Sztálin és a proletárforradalom

Forrás: Eszmélet 27. évf. 107. sz. (2015. ősz)

JULIEN PAPP Forradalom vagy szovjetizáció? Magyarország a II. világháború után (1944. szeptember – 1947. szeptember) részlet

130-104. old.

A Sztálinnak tulajdonított és sokat hangoztatott terjeszkedési politikát és forradalmi terveket ezidáig semmilyen jelentős dokumentum nem bizonyította. Röviden azt lehet mondani, hogy a témának szentelt tengernyi irodalom a szovjetológia főként „logikai” konstrukciókból álló téziseinek gyüjteménye. 

Amint az a kor kvalifikált történészeinek munkákból kitűnik (29), a tényekhez legközelebb az áll, hogy a szovjet diktátor nyugati szövetségeseihez idomulva, egy-egy adott helyzetnek megfelelően alakította ki politikáját, legtöbbször reakcióként ez utóbbiak magatartására és kezdeményezéseire. Mindenesetre Sztálinnak 1945 után olyan szándékokat tulajdonítani, mint a „bolsevizálás”, az ennek szinonimájaként használt „szovjetizálás” és a forradalom európai kiterjesztése, ellentmondásoktól terhes feltételezés. 

E felfogás eleve nem ismeri a Szovjetunióban az 1920-as években lezajlott politikai viták jelentőségét, nem veszi figyelembe a bolsevizmust elpusztító moszkvai pereket, az Internacionalé VII. Kongresszusát, majd a Komintern feloszlatását, és egyáltalán a „szocializmus egy országban” elvének meghirdetését az 1920-as évek nagy vitáit követően, ami a nemzetközi munkásmozgalmat alapvetően (strukturálisan) az „elárult forradalomból” kinőtt társadalmi rétegek igényeihez és a Szovjetunió nemzeti érdekeihez igazította. Mivel 1990-nel bezárólag a Szovjetunió és a sztálinizmus története egyetlen „korpuszt”, zárt rendszert képez, nem követjük el a teleológia módszertani hibáját, ha emlékeztetünk arra, hogy Sztálin forradalmi ellenzéke szerint a sztálinizmus „génjében hordozta” a tőkés rendszer visszaállítását; ez volt az 1920-as évek bolsevik vitáinak epicentruma. 1990-nel a kör bezárult, igazolva mintegy a bolsevik ellenzék érveit és előrelátásait. A „menetrend” fogalma tehát, (30) még idézőjelben is, nemcsak történelmietlen, de 360 fokos tévedés: ha egyáltalán volt „menetrend”, azt egyszerre kondíconálta a „dolgok ereje”, s határozták meg az emberi és társadalmi akaratok, illetve véletlenek (röviden: ezek képezik a történelem „nyersanyagát”, és nem az isteni gondviselés szerinti predesztináció); a „célállomás” azonban nem a forradalmi terjeszkedés, hanem a tőkés rendszer restaurációja lett. 

Még ha vitathatatlan is Sztálin cinizmusa, helyénvalóbb tehát dokumentált nyilatkozatait és elszólásait idézni. A legismertebb bizonyára a ’30-as években egy külföldi vendégnek tett kijelentése, miszerint a világforradalom kirobbantása soha sem állt szándékában: „komikus, vagy ha tetszik, tragikomikus félreértésről van szó” – mondotta.(31) Egy másik alkalom: találkozásukkor, 1944. október 14-én Churchill felvetette, hjogy a kis európai országok mennyire meg vannak rémülve a bolsevik forradalomtól, s emlékeztetett arra, hogy „1919-1920-ban az egész világ (azaz a tőkés világ) rettegett a világforradadalomtól.” Amire Sztálin kapásból azt felelte, hogy „a világ nem fog rettegni. A Szovjetuniónak nem áll szándékában bolsevik forradalmakat csinálni Európában.”(32) És a vérbe fojtott (kommunista és nem kommunista) görög ellenállás bizonyította, hogy Sztálin kijelentése távol állt a cinikus hazudozástól. A Moszkvába emigrált francia kommunista párt vezetőjét, Maurice Thorez-t is azért adta ki 1944 decemberében de Gaullenak, hogy leszerelje a forradalomba torkolló francia ellenállást, kiváltva a kommunista és nem kommunista ellenállási mozgalmak országos méretű felháborodását. Idézzük még a Titó vezette jugoszláv delegáció 1945 áprilisi látogatását: „Manapság a szocializmus lehetséges még az angol monarchiában is. Sehol nincs szükség forradalomra”,(33) erősítette meg szándékát Sztálin (aki egyébként – minden látszat szerint – temperamentumánál és szeminarista neveltetésénél fogva jobban érezte magát konzervatív és a szeszes italt jól bíró személyek társaságában, mint a világforradalom megszállottjaiéban). A moszkvai perekkel szinte egy időben meghirdetett népfrontpolitika nem a forradalmi nemzetköziségre, hanem a szovjet állam védelmére vonatkozott. Jóllehet a III. Internacionálé történetében elrettentő példa volt a nacionalista Csang Kaj-sekkel való paktálás – ami a kínai kommunistákat a Kuomintang túszává tette, és 1927-ben legalább félmillió munkás és paraszt legyilkolásával végződött (34) –, a sztálinista politika szerint, a Szovjetuniót fenyegető egyre nagyobb veszély miatt el kellett söpörni azokat, akik a legkisebb mértékben is kétségbe vonták a polgári pártokkal való együttműködés helyességét. A népfrontpolitikát „csak új emberekkel lehet[ett] megcsinálni a KMP-ben is”, amint azt Kun Béla biográfusa írja „a vádak tendenciózus csoportosítása” kapcsán.(35) Meg kellett tehát tisztítani az Internacionalét a bolsevizmus által „kompromittált” vezetőktől, és előtérbe állítani az új kurzus elfogadására hajlamosakat.

29. V.ö. Krausz Tamás: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? Századok, 2014. 148. évf. 1. sz., 201–227. http://www.szazadok. hu/2014/pdf/2014.pdf

30. Ez Ungváry idézett tanulmányának egyik leitmotivuma

31. Pravda, 1936. március 5. Idézi Issac Deutscher: Staline. Paris, Éditions Gallimard, 1953. 507.

32. Jean-Jacques Marie: Staline. Paris, Fayard, 2001, 695.

33. M. Đjilas, i.m. 152.

34. Pierre Broué: Histoire de l’Internationale communiste, 1919–1943. Paris, Fayard, 1997. 440.

35. Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Budapest, Kossuth Kiadó, 1979. 378.