Lenne-e ilyen nálunk is?

Nemet a Khaldi-család kiutasítására! (petició) 

 

http://www.petitions24.net/non_a_lexpulsion_de_la_famille_khaldi

(A bevándoroltak dolgát minden európai országban nehezítik, nem számítanak kivételnek azok a nyugati országok sem, amelyek már eddig is «sokszínűek» voltak. Ezt a peticiót egy belgiumi kisvárosban magánemberként indították. Az illető nem polgárjogi harcos, nem aktivista, csak egyszerű álampolgár – citoyen –, nagy beleérző képességgel és felelősségtudattal. Nálunk, ahol a népesség zöme soha nem is látott mingránsokat, vajon hányan állnának ki egy ilyen család mellett?

A peticio valós, lehet hozzá csatlakozni…)

 

«Hölgyem, Uram!

Felhívom becses és jóindulatú figyelmét Khaldi Badra családjára, amely Le Roeulx településen lakik.

Ez az algériai család egy éve él lakótelepünkön és tökéletesen beilleszkedettt a helyi életbe. Mindig számíthatunk részvételükre, legyen szó akár a kulturális központ szervezte «világ asztalai» kulináris összejövetelen, akár a Szent-János-napi tűzgyújtáson és egyéb eseményeken. A család francia nyelvtanfolyamra jár és a Fisel (helyi segítség rendszere) egyesületben is aktív.

Gyermekeik az Ange gardien iskolába járnak. Idősebb lányuk elsős korában érkezett ide, s mivel a francia nem anyanyelve, valóban sok-sok egyéni munkával és segítséggel – otthon és az iskolában – képes volt fejlődni és az osztályt sikerrel befejezni. Ma már ír, olvas, kifejezi magát. A fiatalabb kislány előkészítős, szintén rendszeresen látogatja az intézményt és már megérti új nyelvét.  

A gyermekek iskolánkba integrálódása nem kétséges: hétvégeken készültek az iskolai ünnepekre, a szülők süteményt készítettek, a család részt vállalt a Mesék éjszakáján, segítettek a tanévzáró ünnepélyen, bemutatták eredeti hazájukat, stb.

A kiutasítás hallatlan igazságtalan lépés, ha a helyi közösségbe, társadalmunkba beilleszkedést célzó erőfeszítésüket nézzük, azt, hogy barátokra tettek szert, szokásainkat átvették.

Magam végigasszisztáltam ezt az integrációs folyamatot a helyi életbe, az iskolába és azt kérem, a kiutasítást vonják vissza, ne tetézzék a család által átélt emberi drámát egy újabbal.  

Fogadják tiszteletteljes üdvözletemet,

Geoffrey Lenoir»

Az újbaloldal nagy tabuja: a kilépés az EU-ból

http://reflektor.hu/velemeny/az-ujbaloldal-nagy-tabuja-a-kilepes-az-eu-bol

Istvánffy András | 

Ha az újbaloldal az „EU vagy halál” mellett van, akkor az igazságos Európa mindig csak másodlagos követelés marad. Az elitek minden válság és konfrontáció alkalmával könnyen sarokba szorítják őket a kérdés élére állításával: szétessen az EU vagy nem?

A Brexit mindenkit meglepett. Nemcsak az európai elitet, hanem láthatóan a kilépés támogatóit is. Ez a sokkhatás jó alkalom arra, hogy felülvizsgáljuk az újbaloldal viszonyát az EU-hoz.

Az újbaloldal EU-val szembeni kritikája akár egy mondatban is megfogalmazható: csak a piacokat integrálta, a szociális rendszert nem. Minden más probléma, az európai szintű demokratikus rendszer és az európai szintű aktív fejlesztési politika hiánya, vagy az, hogy az uniós transzfereket úgy alakították ki, hogy azokkal érdemi gazdaságfejlesztést nem lehet végrehajtani, csak ennek a velejárója.

Az EU-ban az erősebbek erősebbek, a gyengék még gyengébbek lesznek. Nincs ebben a kijelentésében ma már semmi radikális, a periférián lassan politikai hovatartozástól függetlenül mindenki beárazta már, hogy az EU-n belüli felzárkózás lehetősége csak illúzió volt.

Ez a cikk nem is akar belemenni az EU részletes balos kritikájába. Csak egyetlen kérdés fontos most: az, hogy a rendszerkritikus újbaloldal milyen csapdába került.

A baloldal, amit túszul ejtett az EU

A rendszerkritikus európai baloldal mainstreamjében egy olyan álláspont vált uralkodóvá, ami egyrészt nem fogadja el az EU jelenlegi szerkezetét, másrészt az EU-t a nagybetűs Történelem megkérdőjelezhetetlen irányának fogja fel.

Vehemensen kritizálják az EU jelenlegi, az egyenlőtlenségeket fokozó berendezkedését, és a Social Europe jelszavával vázolják fel egy szociálisan is integrálódó, közös európai fejlesztéspolitikát folytató unió képét. Másrészt azonban az EU-ellenes mozgalmakkal szemben totálisan EU-párti álláspontra helyezkednek, és az EU-ból való távozást ugyanolyan szent borzadállyal utasítják el, mint azok az elitek, amelyeket egyébként támadnak.

A tisztán intellektuális okfejtés szintjén ez persze lehet koherens gondolatmenet, azonban a gyakorlati politikai cselekvés szintjén ez lehetetlen és vesztes pozíció.

A baloldali próféták vergődése

Ez a hozzáállás a gyakorlatban teljesen megbénította a rendszerkritikus baloldalt, és a valódi játékteret átengedte az Unióval szakítani merő jobboldalnak, illetve a piacpárti EU-s projektet képviselő eliteknek.

Ennek a pozíciónak a katasztrófáját láthattuk a Sziriza esetében, amelyről kiderült, hogy úgy próbálták zsarolgatni Merkelt, hogy közben sosem gondolták komolyan az euróval való szakítást. Amikor Brüsszel végül élére állította a kérdést, kiderült, hogy Cipraszéknak B-terv hiányában nincs is ütőkártya a kezében. Így nem maradt más választásuk, mint hogy lehajtott fejjel visszasomfordáljanak a karámba, és Merkel görögországi helytartóiként folytassák a kormányzást.

Mintha a Sziriza katasztrófája nem lett volna elég, a baloldal egyik új reménysége, a brit Munkáspárt nemrég megválasztott új vezetője, az európai Sanders, Jeremy Corbyn is nekirohant a falnak az EU miatt.

Jóllehet maga Corbyn egész pályafutása alatt kritikus volt az EU-val szemben, és pártja szavazóinak jelentős része is a kilépés mellett volt, valamint a brit balos értelmiség egy része is a kilépés mellett érvelt, a Labour az „EU vagy halál” dogma jegyében behúzta a kéziféket.

Nem merték bevállalni azt, amit a konzervatívok igen: a párt egyik része a kilépés, másik része a bennmaradás mellett kampányol, mindenki meggyőződése szerint, a népszavazás kimenetelének pedig majd közvetlen hatása lesz arra, hogy ki vezeti tovább a pártot.

Ehelyett a félmegoldás az lett, hogy a Munkáspárt felsorakozott a bennmaradás mellett, és Corbyn (csakúgy mint az Angliában turnézó Varoufakis) lagymatagon, félszívvel kampányolgatott az EU, mint történelmi sorszerűség mellett.

Az eredmény: a munkáspárti szavazók jelentős része így is a kilépésre szavazott, jobban hallgatott Nigel Farage-ra, mint Jeremy Corbynra, maga a párt a vesztes pozícióba került, és az a szárny, ami őszintén a maradás mellett volt, most belső puccson dolgozik.

Mennyivel más lett volna az eredmény, ha Corbyn mert volna szabadságot adni a pártjának, a kilépéspárti szárnyat vezette volna, azzal az ígérettel, hogy a maradás győzelme esetén lemond, most pedig nyertes pozícióból követelhetné a válságban lévő konzervatívoktól az új általános választást, hogy a Brexit a hétköznapi emberek, és ne az elit érdekeit figyelembe véve valósuljon meg.

Bohóckodás vagy kockáztatás

Az újabb és újabb pofonok azt mutatják, hogy a baloldalnak az EU kapcsán csak két lehetősége van: 

Vagy hozzáköti magát az elitek „EU vagy halál!” álláspontjához, vagy be meri vállalni, hogy az EU-nak kizárólag akkor van értelme, ha az Social Europe lesz.

Ha az „EU vagy halál” mellett van, akkor a szociális Európa kérdése mindig csak másodlagos követelés marad. Ez a baloldal azt mondja, hogy hát igen, jó lenne a szociális integráció, de ha nem kapjuk meg, akkor nélküle is elfogadjuk az EU-t, mert az EU még mindig jobb, mintha nem lenne.

Ezt a baloldalt az elitek minden válság és konfrontáció alkalmával könnyen sarokba szorítják a kérdés élére állításával: szétessen az EU vagy nem? Ezek a balosok minden alkalommal vissza fognak állni a sorba, és rossz lelkiismeretük megnyugtatására a nacionalizmus veszélyeiről fognak prédikálni.

Ennek a baloldalnak a tevékenysége kimerül abban, hogy egy állandó, de tökéletesen hatástalan kritikai hangot képviseljen, amivel valódi változást nem, de az EU-s intézményektől, illetve az európai egyetem- és konferenciaipartól rendes fizetést el lehet érni.

Ez a baloldal magát arra kárhoztatja, hogy tevékenysége tétnélküli bohóckodássá zülljön, miközben a valós politikai cselekvés terepét átengedi az EU-kritikus jobboldalnak.

Egy másik baloldal azonban merné élére állítani a kérdést, mert pontosan tudná, hogy az európai szociális integráció az elitek könyöradományaként soha nem fog megvalósulni.

Pontosan tudná, hogy egyetlen esélye annak elérésére, hogy igazságosabb legyen az Európai Unió, ha kész felállni az asztaltól.

Ez a baloldal nem akarna mindenáron bennmaradni az unióban. Ez a baloldal ki merné mondani, hogy nincsen szükség olyan unióra, ami csak a gazdasági elit érdekeit szolgálja.

Egy olyan újbaloldal, ami kész távozni az unióból, paradox módon az EU igazságos megújításának hatékony motorjává válhat.

(Az kérdés az, hogy ez, a szabadpiaci szerződéseken és direktivákon, nem pedig a Chartán (!!!) alapuló Európai Unió átalakulhat-e. A válasz egyértelmű NEM - ahogy a IV. Internacionálé a kezdetektôl fogva tudja és azt a tények alátámasztják. Ekként nyilatkozott egy sor brit és egyéb szakszervezet is; a Brexit-re szavazók 64 %-a munkás. Az eu-baloldal diszkvalifikálja magát azzal, hogy ragaszkodik az EU-hoz - és nem a szabad népek szabad együttmüködésén alapuló egyenrangú szövetséget tűzi ki célul...)

Nizza: Mohamed Lahouaiej Bouhlel profilja

A LE MONDE cikke nyomán

Két nappal a 84 halottal járó kamionos támadás után, a vizsgálatok igyekeznek kideríteni szerzője, a terrorelhárítás előtt ismeretlen 31 éves tunéziai Mohamed Lahouaiej Bouhlel motivációját.

A belügyminiszter, Bernard Cazeneuve a vizsgálat néhány első elemét közölte: «úgy tűnik, gyorsan radikalizálódott». A gyilkos «ismeretlen volt a titkosszolgálatok előtt, nem volt ismert aktívitásáról vagy a radikális iszlamista ideológiához tartozásáról», és pontosított: ez «újtípusú támadás», amely «mutatja, hogy az antiterrorista harc rettentően nehéz». 

Mohamed Lahouaiej Bouhlel eddig a rendőrség előtt csak egyszerű erőszakos cselekedetei révén ismert. Otthonában semmiféle üzenetet nem találtak, sem annak nyomát, hogy az ISIS-hez tartozna. Az, hogy a dzsihadista mozgalomhoz «mártírja» lenne, nem igazolódott.  

Mohamed Lahouaiej Bouhlel vitathatatlanul «a közrendet súlyosan felborította megfélemlítéssel és terrorral» a büntetőtörvénykönyv 421-2 cikkelye értelmében. De semmi sem biztos: célja valóban politikai lett volna, az ISIS szolgálatában, vagy halálvágyát mi motiválta?

Szombat reggel az ISIS magára vállalta a támadást, elkövetőjét «az Iszlám Állam katonájának» titulálta, aki válaszolt az ő felszólítására, miszerint «a koalició nemzeteinek állampolgáraira kell lecsapni». Az üzenet azonban semmilyen pontos parancsra vagy kötelékre nem reflektál.

Az alkalmat kihasználva született az üzenet, vagy megerősíti, hogy a támadást alaposan előkészítették? «Mindeddig soha nem vállalta a felelősséget  ennyire alkalomszerűen,  pedig sokszor megtehette volna - mondja David Thomson újságíró, a dzsihadizmus szakértője. Ha volt kapcsolat Bouhlel és az ISIS között, akkor arra vannak bizonyítékok is.

A telefonhívások, az informatikai anyag folyó vizsgálata fényt deríthet arra, mi indította Mohamed Lahouaiej Bouhlelt tette elkövetésére. A Le Monde információi szerint több érdekes név bukkan fel bennük. Egy másik forrás utal arra, hogy kapcsolatban állt Omar Diabyval, a nizzai dzsihadista figurával, ki azonban az Al Nosrához közeli, nem az ISIS-hez.

«Dolgozunk rajta, de a következtetéseket még korai levonni», jelentette ki a vizsgálatot végzőkhöz közeli személy. Semmi nem zárja ki sem a magányos farkast, sem azt, hogy kapcsolatokkal rendelkezett. Környezetébéből öt személyt őrizetbe vettek, közöttük feleségét.

A vizsgálat eredményére várva az első megállapítások igazolják az előre megfontolt szándékot. François Molins, a Köztársaság párizsi ügyésze a vizsgálatot ezzel nyitotta meg: «szervezett, bűnszövetkezetben elkövetett terrorista vállalkozás».

A 19 tonnás hűtőkamiont júl. 11-én bérelte ki Mohamed Lahouaiej Bouhlel, elvileg két napra. Júl.14-én 21.35-kor biciklin ment az Auriol-negyedben parkoló gépjárműhöz. A kerékpárt betette a kamion hátuljába, elindult a a Magnan-negyed felé, a térfigyelőrendszerrel 22.30-kor észlelték.

22.45-kor érte el a promenade des Anglais-t, a 147-es és 11-es szám közötti 1,8 km-es sétányon gázolta el a júl. 14-ét családi körben ünneplők tucatjait. A mérleg 84 halott, köztük 10 kiskorú, 202 sebesült, közülük 52 súlyos állapotban és 25-en még mindig intenzív osztályon.

«A terrorista többször lőtt a Negresco hotel magasságában három rendőrre, nyilatkozta az ügyész. A rendőrök viszonozták a tüzet, követték a kamiont, amely még 300 métert gurult. Lövésekkel semlegesítése a Palais de la Méditerranée körül zárult »

A kamion kabinjában több fegyver, töltények, gránát, az arzenál jelenléte felettébb érdekli a hatóságokat. Személyi igazolvány és bankkártya, mellyel azonosítani lehetett az tartozkodási engedéllyel bíró elkövetőt.

Személye ismert a rendőrség előtt, fenyegetés, erőszakos fellépés, lopás és rongálás miatt 2010 – 2016 között. Márc. 24-én hathavi  felfüggesztett büntetést kapott. A körülményekről annyit, hogy banális közúti vitáról van szó, a kamionjárol levett raklappal fejbevert egy vele vitatkozó másik sofőrt.

Mohamed Lahouaiej Bouhlel a titkossszolgálat előtt ismeretlen volt, valamint a megtalált fegyvermennyiség, s e tény meglepte a vizsgálatot végzőket. A különböző médiában található tanúk szerint nem volt különösebben vallásos, nem tartotta be az imádságokra és a ramadánra vonatkozó előírásokat sem. Magányos és szótlan volt, szerette a salsát és a testépítést. Válás közben három gyerekkel - akár a gyerektartás fizetésének gondolata is kiválthatta, hogy elvesztette józan eszét. Egyik szomszéd arra is utal, hogy tunéziai családjával szakított. «Normális fickó volt, aztán depressziós. Amióta Franciaországban volt, egyszer sem tért vissza Tunéziába. A családja megharagudott rá, nem szívesen látta volna viszont».

A BBC egyik zsurnalisztája azt állítja, kapcsolatba lépett apjával, aki azt állította, fiának súlyos mentális zavarai voltak és pszichológus is kellett neki.

A kamionos kapcsolati viszonyai feltárhatják, mi volt a cselekedet indítóoka, személyes-e vagy dzsihadista. A válasz azonban kevéssé fog változtatni azon a klímán, azokon a viszonyokon, amelyek Franciaországban uralkodnak … 

NEM VENDÉGMUNKÁSOK, NORMÁLIS FIZETÉSEK KELLENEK

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2016/07/13/nem_vendegmunkasok_normalis_fizetesek_kellenek

A hazai munkaerő negyedszázaddal ezelőtt európai szinten is versenyképes szakmai tudással, munkamorállal rendelkezett. Ez lehetett az alapja annak a kilencvenes évek közepétől nagyjából tíz évig tartó gazdasági visszaerősödési folyamatnak, amelynek köszönhetően reálisnak tűnt minden szempontból az európai felzárkózás belátható időn belül, gazdaságilag és jólétileg is. Aztán 2006-tól elindult a tartós lejtmenet: a hazai, majd a bajt növelő nemzetközi válság megroppantotta az országot, a politikusok pártállástól függetlenül rossz és még rosszabb döntéseket hoztak, így mára szükségszerűen egy torz és élhetetlen helyzet alakult ki a munka világában is.

A devizahitelezési válság, a lakbérek drasztikus növekedése, a pénzügyi szektor antiszociális lépéseinek ellensúlyozatlansága miatt a magyar dolgozók jelentős része el kellett meneküljön az országból, a többiek közül sokan megroppantak a rettenetes terhek alatt, hajléktalan létbe vagy kistelepülési gettókba szorultak. Az ország kétharmada volt és van bajban, és egyre nagyobb a nyomorgók körében azok aránya, akik bár rendelkeznek munkajövedelemmel, de abból megélni képtelenek. Ez a helyzet szükségszerű következménye annak a kormányszinten ma is vallott alapelvnek, hogy a magyar gazdaság legnagyobb vonzereje az olcsó és kiszolgáltatott helyzetű munkaerő kell legyen.

Ráadásul Magyarországon a politikai vezetők negyedszázada hisznek abban, hogy büntetéssel és fenyítéssel kell a munkásokat az éhbérért való munkára kényszeríteni. Emiatt az antiszociális ámokfutás miatt mára másfél millió egykori dolgozó tűnt el a magyar gazdaságból. Az ő pótlásukat tervezik most az illetékesek külföldről, megfeledkezve azon egyszerű tényről, hogy ezen emberek jelentős hányada ma is itt van, csak ki van szorítva a magyar gazdaságból. A kényszerből háztartásbeli nők, a zsákfalvakba szorult romák, a szüleiknél dekkoló fiatalok, a munkásszállókról hajléktalanszállóra szorult emberek és a nyugaton robotoló magyar munkások lehetnének azok, akikre első körben gondolni kellene hazai munkáshiány esetén.

Az illetékesek azonban ezt nem akarják megtenni, mert ezek az emberek többet várnak, mint amit a munkáltatók és a politikusok adni akarnak. A magyarországi éhbérek fenntartásában érdekelt körök azt gondolják, hogy egy csettintésükre itt terem negyedmillió képzett és jelképes összegért dolgozni kész munkavállaló. Bele sem gondolnak abba, hogy a magyar bérszínvonal már nem vonzó a romániai vagy szerbiai magyarok számára sem, sőt ma már Kárpátaljáról is szívesebben mennek a lengyel határ mellé vagy egyenesen Lengyelországba, mert ott normális fizetésért lehet dolgozni, nem úgy, mint Magyarországon.

Bármennyire is szeretnék, nincs olyan megoldás, amivel egycsapásra megoldható a munka világának egyre egyértelműbb válsága. Átfogó rendezésre, újragondolásra van szükség. A legfontosabb az, hogy vissza kell hozni az aktív munkavállalók közé az onnan kiszorított embereket. Ehhez a munkanélküliek normális ellátásának visszaállítására, az elvárásokhoz igazodó átképzési lehetőségekre van szükség elsősorban, másodsorban pedig a kontraproduktív, azaz senkinek semmiben nem segítő, a normális munkavégzést leggyakrabban csak hátráltató közmunka-rendszert fel kell számolni. Ahhoz, hogy növekedjen a munkavállalási hajlandóság, radikális minimálbérnövelés szükséges, és az, hogy olyan élősködő rendszerek, mint a munkaerő-kölcsönzők törvényileg legyenek betiltva. Természetesen szükség van arra is, hogy a dolgozói mobilitást segítő lakhatási támogatási lehetőségek legyenek elérhetőek.

A probléma nem új. A mostani kormány számára etalonnak számító Széll Kálmán miniszterelnöksége idején is hasonló válsághelyzet alakult ki, és józan szakemberek akkor is korbács helyett „szociális olajcseppekért” rimánkodtak, mert már akkor sem lehetett éhbérért idénymunkást találni a mezőgazdaságba, aki tehette „kitántorgott Amerikába”, miként aki teheti ma is kitántorog Európa normálisabbnak tűnő felébe.

Természetesen ahhoz, hogy valami egyáltalán elinduljon alapvetően annak belátása szükséges, hogy nagyon nagy a baj a magyar gazdaságban. Ezt sem a hazai illetékes politikusok, sem a tőkések, azaz a munkáltatók nem akarják belátni. Struccpolitikával azt gondolják, hogy valamilyen csodával fenntartható a fenntarthatatlan hazai bérszínvonal, amely miatt lényegében az ország szociális értelemben az összeomlás szélére jutott. Nem, nincs ilyen csodaszer, a munkásnak nyolcórai munkáért olyan munkabért kell adni, amiből fenn tudja tartani magát, családját, otthonát és abból jut szórakozásra is.

Mindez megfizethetetlen a közmunkás ötvenezres és a gyártószalag mellett álló melós hetvenezres fizetéséből. Egy ideig el lehet terelni a figyelmet a bajokról migránsozással és azzal, hogy eltöröljük hatóságilag a létminimum-számítást, azonban a nyomor nyomor marad, és az emberek minden nap csak dühösebbek lesznek. A tisztességes bérezésnek nincs alternatívája, már tíz éve várjuk az ígért uniós felzárkózás ezen a területen is, legalább olyan szintre, amilyen szinten a megélhetési és lakhatási költségek az uniós szinthez közelítettek az elmúlt évtizedben.

Érdemi átalakulásra azonban sok esély nincs abban az országban, ahol a szakszervezeteket még csak meg sem hívják azokra a munkások jövőjét firtató megbeszélésekre, ahol Széles Gábor, Varga Mihály és Matolcsy György ülnek a tárgyalóasztalnál.

 Kalmár Szilárd

A szerző szociálpolitikus, a Balpárt szakpolitikusa

(A cikk minden megállapításával nem értünk ugyan egyet, különösen az okok és a kiút feltáratlansága, a kérdés hangúlyai miatt, de vitára bocsátható...- szerk.)

„Bérrabszolgák vagyunk, a kapitalisták nem a barátaink!”

Forrás:http://muon.hu/berrabszolgak-vagyunk-a-kapitalistak-nem-a-barataink/ 

Komjáthi Imre, nagycsaládos borsodi munkás, 2014 és 2016 között az MSZP elnökségének tagja volt. A legutóbbi tisztújításon nem jelöltette magát, azaz nem kívánta folytatni a vezetőségben a munkát. Az elmúlt két évről, pártpolitikáról, baloldalról, csalódásokról és reményekről beszélt vele a Munkások Újsága.

Néhány hete, amikor beszéltünk, elég csalódottan beszéltél arról a két évről, amit az MSZP elnökségében töltöttél. Ma is így érzel?

Nem is annyira csalódottságnak nevezném, inkább a kijózanodás időszaka volt ez a két év. 2014-ben azért pályáztam az MSZP országos elnökségi tagságára, mert úgy gondoltam jelentősen erősítheti a párt hitelességét, baloldali karakterét, ha egy ilyen nagycsaládos, melós arc is ül a vezetésben. Igazából sem a média, sem a „célközönség” nem azonosított az elnökségi tagsággal. Az embereket nem érdekli, hogy milyen pozíciót, tisztséget töltök be. Azt nézik mit teszek. Ezek alapján a köztudatban megmaradtam a mozgalmár, „éhségmenetelő”,közmunkások érdekeit védő Komjáthi Imre. Sokak szerint nem is nagy baj ez.

Van egy másik dolog amely az idealista lelkem visszarángatta a realitás talajára. Testközelből láthattam, hogy működik a nagypolitika. Szomorú, de még mindig sokan vannak, akik miközben baloldali értékekről beszélnek valójában egy gazdasági vállalkozásnak tekintik a pártot. A mutyin, a hatalomtechnikázáson szocializálódott politikusoknak van a legnagyobb befolyása. Az elveikhez hű, értékekhez ragaszkodó mozgalmároknak nincs sok esélyük. Ma már úgy gondolom ez a politika mozgatórugója. Lánglelkű forradalmárokból ritkán lesz sikeres politikus.

Szerinted nem hiányzik a pártból a melós, munkás karakter?

De abszolút hiányzik. Teret is kaptam, ahhoz hogy kidomborítsam. Viszont azt tapasztaltam és az elmúlt két év vissza is igazolta, hogy mind a média, mind a hétköznapi emberek számára a politikus a szakpolitikus illetve a parlamenti képviselő.

De a melós karaktertől egy dolog sokkal jobban hiányzik. A szív. Az érzelmi politizálás. Egy baloldali párt politizáljon szívből! Elvégre a szív baloldalon van és vörös! (mosoly)

Hogy látod a baloldal helyzetét itthon?

Nem egyszerű a helyzet. Sok összetevője van annak, hogy nem tud megerősödni a baloldal. Az embereket hosszú éveken keresztül etették azzal a neoliberális, kapitalista maszlaggal, hogy azért nem lehet jelentősen emelni a béreket, mert az tönkretenné a gazdaságot. Ha egy baloldali párt kiáll a fizetésemelés témájával, akkor a liberális média kórusban kiállt populizmust és demagógiát.

Az is igaz, hogy a pártok túlértékelik a média szerepét. Leragadtak annál a receptnél, hogy nyomjunk egy kemény sajtótájékoztatót, tartsunk egy laza lakossági fórumot a sajátjainknak. De megette a fene, ha az aktuális politikai témákat nem adja tovább a falusi kocsmáros, az ápolónő a kórházban, a zöldséges kofa a piacon. Még egy fontos momentum. A szavak szintjén könnyen lehet baloldali egy párt, egy politikus. A pánik akkor tör ki rajtuk, amikor rájönnek, hogy a végrehajtás nem megy radikális változások nélkül. Nem lehet egyszerre a Munka Törvénykönyve gyalázatos mivoltáról beszélni és közben bratyizni a szakszervezetgyilkos multikkal. Nem lehet követelni a tőkejövedelmek drasztikus megadóztatását és közben helyzetbe hozni a „nemzeti” nagytőkéseket. A jelenlegi baloldali pártokban nincs bátorság egy igazi baloldali fordulathoz.

Azonkívül, tudomásul kell venni, hogy ha a NER keretein belül politizálunk, akkor legitimáljuk annak létezését. Jelenleg a NER-től követelünk jogokat, fizetésemelést és tisztességes politikát. Ezzel elfogadjuk a NER létjogosultságát. Az egész rendszer ellen kell tüntetni, küzdeni! Komolyan gondoljuk, hogy 2018-ban demokratikus úton  le lehet váltani a NER-t!? Na ez az igazi naivitás.

A baloldal egykori hősei szembenéztek a kardlapozó rendőrökkel. Vállalták, hogy politikai foglyok lesznek. A mi politikusaink meg attól félnek, hogy Kövér Laci bácsi házmestertől nem kapnak fizetést. Nagyon messze vagyunk az elkötelezett hit- és elvhű baloldaliságtól.

Komjáthi Imre

Úgy tudom, hogy kifejezetten jó, baráti viszonyban voltál Tóbiás Józseffel. Mit szólsz a leváltásához? Szerinted is liberális fordulat történt? Molnár Gyula mintha erre rácáfolna első nyilatkozataiban.

Tóbival valóban baráti viszonyban vagyunk. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért soha egy pillanatra sem éreztem, hogy be akarna törni vagy az „emberévé” akarna tenni. Tiszteletben tartotta, hogy ügyekhez, elvekhez vagyok hű és nem pártvezetőkhöz.

A leváltása a 2014-es megválasztásától kezdve be lett kódolva. Habár sokakat meglepett, hogy viszonylag szoros volt a pártelnök-választás eredménye. Visszatérve 2014-re. Amikor elnökségi taggá lettem választva sokan gratuláltak. Volt viszont egy befolyásos borsodi „elvtárs”, aki azt mondta: „Ugye tudod, hogy a következő tisztújításon kevés lesz annyi, hogy felmész a színpadra és azt mondod, Munkát kenyeret!”. Tehát akik akkor, a vereség után hátrébb léptek, már attól a pillanattól fogva a visszatérésükön munkálkodtak. Nincs is ezzel semmi gond, ha ezt tisztességes módszerekkel teszik. Mi egy kamikáze elnökség voltunk, egy morális, pénzügyi és szervezeti válságban lévő pártot vettünk át. Elnökségünk első néhány hónapjában még az volt a téma, hogy megmarad-e az MSZP. Többen egy DK-MSZP pártfúziót vizionáltak. Azért most nem itt tartunk. Őszintén szólva én is tartottam a liberális fordulattól és még most sem vagyok teljesen nyugodt. Molnár Gyula első nyilatkozatai még azelőtt születtek, hogy elkezdte volna járni az országot. A vidéki pártfórumokon szembesült azzal, hogy a párt valójában sokkal pirosabb, mint azt a budapesti liberális klubokban gondolják. Gyulának nem csupán a mostani nyilatkozatai cáfolnak rá a liberális „elhajlásra”, hanem az is hogy kikkel kíván együtt dolgozni.

Sokan azt mondják, hogy ha ismét összeborulás jön 2014-hez hasonlóan, akkor inkább elhagyják az MSZP-t. Szerinted van realitása egy újabb balos politikai pártnak? Korábban az ilyen jellegű kezdeményezéseket éppen a döcögős haladásuk miatt nem tekintetted megoldásnak.

Ha új összeborulás jön, akkor én is megyek. Abszolút van realitása egy radikális én inkább úgy mondanám, fundamentalista baloldali pártnak. De ennek a pártnak nem az MSZP-hez kell mérnie magát. Tudomásul kell venni, hogy az MSZP mindig is egy inkább piros mint vörös szociáldemokrata párt lesz. Jót tenne a magyar politikai életnek, ha megerősödne egy rendszerkritikus vörös baloldali párt. Na, egy ilyen párttal való összeborulástól nem óckodnék, de emellett azt gondolom, hogy egy ilyen új baloldali párt csupán MSZP-kritikából és sajtójelenlétből nem fog tudni megerősödni. Nem lehet megúszni a sziszifuszi szervezetépítést, terepmunkát. Általában itt véreznek el a kisebb pártok. Hozzáteszem jelenleg az MSZP is ebben a leggyengébb.

Szerinted mit és hogyan kell csinálni, ha erős baloldalt akarunk? Az Éhségmenet ebből a szempontból talán a legjobb példa volt, mert lázba hozta az országot, nem csak a fővárost.

Több érzelmi politizálást! Az Éhségmenet sikere az volt, hogy szívhez szólt, lehetett vele azonosulni. Voltak benne személyes történetek is. A másik, amit hiányolok, hogy nem foglalkozunk a helyi kiskirályokkal. Nem érzik a törődést. Mindenki Orbánt és a csúcsgórékat támadja, miközben a helyi csicskások élvezik a NER minden „jótéteményét”. Nyomás alá kellene helyezni a fideszes hűbéreseket! Egy másik probléma, hogy a melósoknak nincs munkás öntudatuk. Nem tudatosul bennünk, hogy ki vagyunk zsákmányolva. A kollégáim simán elfogadják, hogy azért kell többet dolgozni, mert az az ő érdekük. Benyaljuk a kapitalisták „mi egy család vagyunk „ maszlagját. Apropó család. A cégek hatalmas családi napokat szerveznek. Ugrálóvár, tűzoltóautó, ingyen kaja miegymás, miközben a szakszervezeti majálisok eltűntek. Szóval egy vörös baloldali párt első számú feladata, hogy rádöbbentse a munkás réteget a valóságra. Bérrabszolgák vagyunk, a kapitalisták nem a barátaink! A vezérigazgató nem a családtagunk!

Szerinted a magyar munkások mennyire készek harcolni a jogaikért?  Gyakran azt látjuk, hogy az emberek egymást fogják vissza, a munkáltatónak semmit sem kell tennie.

Sajnos erre a kérdésre gyorsan és egyszerűen tudok válaszolni. Nem tartunk ott, mint pl. Franciaország, ahol egy aránylag kisebb jogfosztás esetén is utcai összecsapásokba torkollnak a tiltakozások. Ennek számos oka van. Én egyet emelnék ki. Rendkívül könnyű megosztani a magyar embereket. Szemünk láttára hallnak el a legkülönfélébb tüntetéssorozatok. Mindig van kifogás ki miért nem működik együtt a másikkal. Véleményem szerint a munkavállalói jogok megnyirbálása nem okoz elemi felháborodást. A munkahelyek tömeges elvesztése, a fizetések jelentős mértékű csökkentése talán felhergelheti a munkásokat, de arra ügyel a mindenkori hatalom, hogy egyrészt csöpögtessen mindig annyi alamizsnát, ami lehűti a kedélyeket, másrészt, hogy éket verjen a tiltakozások vezetői közé.

Milyen most a hangulatod? Milyen irányba mozdulsz?

Milyen irányba mozdulok? Visszavonulok és írok majd kibaszott jó könyveket a modern magyar baloldalról… Na jó, ez viccnek is rossz. Természetesen nem adom fel. Nem igazán motiváló számomra semmiféle olyan pozíció, ahol nincs jól látható, érezhető hatása a cselekedeteimnek. Persze az is látható eredmény, ha feldühítem a Hatalmat. De nem a NER keresztapát kell feldühíteni, hanem a Népet. El kell érnünk, hogy az emberek rádöbbenjenek végre, nem a saját jelenünkért vagyunk elsősorban felelősek, hanem a gyermekeink jövőjéért! Nem a gyermekeinknek kell külföldre menekülni, hanem ezeknek a kutyaütő NER-báróknak. Igazából egyetlen értékem van, amit a politikában hasznosíthatok. A nagycsaládos melós hitelessége. Ezt óvom, védem. Van egy jól csengő nevű egyesületünk, amelyet még az első Éhségmenet után alapítottunk. Ezer hála és köszönet Barát Endre szociológus elvtársamnak, amiért segít életben tartani. A Munkát Kenyeret Tisztességes Béreket Egyesületet szeretnénk országos mozgalommá bővíteni. Egyik fő célunk, hogy olyan akciókat szervezzünk, amellyel borsot törhetünk a helyi kiskirályok és Orbán-csicskák orra alá. Másrészt olyan rendezvényeket szervezni, amelyek feléleszthetik a már említett munkás öntudatot. A másik személyes célom, hogy bekerülve a szakszervezeti vérkeringésbe hevesebb dobogásra késztessem az érdekvédelem szívét. Látható, hogy mind a pártoknál mind a szakszervezeteknél vannak kiművelt emberfők, akik nagyon okos dolgokat tudnak mondani, de a szív az hiányzik. Tudod, a szív, amely vörös és baloldalon van!

Mi lesz, ha lakhelyeden a választáson azt fogod látni, hogy az ellenzéki jelölt alkalmatlan?

Amennyiben 2018-ban azt látom, hogy a választókörzetünkben elvtelen pártmutyik alapján egy levitézlett, hiteltelenedett politikust vagy neoliberális „senkisemismeri” embert akarnak indítani, akkor lehet, hogy félreteszem a parlamenti munkával kapcsolatos aggályaimat. Akkor lehet, hogy elindulok az Munkát Kenyeret Tisztességes Béreket Egyesület színeiben egy „Melóst a Parlamentbe” szlogennel.

Utolsó kérdés. Lesz éhségmenet?

Éhségmenet csak akkor, ha lesz esély hatalmas tömegek megmozgatására. És itt nem csupán a budapesti megérkezést értem. Eddig kicsiben gondolkodtunk. A logisztikai korlátok a vonuló létszámot is korlátozták. Maximum 15-20 fő elszállásolásában és étkeztetésében gondolkodtunk. Kérdés, hogy lesz-e elszántság akár több ezer emberben, hogy az út menti szántóföldön éjszakázzon télen? Lesz-e elég szolidaritás a társadalomban, a civilszervezetekben több száz, több ezer menetelő ellátásához.

Azonkívül arra kell készülni, hogy a következő Éhségmenet már nem állhat meg az Alkotmány utcában! A következő Éhségmenet beszédeit a parlament falain belül kell elmondani!

Az interjút készítette: Kalmár Szilárd

FB-üzenet

Drága olvasóim,

   értesültem róla, hogy többek megrökönyödtek rajta: interjút adtam a sokaknak ellenszenves jobboldali portálnak (http://888.hu/article-tgm-jeremiasi-atkaimat-szorom-a-jelenkorra).

   Csak semmi riadalom: az vagyok, akinek önök megismertek. Ha meg akarnak érteni valakit, aki több helyen és több műfajban publikál, akkor célszerű összehasonlítani, „összeolvasni” a nagyjából egy időszakban megjelenteket, hogy a szerző álláspontját és magatartását világosan fogják föl. Az internet ebben segít, a közösségi médiák is.

   Menjünk sorjában.

   A 888.hu jó és érdekes kérdéseket tett föl, amelyekre szívesen válaszoltam. A nagy nyilvánosság előtt hozhattam szóba olyasmit, amire ritkán nyílik alkalmam.

   A szerkesztők nem akartak csőbe húzni, és nem alkalmazták a szokásos politikai kliséket; noha –nézőpontjuknak megfelelően – nyilván utópikusnak, tehát a mai társadalmi gyakorlat számára korlátozott értékűnek tartják, amit gondolok.

   De nem is ez nyugtalanítja olvasóimat.

   Hanem az, hogy „szóba álltam” a népszerűtlen G. Fodor Gáborral és szerkesztőtársaival. Némelyek egyenesen azt írták nekem, hogy ez „neonáci” orgánum.

   Ez két különböző kérdés.

1.   Saját lap, blog, portál, könyvkiadó stb. híján – én is tudom, hogy kizárólag általam írott folyóiratot kellene kiadnom, olyant, mint Németh László Tanúja volt, csak jobbat; de több okból se áll módomban – sokféle helyen írok és beszélek: egyik se felel meg nézeteimnek és ízlésemnek teljesen (és ez nyilván kölcsönös), de ebben nyilvánvalóan vannak fokozatok. Oda viszem azt a küzdelmet, amelyet folytatok (s ne feledjük: több országban, sok nyelven), ahová elvihetem. Mivel szembenállok az egész mai társadalmi berendezkedéssel (és nemcsak a mai magyarországi rezsimmel, habár persze ez közvetlen célpontom és napi ellenfelem), ezt ott teszem, ahol lehet. Senki nem dicsekedhet vele, hogy támogatom: ha egy-egy ügy vagy hang vagy megmozdulás vagy csoport kivívja elismerésemet, akkor szólok. Ha nagy ritkán megszólalok kormánypárti médiákban, mindenki tudhatja, hogy ez nem támogatás a rendszernek: de a kormánypárti olvasók számára is van mondanivalóm – bár tudom, hogy itt vannak reménytelen témák.

2.   A 888.hu különös internetes újság (bevallom, alaposabban csak most néztem bele, miután olvasóim aggódni kezdtek integritásomért). Amint neve is mutatja, rá akar duplázni a 444.hu szatirikus-polemikus sorozatlövészetére. De nem olyan, mint a „nemzeti” jobboldal többi sajtószerve. Nem igazhívő, hanem hitetlen. Nem rasszista, csak az antirasszistákat gúnyolja és diszkreditálja. Nem nőgyűlölő, csak a feministákat gyalázza. Nem antiszemita, csak az antiszemitizmus miatt fölháborodókon kacag. Nem kíván nyíltan rosszat az alsóbb néposztályoknak, csak a „szociális érzékenységet” nyilvánítja nevetségesnek. S mint minden túlzó szatíra (különösen a konzervatív szatíra mindig) kipécézi – főleg a nyugati, „érzelmes” és „humanista” politikai beszédmódban – a képmutatást és a következetlenséget. A 888.hu munkatársai „a reakció” ügyét (ügyeit) szolgálják, és minden – szerintem és szerintünk – nemes és nagylelkű törekvést kiröhögnek: cinikusok és nihilisták. A liberálisok és a baloldal elleni, képtelenül eltúlzott támadásaikban túlnyomó a bennfentes humor: egyszerre sugallják azt, hogy a megtámadott személyek, csoportok, ügyek gonoszak és ostobák, ÉS AZT IS, hogy aki ezt a visító agressziót komolyan veszi, az idióta. Amikor Orbán miniszterelnököt Nagy Sándorhoz (a makedón-hellén világcsászárhoz) hasonlítják, a szuggesztió ismét kettős: (a) hú, de szemérmetlenül kormánypártiak vagyunk csak azért is, pukkadjatok meg; (b) aki ilyen nagy embernek tartja Orbán Viktort, az hülye. Ez nem Bayer Zsolt hangja, aki a jelek szerint hisz mindabban, amit beszél. Ezek a fiatal értelmiségiek nem hisznek semmiben és senkiben – és mintha az tetszenék nekik a mai magyarországi rendszerben, ami leplezetlenül gonosz, önző és szadisztikusan hatalommániákus benne. (Hiszen szerintük minden más illúzió, „hipokrízis”, utópia.) Egy dolgot biztosan őszintén gyűlölnek: a baloldali moralizálást és szellemi fölényérzetet. Hogy engem miért nem gyűlölnek akkor? Nem tudom, mindenesetre jól fölbosszantották az interjúmmal a saját híveiket, ráadásul fölháborították az én híveimet: pont ilyesmit szeretnek csinálni.

  Mindebben nincs semmi különös. A 888.hu nagyon hasonlít számtalan brit és észak-amerikai konzervatív laphoz; szemben a kontinentális (francia, német, olasz) jobboldallal, ezek machiavellisták és mélyen szkeptikusok. Emögött az a mély gyűlölet húzódik meg, amely a konzervatizmus eredeténél is döntő szerepet játszott: a gyűlölet a XVIII-XIX. századi haladásgondolattal, a (francia) forradalmi egalitarizmussal, a fölvilágosító racionalizmussal szemben. A konzervatizmus – szemben a sima szentszövetségi reakcióval és az ultramontán katolicizmussal – úgy támogatta az egyházat, hogy hitetlen maradt, úgy támogatta a monarchiát, hogy a monarchia politikai teológiáját marhaságnak tartotta.

   Csak az abszolút hatalom tarthatja meg az európai civilizációt a csőcselékkel szemben és a csőcseléket uszító „haladó értelmiségiekkel” szemben – gondolták, és gondolják ma is – , és mindmáig „a haladó értelmiség” ideáltípusa az, ami kiváltja belőlük a csakugyan őszinte, feneketlen gyűlöletet. Az, hogy hű olvasóik feje fölött mégis dialogizálnak velem (aki aztán a leginkább testesítem meg a jobboldal szemében „a haladó értelmiséget”), az egyrészt szabadságillúzió, másrészt meg kifejezi megvetésüket az orbánista „igazhívőkkel” szemben – akik mellett minden fontos ügyben kitartanak, éppen azért, mert nem bíznak senkiben, és nem hisznek semmiben.

   És nyilván szórakoztatónak találják, hogy elbeszélgethetnek valakivel, aki sok mindenkiben bízik és sok mindenben hisz, s aki ezért persze aztán gyakran csalódik és sűrűn téved. Fura alak lehetek a szemükben.

   Gondolom, kölcsönösen sajnáljuk egymást.

   De vegyük észre, hogy ez a konzervatív nihiliznus ma nemcsak a konzervatív kormánymédiák egy részének az attitűdje. A 888.hu nem szélsőjobboldali, csak gyalázatosan goromba – igaz, oly rikítóan, hogy lehetetlen komolyan venni, ha valakinek van némi humorérzéke. Éppen ezért, a legjobban a kinyilvánított ellenfeleire – index.hu, 444.hu, stb. – hasonlít a legjobban: a szatirikus túlzás, a tongue-in-cheek durváskodás (Boris Johnson volt ennek kiváló művelője újságíró korában), a mindennek a sárba rántása (amitől a mindkét „oldali” naiv igazhívők annyira szenvednek), szimbolikus figurák (Soros vagy Putyin) elhalmozása komikusan képtelen vádakkal, öncélú marháskodás, ironikus vonzalom a legalpáribb kommersz tömegkultúra iránt: ezek a kulturális vonások közösek. A közösség ügyei mutatványok és jelenetek csupán a nagy kabaréban – ez is mindenfelé elterjedt „gondolat”. A politikusokkal állítólag nem az a baj, hogy téves vagy káros vagy  rosszhiszemű a politikájuk, hanem az, hogy rossz külsejűek, korruptak, ostobák, irányítható robotok meg – mint mindenki, aki sokat beszél – olykor bakiznak. Ez a szemlélet közös. Az, hogy az ún. jobboldalon a melegek, a közel-keleti és afrikai menekültek, a zsidók meg „Európa” ellen észlelhető ellenszenv, az ún. baloldalon meg a keleti (ortodox) egyházakhoz tartozó népek (románok, oroszok, szerbek, görögök) iránt tapasztalható (indokolatlan) lenézés (a románellenesség egyébként közös), szintén nem utal lényegi különbségre.

   Van különbség, de ezt föltárni már azt jelentené, hogy a lényegről beszélünk: ezt pedig a nihilizmus illemtana szerint nem szabad megtenni.

                                        Tamás Gáspár Miklós