2. rész a portugáliai proletárforradalom 50 évvel ezelőtt

 

1974 májusa, portugál szegényparasztok a forradalomban – az Internacionalista kommunista szervezet Portugal c. albuma

A múlt héten elmondtuk, hogy a Fegyveres Erők Mozgalmának (MFA) „haladó” katonasága által 1974. április 25-én végrehajtott puccs, kezdeményezőinek szándéka ellenére, hogyan készítette elő az utat a tömegek felemelkedése előtt, lebontva a Salazar-Caetano diktatúra intézményeit. Milyen akadályokba ütköztek a munkások, a fiatalok, a szegényparasztok és a katonák? Íme egy részlet a Portugál forradalom problémái című brosúrából, amelyet 1974-ben az OCI, az Internacionalista Kommunista Szervezet (a Negyedik Internacionálé újjáépítéséért) adott ki.

A banki alkalmazottak sztrájkőrséget szerveztek a repülőtereken, hogy megakadályozzák a tőkemenekítést. Megválasztották képviselőiket, hogy bizottságokat alakítsanak a banki dolgozók választott küldötteiből. Így követelték a Banco de Portugal dolgozói május 14-én (1974) a vezetőség „megtisztításával” (1) egyidejűleg a bank államosítását. (...)

Kétségtelen, hogy a proletárforradalom folyamatban van. Az sem kétséges, hogy mind a burzsoázia, mind az apparátusok eltökéltek abban, hogy mindent megtesznek a tömegek minél gyorsabb visszaszorítása érdekében.

A Szocialista Párt és mindenekelőtt a Kommunista Párt részvétele a kormányban (...) a tömegek radikalizálódásának és az intézmények elszántságának a fokmérője, hogy közvetlenül kezükbe vegyék a tömegek visszaszorításának feladatát (...).

Az április 25. óta formálódó mozgalom mindenütt csak terjedt és szélesedett, mind a városokban, mind vidéken. A munkások, még a legelmaradottabb és „elmaradottabb” frakcióikban is összefogtak, elűzték a vezetőséget és kidolgozták követeléseiket (6000 escudo minimálbér, 40 órás hét, tizenharmadik hónap, egy hónap fizetett szabadság plusz szabadságpénzzel, a fasiszta vezetők és vezetők elűzése - és gyakran követelték büntetésüket - ; nagyon gyakran a háború azonnali befejezésének követelése (gyarmati háború Mozambikban, Angolában és Guineában - a szerk. megjegyzése), a kontingens visszatérése és „egyetlen katonával, egyetlen fillérrel sem többet a háborúért” stb. (...).Ez a mozgalom bizonyos ágazatokban sokkal tovább megy, és elkezdi támadni a szentek szentjét: a termelőeszközök magántulajdonát, ami azonnal és nagyon spontán módon általános sztrájkhelyzethez vezet.

Amint a követelések megfogalmazódtak, a dolgozók közvetlenül választották meg szakszervezeti képviselőiket a gyűléseken, és sztrájkba léptek, hogy biztosítsák a követelések sikerét. A munkások által választott szakszervezet-barát bizottságokkal kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy ezek nagyon gyakran túlmutattak a tisztán szakszervezeti kereteken, és valódi üzemi bizottságok szerepét játszották (...).

Ugyanilyen fontos, és éppen abban a mértékben, hogy a junta (2) aktívan beavatkozik minden választottbírósági konfliktusba, hogy a munkások hajlamosak hozzá, és most már az ideiglenes kormányhoz, különösen annak Munkaügyi Minisztériumához (3) fordulni, hogy elégtételt követeljenek. (...)

Szinte az egész ország sztrájkolt: az építőipari munkások (akik azóta visszatértek a munkába); a textilmunkások (200 ezren); a textilipari munkások, akik közül 2000-en tüntettek Lisszabonban, azt skandálva: „A mi sztrájkunk jó!. Addig sztrájkolunk, amíg elégedettek nem leszünk! Ha nem adnak nekünk 1000 escudo béremelést, kirúgjuk a főnököt!"

Ezek a sztrájkok és a fiatalok, szegény parasztok és katonák mozgósítása, akik véget akartak vetni a piszkos gyarmati háborúnak, összeütközésbe kerültek a PCP és a PS vezetőinek politikájával. Levelezőnk megjegyzi:

„Ez minden forradalom alapvető ellentmondása: az ellentmondás a tömegek által a munkáshatalom szerveivel kapcsolatban megfogalmazott törekvések és követelések, valamint a (munkáspártok - a szerk. megjegyzése) vezetői által táplált illúziók között a junta, az MFA és az ideiglenes kormány között, amelyben az SP és a KP miniszterei egymás mellett ülnek a kapitalista miniszterekkel, akiknek minden erőfeszítése az ellenforradalomra irányul. Egy olyan ellentmondás, amelyet a tömegek csak saját tapasztalataik alapján és egy vezető forradalmi párt felépítésével oldhatnak fel, amely teljes mértékben a forradalomnak szenteli magát.”  

(1) A diktatúra felelőseinek eltávolítása a kormányzat minden szintjén (a szerkesztő megjegyzése).

(2) A junta, azaz a Fegyveres Erők Mozgalma (FKM) katonaságának hatalma (a szerk. megjegyzése).

(3) A munkaügyi miniszter, Gonçalves, a kommunista párt vezetője volt.

Megjelent a Tribune des Travailleurs 2024. 04.24-i számában

50 éve – proletárforradalom Portugáliában (1. rész)

 

Kép: portugál forradalom Lisszabon 1974

Ötven évvel ezelőtt, 1974. április 25-én kezdődött a portugál forradalom. Lisszaboni tudósítónk, Adriano Zilhão, aki akkoriban gimnazista volt, ebben az első részben elmeséli, hogyan jött létre a forradalom. A következő cikkekben a különböző erők (PS, PC) politikájával és a forradalmi aktivisták beavatkozásával foglalkozunk majd.

1974. április 25-én a kora reggeli órákban José Afonso költő és énekes Grândola, Vila Morena című, a cenzúra által betiltott dalát sugározta a rádió. Ez volt a jele annak, hogy egy katonai oszlop elindult egy Lisszabontól északra fekvő laktanyából a főváros felé. Más régiókban is történtek engedély nélküli katonai megmozdulások. Néhány óra leforgása alatt az altisztek által vezetett katonai puccs megdöntötte Salazar 48 éves diktatúráját. A rendszerhez addig hű alakulatok katonái megtagadták a tűzparancsot. https://youtu.be/IVKf00VGjGM (Grândola, Vila Morena)

A katonai puccsisták célja április 25-én szerény volt: "tárgyalásos megoldást" találni a gyarmati háborúra, amelyet a rezsim tizenhárom éve folytat a guineai, angolai és mozambiki nemzeti felszabadítás ellen, és "demokratizálni" a diktatúrát, azaz megőrizni az államapparátust. Április 25-én egész nap a rádiók és televíziók sugározták a Fegyveres Erők Mozgalmának (MFA) felhívását a lakossághoz: maradjatok otthon, ne menjetek ki! Hiába.

A rés megnyílt, és a forradalmi áradat a tisztek akarata ellenére berontott. A portugál forradalom elkezdődött. Tömeges tüntetések ostromolták a laktanyát, ahol Caetano miniszterelnök menedéket talált. Spontán tüntetések támadták meg a politikai rendőrség, a PIDE főhadiszállását. Tüntetők ezrei vették körül a börtönöket és szabadították ki a politikai foglyokat. Néhány nap leforgása alatt a "korporatív állam" apparátusa, amely közel ötven éven át fojtogatta az országot és szétzúzta a munkásmozgalmat, összeomlott a dolgozók és a fiatalok csapásai alatt.

1974. május 1-jén munkások milliói vonultak az utcára. A történelmi munkáspártok, a Szocialista Párt és a Portugál Kommunista Párt vezetői visszatértek a száműzetésből, és először szóltak a tömegekhez. A katonaság megpróbálta fenntartani a rezsim struktúráit: a Nemzeti Megmentési Bizottság, amelynek elnöke Spinola tábornok volt (akire Caetano rábízta a hatalmat, mielőtt Brazíliába menekült), ideiglenes kormányt alakított, amelyben polgári "személyiségek", az új polgári PPD párt, amely gyorsan megalakult az egyetlen párt úgynevezett "liberális" szárnyából, de a munkáspártok, a PS és a PCP is részt vettek.

Május 9-én a lisnavei hajógyárak munkásainak (több mint 8000 munkás) gyűlése megválasztotta a küldöttekből álló bizottságot. Két nappal később spontán sztrájk tört ki. Megalakult egy 42 tagú sztrájkbizottság, amely összeállította a dolgozók követeléseinek listáját. A listát harmincnyolc órás ultimátummal adták át a Nemzeti Megmentési Bizottságnak és a vállalat vezetőségének. Az új kormány - amelynek munkaügyi minisztere a PCP egyik vezetője volt - a minimálbér bejelentésével próbálta megnyugtatni a munkásokat. De a gazdasági és demokratikus követelések mellett országszerte "ki kellett takarítani", azaz meg kellett tisztítani a gyárakat, iskolákat, kórházakat és közszolgáltatásokat a politikai rendőrség besúgóitól és a régi rendszer méltóságaitól. Mindenütt tisztítóbizottságokat hoztak létre, amelyekben a különböző munkásszervezetek harcosai vettek részt. A tömegek által kikényszerített tisztogatás erodálta és kiürítette a régi államapparátus lényegét, hatalmi vákuumot teremtve. A hiányosságok pótlására a munkások, középiskolások és diákok munkásküldöttségeket és bizottságokat, középiskolai diák- és diákszövetségeket, lakói bizottságokat és az önszerveződés egyéb formáit hozták létre. A laktanyákban is alakultak katonák bizottságai. 1974 nyarán a májusi sztrájk eredményeivel elégedetlen Lisnave munkásai ismét a középpontba kerültek. Különösen elutasították a "kommunista" miniszter sztrájktörvényét és a kormány által elfogadott egyéb, a demokratikus szabadságjogokat korlátozó intézkedéseket. A PCP tanácsa ellenére, amely azt állította, hogy "a kormánnyal szembeszállni annyi, mint a reakció kezére játszani", szeptember 12-re tüntetést hirdettek. Ezt a kormány betiltotta. A hajógyárba  katonai különítményt küldtek. Katonák és munkások álltak szemtől szemben. A szorosan egymás mellé szorított munkások soraiból karonfogva felhangzott a kiáltás: "A katonák a nép fiai!" A katonák sorai megnyíltak: 5000 munkás vonult el, és hat órán keresztül diadalmasan vonult végig Lisszabonon, elhaladva az amerikai nagykövetség előtt. 

Megjelent a Tribune des Travailleurs 2024. 04.17-i 436, számában

Beszélgetések a szekuláris és demokratikus Palesztina aktivistáival

 

Beszélgetések a szekuláris és demokratikus Palesztina aktivistáival - Gondolatok a palesztinai helyzetről 2023. október 7. óta

(I’Internationale 33 - 2024 február)

 

Interjú Naji El Khatib palesztin aktivistával, az Egy demokratikus állam kezdeményezés (1) palesztin aktivistájával, amely a La Tribune des travailleurs (426. szám, 2024. február 7.), a francia Parti des Travailleurs hetilapjában jelent meg. E párt tagjai a Negyedik Internacionálé francia szekciójának aktivistái.

 

Négy hónappal 2023. október 7. után hogyan jellemezné a palesztinok hangulatát?

Október 7-én sok palesztin aktivistához hasonlóan kifejtettem, hogy csak megerősíthetjük: a palesztin nép harcának fő célja soha nem az ölés, hanem mindig egy olyan politikai megoldás elérése, amely garantálja minden emberi élet tiszteletben tartását, különbségtétel nélkül, legyen az zsidó vagy palesztin. Ugyanakkor minden megfigyelő elismeri, hogy népünk túlnyomó többsége számára október 7-e az ellenállás kifejeződése, a két oldal eszközeinek különbözősége ellenére, egy olyan ellenállásé, amely minden borzalom ellenére folytatódik. A "sommod", egy nehezen lefordítható szó (szilárdság, ellenállóképesség, kitartás) sokféleképpen jelent meg: a Gázai övezetben a civil lakosság megsemmisítésére és népirtására irányuló háborúval szemben; Ciszjordániában a szélsőséges telepesek támadásaival és a hadseregnek a menekülttáborok elleni nagyon erőszakos támadásaival szemben; és az 1948-as határokon belül (az izraeliként honosított palesztinok körében) a cionista fasizmus minden intézményi és társadalmi megnyilvánulásával szemben. A palesztin diaszpórában a megsemmisítő háborúval szemben a harag érzése uralkodik a nyugati országok ellen, ahol élnek, ahol nem tudják megváltoztatni álláspontjukat Izrael Állam bűnös politikájával szemben. Egyfajta érzés, egyfajta tehetetlenség érzése a mészárlással szemben. Miért hozakodnak elő Biden, Macron és mások ismét a "kétállami megoldással"? Harminc éve a "kétállami megoldás" egy megtévesztés, amelyet a megszállás és a gyarmatosítás irányításának megszervezésére használnak. Ez alatt a harminc év alatt a települések száma exponenciálisan nőtt, és a telepesek száma Ciszjordániában 160 ezerről körülbelül egymillióra emelkedett, köszönhetően a "kétállami megoldás" hazugságának. Sok palesztin szemében október 7-e megnehezített minden olyan kísérletet, amely a palesztin nemzeti kérdés eltüntetésére irányul. Ez a kísérlet az elmúlt években a "Palesztin Hatóság" és az arab rezsimek, Izrael és a nyugati imperializmus szövetségesei cinkosságával történt. Mindazok, akik most az úgynevezett "kétállami megoldást" újratárgyalják, saját érdekeiket igyekeznek védeni. Az úgynevezett Palesztin Hatóságot arra, hogy visszaszerezze azt a szerepet, amelyet már régen elvesztett. Az Öböl-államok, hogy javítsák az Izraellel való kapcsolataik "normalizálásának" feltételeit. Az amerikai imperializmus pedig azért, hogy enyhítse az Izrael Gáza elleni támadásának közvetlen és feltétel nélküli katonai támogatásának negatív hatásait.

Október 7-e után az imperializmus, arroganciája ellenére, kénytelen volt figyelembe venni a palesztin kérdést, mert a palesztin nép nem hagyta abba az ellenállást. Ezért Cameron január 31-i nyilatkozata "egy palesztin állam" létrehozásának szükségességéről és Blinken ugyanezen a napon tett nyilatkozata, amelyben utasította az amerikai külügyminisztériumot, hogy tanulmányozza az ötletet, az október 7-e utáni politikai kontextusra utal. Mindenesetre egy ilyen szuverenitás nélküli, demilitarizált és izraeli biztonsági ellenőrzés alatt álló "állam" azt mutatja, hogy a "kétállami megoldás" még mindig nem több, mint egy palesztin "bantusztán" létrehozása a palesztin ügy egyszer s mindenkorra történő felszámolása érdekében.

Hogyan elemzed a robbanás szélén álló izraeli társadalomban zajló folyamatokat?

Ami az izraeli társadalom gyors fejlődését illeti a szélsőjobboldal, a fasizmus és a rasszizmus irányába, az egész világ szeme láttára, idézzük Ilan Pappé izraeli akadémikus és történész elemzését, amelyet egy nemrégiben Haifában tartott szimpóziumon mondott, és amely során a szerinte "a cionista projekt végének kezdetét" jelző jeleket említette. Az első indikátor "az a polgárháború, amelynek mindenki tanúja volt október 7-e előtt az izraeli zsidó közösségen belül a szekuláris és a vallásos tábor között". Véleménye szerint "ez a háború meg fog ismétlődni... Ami a két tábort összehozza, az a biztonsági fenyegetés, és nem úgy néz ki, hogy ez mostantól működni fog". A második jelző "a palesztinok ügyének példátlan mértékű támogatása világszerte, a hajlandóság az apartheid-ellenes modell átvételére, amely segített megbuktatni azt a dél-afrikai rezsimet". A harmadik mutató a gazdasági tényező, amelynek alapja "a nagy szakadék azok között, akiknek van, és azok között, akiknek nincs, továbbá Izrael Állam gazdasági szilárdságának sivár jövőképe". A negyedik mutatót úgy foglalják össze, hogy "a hadsereg képtelen megvédeni a déli és északi zsidó közösséget... Ez még több szorongáshoz és félelemhez vezet az izraeliek körében".  Az ötödik mutató "a zsidók új generációjának álláspontja, beleértve az Egyesült Államokat is, amely ellentétben áll az előző generációkkal, akik ugyan bírálták Izraelt, de úgy gondolták, hogy Izrael biztosíték egy új holokauszt vagy az antiszemitizmus hullámai ellen". Úgy gondolom, hogy ezt az optimista jövőképet perspektívába kell helyezni, mert azoknak az izraelieknek a száma, akik véglegesen elhagyják a cionista ideológiát egy demokratikus és szekuláris opcióért, továbbra is szerény, bár folyamatosan növekszik. És mindez egy olyan kontextusban, ahol Izraelnek, mint a kapitalizmus fellegvárának, még mindig vannak erős pontjai politikai és gazdasági rendszerével, technológiai és katonai képességeivel, és mindenekelőtt azzal a garanciával, amelyet a nagy imperialista hatalmak adtak biztonságára a palesztin néppel szemben. A régióba nagyon gyorsan küldött amerikai flotta jól szemlélteti Izrael állam helyét és státuszát, mint az imperializmus fő gyarmata a Közel-Keleten.

Megerősíti a gázai nép haragját az összes arab rezsim ellen, amely cserbenhagyta őket?

A gázai palesztin népet a legnagyobb mészárlásoknak kitenni annak érdekében, hogy megsemmisítsék és tönkretegyék környezetüket, otthonaikat és infrastruktúrájukat, egyenlő a kollektív büntetéssel, amiért nem adták fel az ellenállást történelmi követeléseik - a visszatérés joga és a nemzeti felszabadítás - elérése érdekében. A Gázai övezet lakosságának többsége olyan menekültekből áll, akiket az 1948-as Izrael Állam létrehozásakor elűztek otthonukból. A gázaiak azt hitték, hogy a népirtó háború katasztrofális eredményei reakciót és szolidaritást váltanak ki az arab és iszlám világból... sajnos elfelejtve, hogy ezt a világot korrupt és antidemokratikus elitek irányítják, akik elnyomják és lemészárolják saját népüket, mint Izrael, a palesztin népet. Gáza népe azonban tudja, hogy a régió népei velük vannak, még ha ezt nem is tudják kifejezni az arab rezsimek által a palesztinokkal való szolidaritási demonstrációkkal szemben gyakorolt kemény rendőri elnyomás miatt. Mi a helyzet a Hamász Iránnal és szövetségeseivel fenntartott kapcsolataival? A Hamász, amely történelmileg a (szunnita) Muzulmán Testvériség része, soha nem tartozott Irán "természetes" szövetségesei közé, mint a libanoni Hezbollah, a jemeni hutik vagy az iraki és szíriai síita milíciák. A Hamász és Irán közötti kapcsolat nem ideológiai vagy felekezeti, hanem inkább politikai szövetség, amelyet meg lehet erősíteni vagy el lehet hagyni. Amikor a Hamász elutasította az iráni diktátumot, miszerint ki kell állni az Irán szövetségesének számító szíriai rezsim mellett, Irán hosszú időre megszakította a kapcsolatokat a Hamásszal. A Hamász, amely nemzeti felszabadító mozgalomként igyekszik pozícionálni magát, hogy átvegye a Fatah helyét a palesztin történelemben, tudja, hogy Irán és szövetségesei "Jeruzsálem felszabadításáról" szóló diskurzusa "belső fogyasztásra" és a síita hatalmak pozícióinak megerősítésére szolgál, és semmi köze a palesztin aggodalmakhoz. Mi a helyzet a hagyományos palesztin vezetéssel: a Fatahhal (Jasszer Arafat és Mahmúd Abbász pártjával) és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) más áramlataival, beleértve a "baloldalt" is? A Fatah egy öreg, hiteltelen szervezetté vált, amely képtelen arra, hogy vezetőit előrébb helyezze, vagy vezetői pozíciókat adjon fiataljainak. A múlt harcosainak egy csoportja bürokratikus alkalmazottakká változott. A Fatah önként lemondott a nemzeti harc vezetéséről azáltal, hogy egyesült az úgynevezett Palesztin "Hatósággal" (az 1993-as oslói megállapodásokból született intézmény, amely lényegében Izrael biztonságának "garantálására" szolgál - a szerk. megjegyzése). Néhány vezetője még mindig sikertelenül próbálja visszaállítani a szervezet korábbi dicsőségét. A PLO, amely ugyanúgy integrálódott ezekbe az intézményekbe, mint a Fatah és a palesztin baloldal nagy része, elvesztette minden legitimitását, hogy minden palesztint képviseljen. Ezért a Hamász úgy helyezkedik el, hogy megpróbálja megörökölni a nemzeti ügyet, amelyet ezek az elöregedő szervezetek elhagytak. 

Hogyan értelmezi a Hamász által most közzétett "A mi narratívánk" című dokumentumot, amely a Hamász "saját" verzióját adja október 7-ről? 

Ezzel a január 21-én közzétett dokumentummal a Hamász - amelynek 2017-es kongresszusa elfogadta az "állam" gondolatát Ciszjordániában és a Gázai övezetben, tehát de facto Izrael mellett - úgy pozicionálja magát, mint alapvető partnert az imperializmussal és Izraellel már megkezdett tárgyalásokban a "politikai megoldásról". Ezért fogadta el a nemzeti felszabadítási mozgalom néhány hagyományos álláspontját. Ebben a dokumentumban sok újdonság van. Szokatlan stílusban adja elő magyarázatait, és önkritikát gyakorol az Október 7. egyes aspektusait illetően. A másik újdonság a konfliktus történeti bemutatásában rejlik, amely a palesztin politikai írásokban általában használt nyelvezetet ismétli. Nyoma sincs vallási narratívának. A dokumentum áttekintést ad a palesztin kérdés kialakulásáról, a palesztinai cionista gyarmatosítás kezdetétől a Nakbán (1948) keresztül Ciszjordánia és a Gázai övezet megszállásáig (1967), valamint Izrael gyarmatosítási, földelkobzási, apartheid, szent helyek megsértése, elnyomás, letartóztatások és Gáza ostroma iránti étvágyától. Egy másik fontos jelzés az "izraeli civilek" szavak tízszeres ismétlése, és annak hangsúlyozása, hogy "kerülni kell a civilek elleni támadásokat". Ez jelentős változás a Hamász második intifáda alatti katonai akcióihoz képest. Egy utolsó pontot fontos megemlíteni, mert ez egy pozitív változás. A hatszor elhangzott kijelentés, miszerint "a cionista projekttel való konfliktus nem a zsidókkal való konfliktus a vallásuk miatt, nem a zsidók, mint zsidók elleni harc. Ez egy konfliktus a cionisták ellen, mert ők gyarmatosítók, akik megtámadják népünket és elfoglalják földünket".

Mit válaszolnak a hozzád hasonló, a demokratikus megoldás támogatói: egy egységes szekuláris és demokratikus palesztin állam a történelmi Palesztina területén?

A gázai brutális megsemmisítő háború két, egymásnak ellentmondó álláspontot alakított ki a palesztin közvéleményben, mind a történelmi Palesztinában, mind a diaszpórában. Egyrészt ez a népirtás ismét megmutatta, hogy a kiirtás a cionista állam hivatalos politikája az amerikai imperializmus közvetlen részvételével, és hogy ezért radikális megoldásra van szükség, ami életképes és meggyőző alternatívává tette az "egyetlen demokratikus és világi palesztin állam" palesztin javaslatát. Azt tapasztaltuk, hogy képviselőcsoportunk politikai programja, az Egy Demokratikus Állam Kezdeményezés (ODSI) hallhatóbbá vált. Folyamatosan nő a velünk kapcsolatba lépők száma. Másrészt a Gázában elkövetett borzalmak láttán sajnos vannak jelei annak, hogy az emberek visszahúzódnak saját identitásukba, feszültté válnak, és elutasítanak másokat, akiket csak ellenségnek tekintenek. Megerősödnek azok a reakciós mozgalmak is, amelyek az amerikai és az európai imperializmus bűnrészességét, a cionistákkal való bűnrészességüket, a demokrácia és a modernitás minden értékét egybeolvasztják az izraeli-amerikai tábor szolgálatában álló eszköznek tekintett értékekkel. Ez a negatív fejlemény tovább fogja nehezíteni a demokratikus és világi államért folytatott küzdelmünket Palesztinában.

Mi a kapcsolat a nemzeti kérdés és a munkások és parasztok szociális törekvései között?

Kétségtelen, hogy a palesztin társadalom (egy paraszti többségű nép) elpusztítása, kitelepítése és földjéről való elszakítása oda vezetett, hogy a menekültek tömegei föld nélkül élnek, amit megművelhetnek, és olcsó, idénymunkásokká váltak a menedékországok termelési ágazataiban, jogok és védelem nélkül. Röviden, egy kitelepített nép, amely a befogadó társadalmak perifériáján él, és amelynek nem voltak meg az erőforrásai ahhoz, hogy saját szakszervezeteket alakítson. Az 1948-as első Nakba folytatódik, és most egy folytatódó Nakbáról beszélünk... A népirtás eme körülményei között ma nehéz beszélni a palesztin munkások egységéről, és így egy olyan pártról, amely ezt a munkásosztályt képviselné. 

A "Tézisek a Palesztin Alkotmányozó Gyűléshez" (2) segíthetnek-e egy élcsapat összehozásában? 

A CORQI nemzetközi konferenciáján (2023 novemberében) elfogadott "Tézisek a palesztin alkotmányozó gyűlésről" egy valódi palesztin élcsapat kialakulásának egyik mozgatórugója lehet.  E tézisekhez való ragaszkodás azonban azzal függ össze, hogy az egységes demokratikus állam politikai programja milyen mértékben fejlődik, hogy az a palesztin politikai színtér központi elemévé váljon.

Más szóval, ha az egységes államért folytatott mozgalom valóban népi mozgalommá alakul, és súlya lesz a palesztin döntéshozatalban, akkor az Alkotmányozó Gyűlésért folytatott küzdelem valódi előrelépést érhet el.  A két kérdés szorosan összefügg.

 

Dominique Ferré interjúja 2024. február 3-án (1) Az ODSI honlapja a www.odsi.co címen érhető el (2)

Megjelent a L'Internationale 32. számában, a Negyedik Internacionálé Újjáalakításának Szervezőbizottsága folyóiratában.

Mit akarunk pontosan "a folyótól a tengerig"?

A "folyótól a tengerig" kifejezés betiltása azzal az indokkal, hogy az népirtó jellegű, enyhén szólva elég   sok   feltételezést   tartalmaz. Nem   nehéz   ezt   a   döntést   meghozni, amikor Bezalel Smotrich használja   ezt   a   kifejezést,  mivel     fasisztaként   azonosítja   magát, de  eléggé   túlzás   lenne   azt feltételezni, hogy mindenki, aki ugyanazt a kifejezést használja, egyformán beteg. Mégis, nekünk, palesztinoknak   és   szövetségeseknek   fel kell ismernünk, hogy   mivel   a   "folyótól   a   tengerig"   egy földrajzi területre utal, nem pedig egy politikai vízióra, a mi felelősségünk tisztázni, hogy pontosan mit is szeretnénk, hogy ott történjen.

Egy demokratikus állam: egy százéves vízió

A brit megszállás alatt élő palesztinok azt akarták, amit minden más gyarmatosított társadalom a világon: Saját független államot, az egész földjükön - "a folyótól a tengerig". Palesztina helyzete azonban kivételes   volt, mivel  az Egyesült  Királyság  az  őslakosok politikai  felhatalmazása  nélkül, idegenek tömeges bevándorlását idézte elő.

Ennek célja egyértelmű volt: "valami gyarmati dolog" volt, hogy Herzlt idézzem, aki egy "zsidó állam" létrehozását képzelte el egy olyan földön, amelynek őslakosait "a határon túlra" küldték volna. Más szóval, rosszabb esetben népirtás, jobb esetben etnikai tisztogatás, a folyótól a tengerig.

Hogyan   reagáltak   akkor   a   palesztinok?   Természetesen   elutasították   a gyarmatosítást   -   de   mit jelentett ez az idegenek számára, akik ott voltak?

Figyelemre méltó módon, és összhangban az örmény, cirkeszi, zsidó, kurd és más menekültek befogadásának arab palesztin hagyományával, amit a   palesztin   vezetés 1919-ben   a   Király-Daru   Bizottság   számára   javasolt,   ez volt: "egy   állam   minden polgára számára". Az 1919 és 1928 közötti hét palesztinai arab kongresszus határozatai, az 1930-as években   a   brit   mandátumhoz   és   a   Népszövetséghez   intézett   petíciók,   az   1939-es Szent   Jakab Kerekasztal-tárgyalásokon,   az   1946-os   Angol-Amerikai   Bizottságban   és az   ENSZ   Palesztinával foglalkozó   különbizottságában   1947-ben   megfogalmazott álláspontok   mind ugyanannak a demokratikus palesztin államnak a változatait javasolták, a folyótól a tengerig.

Még   figyelemreméltóbb,   hogy   ezen   még   a   Nakba   sem   változtatott.   A   Palesztin Felszabadítási Szervezet 1964-es Palesztin Nemzeti Chartája kifejezetten kimondta, hogy "a palesztin származású zsidók   palesztinoknak   tekintendők,   ha   hajlandók   békésen   és egymáshoz hűségesen   élni   Palesztinában". Az egyetlen dolog, ami a teljes körű palesztin állampolgárság megszerzésének útjába állhatna, az annak elutasítása lenne. Az 1968-as felülvizsgált charta még ezt a feltételt is elhagyta, és egyszerűen csak annyit mondott, hogy "azok a zsidók, akik a cionista invázió kezdetéig normálisan Palesztinában éltek, palesztinoknak tekintendők". A PFSZ fő frakciói tovább pontosították egy ilyen állam jellegét, amely "világi és demokratikus" lenne. Szöges ellentétben a gyarmatosítók politikai tervével, amely az őslakosok   földjeikről   való   elűzésére   irányult,  az   őslakos   palesztinok felajánlották   az idegeneknek,   hogy   a   folyó   és   a   tenger   között   nem   telepesek, hanem   állampolgárok maradhatnak.

Végül ez a politikai vízió egy befogadó, szekuláris, demokratikus Palesztináról elhalványult, mivel a palesztin "vezetők" engedtek a cionizmus alapvetően rasszista állításának, miszerint a "palesztin" és a "zsidó" kölcsönösen kizárja egymást, aminek logikus következménye az lenne, hogy a folyó és a tenger közötti földet identitárius alapon fel kellene osztani.

Mi a helyzet ma - és mit lehet tenni?

Egy 2023. márciusi közvélemény-kutatás az 1967-es palesztin területeken azt mutatta, hogy "28% támogatta a   kétállami  megoldás feladását és a  palesztinok  és izraeliek   egyállami megoldásának elfogadását".   Ez   nem   azt   jelenti,   hogy   72%   támogatta   a   kétállami javaslatot   (csak   29%)   -   a legtöbben   egyszerűen   eltévedtek,   és   úgy   döntöttek, hogy határozott   cél   nélkül   folytatják   a felszabadító harcot. felszabadító harcot. Mégis, 0% beszélt arról, hogy embereket dobnak a tengerbe. Eközben az 1948-as palesztin területeken végzett közvélemény-kutatások  azt mutatták, hogy az izraeli zsidók közel fele akarta "kiűzni vagy áthelyezni az arabokat Izraelből", míg az izraeli állampolgársággal rendelkező palesztinok  0%-a  ismét   ugyanezt   akarta   tenni   a   zsidókkal.   Az  Egy   Demokratikus Állam Kezdeményezés  (ODS) nemrégiben  kiadott  "Nyílt   levél   zsidó  szövetségeseinknek",   amely   kifejezetten   a telepesek kolóniájának felszámolására és egy befogadó, szekuláris, demokratikus palesztin állam létrehozására szólít fel minden polgára számára, néhány nap alatt 14.000 palesztin aláírást gyűjtött össze. A cionisták állítása, miszerint a palesztinok a folyó és a tenger között a zsidók népirtását akarják, inkább saját vágyaik kivetítése, mint a palesztinoké.

Azáltal,   hogy   elutasítja   az   identitás   fegyverré   tételét,  a   "zsidó   államból"   az  összes polgár államává való átmenet víziója a cionizmus alapvető ellentéte. Valójában erkölcsi fölénye az egyik legerősebb pontja, és minden bizonnyal ez az egyik oka annak, hogy milliók vonultak az utcára Palesztina támogatására, míg Izraelért csak néhány ezren tették ugyanezt (még akkor is, ha fizettek érte). Hogy szeretett Miko Peledünket idézzem: "Az igazságosságra való felhívás mindezekben a hatalmas  protextákban   nagyon   világos:   Izrael   államnak   - nem   Izrael   népének!   - mennie   kell.   A 'szabad Palesztina' egy szabad, demokratikus Palesztinát jelent az egész történelmi Palesztinán".

A narratíva visszaszerzése és a megoldás köré összpontosítása megvédi a palesztinokat attól, hogy a két   államra   vonatkozó   javaslathoz   hasonló   defetista,   szektás diskurzusba essenek. Ez fogja megkülönböztetni az igazi szövetségeseinket a hamis szövetségeseinktől. Azzal pedig, hogy leleplezi a cionizmus hazugságát, miszerint a zsidó identitással van bajunk, nem pedig a telepes gyarmati projekttel,   lejáratja   azt,   megnehezíti   a   politikusok számára,   hogy   mellé   álljanak,   még   inkább befolyásolja a közvéleményt, és a mi oldalunkra állítja az őszinte szívű izraelieket. 

Ön személyesen is részt vehet ebben, akár úgy, hogy személyes politikai diskurzusában megemlíti ezt a víziót, akár úgy, hogy a felvonulásokon való részvétel során széles körben használja az "Egy demokratikus állam" vizuális megjelenítését, akár úgy, hogy részt vesz az erre irányuló szervezett erőfeszítésekben.

Az aktivistáknak, akik olyan területeken szerveznek tüntetéseket, amelyek a "Folyótól a tengerig" kifejezést népirtásnak tekintik, saját maguknak kell eldönteniük, hogy utalnak-e a földrajzi területre vagy sem, és ha igen, milyen kifejezéseket használnak. Ami azonban ennél is fontosabb,  hogy hangosan beszéljünk arról, hogy mit szeretnénk látni, nemcsak a folyó és a tenger között, hanem még azon túl is: átmenetet a gyarmatosításból és az identitás fegyverré tételéből a demokráciába.

Forràs: Egy   Demokratikus   Állam Kezdeményezés  (ODS)