Fiatal barátaink figyelmébe

PAUL LE BLANC

KIK AZOK A SZOCIALISTÁK?

(megjelent: Eszmélet 47. sz. 2000 JÚLIUS 1. http://eszmelet.hu/paul_le_blanc-kik-azok-a-szocialistak/ )

Egy olvasónk nemrégiben ezt írta: “Egyértelműen támogatom A szocializmus alapjai című sorozat folytatását, de azoknak a kifejezéseknek a tisztázásával kezdeném, amelyekkel a különféle baloldali csoportosulások Amerikában és másutt önmagukat definiálják, úgymint szocialista, szociáldemokrata, kommunista, forradalmi szocialista, és vajon a IV. Internacionálét támogató trockistáknak miért tetszik jobban a ‘forradalmi szocialista’ elnevezés, és mi a különbség az önmagukat marxistának minõsítő csoportok között, de a bármelyikük által kiadott propaganda-, illetve elméleti anyag is elemzést érdemelne, ideértve a Labor Standard-et is.”

Milyen igaz. Kik is a szocialisták, és hogyan lehet megkülönböztetni a mintegy 31 különböző “ízű” marxistát és az 57-féle szocialistát egymástól, és miben tér el a szocialista a szociáldemokratától, a kommunista a trockistától? De miért érdekes ez? Hogy mindezekre a kérdésekre egyetlen cikken belül adhassunk választ, a szokásosnál terjedelmesebbnek kell lennünk. De talán megéri ez az egyszeri kivétel.

Miért érdekes ez?

Egy korábbi cikkünkben a kapitalizmus természetét tárgyaltuk. Egy hihetetlenül erőteljes, nagyban kreatív és fokozottan romboló hatású gazdasági rendszerét, amely a keveseknek kijutó gazdagságot és hatalmat a sokak kárán állítja elő. Egy embertelen, erkölcstelen és antidemokratikus gazdasági formáét, amely azzal fenyeget, hogy elpusztítja a bolygót, melyen élünk.

Egy másik cikkünkben azzal a ténnyel foglalkoztunk, hogy az emberi természet képes egy emberségesebb és demokratikus társadalmat támogatni, és hogy csak egy efféle társadalomban tudna alapvető hajlamainak – úgymint kreativitás, közösségi lét és szabadság – eleget tenni.

Egy harmadik írásunk a munkásosztályról szólt, arról a többségi osztályról, amelyet a kapitalizmus hozott létre, és amely ennek megfelelően a kapitalista gazdaságban az alkotás és a termelékenység forrását jelenti. Megállapítottuk, hogy ez a munkásosztály az a hatalommal bíró és kreatív erő, amelynek megvan az igénye és képessége a kapitalizmus trónfosztására, és helyébe egy humánus és demokratikus gazdaság bevezetésére, amit mi szocializmusnak nevezünk.

Ha mindezek igazak, akkor ezek külön-külön minden ember számára, gyermekeinknek és az eljövendő nemzedékeknek is fontosak. Olyannyira azok, hogy nélkülük lehetetlen meghatározni, mit is jelent az, “emberi”, mi, illetve mi lehetne az emberi lét feltétele, és egyáltalán, mi életünk értelme. Sokan, akik ezekről a kérdésekről ebben a felfogásban gondolkodnak, természetszerűleg jutnak arra a következtetésre, hogy a munkásosztály számára nagyszerű volna a szocializmust kivívni.

A hosszú távú osztályérdekek tudatosítása

Csakhogy a valóság nem ilyen egyszerű. A munkásosztály számtalan különböző embert tömörít magába, akik közül sokan nem ezt a felfogást követik. (A korai, még a cárizmus idejének oroszországi munkásmozgalmában azokat a gyári és más dolgozókat, akik annak idején ezt a felfogást vallották, “öntudatos munkásoknak” nevezték.) Tehát a kérdés a következő: ki segíti majd elő ennek a tudatosságnak a munkásosztályon belüli terjedését, továbbá: miként fogják azok a bizonyos “öntudatosak” előidézni a számunkra szükséges változásokat?

Nyilván a már jelenleg szocialisták lesznek azok, akik hozzájárulnak majd ennek a tudatosságnak az elterjedéséhez munkatársaik, barátaik, családtagjaik, ismerőseik stb. körében. És ugyancsak a szocialisták fognak – remélhetően – előállni azzal a tervvel, mely alkalmas lesz a szocializmus ügyén lendíteni. Hogy mennyire meggyőzőek, értelmesek és tájékozottak, mennyire józan gondolkodásúak, mindez sokat számít abban, hogy mekkora hatásfokkal tudnak majd a szocializmus megteremtésében közreműködni.

Nem meglepő, hogy a szocializmus jellegéről és létrehozásának módjáról eltérőek a vélemények. Nem elégedhetünk meg a puszta csatlakozással egy olyan személyhez, aki a szocializmus mellett szónokol. Bizonyos, feltételezetten a szocializmushoz vezető ösvények valójában nem tartanak sehová, míg mások esetleg nem is a szocializmust célozzák, hanem valami olyasmit, ahová nem is kívánkozunk.

A szocialista gondolkodásnak és politikának ugyancsak megvoltak a maga eltérő “iskolái” és irányzatai. Némely szocialisták az 1880-as évtized elején (ezek később az “utópista szocialisták” címkét kapták) kidolgozták a tökéletes társadalom részletes tervét. Ezt követően befolyásos, gazdag és hatalommal rendelkező személyeket igyekeztek rávenni ennek a tökéletes társadalomnak a létrehozására. Vagy arra próbáltak meg néhány értelmiségit rábeszélni, hogy kisebb csoportjaikkal alkossanak szocialista közösségi modelleket, és ezáltal mutassák be, meny–nyivel jobb lesz a szocializmusban. Azt remélték, hogy ettől egyre több ember válik majd szocialistává. Egy-két esetben abban reménykedtek, hogy egy erőszakos politikai merénylet révén valahogy magukhoz tudják ragadni a politikai hatalmat, és jó értelemben vett diktatúrát alakíthatnak ki, amely aztán afelé tereli (vagy kényszeríti) az embereket, hogy valamiféle “szocialista tökéletesség” eszményei szerint éljenek.

A szocialisták és Marx

Amikor Karl Marx és barátja, Friedrich Engels csatlakozott a szocialista mozgalomhoz az 1840-es években, mindketten kétségbe vonták, hogy a szocializmus varázsütésszerűen, vagy elitista, illetve autoriter módszerekkel volna elérhető. Legfőképpen amellett kardoskodtak, hogy a szocializmusnak a valóság és az emberi társadalom tényleges működésének felkészült és kritikus megközelítésén kell alapulnia. A szocializmusból csak akkor válhat igazi lehetőség – vélekedtek –, ha szervesen fakad a történelmi, gazdasági, társadalmi és kulturális talaj valóságos mozgásából.

Ezért ragaszkodtak ahhoz, amit maguk tudományos szocializmusnak neveztek. (Még napjaink nem marxista vagy nem szocialista kutatóira és értelmiségére is hatással van mindaz, amit Marx a filozófiához, a történettudományhoz, a közgazdaságtanhoz, a szociológiához, az életmódtörténethez és a politikatudományhoz hozzátett.) Marx szocializmus-felfogásának középpontjában az a másik kulcsgondolat állt, hogy a szocializmusnak demokratikusnak kell lennie: ez a nép uralmát jelenti, tehát a szocializmust olyan emberek tudják kivívni, akik az önfejlesztés valamelyik formáját választják, ami végül politikai és gazdasági önkormányzathoz vezet.

Marx úgy érzékelte, hogy a társadalomban élő emberek többsége a munkásosztály részévé válik. A szocializmus – érvelt – csak a munkásosztály önfelszabadítása révén születhet meg, ha a munkások öntudatra ébrednek, létrehozzák új szervezeteiket, ha megvívják saját csatáikat, hogy megnyerjék a demokráciáért folytatott háborút, ha mind a kormányzati, mind a gazdasági irányítást kezükbe veszik. A munkahelyi körülmények javításához célravezetőnek tartotta a munkások szakszervezetekbe tömörülését. Engelssel együtt ugyancsak célravezetőnek találták, ha a munkások politikai és társadalmi mozgalmakba tömörülnek a reformok (kedvező változások) kikényszerítéséhez, mint amilyen a napi munkaidő csökkentése, a minimálbér megállapítása, a gyerekmunka beszüntetése, a közoktatás bevezetése, a választójog kiterjesztése minden nagykorú állampolgárra stb. Azt javasolták, a munkásosztály tagjainak legyen saját önálló munkáspártja, hogy ezeket a reformokat eredményesebben tudják kikényszeríteni, végső soron hogy politikai hatalmat szerezzenek.

Ami azt illeti, a munkásosztály efféle szakszervezet-szerű szerveződései, a reformküzdelmek és a munkáspárti erőfeszítések kibontakozóban voltak az 1840-es és 1880-as évek kapitalista társadalmán belül, ezért aztán Marx nézetei nagy hatást gyakoroltak a munkásmozgalomra, és számos munkásosztálybeli aktivista úgy látta, hogy ezekben törekvéseik értelmes célja ölt testet. Azt a tényt, hogy a munkásosztállyal szemben a tőkések sokszor lépnek fel az erőszak eszközével, hogy gazdasági erejükkel a kormányt és a politikai folyamatokat ugyancsak a munkások ellen irányítják, nos, mindezt Marx és Engels előre megjósolta.

Arra is felhívták a figyelmet, hogy a munkások mozgalma – még a viszonylag nyugalmas politikai fejlődés szakaszaiban is – elkerülhetetlenül forradalmi jellegűnek tűnik, mert ha az lenne a látszat, hogy a munkások békés és legális úton is megnyerhetik a demokráciáért folytatott csatát, a tőkések máris erőszakot alkalmaznának gazdagságuk és hatalmuk védelmében. Ha viszont a munkások résen vannak, összetartanak, és lankadatlanul harcolnak a jogaikért, esélyesek lesznek a győzelemre.

Röviden szólva Marx szocializmusa demokratikus, a munkásosztályra épülő, forradalmi szocializmus.

Szocializmus – kommunizmus

Sokan és gyakran megkérdezik: mi a különbség a szocializmus és a kommunizmus között? A válasz így hangzik: valamikor régen bizony nem volt köztük különbség – két eltérő szóval illették ugyanazt a jelenséget. Marx és Engels első népszerű politikai röpiratuknak azért adták a Kommunista kiáltvány címet, hogy nézeteiket elhatárolják az utópista szocialistákéitól. Engels később írt egy másik népszerű pamfletet Utópista és tudományos szocializmus címmel, melyben Marxot és önmagát szocialistának nevezte. Tulajdonképpen az a helyzet, hogy mivel a Marx hatása alatt álló munkásosztály-beli szocialisták lényegi kapcsolatot érzékeltek szocializmus és demokrácia között, ezért a “szocialista” és a “szociáldemokrata” kifejezéseket ugyancsak szinonímaként használták.

Ezek között a szocialisták vagy szociáldemokraták között azonban az 1890-es évek vége, az 1900-as évek eleje táján súlyos nézeteltérések kezdtek kialakulni. Abban mindannyian egyetértettek, hogy először reformokat kell kiharcolni, a munkásosztály csak ez után veheti át a hatalmat. Csakhogy míg néhányan kitartottak Marx mellett abban, hogy a munkásosztály hatalomra kerülése csak forradalmi úton lehetséges, addig mások erről másképp vélekedtek. Azt hangoztatták, hogy a forradalom nem szükségszerű – ha a munkásmozgalom folyamatosan ki tudja vívni a reformokat, úgy a békés és fokozatos átalakítások révén képes lesz megszüntetni a kapitalizmus ártalmait, és ez elvezet a szocializmus evolúciójához.

A fokozatosságnak ezek a visszafogott hívei lettek aztán a reformisták, nevükben is elkülönülve a forradalmi szocialistáktól. A reformisták inkább hajlottak a megállapodásra, a kompromisszumokra a tőkésekkel, illetve a kapitalizmus-párti politikusokkal. Ez olyannyira így volt, hogy amikor 1914-ben kitört az I. világháború, országaikban szívesen támogatták a tőkések háborús céljait. Akik kitartottak forradalmi szocialista hitvallásuk mellett, ellenezték ezt a háborút, és azt hangoztatták, hogy ez a gyilkos szembenállás csak a kapitalistáknak előnyös, de a munkásosztály kárán.

Az orosz birodalom némely forradalmi szocialistája, V.I. Lenin és Lev Trockij mögött felsorakozva élére állt annak a munkás- és parasztforradalomnak, mely elűzte a cárt, és 1917-ben megalapította a munkásköztársaságot. Arra hívták fel a világ szocialistáit és munkásait, hogy kövessék példájukat. Minthogy a “szociáldemokrata”, sőt magát a “szocialista” szót is eltorzították a reformisták, a forradalmiak a kommunista név mellett döntöttek. 1917 után a szociáldemokrata reformszocialistát jelentett, megkülönböztetve azt ezáltal a forradalmi szocialistától.

Sajnos más országban nem zajlott le sikeres forradalom. Az orosz forradalom magára maradt, kegyetlen inváziók, gazdasági blokádok és véres polgárháború sújtotta, aminek az lett a következménye, hogy a kommunista kormány olyan sürgősségi intézkedéseket kényszerült bevezetni, melyek korlátozták a demokráciát. Ezek az antidemokratikus korlátozások folyamatossá váltak, így aztán az újonnan létrejött országot (végül Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége néven) a munkásosztály demokráciája helyett a Kommunista Párt diktatúrája uralta.

Az oroszországi és nemzetközi kommunizmus bürokratizálódása

A kapitalisták szerepét a gazdasági irányításban a Kommunista Párt új főtitkárának, J.V. Sztálinnak a vezénylete alatt a bürokraták vették át. Halála előtt a befolyásos, de súlyos beteg Lenin kísérletet tett arra, hogy valamilyen formában helyreállítsa a munkásosztály demokráciáját, és Sztálint elmozdítsa. Miután Lenin meghalt, a sztálinista diktatúra ellen Trockij megszervezte az úgynevezett baloldali ellenzéket, de Sztálin erősebbnek bizonyult. Miközben azt hangoztatta, hogy Lenin legjobb tanítványa, elérte, hogy a kommunizmus egyet jelentsen a véres antidemokratizmussal. Sztálin és elvtársai azáltal is erősítették a szocializmus antidemokratikus jellegét, hogy kizárólag állami tulajdonban, a gazdaságnak csakis állami irányításában gondolkoztak, “a nép érdekében”, de anélkül, hogy ezt a többségi munkásosztály demokratikusan ellenőrizhette volna.

Más országok kommunista pártjai – Sztálin vezetési módszereit követve – hagyományosan forradalmi marxista–leninista retorikájukat sztálinista elgondolásokkal és intézkedésekkel ötvözték, így aztán amikor a II. világháború után Kelet-Európában, Kínában és másutt ezek kerültek hatalomra, országaik politikai és gazdasági élete kiáltóan antidemokratikussá vált. Néhányan ugyanakkor élesen elválasztják egymástól a szocializmus és a kommunizmus fogalmát. Nemcsak a reformista szociáldemokraták, de olykor azok is, akik hűségesek a Marx, Lenin és Trockij nevéhez fűződő eszmékhez, szocialistának aposztrofálják magukat – ámbár ez utóbbiak forradalmi szocialistának tekintik csoportjukat.

A forradalmi szocializmus

A forradalmi szocializmus tanításának követőit a sztálinisták és a szociáldemokraták gyakran illették a “trockista” jelzővel. Ezzel szemben azok, akik önmagukat forradalmi szocialistáknak tartják, nem feltétlenül Lev Trockij követői, ugyanakkor Trockij minden követője nyilván forradalmi szocialistának nevezi magát. (Néhányan úgy tartjuk, hogy Trockij képviselte a legkövetkezetesebben és a legkoherensebb módon a forradalmi szocializmus eszméjét, és az ő különböző országbeli hívei hozták létre a IV. Internacionálé nemzetközi szervezetét.)

E három áramlat – reformszocialista, sztálinista és forradalmi szocialista – mindegyike mást-mást ért szocializmuson, és eléréséről is eltérően vélekednek.

A reformisták kitűzött céljaikat annyira fokozatosan gondolták megközelíteni, hogy néha rászolgáltak a “slowcialista”¹ névre, és olyan lényeges kérdésekben voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a tőkésekkel, hogy az már-már a szocializmusról való teljes lemondást sugallta. Készségük a “népuralom” gazdasági bevezetésének késleltetésére kétségeket ébreszt a politikai demokrácia mellett hangoztatott elkötelezettségük iránt.

A sztálinisták – és még sokan mások, akikre a sztálini tradíció egészen az 1990-es évekig hatással tudott maradni – enyhén szólva szintén ellentmondásosan viszonyulnak a demokráciához. A szocializmusnak általuk megtestesített formája oly csekély támogatást élvezett, hogy csak egy-két évtizedig tudott fennmaradni.

A forradalmi szocialisták – akik akár a reformer, akár a sztálini platformról kívántak egyszerűen elmozdulni, vagy akikre Trockij konkrét elgondolásai voltak hatással – ennél többre törekedtek. Úgy tűnik, a Kommunista kiáltványban megfogalmazott utat igyekeztek járni.

Ám néha áldozatul estek annak a politikai kórnak, melyben a csoport felfuvalkodott tagjainak (vagy vezetőinek) véleménye mint sajátos kisebbségi gondolkodásmód jelentkezett. Az úgynevezett “forradalmi” csoport egyedi nyelvezete és tevékenysége egyre valóságosabbá és fontosabbá vált, miközben a munkásosztály tagjainak tényleges élete és küzdelmei kezdtek a háttérbe szorulni. Az önmagukat forradalminak kikiáltó különféle csoportosulások arra vesztegették az időt, hogy egymást sértegessék, ahelyett, hogy a munkásosztályt komolyan támogatták volna jogai védelmében.

Akadtak azért olyan csoportok, illetve egyének is, akik többre vitték. Az, hogy valakire a “szocialista” a “szociáldemokrata” vagy a “forradalmi szocialista” címkét aggatják, nem sokat számít. Minden esetben csak az lehet a kérdés, az illető személy vagy csoport hozzájárult-e ahhoz, hogy a munkásosztály javítson körülményein, hogy “a demokráciáért vívott küzdelmet megnyerje”.

Trockij sokszor határvonalat húzott azok közé, akik forradalminak minősítették magukat (és ezt marxi kifejezésekkel próbálták igazolni), és azok közé, akik ténylegesen a forradalmi marxista elmélethez folyamodtak, hogy segítségével a forradalmi változás irányába vivő mozzanatokat idézzenek elő.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzet

1 Lefordíthatatlan szójáték. Angolul slow annyit tesz: lassú. A fordító.

Sztálin és a proletárforradalom

Forrás: Eszmélet 27. évf. 107. sz. (2015. ősz)

JULIEN PAPP Forradalom vagy szovjetizáció? Magyarország a II. világháború után (1944. szeptember – 1947. szeptember) részlet

130-104. old.

A Sztálinnak tulajdonított és sokat hangoztatott terjeszkedési politikát és forradalmi terveket ezidáig semmilyen jelentős dokumentum nem bizonyította. Röviden azt lehet mondani, hogy a témának szentelt tengernyi irodalom a szovjetológia főként „logikai” konstrukciókból álló téziseinek gyüjteménye. 

Amint az a kor kvalifikált történészeinek munkákból kitűnik (29), a tényekhez legközelebb az áll, hogy a szovjet diktátor nyugati szövetségeseihez idomulva, egy-egy adott helyzetnek megfelelően alakította ki politikáját, legtöbbször reakcióként ez utóbbiak magatartására és kezdeményezéseire. Mindenesetre Sztálinnak 1945 után olyan szándékokat tulajdonítani, mint a „bolsevizálás”, az ennek szinonimájaként használt „szovjetizálás” és a forradalom európai kiterjesztése, ellentmondásoktól terhes feltételezés. 

E felfogás eleve nem ismeri a Szovjetunióban az 1920-as években lezajlott politikai viták jelentőségét, nem veszi figyelembe a bolsevizmust elpusztító moszkvai pereket, az Internacionalé VII. Kongresszusát, majd a Komintern feloszlatását, és egyáltalán a „szocializmus egy országban” elvének meghirdetését az 1920-as évek nagy vitáit követően, ami a nemzetközi munkásmozgalmat alapvetően (strukturálisan) az „elárult forradalomból” kinőtt társadalmi rétegek igényeihez és a Szovjetunió nemzeti érdekeihez igazította. Mivel 1990-nel bezárólag a Szovjetunió és a sztálinizmus története egyetlen „korpuszt”, zárt rendszert képez, nem követjük el a teleológia módszertani hibáját, ha emlékeztetünk arra, hogy Sztálin forradalmi ellenzéke szerint a sztálinizmus „génjében hordozta” a tőkés rendszer visszaállítását; ez volt az 1920-as évek bolsevik vitáinak epicentruma. 1990-nel a kör bezárult, igazolva mintegy a bolsevik ellenzék érveit és előrelátásait. A „menetrend” fogalma tehát, (30) még idézőjelben is, nemcsak történelmietlen, de 360 fokos tévedés: ha egyáltalán volt „menetrend”, azt egyszerre kondíconálta a „dolgok ereje”, s határozták meg az emberi és társadalmi akaratok, illetve véletlenek (röviden: ezek képezik a történelem „nyersanyagát”, és nem az isteni gondviselés szerinti predesztináció); a „célállomás” azonban nem a forradalmi terjeszkedés, hanem a tőkés rendszer restaurációja lett. 

Még ha vitathatatlan is Sztálin cinizmusa, helyénvalóbb tehát dokumentált nyilatkozatait és elszólásait idézni. A legismertebb bizonyára a ’30-as években egy külföldi vendégnek tett kijelentése, miszerint a világforradalom kirobbantása soha sem állt szándékában: „komikus, vagy ha tetszik, tragikomikus félreértésről van szó” – mondotta.(31) Egy másik alkalom: találkozásukkor, 1944. október 14-én Churchill felvetette, hjogy a kis európai országok mennyire meg vannak rémülve a bolsevik forradalomtól, s emlékeztetett arra, hogy „1919-1920-ban az egész világ (azaz a tőkés világ) rettegett a világforradadalomtól.” Amire Sztálin kapásból azt felelte, hogy „a világ nem fog rettegni. A Szovjetuniónak nem áll szándékában bolsevik forradalmakat csinálni Európában.”(32) És a vérbe fojtott (kommunista és nem kommunista) görög ellenállás bizonyította, hogy Sztálin kijelentése távol állt a cinikus hazudozástól. A Moszkvába emigrált francia kommunista párt vezetőjét, Maurice Thorez-t is azért adta ki 1944 decemberében de Gaullenak, hogy leszerelje a forradalomba torkolló francia ellenállást, kiváltva a kommunista és nem kommunista ellenállási mozgalmak országos méretű felháborodását. Idézzük még a Titó vezette jugoszláv delegáció 1945 áprilisi látogatását: „Manapság a szocializmus lehetséges még az angol monarchiában is. Sehol nincs szükség forradalomra”,(33) erősítette meg szándékát Sztálin (aki egyébként – minden látszat szerint – temperamentumánál és szeminarista neveltetésénél fogva jobban érezte magát konzervatív és a szeszes italt jól bíró személyek társaságában, mint a világforradalom megszállottjaiéban). A moszkvai perekkel szinte egy időben meghirdetett népfrontpolitika nem a forradalmi nemzetköziségre, hanem a szovjet állam védelmére vonatkozott. Jóllehet a III. Internacionálé történetében elrettentő példa volt a nacionalista Csang Kaj-sekkel való paktálás – ami a kínai kommunistákat a Kuomintang túszává tette, és 1927-ben legalább félmillió munkás és paraszt legyilkolásával végződött (34) –, a sztálinista politika szerint, a Szovjetuniót fenyegető egyre nagyobb veszély miatt el kellett söpörni azokat, akik a legkisebb mértékben is kétségbe vonták a polgári pártokkal való együttműködés helyességét. A népfrontpolitikát „csak új emberekkel lehet[ett] megcsinálni a KMP-ben is”, amint azt Kun Béla biográfusa írja „a vádak tendenciózus csoportosítása” kapcsán.(35) Meg kellett tehát tisztítani az Internacionalét a bolsevizmus által „kompromittált” vezetőktől, és előtérbe állítani az új kurzus elfogadására hajlamosakat.

29. V.ö. Krausz Tamás: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? Századok, 2014. 148. évf. 1. sz., 201–227. http://www.szazadok. hu/2014/pdf/2014.pdf

30. Ez Ungváry idézett tanulmányának egyik leitmotivuma

31. Pravda, 1936. március 5. Idézi Issac Deutscher: Staline. Paris, Éditions Gallimard, 1953. 507.

32. Jean-Jacques Marie: Staline. Paris, Fayard, 2001, 695.

33. M. Đjilas, i.m. 152.

34. Pierre Broué: Histoire de l’Internationale communiste, 1919–1943. Paris, Fayard, 1997. 440.

35. Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Budapest, Kossuth Kiadó, 1979. 378.

Anarchista-Kommunisták előadás szövegvázlata

Tézisek a migrációról 

1./ Jelenleg a világ legnagyobb részén uralkodó termelési mód a kapitalizmus. A tőkés termelési módban a társadalmi termelés domináns formája a tőkés módon folytatott árutermelés, amelynél: 1. a termelők tömege el van választva a termelés feltételeitől (legelsősorban a földtől), 2. ezek a termelők bérmunkásként dolgoznak a termelőeszközök birtokosainak (termelőeszközökkel nem rendelkezvén munkaerejük áruba bocsátásából élnek). 3. A termelők újratermeléséhez szükséges munkamennyiség kevesebb, mint az általuk elvégzett munkamennyiség, így termelésük saját munkabérükön felül értéktöbbletet is szolgáltat. A tőkés termelési mód alapja tehát a munkásosztály munkaerejének a burzsoázia általi megvásárlása és a termelési folyamat során való felhasználása, az így létrehozott értéktöbblet elsajátítása és végső soron profit realizálása a tőke végtelenig menő bővített újratermelése érdekében. 

2./ Az egyes tőkések e folyamat során konkurrálnak egymással, mivel a piacok, alapanyagok, termelőeszközök nem állnak rendelkezésre korlátlan mennyiségben, és mindannyian a saját tulajdonukban lévő tőke megtartásában, gyarapításában érdekeltek. Ebben, a domináns piaci pozíciók megszerzéséért és egyáltalán saját tőkéjük bővített újratermeléséért folytatott küzdelemben arra törekszenek, hogy termelési költségeiket minél inkább lecsökkentsék. Ennek számos eszköze létezik, melyek közül az egyik, hogy igyekeznek leszorítani a termelési folyamat során felhasznált élőmunka mennyiségét és árát. A termelésben szükséges munkaerő mennyiségének csökkentését a folyamatos technikai fejlesztésekkel tudják elérni, míg a munkaerő árát a bérek csökkentésével és/vagy a munka intenzitásának a növelésével képesek lenyomni. 

3./ A tőkések közötti konkurrenciaharc tehát ahhoz vezet, hogy a munkásosztály egyre nagyobb tömegei válnak teljesen feleslegessé a kapitalizmus számára vagy dolgoznak egyre kevesebb bérért egyre többet. Ez a folyamat szüli a tömeges pauperizációt és a munkásosztály még dolgozó szektorainak a növekvő elnyomorodását. Az egyes tőkések ugyanakkor nem csak piaci pozíciókért, hanem területekért, nyersanyagokért, természeti erőforrásokért is versengenek, ez a verseny pedig folyamatosan kisebb-nagyobb kiterjedésű imperialista háborúkban ölt testet, melyek szintén a munkásosztályt sújtják elsősorban (megjegyezzük, hogy háborúk természetesen más okokból is folynak – pl. egy-egy proletárfelkelés pacifikálása érdekében –, de azokért is a tőkés rendszer normál működése felelős). 

4./ A migráció a kapitalizmus terméke: mivel a munkásosztály osztályalapú szerveződés híján számos országban a legkevésbé sem képes fellépni a tőkés termelési mód által kitermelt tömeges pauperizációval, a növekvő elnyomorodással és az imperialista háborúk okozta pusztítással szemben, egyes csoportjai a túlélés érdekében tömegével hagyják el korábbi lakóhelyüket (a kapitalizmus történetében korántsem először). 

5./ Mivel a tőkés termelési módból nem iktatható ki az élőmunka mennyiségének és árának csökkentésére irányuló törekvés, sem pedig az egyes tőkések közötti konkurrenciaharc, a kapitalizmus állandóan újratermeli azokat a társadalmi jelenségeket – pauperizáció, a munkásosztály életkörülményeinek romlása, háborúk –, amelyek a migráció hátterében állnak. A kapitalizmus folyamatos túltermelési válsággal küzd, egyre nehezebben képes a megtermelt áruk után a profitot realizálni, és új, eddig ki nem aknázott piacokat sem tud bekapcsolni a tőke körforgásába, így a „migrációs válságot” szükségszerűen képtelen megoldani. 

6./ Ha a kapitalizmus megoldani nem is képes a tömeges migráció problémáját, válasza azért van a kialakult helyzetre: több hadihajó az Égei-tengeren, szögesdrót kerítések szerte Európában, a rendőri, katonai jelenlét megerősítése a határokon, a megfelelő képzettséggel rendelkező migránsok leválogatása és letelepítése Németországban, a menekülttáboroknak nevezett nyomortanyák bővítése Törökországban, intenzívebb bombázás Szíriában. És a legújabb fejlemény: a burzsoázia (a keleti és nyugati egyaránt) immár elismeri, hogy háborút visel az „iszlám fundementalizmussal” szemben. Ez a háború úgyszintén annak a tőkés káosznak a következménye, melyet mérhetetlen tőkeéhségük idézett elő. Éppen ezért merő bohózat, amikor elhűlnek a felvilágosult Európa állampolgárai, burzsoái, ha Európa utcáin vér folyik: belek, kezek, inak szakadnak az iszlamista terrortámadások során. 

7./ A szétbombázott afgán kunyhókból, szíriai és iraki városrészekből, falvakból, és persze mindazokból az országokból, ahol a kapitalizmus egyelőre ”csak” a nyomor, a pauperizáció révén szedi áldozatait, a munkásosztálybeliek egyre nagyobb tömegei áramlanak Európába és afelé. Ahonnét az előbbiek menekülnek, ott véres mészárlás folyik, az adott térségben gyilkolássza egymást az elnyomott tömegek hada – atomizált és elidegenedett társadalmi létük automatikusan életre kelti és kiélezi etnikai, vallási, kulturális megosztottságaikat. Pedig nem keresztények és muszlimok, zsidó és arab prolik között húzódnak a valóságos ellentétek, hanem a különböző tőkés érdekek mentén, nagytőkések és imperialista hatalmak vetélkednek egymással nemzetállami illetve magánérdekek mentén. 

8./ A háborúk, a nyomor és a romló életkörülmények elől menekülő embertömeg hatalmas társadalmi feszültségeket gerjeszt az európai munkásosztály egy részének körében. A munkások attól tartanak, hogy az olcsó munkaerő leszorítja a béreket, illetve, hogy a kiéleződő konkurrenciaharcban elveszítik munkájukat, ezért erősödik körükben a nacionalizmus, az idegengyűlölet, az iszlamofóbia, amire persze a burzsoázia is ráerősít kommunikációjával, intézkedéseivel. Sokan át vannak itatva a burzsoázia egyes szektorai által terjesztett ideológiával, miszerint elkezdődött a civilizációk összecsapása, ami már magának az európai keresztény kultúrának a megsemmisülésével fenyeget. A terrorcselekmények szintén a nacionalizmus és az ideológiai-vallási tébolyok térnyerésének kedveznek (ugyanakkor ez a bezárkózás a neoliberális, humanista badszmeg jancsikat nagyon elkeseríti, hisz hova lesz így a tőke és a munkaerő szabad mozgása?). Frankhonban felharsan a Marseillaise, a nemzeti büszkeség őrjöng, a facebook francia trikolórba öltözik… Egy hír, ami jelzi, hogy azért vannak másféle tendenciák is: „A menekültek mellett, a szükségállapot ellen tüntettek ma Párizsban. Nem akarnak rendőrállamot – mondták a tiltakozók”. 

9./ A jelenlegi európai politikai nomenklatúra – a magyarországival az élen – hisztérikusan túldimenzionálja a „menekültválságot”. Az internálás, visszadeportálás, passzív „tengerbe fojtás” valójában régóta folyó politikáját most zajos kampánycsinálás kíséri. De mire is jó a burzsoáziának és politikai képviseletének a „menekültügy” felszínen tartása? 
A. Figyelemelterelés a folyamatos megszorításokról, a tiltakozások leszerelése. Baloldali verzió: Válságban vagyunk, és még az ág is húz minket. Legalább próbáljunk emberségesek lenni. Jobboldali verzió: az „ostromlott erőd” ideológiája, amely mindenkitől megköveteli, hogy tegye félre saját „kicsinyes” érdekeinek védelmét. Szélsőjobbos verzió: a megszorításokat is maguk a bevándorlók okozzák, akiknek befogadása/ellátása/internálása/kitoloncolása/kivégzése nagy terheket ró az államra. 
B. A hagyományos konzervatív-nacionalista-xenofób gondolkodásmód konjunkturális kiaknázása, azaz „ingyenes szavazatszerzés”. A „menekültkérdéssel” kapcsolatban megnyílt az EU-n belüli nemzetközi kapcsolatok terén is egy olyan terep, amelyben látványosan lehet verbálisan konfrontálódni, miközben más kérdésekben a háttérben kompromisszumok köthetők. 
C. A terrorveszélyre való hivatkozás több előnnyel is járt, mert... 
• (főként az idei párizsi merényletek óta, de emlékezzünk a tavalyi, Charlie Hebdo elleni merényletre stb. is) legitimációs alapot szolgáltat az állam karhatalmi erőinek nagyobb hatáskörrel való felruházására, 
• legitimálja a katonai intervenciós politikát, a szövetségkötést Oroszországgal stb. (jelenleg főleg Szíriában, de potenciálisan bárhol máshol is), 
• legitimálja a „szelektív menekültbefogadás” politikáját (a „hasznosak” elválasztását a „potenciálisan ártalmasaktól”), a „friss hús” importját az európai munkaerőpiacra. 

10./ A „menekültválság” kezelése és az arra adott reakciók – mind a menekültek, mind a helyi bérmunkásosztály részéről – jelezhetik a kapitalizmus fejlődésének (ill. a társadalom rothadásának) várható tendenciáit a centrumországokban. 

Úgy tűnik, az európai burzsoázia előtt egy olyan „megoldás” körvonalazódik, hogy a menekülteket fel kell tartóztatni Európa peremvidékein, hogy ott a „gazdaságilag hasznos” személyeket kiszűrjék és továbbítsák azokba az országokba, ahol munkaerejükre igény van (jelenleg ez főképp Németország), a többieket pedig helyben gettósítsák. A zsandár nemes szerepét elsősorban a török hatóságok fogják játszani. 
Ugyanakkor lehetséges, hogy a mélyben egészen másról van szó, és a „menekültválság” ismét csak puszta figyelemelterelés vagy legalábbis másodlagos kérdés az európai tőke számára. Az EU és Törökország közeledése mögött felsejlik egy új imperialista blokk potenciális kiformálódása Oroszországgal szemben. Ukrajna a csőd szélén egyensúlyoz, Moszkva pedig rátette a kezét a Krím-félszigetre, hátországot teremtve a szevasztopoli flottabázisnak. A Fekete-tengeri térség feletti ellenőrzésben Oroszországgal ma elsősorban Törökország osztozik. Előfordulhat, hogy Erdogant nem a menekültek, hanem az orosz medve tette olyan vonzóvá Brüsszel számára. Ne feledjük: nyílt titok, hogy a török rezsim az egyik legfőbb támasza annak az Iszlám Államnak, amely irtóháborújával közvetlenül felelős a „menekültválság” előidézéséért. A török kormány most egyszerre szedheti a vámot az ISIS-től és az EU-tól a támogatásért. 
A közel-keleti befolyás megőrzése kedvéért a vezető európai pártok már most készek lemondani a liberális retorikáról. A berlini fal leomlása és a „történelem végének” meghirdetése után negyedszázaddal most ismét kijelentik, hogy a világ megmentéséhez és az emberiség boldogulásához a legfőbb eszköz a szögesdrót. 
A fasizálódás elkezdődött, de az európai tőke ezt egyelőre a peremvidék számára tartogatja. Ha az európai munkásosztály ezt lenyeli vagy támogatja, akkor annak meg fogja inni a levét. A háború már folyik, de Nyugat-Európában egyelőre ideológiai fegyverekkel vívják. Ha a munkásosztály beletörődik, amit a csúszómászó, rohadék politikai elit a tőke védelmében kiagyalt, hogy a szíriai menekült prolikat a közel-keleti gettóparancsnok Erdogan kezére adja, ha megint bedől a tetves nacionalista „csak mi ne járjunk rosszul” ideológiai szemfényvesztésének, akkor annak előbb vagy utóbb – újabb, még sokkalta keményebb megszorítások, állami terror vagy háború formájában – keményen meg fogja fizetni az árát. 

11./ A háborúk, a terrortámadások, a tömeges munkanélküliség, a létbizonytalanság, az ökológiai katasztrófák, a menekültáradat mind azt mutatják, hogy a globális kapitalizmus rendszerszintű válsága az elnyomottak számára nem jelent mást, mint mérhetetlen megalázottságot, kilátástalanságot és pusztítást. Az igazi probléma az, hogy ebben a folyamatban nem a tőkés társadalom alapjai roncsolódnak elsődlegesen, hanem a kisemmizettek azok, akik zombikká nyomorodnak. A tőke barbársága itt van mindennapjainkban. Mivel azonban a munkásosztály teljesen szervezetlen (atomizált, öntudatlan stb.) és alávetett, kizárólag a passzívan elfogadott tőke logikája érvényesül. 

12./ Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ölbetett kézzel végig kell néznünk, ahogy a kapitalizmus felszámolja létfeltételeinket. A kommunistáknak ebben a helyzetben is a proletárharcot és az abból adódó kommunista perspektívát kell képviselniük és hirdetniük a tőke barbárságával szemben: 
- Rá kell mutatnunk arra, hogy a „migrációs válság” a tőkés termelési mód normál működésének terméke, melyet az szükségszerűen képtelen megoldani, sőt a problémát az imperialista háborúk és a munkásosztály nyomorba döntése által folyamatosan újratermeli. 
- Hangsúlyoznunk kell, hogy a migráció kapcsán fellángoló nacionalizmus, idegengyűlölet, iszlamofóbia úgyszintén a kapitalizmus termékei, amik fenntartják és erősítik a munkásosztály megosztottságát, mely így bénultan áll a tőke támadásaival szemben. 
- Rá kell mutatnunk, hogy a „migrációs válsággal” kapcsolatos valamennyi burzsoá (jobb- és baloldali, keresztény, humanista stb.) interpretáció hamis, és kizárólag a burzsoázia hatalmi pozicióinak, a status quo-nak a fenntartását szolgálja, mely törekvésnek kiegészítői a különböző ideológiai alapokon szervezett intézményesült „segélyakciók”. 
- Mindezeket a törekvéseket elutasítva, minden lehetséges módon szembe kell szállnunk a burzsoázia életkörülményeinket nivelláló intézkedéseivel, lépéseivel és imperialista háborúival: tüntetésekkel, vadsztrájkokkal, szabotázsakciókkal, forradalmi defetista agitációval, szerveződéssel. 
- A tőke pusztítása elől menekülő tömegekkel együtt szerveződve, velük gyakorlati szolidaritást vállalva fel kell lépni az állami erőszakkal szembeni védelem és szükségleteink közvetlen kielégítése érdekében. 
- Mindezekben a harcokban folyamatosan hangsúlyoznunk kell, hogy a burzsoá ideológiák és a tőkések intézkedései, imperialista háborúi elleni közvetlen fellépésünk, szerveződésünk nem öncél. Ki kell mondanunk, hogy ezeknek a harcoknak össze kell kapcsolódniuk a világ más részeiben zajló proletár megmozdulásokkal, és általánossá válva el kell vezetniük a kommunista világforradalomhoz, mert csak így számolhatók fel a kapitalizmus azon ellentmondásai, melyek végső soron kitermelik a „migrációs válságot”.