NEM VENDÉGMUNKÁSOK, NORMÁLIS FIZETÉSEK KELLENEK

Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2016/07/13/nem_vendegmunkasok_normalis_fizetesek_kellenek

A hazai munkaerő negyedszázaddal ezelőtt európai szinten is versenyképes szakmai tudással, munkamorállal rendelkezett. Ez lehetett az alapja annak a kilencvenes évek közepétől nagyjából tíz évig tartó gazdasági visszaerősödési folyamatnak, amelynek köszönhetően reálisnak tűnt minden szempontból az európai felzárkózás belátható időn belül, gazdaságilag és jólétileg is. Aztán 2006-tól elindult a tartós lejtmenet: a hazai, majd a bajt növelő nemzetközi válság megroppantotta az országot, a politikusok pártállástól függetlenül rossz és még rosszabb döntéseket hoztak, így mára szükségszerűen egy torz és élhetetlen helyzet alakult ki a munka világában is.

A devizahitelezési válság, a lakbérek drasztikus növekedése, a pénzügyi szektor antiszociális lépéseinek ellensúlyozatlansága miatt a magyar dolgozók jelentős része el kellett meneküljön az országból, a többiek közül sokan megroppantak a rettenetes terhek alatt, hajléktalan létbe vagy kistelepülési gettókba szorultak. Az ország kétharmada volt és van bajban, és egyre nagyobb a nyomorgók körében azok aránya, akik bár rendelkeznek munkajövedelemmel, de abból megélni képtelenek. Ez a helyzet szükségszerű következménye annak a kormányszinten ma is vallott alapelvnek, hogy a magyar gazdaság legnagyobb vonzereje az olcsó és kiszolgáltatott helyzetű munkaerő kell legyen.

Ráadásul Magyarországon a politikai vezetők negyedszázada hisznek abban, hogy büntetéssel és fenyítéssel kell a munkásokat az éhbérért való munkára kényszeríteni. Emiatt az antiszociális ámokfutás miatt mára másfél millió egykori dolgozó tűnt el a magyar gazdaságból. Az ő pótlásukat tervezik most az illetékesek külföldről, megfeledkezve azon egyszerű tényről, hogy ezen emberek jelentős hányada ma is itt van, csak ki van szorítva a magyar gazdaságból. A kényszerből háztartásbeli nők, a zsákfalvakba szorult romák, a szüleiknél dekkoló fiatalok, a munkásszállókról hajléktalanszállóra szorult emberek és a nyugaton robotoló magyar munkások lehetnének azok, akikre első körben gondolni kellene hazai munkáshiány esetén.

Az illetékesek azonban ezt nem akarják megtenni, mert ezek az emberek többet várnak, mint amit a munkáltatók és a politikusok adni akarnak. A magyarországi éhbérek fenntartásában érdekelt körök azt gondolják, hogy egy csettintésükre itt terem negyedmillió képzett és jelképes összegért dolgozni kész munkavállaló. Bele sem gondolnak abba, hogy a magyar bérszínvonal már nem vonzó a romániai vagy szerbiai magyarok számára sem, sőt ma már Kárpátaljáról is szívesebben mennek a lengyel határ mellé vagy egyenesen Lengyelországba, mert ott normális fizetésért lehet dolgozni, nem úgy, mint Magyarországon.

Bármennyire is szeretnék, nincs olyan megoldás, amivel egycsapásra megoldható a munka világának egyre egyértelműbb válsága. Átfogó rendezésre, újragondolásra van szükség. A legfontosabb az, hogy vissza kell hozni az aktív munkavállalók közé az onnan kiszorított embereket. Ehhez a munkanélküliek normális ellátásának visszaállítására, az elvárásokhoz igazodó átképzési lehetőségekre van szükség elsősorban, másodsorban pedig a kontraproduktív, azaz senkinek semmiben nem segítő, a normális munkavégzést leggyakrabban csak hátráltató közmunka-rendszert fel kell számolni. Ahhoz, hogy növekedjen a munkavállalási hajlandóság, radikális minimálbérnövelés szükséges, és az, hogy olyan élősködő rendszerek, mint a munkaerő-kölcsönzők törvényileg legyenek betiltva. Természetesen szükség van arra is, hogy a dolgozói mobilitást segítő lakhatási támogatási lehetőségek legyenek elérhetőek.

A probléma nem új. A mostani kormány számára etalonnak számító Széll Kálmán miniszterelnöksége idején is hasonló válsághelyzet alakult ki, és józan szakemberek akkor is korbács helyett „szociális olajcseppekért” rimánkodtak, mert már akkor sem lehetett éhbérért idénymunkást találni a mezőgazdaságba, aki tehette „kitántorgott Amerikába”, miként aki teheti ma is kitántorog Európa normálisabbnak tűnő felébe.

Természetesen ahhoz, hogy valami egyáltalán elinduljon alapvetően annak belátása szükséges, hogy nagyon nagy a baj a magyar gazdaságban. Ezt sem a hazai illetékes politikusok, sem a tőkések, azaz a munkáltatók nem akarják belátni. Struccpolitikával azt gondolják, hogy valamilyen csodával fenntartható a fenntarthatatlan hazai bérszínvonal, amely miatt lényegében az ország szociális értelemben az összeomlás szélére jutott. Nem, nincs ilyen csodaszer, a munkásnak nyolcórai munkáért olyan munkabért kell adni, amiből fenn tudja tartani magát, családját, otthonát és abból jut szórakozásra is.

Mindez megfizethetetlen a közmunkás ötvenezres és a gyártószalag mellett álló melós hetvenezres fizetéséből. Egy ideig el lehet terelni a figyelmet a bajokról migránsozással és azzal, hogy eltöröljük hatóságilag a létminimum-számítást, azonban a nyomor nyomor marad, és az emberek minden nap csak dühösebbek lesznek. A tisztességes bérezésnek nincs alternatívája, már tíz éve várjuk az ígért uniós felzárkózás ezen a területen is, legalább olyan szintre, amilyen szinten a megélhetési és lakhatási költségek az uniós szinthez közelítettek az elmúlt évtizedben.

Érdemi átalakulásra azonban sok esély nincs abban az országban, ahol a szakszervezeteket még csak meg sem hívják azokra a munkások jövőjét firtató megbeszélésekre, ahol Széles Gábor, Varga Mihály és Matolcsy György ülnek a tárgyalóasztalnál.

 Kalmár Szilárd

A szerző szociálpolitikus, a Balpárt szakpolitikusa

(A cikk minden megállapításával nem értünk ugyan egyet, különösen az okok és a kiút feltáratlansága, a kérdés hangúlyai miatt, de vitára bocsátható...- szerk.)