Igazgató úr, semmi nem igazolja azt, ahogyan Ön kezeli a tőkés rendszer és a prekárius munka kérdését és a világkonferencia szervezőit sztálinistáknak titulálja (a prekárius munkát pedig lesöpri az asztalról, mondván, az is csak - nem kiemelendő - kizsákmányolás - a ford.). 

Nagymúltú és elismert lapjának információs levele csúnya képet fest Önökről.

A Mumbai-i konferencián több mint 30 országból több mint 400 küldött vett részt. A küldöttek egyhangúlag döntöttek a prekárius munkának kihangsúlyozásáról a Nyilatkozatban, nem csak azért, mert érzékenyek a leginkább kizsákmányolt dolgozóknak a sorsát illetően, hanem azért is, mert nyilvánvalóvá kell tenni: elégtelen a munkásosztály szolidaritása velük szemben. Bizonyos vagyok abban, hogy ugyanezekkel a gondokkal néznek szembe a dolgozók Franciaországban is.»


(a ford. megjegyzése...
S Magyarországon? Ferge Zsuzsa írja: « …Magyarországon szerintem a prekariátushoz tartozna a munkanélküliek egy része, a közmunkások, a kényszervállalkozók, a fekete/szürke gazdaságban dolgozók, az „atipikusnak” nevezett foglalkoztatottak egy része, például a munkaerő-kölcsönzőkben dolgozók, és a sokféle állampolgári jogtól is megfosztott határozott idejű munkaszerződéssel dolgozók. Ők együtt biztosan elérik az egymillió főt, bár adatok hiányában ez a becslés teljesen megalapozatlan. Ám rajtuk kívül valamilyen mértékben érintett minden alkalmazásban álló, akire a munka törvénykönyve vonatkozik. Az új (teljes egészében 2013. január 1-jétől életbe lépő) jogszabály minden eddiginél radikálisabban átalakítja az alkalmazási erőviszonyokat a munkáltató előnyére. A változtatások minden munkavállalót érintenek, de egyes elemzések szerint különösen hátrányosak a képzetlen, könnyen helyettesíthető munkaerő számára. Az új szabályok hivatalos indoka a munkaerő-piaci rugalmasság követelménye, a tényleges cél (szerintem) a nagyobb profiton túl a munkavállalók kiszolgáltatottságának növelése…. » http://fordulat.net/pdf/19/F19_Ferge-interju.pdf )

Újra FNA...



A feltétel nélküli jövedelem paradox módon a baloldalt is szédíti, merthogy "a szegénység, a prekaritás és a munkanélküliség elleni harcot célozza". A baloldal azért támogatja, mivel «mindenki felszabadulhat a munkakényszer alól», a teljes idejű munkavállalás pedig úgyis utópia lesz a robotizálás és automatizálás miatt.

A rugalmas, «Uber-típusú» munka lesz a norma, ez pedig tetszik a jobboldalnak is, mert így lehetséges megszabadulni a társadalombiztosítás intézményeitől.

Az ötletet Thomas More már a  XVI. században felvetette. A II. világháború utáni társadalombiztosítások és szociális rendszerek háttérbe tolták, majd a «szociális állam» vízióját tagadó neoliberalizmus a 70-es évektől jelentősen meggyengítette ezeket a vívmányokat. A feleltétel nélküli jövedelem koncepciójának elfogadása – felhagyás az egyenlőtlenségek elleni küzdelemmel. Az alapjövedelem a szociális állam, a társadalombiztosítás, az állam újraelosztási szerepének tagadása, a neoliberális politika felelősségének negligálása az egyenlőtlenségek létrejöttében.

A baloldal gyakran érvel azzal, hogy az embereknek jövedelemre van szükségük, nem munkahelyre. De a munkanélküliség stigmatizálja az embert. Kettős társadalom jöhet létre, azoké, akiket a munka világából kizártak és azoké, akik ezt biztosítják. Marx és Engels nem véletlenül beszélt «mindenki egyenlő munkafelelősségéről» … 

Mi a munka szerepe a társadalomban? Az elismerés, a társadalmi beilleszkedés. Az alapjövedelem hívei szerint  viszont nem a munka a gazdasági érték forrása, ez a forrás a produktív rendszeren kívül is létrejöhet. A szociális jogok hagyományosan a munkajogon alapulnak, s ha azokat elszakítják ezektől, akkor annak szociális hátterét tagadják, s minden szociális jogot gyengítenek. Az alapjövedelem nem lenne más, mint az «erőszakos inaktivitás bére». Szociológiai és politikai szempontból veszélyes, a vállalkozások a legkisebb befektetés nélkül is rendelkeznének a lehetséges dolgozók tartalékával a neoliberális rendszer túlélésének biztosítékaként.

A szociális jogok felhuhítása, megszüntetése az ellenreformokat táplálja, ebbe a tendenciába illik az alapjövedelem. A szociális jogokról lemondás a szélsőjobboldal erejét növeli. A baloldalnak sürgősen felül kell vizsgálnia ezzel kapcsolatos nézeteit. 

2017. február 23., csütörtök

Munkás-paraszt vörös hadsereg születése


Ma van a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg létrejöttének 99. évfordulója.


 
A kialakult súlyos hadi helyzetre tekintettel 1918. február 22-én Vlagyimir Iljics Lenin kiáltványban fordult „Oroszország proletárjaihoz”, amellyel fegyverbe szólította őket az oroszországi új rend védelmére. A kiáltvány nyomán megindult mozgósítás napját, február 23-át tekintették ezután a Vörös Hadsereg születésnapjának. Megalapítója és főparancsnoka Lev Davidovics Trockij volt, az akkori szovjet kormány hadügyi népbiztosa és rendkívüli meghatalmazott képviselője.
A csapatok hadianyaggal és élelemmel való ellátottsága súlyosan elégtelen és hiányos volt, mégis sikerült először megállítaniuk, majd visszaszorítaniuk a Petrograd felé előretörő német hadsereget.

India: Négy éve börtönben a saját szakszervezet szervezése miatt!

A Suzuki Maruti 11 munkásának azonnali szabadon engedését!


A több mint 3 ezer dolgozót alkalmazó Maruti az indiai Manesarban, Haryana államban található. 2002-ben az üzemet privatizálták és a Suzuki tulajdonába került.
Azóta a dolgozók 75 %-a csak prekárius munkát végezhet, munkahelyük biztonságát nem védi semmi. A dolgozók a  Maruti-Suzuki Workers Union (MSWU) néven független szakszervezet építésébe kezdtek, mely egyesítette az állandó dolgozókat és az «ideigleneseket». 2011-ben a szakszervezet legális lépéseket tett annak érdekében hogy bejegyeztesse magát. Sztrájkok és tüntetések sorozata után a szakszervezetet elismerték, de az üzem igazgatósága minden párbeszédet elutasított az «ideiglenes» dolgozók helyzetének rendezésére.
2012. júl. 18-án a szakszervezet tagjai konstatálták, hogy az üzembe az igazgatóság verőlegényeket fogadott fel. Ugyanezen a napon egy művezető inzultált egy dolgozót – a kasztrendszeren alapuló gyalázatos kifejezésekkel illette -, majd azonnal kirúgta. A szakszervezet tiltakozott és kérte az intézkedés megsemmisítését.
A verőlegények nagyon gyorsan beavatkoztak, provokációjuk hatására az erőszak eszkalálódott, a rendőrségnek is ki kellett szállnia. Egyik műhelyben tűz ütött ki, az igazgatóság egyik tagját megölték (pontosan soha ki nem derített körülmények között).
A következő napon a vállalat 147 munkását letartóztatták – ideértve azokat is, akik az események időpontjában jelen sem voltak.
A munkások közül 11-en azóta is letartóztatásban vannak.
Nemzetközi akció keretében a szakszervezeti vezetők börtönbe hurcolása miatt Budapesten is tiltakozunk, levelünket febr. 27-én az Indiai Nagykövetségnek (Budapest, II. ker. Búzaviràg u. 14.) átnyùjtjuk. 

India Nagykövetének
Mr. Rahul Chhabra
Ambassador
Embassy of India 1025 Budapest Búzavirág utca 14, Hungary


Tisztelt Exellenciás Uram!
Az Ön csodaszép országában, Manesarban (Haryana állam) Suzuki-Maruti dolgozói Maruti-Suzuki Workers Union (MSWU) néven független szakszervezet építésébe kezdtek, mely egyesítette az állandó dolgozókat és a «prekáriusokat». Az üzem igazgatósága nem fogadta el szervezkedésüket, és elutasította a dolgozók helyzetének rendezésére irányuló párbeszédet. Sztrájkok és tüntetések sorozata után a szakszervezetet hivatalosan elismerték, ennek ellenére az igazgatóság nem hagyott fel galád terveivel. Provokációi nyomán az üzemben valóságos hadiállapotok alakultak ki, majd letartóztattak 147 munkást.
Közülük  11-en – több mint négy éve – még mindig börtönben vannak, hiába követelik a Maruti-Suzuki dolgozói az eset alapos kivizsgálását. Lelkiismeretünk és a nemzetközi szolidaritás megkívánja, hogy munkástársaink mellett kiálljunk szabad szervezkedési jogukért, mely emberi alapjog az egész világban, így Indiában is.
Élénken emlékezünk az Önök országának szolidaritására. 1957-ben India moszkvai nagykövetsége járt közbe későbbi – első szabadon választott – köztársasági elnökünk, Göncz  Árpád és társai ügyében. Közbenjárásukat köszönjük, azt soha nem felejtjük el.
A Suzukinak nálunk is van gyára Esztergomban. Igazgatósága nálunk is megpróbálta meggátolni a szakszervezet létrehozásàt. Nàlunk is megvádolták, elbocsátották a szakszervezeti vezetést.

Minket, munkásaktívákat magyar tàrsaink azzal a mandátummal bíztak meg, hogy követeljük a Suzuki-Maruti fogva tartott munkásainak azonnali szabadon bocsátásàt.

Delegációnk arra kéri Önt, továbbítsa kérésünket hazája kormánya felé.
Közbenjárásukat köszönjük, tisztelettel:
Anyiszonyan Klára
Benyik Mátyás
Droppa György
Horváth Mihály
Horváth Mihályné
Somi Judit
Debreceni János

Aláírásunkkal megerősítve csatlakozunk:

Asztalos László MT elnök, Bárány Jánosné MT vezetőségi tag, Valkó Éva MT vezetőségi tag, Sári Szilvia MT vezetőségi tag, Halász Csaba MT tag, Albert Iván, Arady Pál, ATTAC Magyarország, Szociális Fórum, Szima Judit, a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezete főtitkára, a Tettrekész  Magyar Rendőrség Szakszervezete.

2017. február 20., hétfő

Segélykérő felhívás



A Nemti Roma Kisebbségi Önkormányzat bármilyen adományt elfogad:
ruha, cipő (gyermek-, felnőtt-), tartós élelmiszer, bútorzat, takaró, ágynemű, stb.
Tel.: 20 – 593 77 03 (Németné Gizi)



illetve pénzfelajánlást: 55400084 16818521 00000000 számlaszámon (OTP, Nemti Roma Kisebbségi Önkormányzat)
Európai számlaszám: HU17 55 40 0084 1681 8521 0000 0000 Swift: TAKBHUHB



Köszönettel:

      NRÖ

Út az októberi forradalomig


(A La Tribune des travailleurs minden héten publikál egy - Jean-Jacques Marie történész által - kiválasztott dokumentumot az orosz forradalomról)



J-J M: február 27-én, amikor a forradalom elsöpörte a cárizmust, a birodalmi Duma képviselői összegyűltek, hogy megpróbálják megmenteni az agonizáló rendszert és államot; ugyanakkor az üzemekben a munkások, akik emlékeztek még az 1905-ös petrográdi munkástanácsokra, mandátumot adtak küldötteiknek, hogy azokat újra létrehozzák; számos kaszárnyában a katonák, vagyis parasztok uniformisban, ugyanazt tették: teljes függetlenségben akartàk megszervezni magukat – emígyen formálódtak egymás mellett a burzsoázia és a kizsákmányoltak szervezetei. A forradalom jövője attól függ, mi a válasz a kérdésre: a burzsoá Dumának és jövőbeli ideiglenes kormányának sikerül-e – a munkásvezetők segítségével – megállítani a forradalmat és többséget szerezve legyűrni a tanácsokat?    
***
Alexander Sljapnyikov a petrográdi szovjetek megalakulásáról  

(Sljapnyikov 1903-ban lépett be az oroszországi szociáldemokrata pártba és még augusztusban csatlakozott a bolsevik frakcióhoz. Lenin levelezőpartnere, a központi bizottság tagja, a forradalom hajnalán az első népbiztos, 1919-22-ben a Munkásellenzék frakció legfőbb vezetője. Sztálin döntése nyomán 1937-ben agyonlőtték)

«A munkásküldöttek követelték a tanács ülésének azonnali megnyitását»

«Viborg kerületéből telefonon informáltak bennünket arról, hogy néhány helyen a munkások megválasztották képviselőiket és elküldték őket a Tauriai palotába, ahová tervezték a munkásküldöttek tanácsszervezeteinek küldöttgyűlését. [6 óra felé Sljapnyikov, Tyihonov és Szuhanov el is ment a Tauriai palotába, ahol létrejötte óta a birodalmi Duma ülésezett. Sljapnyikov hosszasan kereste a termet, ahol össze tudott ülni a formálódó szovjet (…).]

«A helyiség, ahol meg lehetett volna nyitni a tanácsküldöttek értekezletét, lassacskán megtelt delegátusokkal és az értelmiség képviselőivel. Utóbbiak különösen sokan voltak, a szovjetreprezentánsok mandátumaira pályáztak (…). Mindenki, aki eddig a  napig távoltartotta magát a harctól, most a győztes katonák és munkások felé fordult és szüntelenül szolgálataikba ajánlotta magát mint «vezér» (...).»

«9 óra előtt kicsivel. Néhány tucat üzemi és gyári munkásképviselő elfoglalta a nekik szánt helyet (…).» 
«Este 10 óra felé különböző kerületek 40-50 munkásküldöttje a 12. teremben gyűlt össze. A jelenlevőknél semmiféle mandátumellenőrzés nem volt, sem pedig regisztráció. Legtöbbjük, ha nem mind kivétel nélkül, «szóbeli» mandátummal rendelkezett, üzemük semmiféle tanusítvánnyal nem látta el őket. De amúgy is, ki tudta volna őket ellenőrizni?»  

«Mindenki feltételezte, hogy ennek az összejövetelnek előkészítő jellege van és a valódi gyűlést később tartják, amikor a küldöttek megfelelő mandátumot mutatnak fel (…)»

«A munkásküldöttek a gyűlés azonnali megnyitását reklamálták, mivel sietős volt visszatérniük kerületükbe. Egyiknek sem volt kedve itt maradni a falak között, messze a harctól. Nem érezték, nem értették még meg, hogy a küzdelem központja ide került, hogy az utcákon történtek áthelyeződtek a Tauriai palotába.»

«Le kellett mondanunk a tiszta bolsevik frakció gyűlésének szervezéséről, mivel nagyon kisszámú bolsevik volt jelen. Más csoportok sem voltak jobb helyzetben, az ügyeket “pártszellem nélkül” tárgyalták.»

«A petrográdi munkásküldöttek első tanácsa első gyűlésének megnyitása kollektív káoszba torkollott (…). »

[A szovjet végrehajtó bizottságot választott benne Sljapnyikovval, eldöntötte, hogy megjelenteti az Izvésztyiját, aztán fogadta a mensevik Csekidzét – jövőbeli elnökét – és az eszer Kerenszkijt, aki korábban részt vett a Duma Lvov herceg ideiglenes kormánya kinevezését előkészítő bizottságában és elnapolta a gyűlést másnapra.]


A következő cikk egy hét múlva, részlet Lev Trockij Az orosz forradalom története egyik fejezetéből: «Ki vezette a februári forradalmat?»

2017. február 19., vasárnap

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felmentést adott az afgán háborús bűnös, Gulbuddin Hekmatyar számára


Az ENSZ Biztonsági Tanácsa «feketelistájáról» levette a háborús bűnös,  
Gulbuddin Hekmatyar nevét.


Gulbuddin Hekmatyar Iszlám Pártja Afganisztánban egy fasiszta típusú fundementalista párt, amely 1979-be vált hirhedtté, miután maoista aktivisták és értelmiségiek százait mészárolta le magában Afganisztánban és a pakisztáni  Peshavába és Quettába menekült afgánok között. Fegyveres bandái az 1992-96 közötti években különösen Kabulban terrorizálták a lakosságot. Az egész világ tudomást szerzett a párt hadnagya, «Zardad parancsnok» kegyetlenkedéseiről, aki egy check point-ot tartott fenn Sorobiban, Kabul külvárosában, sokszor halállal végződő veréssel zsarolva. «Zardad parancsnok» többszáz gyilkosságért, erőszakos cselekedetért felelős (a szovjet megszállást követő) polgárháború alatt.


2017. február 18., szombat

«Lépés Ciszjordánia annektálása felé» (Le Monde)


Február 6-án az izraeli parlament megszavazott egy törvényt, amely legalizálja a palesztinok földjeinek újabb kisajátítását.
Semmi új nincs a Nap alatt sajnos. Izrael államot az ENSZ kereteiben hozták létre Palesztina felosztásával (1947) és ez vezetett 800 000 palesztin földjéről való elűzéséhez.

A febr. 6-i szavazás legalizálja azokat az izraeli kolóniákat, amelyek eddig az izraeli törvények szerint is «vadtelepeknek» számítottak és a földjeiktől megfosztott palesztinokat «hivatalból  kisajátítottnak» tekinti. Így Izrael állam apránként csipked az ENSZ által hivatalosan 1967-ben elfoglaltnak minősített  területből. Ezeket a területeket (megoszlanak Ciszjordania és a Gázai övezet között, vagyis a történelmi Palesztina alig 22 %-a) a  Palesztin Hatóságot is felállító oslói (1993) egyezség határozta meg. Ez az, ami riadóztatja a «két állam koncepció» híveit is, akik úgy gondolják, hogy Izrael mellett létezhet egy palesztin állam is.


«Lépés Ciszjordánia annektálása felé», írta a Le Monde vezércikkírója (febr.11-én): «Izrael minden áldott nappal egyre nehezebbé teszi a palesztin állam létrehozását». 

Trump első deklarációitól kezdve az izraeli vezetők szárnyakat kapva folytatják a palesztin nép 70 éve megkezdett elüldözését. Olyan mértékben, hogy még Trump egyes tanácsadói is figyelmeztetnek - nem éppen szimpátiából -, hanem mivel tudják, hogy a palesztin nép soha nem tesz le arról, hogy földjét visszaszerezze és visszatérjen oda, így az izraeli döntések ismét népfelkelést eredményezhetnek.    

Palesztina hetvenéves felosztása csak háborút és szenvedést hozott. Nincs altenatívája az egyetlen, világi és demokratikus Palesztinának az egész történelmi palesztin területen, mely garantálja a jogegyenlőséget összes lakója számára, lett légyen arab vagy zsidó.   

2017. február 16., csütörtök

M E G H Í V Ó

Rendszerváltást - ezt akarjuk!

A munka jogfosztása




Téma: a munkatörvénykönyv megsemmisítésének folyamata, a munkásjogok eltünése, támadássorozat a szakszervezetek ellen, osztályharc a gyakorlatban (Aszód, FKF, Audi, Tettrekész, stb)

Időpont:     2017. február 18. szombat,  11.00 h.
Helyszín:   Bánya- és Energiaipari Dolgozók Szakszervezetének székháza, 
       1068 Budapest, Városligeti fasor 46.

Levezető elnökSomi Judit

Előadók:
Debreceni János SZAB-aktivista: Történeti visszapillantás
Komjáthi Imre, Közmunkás Szakszervezet
György Károly MASZSZ, külügyi felelős
Mezei Zsolt Dunaferr szaksz. felelős

Kultúra: Kemény András szaval

Kérdések, válaszok és vélemények.

A programon fellép – Ungár Istvánné karnagy vezetésével – a Ságvári Kórus.

Hozom–megosztom piknik.

A rendezvény költségeihez 100–500 forint szolidaritási hozzájárulást kérünk.
Kérjük a résztvevőket, hogy a baloldali érzelmű rászorultakat segítő Vörös Segélyhez is járuljanak hozzá.
Szervezők a Baloldalért


2017. február 15., szerda

«Ne merj a sztrájkjoghoz nyúlni, társaink ellen ne merj szankciókat alkalmazni!»


A párizsi polgármesteri hivatal szakszervezetellenes megtorlása ellen a dolgozók szervezeteikkel együtt tiltakoznak 


Február 10-én a CGT szakszervezettel együtt a párizsi polgármesteri hivatal mintegy 100 dolgozója gyűlt össze, hogy támogassa egyik munkatársukat, akit fegyelmi tanács elé citáltak.  

A tények: Párizs önkormányzata a sztrájkjogot támadja egy jegyzék segítségével, amelyben kötelezik a dolgozókat sztrájkbalépési szándékuk esetén annak 48 órával korábbi bejelentését az igazgatóságnak. A bíróság már illegálisnak ítélte, de az önkormányzat, élén a polgármesterrel, Mme Hidalgoval, csökönyösen tartja magát megtorlási kampányához és szankcionálni akarja azokat, akik nem tartották be a jegyzéket. A célbavett dolgozók ugyanazok, akik a múlt évben mozgósítottak a munkatörvénykönyv módosításának visszavonásáért. Ugyanazok, akik a mindennapokban is védik a dolgozók érdekeit.

Mme Hidalgo a kormányzati politikát követi a szakszervezetellenes megtorlásban, a dolgozók ennek tökéletes tudatában vannak. Két óra hozzat tartó összejövetelük jelmondatai: « Hidalgo, ne merj a sztrájkjoghoz nyúlni», és: «társaink ellen ne merj szankciókat alkalmazni !» a "kihallgatás" helyszínétől néhány méterre skandálva.

Az érintett dolgozók figyelmeztetést kaptak.

Ami biztos, az az, hogy a küzdelem folytatódik, ahogy a közszolgáltattások párizsi CGT titkára megjegyezte…  


(Levelezőnktől)


Kijevi közlekedési dolgozók a jogaikért küzdenek


2016 áprilisában a az állami tulajdonban lévő Kyivpastrans dolgozói független szervezetet hoztak létre a biztonsági előírások megsértése ellen a Kuresivske trolibusz garázsban.
Az ügyvezetés válaszul megtagadta a szervezet elismerését, nyomásgyakorlásként megfenyegette és megfélemlítette a szakszervezet tagjait, amely csatlakozott az Ukrán Szabad Szakszervezetek Szövetségéhez (KVPU).
A szakszervezet tagjait megzsarolták azzal, hogy nem fizetik ki pótlékaikat, felfüggesztik a munkaviszonyukat és kizárják őket a cég által biztosított lakhatási rendszerből, valamint fizikailag is bántalmazták őket.

Segítsd megvédeni a Kyivpastrans szakszervezetet a város polgármesterének küldött üzenettel: 
https://www.labourstartcampaigns.net/show_campaign.cgi?c=3342

2017. február 13., hétfő

Fiatal barátaink figyelmébe


PAUL LE BLANC

KIK AZOK A SZOCIALISTÁK?


Egy olvasónk nemrégiben ezt írta: “Egyértelműen támogatom A szocializmus alapjai című sorozat folytatását, de azoknak a kifejezéseknek a tisztázásával kezdeném, amelyekkel a különféle baloldali csoportosulások Amerikában és másutt önmagukat definiálják, úgymint szocialista, szociáldemokrata, kommunista, forradalmi szocialista, és vajon a IV. Internacionálét támogató trockistáknak miért tetszik jobban a ‘forradalmi szocialista’ elnevezés, és mi a különbség az önmagukat marxistának minõsítő csoportok között, de a bármelyikük által kiadott propaganda-, illetve elméleti anyag is elemzést érdemelne, ideértve a Labor Standard-et is.”
Milyen igaz. Kik is a szocialisták, és hogyan lehet megkülönböztetni a mintegy 31 különböző “ízű” marxistát és az 57-féle szocialistát egymástól, és miben tér el a szocialista a szociáldemokratától, a kommunista a trockistától? De miért érdekes ez? Hogy mindezekre a kérdésekre egyetlen cikken belül adhassunk választ, a szokásosnál terjedelmesebbnek kell lennünk. De talán megéri ez az egyszeri kivétel.
Miért érdekes ez?
Egy korábbi cikkünkben a kapitalizmus természetét tárgyaltuk. Egy hihetetlenül erőteljes, nagyban kreatív és fokozottan romboló hatású gazdasági rendszerét, amely a keveseknek kijutó gazdagságot és hatalmat a sokak kárán állítja elő. Egy embertelen, erkölcstelen és antidemokratikus gazdasági formáét, amely azzal fenyeget, hogy elpusztítja a bolygót, melyen élünk.
Egy másik cikkünkben azzal a ténnyel foglalkoztunk, hogy az emberi természet képes egy emberségesebb és demokratikus társadalmat támogatni, és hogy csak egy efféle társadalomban tudna alapvető hajlamainak – úgymint kreativitás, közösségi lét és szabadság – eleget tenni.
Egy harmadik írásunk a munkásosztályról szólt, arról a többségi osztályról, amelyet a kapitalizmus hozott létre, és amely ennek megfelelően a kapitalista gazdaságban az alkotás és a termelékenység forrását jelenti. Megállapítottuk, hogy ez a munkásosztály az a hatalommal bíró és kreatív erő, amelynek megvan az igénye és képessége a kapitalizmus trónfosztására, és helyébe egy humánus és demokratikus gazdaság bevezetésére, amit mi szocializmusnak nevezünk.
Ha mindezek igazak, akkor ezek külön-külön minden ember számára, gyermekeinknek és az eljövendő nemzedékeknek is fontosak. Olyannyira azok, hogy nélkülük lehetetlen meghatározni, mit is jelent az, “emberi”, mi, illetve mi lehetne az emberi lét feltétele, és egyáltalán, mi életünk értelme. Sokan, akik ezekről a kérdésekről ebben a felfogásban gondolkodnak, természetszerűleg jutnak arra a következtetésre, hogy a munkásosztály számára nagyszerű volna a szocializmust kivívni.
A hosszú távú osztályérdekek tudatosítása
Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű. A munkásosztály számtalan különböző embert tömörít magába, akik közül sokan nem ezt a felfogást követik. (A korai, még a cárizmus idejének oroszországi munkásmozgalmában azokat a gyári és más dolgozókat, akik annak idején ezt a felfogást vallották, “öntudatos munkásoknak” nevezték.) Tehát a kérdés a következő: ki segíti majd elő ennek a tudatosságnak a munkásosztályon belüli terjedését, továbbá: miként fogják azok a bizonyos “öntudatosak” előidézni a számunkra szükséges változásokat?
Nyilván a már jelenleg szocialisták lesznek azok, akik hozzájárulnak majd ennek a tudatosságnak az elterjedéséhez munkatársaik, barátaik, családtagjaik, ismerőseik stb. körében. És ugyancsak a szocialisták fognak – remélhetően – előállni azzal a tervvel, mely alkalmas lesz a szocializmus ügyén lendíteni. Hogy mennyire meggyőzőek, értelmesek és tájékozottak, mennyire józan gondolkodásúak, mindez sokat számít abban, hogy mekkora hatásfokkal tudnak majd a szocializmus megteremtésében közreműködni.
Nem meglepő, hogy a szocializmus jellegéről és létrehozásának módjáról eltérőek a vélemények. Nem elégedhetünk meg a puszta csatlakozással egy olyan személyhez, aki a szocializmus mellett szónokol. Bizonyos, feltételezetten a szocializmushoz vezető ösvények valójában nem tartanak sehová, míg mások esetleg nem is a szocializmust célozzák, hanem valami olyasmit, ahová nem is kívánkozunk.
A szocialista gondolkodásnak és politikának ugyancsak megvoltak a maga eltérő “iskolái” és irányzatai. Némely szocialisták az 1880-as évtized elején (ezek később az “utópista szocialisták” címkét kapták) kidolgozták a tökéletes társadalom részletes tervét. Ezt követően befolyásos, gazdag és hatalommal rendelkező személyeket igyekeztek rávenni ennek a tökéletes társadalomnak a létrehozására. Vagy arra próbáltak meg néhány értelmiségit rábeszélni, hogy kisebb csoportjaikkal alkossanak szocialista közösségi modelleket, és ezáltal mutassák be, meny–nyivel jobb lesz a szocializmusban. Azt remélték, hogy ettől egyre több ember válik majd szocialistává. Egy-két esetben abban reménykedtek, hogy egy erőszakos politikai merénylet révén valahogy magukhoz tudják ragadni a politikai hatalmat, és jó értelemben vett diktatúrát alakíthatnak ki, amely aztán afelé tereli (vagy kényszeríti) az embereket, hogy valamiféle “szocialista tökéletesség” eszményei szerint éljenek.
A szocialisták és Marx
Amikor Karl Marx és barátja, Friedrich Engels csatlakozott a szocialista mozgalomhoz az 1840-es években, mindketten kétségbe vonták, hogy a szocializmus varázsütésszerűen, vagy elitista, illetve autoriter módszerekkel volna elérhető. Legfőképpen amellett kardoskodtak, hogy a szocializmusnak a valóság és az emberi társadalom tényleges működésének felkészült és kritikus megközelítésén kell alapulnia. A szocializmusból csak akkor válhat igazi lehetőség – vélekedtek –, ha szervesen fakad a történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális talaj valóságos mozgásából.
Ezért ragaszkodtak ahhoz, amit maguk tudományos szocializmusnak neveztek. (Még napjaink nem marxista vagy nem szocialista kutatóira és értelmiségére is hatással van mindaz, amit Marx a filozófiához, a történettudományhoz, a közgazdaságtanhoz, a szociológiához, az életmódtörténethez és a politikatudományhoz hozzátett.) Marx szocializmus-felfogásának középpontjában az a másik kulcsgondolat állt, hogy a szocializmusnak demokratikusnak kell lennie: ez a nép uralmát jelenti, tehát a szocializmust olyan emberek tudják kivívni, akik az önfejlesztés valamelyik formáját választják, ami végül politikai és gazdasági önkormányzathoz vezet.
Marx úgy érzékelte, hogy a társadalomban élő emberek többsége a munkásosztály részévé válik. A szocializmus – érvelt – csak a munkásosztály önfelszabadítása révén születhet meg, ha a munkások öntudatra ébrednek, létrehozzák új szervezeteiket, ha megvívják saját csatáikat, hogy megnyerjék a demokráciáért folytatott háborút, ha mind a kormányzati, mind a gazdasági irányítást kezükbe veszik. A munkahelyi körülmények javításához célravezetőnek tartotta a munkások szakszervezetekbe tömörülését. Engelssel együtt ugyancsak célravezetőnek találták, ha a munkások politikai és társadalmi mozgalmakba tömörülnek a reformok (kedvező változások) kikényszerítéséhez, mint amilyen a napi munkaidő csökkentése, a minimálbér megállapítása, a gyerekmunka beszüntetése, a közoktatás bevezetése, a választójog kiterjesztése minden nagykorú állampolgárra stb. Azt javasolták, a munkásosztály tagjainak legyen saját önálló munkáspártja, hogy ezeket a reformokat eredményesebben tudják kikényszeríteni, végső soron hogy politikai hatalmat szerezzenek.
Ami azt illeti, a munkásosztály efféle szakszervezet-szerű szerveződései, a reformküzdelmek és a munkáspárti erőfeszítések kibontakozóban voltak az 1840-es és 1880-as évek kapitalista társadalmán belül, ezért aztán Marx nézetei nagy hatást gyakoroltak a munkásmozgalomra, és számos munkásosztálybeli aktivista úgy látta, hogy ezekben törekvéseik értelmes célja ölt testet. Azt a tényt, hogy a munkásosztállyal szemben a tőkések sokszor lépnek fel az erőszak eszközével, hogy gazdasági erejükkel a kormányt és a politikai folyamatokat ugyancsak a munkások ellen irányítják, nos, mindezt Marx és Engels előre megjósolta.
Arra is felhívták a figyelmet, hogy a munkások mozgalma – még a viszonylag nyugalmas politikai fejlődés szakaszaiban is – elkerülhetetlenül forradalmi jellegűnek tűnik, mert ha az lenne a látszat, hogy a munkások békés és legális úton is megnyerhetik a demokráciáért folytatott csatát, a tőkések máris erőszakot alkalmaznának gazdagságuk és hatalmuk védelmében. Ha viszont a munkások résen vannak, összetartanak, és lankadatlanul harcolnak a jogaikért, esélyesek lesznek a győzelemre.
Röviden szólva Marx szocializmusa demokratikus, a munkásosztályra épülő, forradalmi szocializmus.
Szocializmus – kommunizmus
Sokan és gyakran megkérdezik: mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között? A válasz így hangzik: valamikor régen bizony nem volt köztük különbség – két eltérő szóval illették ugyanazt a jelenséget. Marx és Engels első népszerű politikai röpiratuknak azért adták a Kommunista kiáltvány címet, hogy nézeteiket elhatárolják az utópista szocialistákéitól. Engels később írt egy másik népszerű pamfletet Utópista és tudományos szocializmus címmel, melyben Marxot és önmagát szocialistának nevezte. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy mivel a Marx hatása alatt álló munkásosztály-beli szocialisták lényegi kapcsolatot érzékeltek szocializmus és demokrácia között, ezért a “szocialista” és a “szociáldemokrata” kifejezéseket ugyancsak szinonímaként használták.
Ezek között a szocialisták vagy szociáldemokraták között azonban az 1890-es évek vége, az 1900-as évek eleje táján súlyos nézeteltérések kezdtek kialakulni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy először reformokat kell kiharcolni, a munkásosztály csak ez után veheti át a hatalmat. Csakhogy míg néhányan kitartottak Marx mellett abban, hogy a munkásosztály hatalomra kerülése csak forradalmi úton lehetséges, addig mások erről másképp vélekedtek. Azt hangoztatták, hogy a forradalom nem szükségszerű – ha a munkásmozgalom folyamatosan ki tudja vívni a reformokat, úgy a békés és fokozatos átalakítások révén képes lesz megszüntetni a kapitalizmus ártalmait, és ez elvezet a szocializmus evolúciójához.
A fokozatosságnak ezek a visszafogott hívei lettek aztán a reformisták, nevükben is elkülönülve a forradalmi szocialistáktól. A reformisták inkább hajlottak a megállapodásra, a kompromisszumokra a tőkésekkel, illetve a kapitalizmus-párti politikusokkal. Ez olyannyira így volt, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, országaikban szívesen támogatták a tőkések háborús céljait. Akik kitartottak forradalmi szocialista hitvallásuk mellett, ellenezték ezt a háborút, és azt hangoztatták, hogy ez a gyilkos szembenállás csak a kapitalistáknak előnyös, de a munkásosztály kárán.
Az orosz birodalom némely forradalmi szocialistája, V.I. Lenin és Lev Trockij mögött felsorakozva élére állt annak a munkás- és parasztforradalomnak, mely elűzte a cárt, és 1917-ben megalapította a munkásköztársaságot. Arra hívták fel a világ szocialistáit és munkásait, hogy kövessék példájukat. Minthogy a “szociáldemokrata”, sőt magát a “szocialista” szót is eltorzították a reformisták, a forradalmiak a kommunista név mellett döntöttek. 1917 után a szociáldemokrata reformszocialistát jelentett, megkülönböztetve azt ezáltal a forradalmi szocialistától.
Sajnos más országban nem zajlott le sikeres forradalom. Az orosz forradalom magára maradt, kegyetlen inváziók, gazdasági blokádok és véres polgárháború sújtotta, aminek az lett a következménye, hogy a kommunista kormány olyan sürgősségi intézkedéseket kényszerült bevezetni, melyek korlátozták a demokráciát. Ezek az antidemokratikus korlátozások folyamatossá váltak, így aztán az újonnan létrejött országot (végül Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége néven) a munkásosztály demokráciája helyett a Kommunista Párt diktatúrája uralta.
Az oroszországi és nemzetközi kommunizmus bürokratizálódása
A kapitalisták szerepét a gazdasági irányításban a Kommunista Párt új főtitkárának, J.V. Sztálinnak a vezénylete alatt a bürokraták vették át. Halála előtt a befolyásos, de súlyos beteg Lenin kísérletet tett arra, hogy valamilyen formában helyreállítsa a munkásosztály demokráciáját, és Sztálint elmozdítsa. Miután Lenin meghalt, a sztálinista diktatúra ellen Trockij megszervezte az úgynevezett baloldali ellenzéket, de Sztálin erősebbnek bizonyult. Miközben azt hangoztatta, hogy Lenin legjobb tanítványa, elérte, hogy a kommunizmus egyet jelentsen a véres antidemokratizmussal. Sztálin és elvtársai azáltal is erősítették a szocializmus antidemokratikus jellegét, hogy kizárólag állami tulajdonban, a gazdaságnak csakis állami irányításában gondolkoztak, “a nép érdekében”, de anélkül, hogy ezt a többségi munkásosztály demokratikusan ellenőrizhette volna.
Más országok kommunista pártjai – Sztálin vezetési módszereit követve – hagyományosan forradalmi marxista–leninista retorikájukat sztálinista elgondolásokkal és intézkedésekkel ötvözték, így aztán amikor a II. világháború után Kelet-Európában, Kínában és másutt ezek kerültek hatalomra, országaik politikai és gazdasági élete kiáltóan antidemokratikussá vált. Néhányan ugyanakkor élesen elválasztják egymástól a szocializmus és a kommunizmus fogalmát. Nemcsak a reformista szociáldemokraták, de olykor azok is, akik hűségesek a Marx, Lenin és Trockij nevéhez fűződő eszmékhez, szocialistának aposztrofálják magukat – ámbár ez utóbbiak forradalmi szocialistának tekintik csoportjukat.
A forradalmi szocializmus
A forradalmi szocializmus tanításának követőit a sztálinisták és a szociáldemokraták gyakran illették a “trockista” jelzővel. Ezzel szemben azok, akik önmagukat forradalmi szocialistáknak tartják, nem feltétlenül Lev Trockij követői, ugyanakkor Trockij minden követője nyilván forradalmi szocialistának nevezi magát. (Néhányan úgy tartjuk, hogy Trockij képviselte a legkövetkezetesebben és a legkoherensebb módon a forradalmi szocializmus eszméjét, és az ő különböző országbeli hívei hozták létre a IV. Internacionálé nemzetközi szervezetét.)
E három áramlat – reformszocialista, sztálinista és forradalmi szocialista – mindegyike mást-mást ért szocializmuson, és eléréséről is eltérően vélekednek.
A reformisták kitűzött céljaikat annyira fokozatosan gondolták megközelíteni, hogy néha rászolgáltak a “slowcialista”1 névre, és olyan lényeges kérdésekben voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a tőkésekkel, hogy az már-már a szocializmusról való teljes lemondást sugallta. Készségük a “népuralom” gazdasági bevezetésének késleltetésére kétségeket ébreszt a politikai demokrácia mellett hangoztatott elkötelezettségük iránt.
A sztálinisták – és még sokan mások, akikre a sztálini tradíció egészen az 1990-es évekig hatással tudott maradni – enyhén szólva szintén ellentmondásosan viszonyulnak a demokráciához. A szocializmusnak általuk megtestesített formája oly csekély támogatást élvezett, hogy csak egy-két évtizedig tudott fennmaradni.
A forradalmi szocialisták – akik akár a reformer, akár a sztálini platformról kívántak egyszerűen elmozdulni, vagy akikre Trockij konkrét elgondolásai voltak hatással – ennél többre törekedtek. Úgy tűnik, a Kommunista kiáltványban megfogalmazott utat igyekeztek járni.
Ám néha áldozatul estek annak a politikai kórnak, melyben a csoport felfuvalkodott tagjainak (vagy vezetőinek) véleménye mint sajátos kisebbségi gondolkodásmód jelentkezett. Az úgynevezett “forradalmi” csoport egyedi nyelvezete és tevékenysége egyre valóságosabbá és fontosabbá vált, miközben a munkásosztály tagjainak tényleges élete és küzdelmei kezdtek a háttérbe szorulni. Az önmagukat forradalminak kikiáltó különféle csoportosulások arra vesztegették az időt, hogy egymást sértegessék, ahelyett, hogy a munkásosztályt komolyan támogatták volna jogai védelmében.
Akadtak azért olyan csoportok, illetve egyének is, akik többre vitték. Az, hogy valakire a “szocialista” a “szociáldemokrata” vagy a “forradalmi szocialista” címkét aggatják, nem sokat számít. Minden esetben csak az lehet a kérdés, az illető személy vagy csoport hozzájárult-e ahhoz, hogy a munkásosztály javítson körülményein, hogy “a demokráciáért vívott küzdelmet megnyerje”.
Trockij sokszor határvonalat húzott azok közé, akik forradalminak minősítették magukat (és ezt marxi kifejezésekkel próbálták igazolni), és azok közé, akik ténylegesen a forradalmi marxista elmélethez folyamodtak, hogy segítségével a forradalmi változás irányába vivő mozzanatokat idézzenek elő.
(Fordította: Battyán Katalin)
Jegyzet
1 Lefordíthatatlan szójáték. Angolul slow annyit tesz: lassú. A fordító.