A hazai munkaerő negyedszázaddal ezelőtt európai szinten is
versenyképes szakmai tudással, munkamorállal rendelkezett. Ez lehetett az
alapja annak a kilencvenes évek közepétől nagyjából tíz évig tartó gazdasági
visszaerősödési folyamatnak, amelynek köszönhetően reálisnak tűnt minden
szempontból az európai felzárkózás belátható időn belül, gazdaságilag és
jólétileg is. Aztán 2006-tól elindult a tartós lejtmenet: a hazai, majd a bajt
növelő nemzetközi válság megroppantotta az országot, a politikusok pártállástól
függetlenül rossz és még rosszabb döntéseket hoztak, így mára szükségszerűen
egy torz és élhetetlen helyzet alakult ki a munka világában is.
A devizahitelezési válság, a lakbérek drasztikus növekedése, a
pénzügyi szektor antiszociális lépéseinek ellensúlyozatlansága miatt a magyar
dolgozók jelentős része el kellett meneküljön az országból, a többiek közül
sokan megroppantak a rettenetes terhek alatt, hajléktalan létbe vagy
kistelepülési gettókba szorultak. Az ország kétharmada volt és van bajban, és
egyre nagyobb a nyomorgók körében azok aránya, akik bár rendelkeznek
munkajövedelemmel, de abból megélni képtelenek. Ez a helyzet szükségszerű következménye
annak a kormányszinten ma is vallott alapelvnek, hogy a magyar gazdaság
legnagyobb vonzereje az olcsó és kiszolgáltatott helyzetű munkaerő kell legyen.
Ráadásul
Magyarországon a politikai vezetők negyedszázada hisznek abban, hogy
büntetéssel és fenyítéssel kell a munkásokat az éhbérért való munkára
kényszeríteni. Emiatt az antiszociális ámokfutás miatt mára másfél millió
egykori dolgozó tűnt el a magyar gazdaságból. Az ő pótlásukat tervezik most az
illetékesek külföldről, megfeledkezve azon egyszerű tényről, hogy ezen emberek
jelentős hányada ma is itt van, csak ki van szorítva a magyar gazdaságból. A
kényszerből háztartásbeli nők, a zsákfalvakba szorult romák, a szüleiknél
dekkoló fiatalok, a munkásszállókról hajléktalanszállóra szorult emberek és a
nyugaton robotoló magyar munkások lehetnének azok, akikre első körben gondolni
kellene hazai munkáshiány esetén.
Az illetékesek
azonban ezt nem akarják megtenni, mert ezek az emberek többet várnak, mint amit
a munkáltatók és a politikusok adni akarnak. A magyarországi éhbérek
fenntartásában érdekelt körök azt gondolják, hogy egy csettintésükre itt terem
negyedmillió képzett és jelképes összegért dolgozni kész munkavállaló. Bele sem
gondolnak abba, hogy a magyar bérszínvonal már nem vonzó a romániai vagy szerbiai
magyarok számára sem, sőt ma már Kárpátaljáról is szívesebben mennek a lengyel
határ mellé vagy egyenesen Lengyelországba, mert ott normális fizetésért lehet
dolgozni, nem úgy, mint Magyarországon.
Bármennyire is
szeretnék, nincs olyan megoldás, amivel egycsapásra megoldható a munka
világának egyre egyértelműbb válsága. Átfogó rendezésre, újragondolásra van
szükség. A legfontosabb az, hogy vissza kell hozni az aktív munkavállalók közé
az onnan kiszorított embereket. Ehhez a munkanélküliek normális ellátásának
visszaállítására, az elvárásokhoz igazodó átképzési lehetőségekre van szükség
elsősorban, másodsorban pedig a kontraproduktív, azaz senkinek semmiben nem
segítő, a normális munkavégzést leggyakrabban csak hátráltató
közmunka-rendszert fel kell számolni. Ahhoz, hogy növekedjen a munkavállalási
hajlandóság, radikális minimálbérnövelés szükséges, és az, hogy olyan élősködő
rendszerek, mint a munkaerő-kölcsönzők törvényileg legyenek betiltva.
Természetesen szükség van arra is, hogy a dolgozói mobilitást segítő lakhatási
támogatási lehetőségek legyenek elérhetőek.
A probléma nem
új. A mostani kormány számára etalonnak számító Széll Kálmán miniszterelnöksége
idején is hasonló válsághelyzet alakult ki, és józan szakemberek akkor is
korbács helyett „szociális olajcseppekért” rimánkodtak, mert már akkor sem
lehetett éhbérért idénymunkást találni a mezőgazdaságba, aki tehette
„kitántorgott Amerikába”, miként aki teheti ma is kitántorog Európa
normálisabbnak tűnő felébe.
Természetesen
ahhoz, hogy valami egyáltalán elinduljon alapvetően annak belátása szükséges,
hogy nagyon nagy a baj a magyar gazdaságban. Ezt sem a hazai illetékes
politikusok, sem a tőkések, azaz a munkáltatók nem akarják belátni.
Struccpolitikával azt gondolják, hogy valamilyen csodával fenntartható a
fenntarthatatlan hazai bérszínvonal, amely miatt lényegében az ország szociális
értelemben az összeomlás szélére jutott. Nem, nincs ilyen csodaszer, a
munkásnak nyolcórai munkáért olyan munkabért kell adni, amiből fenn tudja
tartani magát, családját, otthonát és abból jut szórakozásra is.
Mindez
megfizethetetlen a közmunkás ötvenezres és a gyártószalag mellett álló melós
hetvenezres fizetéséből. Egy ideig el lehet terelni a figyelmet a bajokról
migránsozással és azzal, hogy eltöröljük hatóságilag a létminimum-számítást,
azonban a nyomor nyomor marad, és az emberek minden nap csak dühösebbek
lesznek. A tisztességes bérezésnek nincs alternatívája, már tíz éve várjuk az
ígért uniós felzárkózás ezen a területen is, legalább olyan szintre, amilyen
szinten a megélhetési és lakhatási költségek az uniós szinthez közelítettek az
elmúlt évtizedben.
Érdemi
átalakulásra azonban sok esély nincs abban az országban, ahol a
szakszervezeteket még csak meg sem hívják azokra a munkások jövőjét firtató
megbeszélésekre, ahol Széles Gábor, Varga Mihály és Matolcsy György ülnek a
tárgyalóasztalnál.
Kalmár
Szilárd
A szerző szociálpolitikus, a Balpárt szakpolitikusa
(A cikk minden megállapításával nem értünk ugyan egyet, különösen az okok és a kiút feltáratlansága, a kérdés hangúlyai miatt, de vitára bocsátható...- szerk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.