(A
bevándoroltak dolgát minden európai országban nehezítik, nem számítanak kivételnek
azok a nyugati országok sem, amelyek már eddig is «sokszínűek» voltak. Ezt a peticiót
egy belgiumi kisvárosban magánemberként indították. Az illető nem polgárjogi
harcos, nem aktivista, csak egyszerű álampolgár – citoyen –, nagy beleérző
képességgel és felelősségtudattal. Nálunk,
ahol a népesség zöme soha nem is látott mingránsokat, vajon hányan állnának ki
egy ilyen család mellett?
A peticio valós, lehet hozzá csatlakozni…)
«Hölgyem, Uram!
Felhívom becses és jóindulatú
figyelmét Khaldi Badra családjára, amely Le Roeulx településen lakik.
Ez az algériai család egy éve él lakótelepünkön
és tökéletesen beilleszkedettt a helyi életbe. Mindig számíthatunk részvételükre,
legyen szó akár a kulturális központ szervezte «világ asztalai» kulináris összejövetelen,
akár a Szent-János-napi tűzgyújtáson és egyéb eseményeken. A család francia
nyelvtanfolyamra jár és a Fisel (helyi segítség rendszere) egyesületben is aktív.
Gyermekeik az Ange gardien iskolába járnak.
Idősebb lányuk elsős korában érkezett ide, s mivel a francia nem anyanyelve,
valóban sok-sok egyéni munkával és segítséggel – otthon és az iskolában – képes
volt fejlődni és az osztályt sikerrel befejezni. Ma már ír, olvas, kifejezi magát.
A fiatalabb kislány előkészítős, szintén rendszeresen látogatja az intézményt
és már megérti új nyelvét.
A gyermekek iskolánkba integrálódása nem
kétséges: hétvégeken készültek az iskolai ünnepekre, a szülők süteményt készítettek,
a család részt vállalt a Mesék éjszakáján, segítettek a tanévzáró ünnepélyen,
bemutatták eredeti hazájukat, stb.
A kiutasítás hallatlan igazságtalan
lépés, ha a helyi közösségbe, társadalmunkba beilleszkedést célzó erőfeszítésüket
nézzük, azt, hogy barátokra tettek szert, szokásainkat átvették.
Magam
végigasszisztáltam ezt az integrációs folyamatot a helyi életbe, az iskolába és
azt kérem, a kiutasítást vonják vissza, ne tetézzék a család által átélt emberi
drámát egy újabbal.
Ha az újbaloldal az „EU vagy halál” mellett van, akkor
az igazságos Európa mindig csak másodlagos követelés marad. Az elitek minden
válság és konfrontáció alkalmával könnyen sarokba szorítják őket a kérdés élére
állításával: szétessen az EU vagy nem?
A
Brexit mindenkit meglepett. Nemcsak az európai elitet, hanem láthatóan a
kilépés támogatóit is. Ez a sokkhatás jó alkalom arra, hogy felülvizsgáljuk az
újbaloldal viszonyát az EU-hoz.
Az
újbaloldal EU-val szembeni kritikája akár egy mondatban is megfogalmazható:
csak a piacokat integrálta, a szociális rendszert nem. Minden más probléma, az
európai szintű demokratikus rendszer és az európai szintű aktív fejlesztési
politika hiánya, vagy az, hogy az uniós transzfereket úgy alakították ki, hogy
azokkal érdemi gazdaságfejlesztést nem lehet végrehajtani, csak ennek a
velejárója.
Az
EU-ban az erősebbek erősebbek, a gyengék még gyengébbek lesznek. Nincs ebben a
kijelentésében ma már semmi radikális, a periférián lassan politikai
hovatartozástól függetlenül mindenki beárazta már, hogy az EU-n belüli
felzárkózás lehetősége csak illúzió volt.
A
rendszerkritikus európai baloldal mainstreamjében egy olyan álláspont vált
uralkodóvá, ami egyrészt nem fogadja el az EU jelenlegi szerkezetét, másrészt
az EU-t a nagybetűs Történelem megkérdőjelezhetetlen irányának fogja fel.
Vehemensen
kritizálják az EU jelenlegi, az egyenlőtlenségeket fokozó berendezkedését, és a
Social Europe jelszavával vázolják fel egy szociálisan is integrálódó, közös
európai fejlesztéspolitikát folytató unió képét. Másrészt azonban az EU-ellenes
mozgalmakkal szemben totálisan EU-párti álláspontra helyezkednek, és az EU-ból
való távozást ugyanolyan szent borzadállyal utasítják el, mint azok az elitek,
amelyeket egyébként támadnak.
A
tisztán intellektuális okfejtés szintjén ez persze lehet koherens
gondolatmenet, azonban a gyakorlati politikai cselekvés szintjén ez lehetetlen
és vesztes pozíció.
A baloldali próféták vergődése
Ez
a hozzáállás a gyakorlatban teljesen megbénította a rendszerkritikus baloldalt,
és a valódi játékteret átengedte az Unióval szakítani merő jobboldalnak,
illetve a piacpárti EU-s projektet képviselő eliteknek.
Ennek
a pozíciónak a katasztrófáját láthattuk a Sziriza esetében, amelyről kiderült,
hogy úgy próbálták zsarolgatni Merkelt, hogy közben sosem gondolták komolyan az
euróval való szakítást. Amikor Brüsszel végül élére állította a kérdést,
kiderült, hogy Cipraszéknak B-terv hiányában nincs is ütőkártya a kezében. Így
nem maradt más választásuk, mint hogy lehajtott fejjel visszasomfordáljanak a
karámba, és Merkel görögországi helytartóiként folytassák a kormányzást.
Mintha
a Sziriza katasztrófája nem lett volna elég, a baloldal egyik új reménysége, a
brit Munkáspárt nemrég megválasztott új vezetője, az európai Sanders, Jeremy
Corbyn is nekirohant a falnak az EU miatt.
Jóllehet
maga Corbyn egész pályafutása alatt kritikus volt az EU-val szemben, és pártja
szavazóinak jelentős része is a kilépés mellett volt, valamint a brit balos
értelmiség egy része is a kilépés mellett érvelt, a Labour az „EU vagy halál”
dogma jegyében behúzta a kéziféket.
Nem
merték bevállalni azt, amit a konzervatívok igen: a párt egyik része a kilépés,
másik része a bennmaradás mellett kampányol, mindenki meggyőződése szerint, a
népszavazás kimenetelének pedig majd közvetlen hatása lesz arra, hogy ki vezeti
tovább a pártot.
Ehelyett
a félmegoldás az lett, hogy a Munkáspárt felsorakozott a bennmaradás mellett,
és Corbyn (csakúgy mint az Angliában turnézó Varoufakis) lagymatagon,
félszívvel kampányolgatott az EU, mint történelmi sorszerűség mellett.
Az
eredmény: a munkáspárti szavazók jelentős része így is a kilépésre szavazott,
jobban hallgatott Nigel Farage-ra, mint Jeremy Corbynra, maga a párt a vesztes
pozícióba került, és az a szárny, ami őszintén a maradás mellett volt, most
belső puccson dolgozik.
Az
újabb és újabb pofonok azt mutatják, hogy a baloldalnak az EU kapcsán csak két
lehetősége van:
Vagy
hozzáköti magát az elitek „EU vagy halál!” álláspontjához, vagy be meri
vállalni, hogy az EU-nak kizárólag akkor van értelme, ha az Social Europe lesz.
Ha
az „EU vagy halál” mellett van, akkor a szociális Európa kérdése mindig csak
másodlagos követelés marad. Ez a baloldal azt mondja, hogy hát igen, jó lenne a
szociális integráció, de ha nem kapjuk meg, akkor nélküle is elfogadjuk az
EU-t, mert az EU még mindig jobb, mintha nem lenne.
Ezt
a baloldalt az elitek minden válság és konfrontáció alkalmával könnyen sarokba
szorítják a kérdés élére állításával: szétessen az EU vagy nem? Ezek a balosok
minden alkalommal vissza fognak állni a sorba, és rossz lelkiismeretük
megnyugtatására a nacionalizmus veszélyeiről fognak prédikálni.
Ennek
a baloldalnak a tevékenysége kimerül abban, hogy egy állandó, de tökéletesen
hatástalan kritikai hangot képviseljen, amivel valódi változást nem, de az EU-s
intézményektől, illetve az európai egyetem- és konferenciaipartól rendes
fizetést el lehet érni.
Ez
a baloldal magát arra kárhoztatja, hogy tevékenysége tétnélküli bohóckodássá
zülljön, miközben a valós politikai cselekvés terepét átengedi az EU-kritikus
jobboldalnak.
Egy
másik baloldal azonban merné élére állítani a kérdést, mert pontosan tudná,
hogy az európai szociális integráció az elitek könyöradományaként soha nem fog
megvalósulni.
Pontosan
tudná, hogy egyetlen esélye annak elérésére, hogy igazságosabb legyen az
Európai Unió, ha kész felállni az asztaltól.
Ez
a baloldal nem akarna mindenáron bennmaradni az unióban. Ez a baloldal ki merné
mondani, hogy nincsen szükség olyan unióra, ami csak a gazdasági elit érdekeit
szolgálja.
Egy
olyan újbaloldal, ami kész távozni az unióból, paradox módon az EU igazságos
megújításának hatékony motorjává válhat.
(Az kérdés az, hogy ez, a szabadpiaci
szerződéseken és direktivákon, nem pedig a Chartán (!!!) alapuló Európai
Unió átalakulhat-e. A válasz egyértelmű NEM - ahogy a IV. Internacionálé a
kezdetektôl fogva tudja és azt a tények alátámasztják. Ekként nyilatkozott egy
sor brit és egyéb szakszervezet is; a Brexit-re szavazók 64 %-a munkás. Az
eu-baloldal diszkvalifikálja magát azzal, hogy ragaszkodik az EU-hoz - és nem a
szabad népek szabad együttmüködésén alapuló egyenrangú szövetséget tűzi ki célul...)
Két
nappal a 84 halottal járó kamionos támadás után, a vizsgálatok igyekeznek kideríteni
szerzője, a terrorelhárítás előtt ismeretlen 31 éves
tunéziai Mohamed Lahouaiej Bouhlel motivációját.
A belügyminiszter, Bernard Cazeneuve a
vizsgálat néhány első elemét közölte: «úgy tűnik, gyorsan radikalizálódott». A
gyilkos «ismeretlen volt a titkosszolgálatok előtt, nem volt ismert aktívitásáról
vagy a radikális iszlamista ideológiához tartozásáról», és pontosított: ez «újtípusú támadás», amely «mutatja, hogy
az antiterrorista harc rettentően nehéz».
Mohamed Lahouaiej Bouhlel eddig a rendőrség
előtt csak egyszerű erőszakos cselekedetei révén ismert. Otthonában semmiféle üzenetet nem találtak,
sem annak nyomát, hogy az ISIS-hez tartozna. Az, hogy a dzsihadista mozgalomhoz «mártírja»
lenne, nem igazolódott.
Mohamed Lahouaiej Bouhlel vitathatatlanul «a
közrendet súlyosan felborította megfélemlítéssel és terrorral» a büntetőtörvénykönyv
421-2 cikkelye értelmében. De semmi sem biztos: célja valóban politikai lett volna, az ISIS szolgálatában, vagy halálvágyát mi motiválta?
Szombat reggel az ISIS magára vállalta a
támadást, elkövetőjét «az Iszlám Állam
katonájának» titulálta,
aki válaszolt az ő felszólítására, miszerint «a koalició nemzeteinek állampolgáraira
kell lecsapni». Az üzenet azonban semmilyen pontos parancsra vagy kötelékre
nem reflektál.
Az alkalmat kihasználva született
az üzenet, vagy megerősíti, hogy a támadást alaposan előkészítették? «Mindeddig
soha nem vállalta a felelősséget ennyire alkalomszerűen, pedig sokszor megtehette volna - mondja David Thomson újságíró, a
dzsihadizmus szakértője. Ha volt kapcsolat
Bouhlel és az ISIS között, akkor arra vannak bizonyítékok is.
A telefonhívások, az informatikai anyag folyó
vizsgálata fényt deríthet arra, mi indította Mohamed Lahouaiej Bouhlelt tette elkövetésére.
A Le Monde információi szerint több érdekes név bukkan fel bennük. Egy másik
forrás utal arra, hogy kapcsolatban állt Omar Diabyval, a nizzai dzsihadista
figurával, ki azonban az Al Nosrához közeli, nem az ISIS-hez.
«Dolgozunk rajta, de a következtetéseket
még korai levonni», jelentette ki a vizsgálatot végzőkhöz
közeli személy. Semmi nem zárja ki sem a magányos farkast, sem azt, hogy
kapcsolatokkal rendelkezett. Környezetébéből öt személyt őrizetbe vettek,
közöttük feleségét.
A vizsgálat eredményére várva az első
megállapítások igazolják az előre megfontolt szándékot. François Molins, a Köztársaság
párizsi ügyésze a vizsgálatot ezzel nyitotta meg: «szervezett, bűnszövetkezetben
elkövetett terrorista vállalkozás».
A 19 tonnás hűtőkamiont júl. 11-én
bérelte ki Mohamed Lahouaiej Bouhlel, elvileg két napra. Júl.14-én 21.35-kor
biciklin ment az Auriol-negyedben parkoló gépjárműhöz. A kerékpárt
betette a kamion hátuljába, elindult a a Magnan-negyed felé, a térfigyelőrendszerrel
22.30-kor észlelték.
22.45-kor érte el a promenade des Anglais-t, a 147-es
és 11-es szám közötti 1,8 km-es sétányon gázolta el a júl. 14-ét családi körben ünneplők
tucatjait. A mérleg 84 halott, köztük 10 kiskorú, 202 sebesült, közülük 52
súlyos állapotban és 25-en még mindig intenzív osztályon.
«A terrorista többször lőtt a Negresco hotel magasságában
három rendőrre, nyilatkozta az ügyész. A rendőrök viszonozták a
tüzet, követték a kamiont, amely még 300 métert gurult. Lövésekkel semlegesítése
a Palais de la Méditerranée körül zárult »
A kamion kabinjában több fegyver, töltények,
gránát, az arzenál jelenléte felettébb érdekli a hatóságokat. Személyi igazolvány
és bankkártya, mellyel azonosítani lehetett az tartozkodási engedéllyel bíró
elkövetőt.
Személye ismert a rendőrség előtt, fenyegetés,
erőszakos fellépés, lopás és rongálás miatt 2010 – 2016 között. Márc. 24-én
hathavi felfüggesztett büntetést kapott.
A körülményekről annyit, hogy banális közúti vitáról van szó, a kamionjárol
levett raklappal fejbevert egy vele vitatkozó másik sofőrt.
Mohamed Lahouaiej
Bouhlel a titkossszolgálat előtt ismeretlen volt, valamint a megtalált
fegyvermennyiség, s e tény meglepte a vizsgálatot végzőket. A különböző médiában található
tanúk szerint nem volt különösebben vallásos, nem tartotta be az imádságokra és
a ramadánra vonatkozó előírásokat sem. Magányos és szótlan volt, szerette a
salsát és a testépítést. Válás közben három gyerekkel - akár a gyerektartás
fizetésének gondolata is kiválthatta, hogy elvesztette józan eszét. Egyik
szomszéd arra is utal, hogy tunéziai családjával szakított. «Normális fickó volt, aztán depressziós. Amióta
Franciaországban volt, egyszer sem tért vissza Tunéziába. A családja
megharagudott rá, nem szívesen látta volna viszont».
A BBC egyik zsurnalisztája azt állítja,
kapcsolatba lépett apjával, aki azt állította, fiának súlyos mentális zavarai
voltak és pszichológus is kellett neki.
A kamionos kapcsolati viszonyai feltárhatják,
mi volt a cselekedet indítóoka, személyes-e vagy dzsihadista. A válasz azonban
kevéssé fog változtatni azon a klímán, azokon a viszonyokon, amelyek Franciaországban
uralkodnak …
A hazai munkaerő negyedszázaddal ezelőtt európai szinten is
versenyképes szakmai tudással, munkamorállal rendelkezett. Ez lehetett az
alapja annak a kilencvenes évek közepétől nagyjából tíz évig tartó gazdasági
visszaerősödési folyamatnak, amelynek köszönhetően reálisnak tűnt minden
szempontból az európai felzárkózás belátható időn belül, gazdaságilag és
jólétileg is. Aztán 2006-tól elindult a tartós lejtmenet: a hazai, majd a bajt
növelő nemzetközi válság megroppantotta az országot, a politikusok pártállástól
függetlenül rossz és még rosszabb döntéseket hoztak, így mára szükségszerűen
egy torz és élhetetlen helyzet alakult ki a munka világában is.
A devizahitelezési válság, a lakbérek drasztikus növekedése, a
pénzügyi szektor antiszociális lépéseinek ellensúlyozatlansága miatt a magyar
dolgozók jelentős része el kellett meneküljön az országból, a többiek közül
sokan megroppantak a rettenetes terhek alatt, hajléktalan létbe vagy
kistelepülési gettókba szorultak. Az ország kétharmada volt és van bajban, és
egyre nagyobb a nyomorgók körében azok aránya, akik bár rendelkeznek
munkajövedelemmel, de abból megélni képtelenek. Ez a helyzet szükségszerű következménye
annak a kormányszinten ma is vallott alapelvnek, hogy a magyar gazdaság
legnagyobb vonzereje az olcsó és kiszolgáltatott helyzetű munkaerő kell legyen.
Ráadásul
Magyarországon a politikai vezetők negyedszázada hisznek abban, hogy
büntetéssel és fenyítéssel kell a munkásokat az éhbérért való munkára
kényszeríteni. Emiatt az antiszociális ámokfutás miatt mára másfél millió
egykori dolgozó tűnt el a magyar gazdaságból. Az ő pótlásukat tervezik most az
illetékesek külföldről, megfeledkezve azon egyszerű tényről, hogy ezen emberek
jelentős hányada ma is itt van, csak ki van szorítva a magyar gazdaságból. A
kényszerből háztartásbeli nők, a zsákfalvakba szorult romák, a szüleiknél
dekkoló fiatalok, a munkásszállókról hajléktalanszállóra szorult emberek és a
nyugaton robotoló magyar munkások lehetnének azok, akikre első körben gondolni
kellene hazai munkáshiány esetén.
Az illetékesek
azonban ezt nem akarják megtenni, mert ezek az emberek többet várnak, mint amit
a munkáltatók és a politikusok adni akarnak. A magyarországi éhbérek
fenntartásában érdekelt körök azt gondolják, hogy egy csettintésükre itt terem
negyedmillió képzett és jelképes összegért dolgozni kész munkavállaló. Bele sem
gondolnak abba, hogy a magyar bérszínvonal már nem vonzó a romániai vagy szerbiai
magyarok számára sem, sőt ma már Kárpátaljáról is szívesebben mennek a lengyel
határ mellé vagy egyenesen Lengyelországba, mert ott normális fizetésért lehet
dolgozni, nem úgy, mint Magyarországon.
Bármennyire is
szeretnék, nincs olyan megoldás, amivel egycsapásra megoldható a munka
világának egyre egyértelműbb válsága. Átfogó rendezésre, újragondolásra van
szükség. A legfontosabb az, hogy vissza kell hozni az aktív munkavállalók közé
az onnan kiszorított embereket. Ehhez a munkanélküliek normális ellátásának
visszaállítására, az elvárásokhoz igazodó átképzési lehetőségekre van szükség
elsősorban, másodsorban pedig a kontraproduktív, azaz senkinek semmiben nem
segítő, a normális munkavégzést leggyakrabban csak hátráltató
közmunka-rendszert fel kell számolni. Ahhoz, hogy növekedjen a munkavállalási
hajlandóság, radikális minimálbérnövelés szükséges, és az, hogy olyan élősködő
rendszerek, mint a munkaerő-kölcsönzők törvényileg legyenek betiltva.
Természetesen szükség van arra is, hogy a dolgozói mobilitást segítő lakhatási
támogatási lehetőségek legyenek elérhetőek.
A probléma nem
új. A mostani kormány számára etalonnak számító Széll Kálmán miniszterelnöksége
idején is hasonló válsághelyzet alakult ki, és józan szakemberek akkor is
korbács helyett „szociális olajcseppekért” rimánkodtak, mert már akkor sem
lehetett éhbérért idénymunkást találni a mezőgazdaságba, aki tehette
„kitántorgott Amerikába”, miként aki teheti ma is kitántorog Európa
normálisabbnak tűnő felébe.
Természetesen
ahhoz, hogy valami egyáltalán elinduljon alapvetően annak belátása szükséges,
hogy nagyon nagy a baj a magyar gazdaságban. Ezt sem a hazai illetékes
politikusok, sem a tőkések, azaz a munkáltatók nem akarják belátni.
Struccpolitikával azt gondolják, hogy valamilyen csodával fenntartható a
fenntarthatatlan hazai bérszínvonal, amely miatt lényegében az ország szociális
értelemben az összeomlás szélére jutott. Nem, nincs ilyen csodaszer, a
munkásnak nyolcórai munkáért olyan munkabért kell adni, amiből fenn tudja
tartani magát, családját, otthonát és abból jut szórakozásra is.
Mindez
megfizethetetlen a közmunkás ötvenezres és a gyártószalag mellett álló melós
hetvenezres fizetéséből. Egy ideig el lehet terelni a figyelmet a bajokról
migránsozással és azzal, hogy eltöröljük hatóságilag a létminimum-számítást,
azonban a nyomor nyomor marad, és az emberek minden nap csak dühösebbek
lesznek. A tisztességes bérezésnek nincs alternatívája, már tíz éve várjuk az
ígért uniós felzárkózás ezen a területen is, legalább olyan szintre, amilyen
szinten a megélhetési és lakhatási költségek az uniós szinthez közelítettek az
elmúlt évtizedben.
Érdemi
átalakulásra azonban sok esély nincs abban az országban, ahol a
szakszervezeteket még csak meg sem hívják azokra a munkások jövőjét firtató
megbeszélésekre, ahol Széles Gábor, Varga Mihály és Matolcsy György ülnek a
tárgyalóasztalnál.
Kalmár
Szilárd
A szerző szociálpolitikus, a Balpárt szakpolitikusa
(A cikk minden megállapításával nem értünk ugyan egyet, különösen az okok és a kiút feltáratlansága, a kérdés hangúlyai miatt, de vitára bocsátható...- szerk.)
Komjáthi Imre, nagycsaládos borsodi munkás, 2014 és 2016 között
az MSZP elnökségének tagja volt. A legutóbbi tisztújításon nem jelöltette
magát, azaz nem kívánta folytatni a vezetőségben a munkát. Az elmúlt két évről,
pártpolitikáról, baloldalról, csalódásokról és reményekről beszélt vele a
Munkások Újsága.
Néhány hete, amikor beszéltünk, elég csalódottan beszéltél arról
a két évről, amit az MSZP elnökségében töltöttél. Ma is így érzel?
Nem
is annyira csalódottságnak nevezném, inkább a kijózanodás időszaka volt ez a
két év. 2014-ben azért pályáztam az MSZP országos elnökségi tagságára, mert úgy
gondoltam jelentősen erősítheti a párt hitelességét, baloldali karakterét, ha
egy ilyen nagycsaládos, melós arc is ül a vezetésben. Igazából sem a média, sem
a „célközönség” nem azonosított az elnökségi tagsággal. Az embereket nem
érdekli, hogy milyen pozíciót, tisztséget töltök be. Azt nézik mit teszek. Ezek
alapján a köztudatban megmaradtam a mozgalmár, „éhségmenetelő”,közmunkások
érdekeit védő Komjáthi Imre. Sokak
szerint nem is nagy baj ez.
Van egy másik dolog amely az idealista
lelkem visszarángatta a realitás talajára. Testközelből láthattam, hogy működik
a nagypolitika. Szomorú, de még mindig sokan vannak, akik miközben baloldali
értékekről beszélnek valójában egy gazdasági vállalkozásnak tekintik a pártot.
A mutyin, a hatalomtechnikázáson szocializálódott politikusoknak van a
legnagyobb befolyása. Az elveikhez hű, értékekhez ragaszkodó mozgalmároknak
nincs sok esélyük. Ma már úgy gondolom ez a politika mozgatórugója. Lánglelkű
forradalmárokból ritkán lesz sikeres politikus.
Szerinted
nem hiányzik a pártból a melós, munkás karakter?
De abszolút hiányzik. Teret is kaptam,
ahhoz hogy kidomborítsam. Viszont azt tapasztaltam és az elmúlt két év vissza
is igazolta, hogy mind a média, mind a hétköznapi emberek számára a politikus a
szakpolitikus illetve a parlamenti képviselő.
De a melós karaktertől egy dolog sokkal
jobban hiányzik. A szív. Az érzelmi politizálás. Egy baloldali párt
politizáljon szívből! Elvégre a szív baloldalon van és vörös! (mosoly)
Hogy
látod a baloldal helyzetét itthon?
Nem egyszerű a helyzet. Sok összetevője
van annak, hogy nem tud megerősödni a baloldal. Az embereket hosszú éveken
keresztül etették azzal a neoliberális, kapitalista maszlaggal, hogy azért nem
lehet jelentősen emelni a béreket, mert az tönkretenné a gazdaságot. Ha egy
baloldali párt kiáll a fizetésemelés témájával, akkor a liberális média
kórusban kiállt populizmust és demagógiát.
Az is igaz, hogy a pártok túlértékelik a
média szerepét. Leragadtak annál a receptnél, hogy nyomjunk egy kemény
sajtótájékoztatót, tartsunk egy laza lakossági fórumot a sajátjainknak. De
megette a fene, ha az aktuális politikai témákat nem adja tovább a falusi
kocsmáros, az ápolónő a kórházban, a zöldséges kofa a piacon. Még egy fontos
momentum. A szavak szintjén könnyen lehet baloldali egy párt, egy politikus. A
pánik akkor tör ki rajtuk, amikor rájönnek, hogy a végrehajtás nem megy
radikális változások nélkül. Nem lehet egyszerre a Munka Törvénykönyve gyalázatos
mivoltáról beszélni és közben bratyizni a szakszervezetgyilkos multikkal. Nem
lehet követelni a tőkejövedelmek drasztikus megadóztatását és közben helyzetbe
hozni a „nemzeti” nagytőkéseket. A jelenlegi baloldali pártokban nincs bátorság
egy igazi baloldali fordulathoz.
Azonkívül, tudomásul kell venni, hogy ha
a NER keretein belül politizálunk, akkor legitimáljuk annak létezését. Jelenleg
a NER-től követelünk jogokat, fizetésemelést és tisztességes politikát. Ezzel
elfogadjuk a NER létjogosultságát. Az egész rendszer ellen kell tüntetni,
küzdeni! Komolyan gondoljuk, hogy 2018-ban demokratikus úton le lehet
váltani a NER-t!? Na ez az igazi naivitás.
A baloldal egykori hősei szembenéztek a
kardlapozó rendőrökkel. Vállalták, hogy politikai foglyok lesznek. A mi
politikusaink meg attól félnek, hogy Kövér Laci bácsi házmestertől nem kapnak
fizetést. Nagyon messze vagyunk az elkötelezett hit- és elvhű baloldaliságtól.
Úgy
tudom, hogy kifejezetten jó, baráti viszonyban voltál Tóbiás Józseffel. Mit
szólsz a leváltásához? Szerinted is liberális fordulat történt? Molnár Gyula
mintha erre rácáfolna első nyilatkozataiban.
Tóbival valóban baráti viszonyban
vagyunk. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért soha egy pillanatra sem éreztem,
hogy be akarna törni vagy az „emberévé” akarna tenni. Tiszteletben tartotta,
hogy ügyekhez, elvekhez vagyok hű és nem pártvezetőkhöz.
A leváltása a 2014-es megválasztásától
kezdve be lett kódolva. Habár sokakat meglepett, hogy viszonylag szoros volt a
pártelnök-választás eredménye. Visszatérve 2014-re. Amikor elnökségi taggá
lettem választva sokan gratuláltak. Volt viszont egy befolyásos borsodi
„elvtárs”, aki azt mondta: „Ugye tudod, hogy a következő tisztújításon kevés
lesz annyi, hogy felmész a színpadra és azt mondod, Munkát kenyeret!”. Tehát
akik akkor, a vereség után hátrébb léptek, már attól a pillanattól fogva a
visszatérésükön munkálkodtak. Nincs is ezzel semmi gond, ha ezt tisztességes
módszerekkel teszik. Mi egy kamikáze elnökség voltunk, egy morális, pénzügyi és
szervezeti válságban lévő pártot vettünk át. Elnökségünk első néhány hónapjában
még az volt a téma, hogy megmarad-e az MSZP. Többen egy DK-MSZP pártfúziót
vizionáltak. Azért most nem itt tartunk. Őszintén szólva én is tartottam a
liberális fordulattól és még most sem vagyok teljesen nyugodt. Molnár Gyula
első nyilatkozatai még azelőtt születtek, hogy elkezdte volna járni az
országot. A vidéki pártfórumokon szembesült azzal, hogy a párt valójában sokkal
pirosabb, mint azt a budapesti liberális klubokban gondolják. Gyulának nem
csupán a mostani nyilatkozatai cáfolnak rá a liberális „elhajlásra”, hanem az
is hogy kikkel kíván együtt dolgozni.
Sokan azt mondják, hogy ha ismét összeborulás jön 2014-hez
hasonlóan, akkor inkább elhagyják az MSZP-t. Szerinted van realitása egy újabb
balos politikai pártnak? Korábban az ilyen jellegű kezdeményezéseket éppen a
döcögős haladásuk miatt nem tekintetted megoldásnak.
Ha új
összeborulás jön, akkor én is megyek. Abszolút van realitása egy radikális én
inkább úgy mondanám, fundamentalista baloldali pártnak. De ennek a pártnak nem
az MSZP-hez kell mérnie magát. Tudomásul kell venni, hogy az MSZP mindig is egy
inkább piros mint vörös szociáldemokrata párt lesz. Jót tenne a magyar
politikai életnek, ha megerősödne egy rendszerkritikus vörös baloldali párt.
Na, egy ilyen párttal való összeborulástól nem óckodnék, de emellett azt
gondolom, hogy egy ilyen új baloldali párt csupán MSZP-kritikából és
sajtójelenlétből nem fog tudni megerősödni. Nem lehet megúszni a sziszifuszi
szervezetépítést, terepmunkát. Általában itt véreznek el a kisebb pártok.
Hozzáteszem jelenleg az MSZP is ebben a leggyengébb.
Szerinted mit és hogyan kell csinálni, ha erős baloldalt
akarunk? Az Éhségmenet ebből a szempontból talán a legjobb példa volt, mert
lázba hozta az országot, nem csak a fővárost.
Több
érzelmi politizálást! Az Éhségmenet sikere az volt, hogy szívhez szólt,
lehetett vele azonosulni. Voltak benne személyes történetek is. A másik, amit
hiányolok, hogy nem foglalkozunk a helyi kiskirályokkal. Nem érzik a törődést.
Mindenki Orbánt és a csúcsgórékat támadja, miközben a helyi csicskások élvezik
a NER minden „jótéteményét”. Nyomás alá kellene helyezni a fideszes
hűbéreseket! Egy másik probléma, hogy a melósoknak nincs munkás öntudatuk. Nem
tudatosul bennünk, hogy ki vagyunk zsákmányolva. A kollégáim simán elfogadják,
hogy azért kell többet dolgozni, mert az az ő érdekük. Benyaljuk a kapitalisták
„mi egy család vagyunk „ maszlagját. Apropó család. A cégek hatalmas családi
napokat szerveznek. Ugrálóvár, tűzoltóautó, ingyen kaja miegymás, miközben a
szakszervezeti majálisok eltűntek. Szóval egy vörös baloldali párt első számú
feladata, hogy rádöbbentse a munkás réteget a valóságra. Bérrabszolgák vagyunk,
a kapitalisták nem a barátaink! A vezérigazgató nem a családtagunk!
Szerinted
a magyar munkások mennyire készek harcolni a jogaikért? Gyakran azt
látjuk, hogy az emberek egymást fogják vissza, a munkáltatónak semmit sem kell
tennie.
Sajnos
erre a kérdésre gyorsan és egyszerűen tudok válaszolni. Nem tartunk ott, mint pl. Franciaország,
ahol egy aránylag kisebb jogfosztás esetén is utcai összecsapásokba torkollnak
a tiltakozások. Ennek számos oka van. Én egyet emelnék ki. Rendkívül könnyű
megosztani a magyar embereket. Szemünk láttára hallnak el a legkülönfélébb
tüntetéssorozatok. Mindig van kifogás ki miért nem működik együtt a másikkal.
Véleményem szerint a munkavállalói jogok megnyirbálása nem okoz elemi
felháborodást. A munkahelyek tömeges elvesztése, a fizetések jelentős mértékű
csökkentése talán felhergelheti a munkásokat, de arra ügyel a mindenkori
hatalom, hogy egyrészt csöpögtessen mindig annyi alamizsnát, ami lehűti a
kedélyeket, másrészt, hogy éket verjen a tiltakozások vezetői közé.
Milyen
most a hangulatod? Milyen irányba mozdulsz?
Milyen
irányba mozdulok? Visszavonulok és írok majd kibaszott jó könyveket a modern
magyar baloldalról… Na jó, ez viccnek
is rossz. Természetesen nem adom fel. Nem igazán motiváló számomra semmiféle
olyan pozíció, ahol nincs jól látható, érezhető hatása a cselekedeteimnek.
Persze az is látható eredmény, ha feldühítem a Hatalmat. De nem a NER
keresztapát kell feldühíteni, hanem a Népet. El kell érnünk, hogy az emberek
rádöbbenjenek végre, nem a saját jelenünkért vagyunk elsősorban felelősek,
hanem a gyermekeink jövőjéért! Nem a gyermekeinknek kell külföldre menekülni,
hanem ezeknek a kutyaütő NER-báróknak. Igazából egyetlen értékem van, amit a
politikában hasznosíthatok. A nagycsaládos melós hitelessége. Ezt óvom, védem.
Van egy jól csengő nevű egyesületünk, amelyet még az első Éhségmenet után
alapítottunk. Ezer hála és köszönet Barát Endre szociológus elvtársamnak,
amiért segít életben tartani. A Munkát Kenyeret Tisztességes Béreket
Egyesületet szeretnénk országos mozgalommá bővíteni. Egyik fő célunk, hogy olyan
akciókat szervezzünk, amellyel borsot törhetünk a helyi kiskirályok és
Orbán-csicskák orra alá. Másrészt olyan rendezvényeket szervezni, amelyek
feléleszthetik a már említett munkás öntudatot. A másik személyes célom, hogy
bekerülve a szakszervezeti vérkeringésbe hevesebb dobogásra késztessem az
érdekvédelem szívét. Látható, hogy mind a pártoknál mind a szakszervezeteknél
vannak kiművelt emberfők, akik nagyon okos dolgokat tudnak mondani, de a szív
az hiányzik. Tudod, a szív, amely vörös és baloldalon van!
Mi lesz, ha lakhelyeden a választáson azt fogod látni, hogy az
ellenzéki jelölt alkalmatlan?
Amennyiben
2018-ban azt látom, hogy a választókörzetünkben elvtelen pártmutyik alapján egy
levitézlett, hiteltelenedett politikust vagy neoliberális „senkisemismeri”
embert akarnak indítani, akkor lehet, hogy félreteszem a parlamenti munkával
kapcsolatos aggályaimat. Akkor lehet, hogy elindulok az Munkát Kenyeret
Tisztességes Béreket Egyesület színeiben egy „Melóst a Parlamentbe” szlogennel.
Utolsó kérdés. Lesz éhségmenet?
Éhségmenet
csak akkor, ha lesz esély hatalmas tömegek megmozgatására. És itt nem csupán a
budapesti megérkezést értem. Eddig kicsiben gondolkodtunk. A logisztikai
korlátok a vonuló létszámot is korlátozták. Maximum 15-20 fő elszállásolásában
és étkeztetésében gondolkodtunk. Kérdés, hogy lesz-e elszántság akár több ezer
emberben, hogy az út menti szántóföldön éjszakázzon télen? Lesz-e elég
szolidaritás a társadalomban, a civilszervezetekben több száz, több ezer
menetelő ellátásához.
Azonkívül
arra kell készülni, hogy a következő Éhségmenet már nem állhat meg az Alkotmány
utcában! A következő Éhségmenet beszédeit a parlament falain belül kell
elmondani!
Csak semmi riadalom: az vagyok, akinek önök
megismertek. Ha meg akarnak érteni valakit, aki több helyen és több műfajban
publikál, akkor célszerű összehasonlítani, „összeolvasni” a nagyjából egy
időszakban megjelenteket, hogy a szerző álláspontját és magatartását világosan
fogják föl. Az internet ebben segít, a közösségi médiák is.
Menjünk sorjában.
A 888.hu jó és érdekes kérdéseket tett föl,
amelyekre szívesen válaszoltam. A nagy nyilvánosság előtt hozhattam szóba
olyasmit, amire ritkán nyílik alkalmam.
A szerkesztők nem akartak csőbe húzni, és
nem alkalmazták a szokásos politikai kliséket; noha –nézőpontjuknak megfelelően
– nyilván utópikusnak, tehát a mai társadalmi gyakorlat számára korlátozott
értékűnek tartják, amit gondolok.
De nem is ez nyugtalanítja olvasóimat.
Hanem az, hogy „szóba álltam” a népszerűtlen
G. Fodor Gáborral és szerkesztőtársaival. Némelyek egyenesen azt írták nekem,
hogy ez „neonáci” orgánum.
Ez két különböző kérdés.
1.Saját lap,
blog, portál, könyvkiadó stb. híján – én is tudom, hogy kizárólag általam írott
folyóiratot kellene kiadnom, olyant, mint Németh László Tanúja volt, csak jobbat; de több okból se áll módomban – sokféle
helyen írok és beszélek: egyik se felel meg nézeteimnek és ízlésemnek teljesen
(és ez nyilván kölcsönös), de ebben nyilvánvalóan vannak fokozatok. Oda viszem
azt a küzdelmet, amelyet folytatok (s ne feledjük: több országban, sok
nyelven), ahová elvihetem. Mivel szembenállok az egész mai társadalmi
berendezkedéssel (és nemcsak a mai magyarországi rezsimmel, habár persze ez
közvetlen célpontom és napi ellenfelem), ezt ott teszem, ahol lehet. Senki nem dicsekedhet vele, hogy
támogatom: ha egy-egy ügy vagy hang vagy megmozdulás vagy csoport kivívja
elismerésemet, akkor szólok. Ha nagy ritkán megszólalok kormánypárti médiákban,
mindenki tudhatja, hogy ez nem támogatás a rendszernek: de a kormánypárti
olvasók számára is van mondanivalóm – bár tudom, hogy itt vannak reménytelen
témák.
2.A 888.hu
különös internetes újság (bevallom, alaposabban csak most néztem bele, miután
olvasóim aggódni kezdtek integritásomért). Amint neve is mutatja, rá akar
duplázni a 444.hu szatirikus-polemikus sorozatlövészetére. De nem olyan, mint a
„nemzeti” jobboldal többi sajtószerve. Nem igazhívő, hanem hitetlen. Nem
rasszista, csak az antirasszistákat gúnyolja és diszkreditálja. Nem nőgyűlölő,
csak a feministákat gyalázza. Nem antiszemita, csak az antiszemitizmus miatt
fölháborodókon kacag. Nem kíván nyíltan rosszat az alsóbb néposztályoknak, csak
a „szociális érzékenységet” nyilvánítja nevetségesnek. S mint minden túlzó
szatíra (különösen a konzervatív szatíra mindig) kipécézi – főleg a nyugati,
„érzelmes” és „humanista” politikai beszédmódban – a képmutatást és a
következetlenséget. A 888.hu munkatársai „a reakció” ügyét (ügyeit) szolgálják,
és minden – szerintem és szerintünk – nemes és nagylelkű törekvést kiröhögnek:
cinikusok és nihilisták. A liberálisok és a baloldal elleni, képtelenül
eltúlzott támadásaikban túlnyomó a bennfentes humor: egyszerre sugallják azt,
hogy a megtámadott személyek, csoportok, ügyek gonoszak és ostobák, ÉS AZT IS,
hogy aki ezt a visító agressziót komolyan veszi, az idióta. Amikor Orbán
miniszterelnököt Nagy Sándorhoz (a makedón-hellén világcsászárhoz) hasonlítják,
a szuggesztió ismét kettős: (a) hú, de szemérmetlenül kormánypártiak vagyunk
csak azért is, pukkadjatok meg; (b) aki ilyen nagy embernek tartja Orbán
Viktort, az hülye. Ez nem Bayer Zsolt hangja, aki a jelek szerint hisz
mindabban, amit beszél. Ezek a fiatal értelmiségiek nem hisznek semmiben és
senkiben – és mintha az tetszenék nekik a mai magyarországi rendszerben, ami
leplezetlenül gonosz, önző és szadisztikusan hatalommániákus benne. (Hiszen
szerintük minden más illúzió, „hipokrízis”, utópia.) Egy dolgot biztosan
őszintén gyűlölnek: a baloldali moralizálást és szellemi fölényérzetet. Hogy
engem miért nem gyűlölnek akkor? Nem tudom, mindenesetre jól fölbosszantották
az interjúmmal a saját híveiket, ráadásul fölháborították az én híveimet: pont
ilyesmit szeretnek csinálni.
Mindebben nincs semmi különös. A 888.hu nagyon hasonlít számtalan brit
és észak-amerikai konzervatív laphoz; szemben a kontinentális (francia, német,
olasz) jobboldallal, ezek machiavellisták és mélyen szkeptikusok. Emögött az a
mély gyűlölet húzódik meg, amely a konzervatizmus eredeténél is döntő szerepet
játszott: a gyűlölet a XVIII-XIX. századi haladásgondolattal, a (francia)
forradalmi egalitarizmussal, a fölvilágosító racionalizmussal szemben. A
konzervatizmus – szemben a sima szentszövetségi reakcióval és az ultramontán
katolicizmussal – úgy támogatta az egyházat, hogy hitetlen maradt, úgy
támogatta a monarchiát, hogy a monarchia politikai teológiáját marhaságnak
tartotta.
Csak az abszolút hatalom tarthatja meg az európai civilizációt a
csőcselékkel szemben és a csőcseléket uszító „haladó értelmiségiekkel” szemben
– gondolták, és gondolják ma is – , és mindmáig „a haladó értelmiség”
ideáltípusa az, ami kiváltja belőlük a csakugyan őszinte, feneketlen
gyűlöletet. Az, hogy hű olvasóik feje fölött mégis dialogizálnak velem (aki
aztán a leginkább testesítem meg a jobboldal szemében „a haladó értelmiséget”),
az egyrészt szabadságillúzió, másrészt meg kifejezi megvetésüket az orbánista
„igazhívőkkel” szemben – akik mellett minden fontos ügyben kitartanak, éppen
azért, mert nem bíznak senkiben, és nem hisznek semmiben.
És nyilván szórakoztatónak találják, hogy elbeszélgethetnek valakivel,
aki sok mindenkiben bízik és sok mindenben hisz, s aki ezért persze aztán
gyakran csalódik és sűrűn téved. Fura alak lehetek a szemükben.
Gondolom, kölcsönösen sajnáljuk egymást.
De vegyük észre, hogy ez a konzervatív nihiliznus ma nemcsak a konzervatív
kormánymédiák egy részének az attitűdje. A 888.hu nem szélsőjobboldali, csak
gyalázatosan goromba – igaz, oly rikítóan, hogy lehetetlen komolyan venni, ha
valakinek van némi humorérzéke. Éppen ezért, a legjobban a kinyilvánított
ellenfeleire – index.hu, 444.hu, stb. – hasonlít a legjobban: a szatirikus
túlzás, a tongue-in-cheek durváskodás
(Boris Johnson volt ennek kiváló művelője újságíró korában), a mindennek a
sárba rántása (amitől a mindkét „oldali” naiv igazhívők annyira szenvednek),
szimbolikus figurák (Soros vagy Putyin) elhalmozása komikusan képtelen
vádakkal, öncélú marháskodás, ironikus vonzalom a legalpáribb kommersz
tömegkultúra iránt: ezek a kulturális vonások közösek. A közösség ügyei
mutatványok és jelenetek csupán a nagy kabaréban – ez is mindenfelé elterjedt
„gondolat”. A politikusokkal állítólag nem az a baj, hogy téves vagy káros
vagy rosszhiszemű a politikájuk, hanem
az, hogy rossz külsejűek, korruptak, ostobák, irányítható robotok meg – mint
mindenki, aki sokat beszél – olykor bakiznak. Ez a szemlélet közös. Az, hogy az
ún. jobboldalon a melegek, a közel-keleti és afrikai menekültek, a zsidók meg
„Európa” ellen észlelhető ellenszenv, az ún. baloldalon meg a keleti (ortodox)
egyházakhoz tartozó népek (románok, oroszok, szerbek, görögök) iránt
tapasztalható (indokolatlan) lenézés (a románellenesség egyébként közös),
szintén nem utal lényegi különbségre.
Van különbség, de ezt föltárni már azt jelentené, hogy a lényegről beszélünk:
ezt pedig a nihilizmus illemtana szerint nem szabad megtenni.