Palesztina

1947 és 1949 között több százezer palesztinnak kellett elhagynia az akkori Palesztina, a mai Izrael területét (a palesztinok minimum hétszázezerről beszélnek, s Naqbának, pusztulásnak hívják, ami történt).Az idő előrehaladtával a menekültek száma újabb menekültekkel gyarapodott, újabb generációk megjelenésével több millióra szaporodott.

Már a 19. század végi cionisták arra törekedtek, hogy minél több földet szerezzenek meg Palesztinában, s ezeket gyakran Damaszkuszban vagy Bejrutban élő arab földbirtokosoktól vásárolták meg.1891-ben arab előkelőségek tiltakoztak, hogy zsidók földet szerezhessenek Palesztinában. A cionista földvásárlásokat intéző Zsidó Nemzeti Alap viszont folytatta területszerző politikáját. 1914-ben hozzávetőlegesen félmillió arab és kilencvenezer zsidó élt az országban.

Az első világháború után a Népszövetség Nagy-Britanniára bízta Palesztina igazgatását s az új gazda szabályozni kívánta a földeladásokat. Az 1920-ban meghozott un. Land Transfer Ordinance rendelkezései szerint csak akkor lehet a földeket eladni Palesztinában, ha a vevő palesztinai lakos és a palesztin parasztok (a fellahok) nem adhatják el a földet, amíg nem kapták meg a teljes vételárat.

1939-ben már 450 ezer zsidó élt Palesztinában, de az arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt. A bevándorlók nem jó szándékú civilizátorok, hanem az „arab földet” kisajátító, azt eltulajdonító „telepesek” voltak. Az arab többség nyomasztotta a cionista vezérkart, és a mozgalmon belül felmerült: az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik országba, a helyükre pedig zsidókat kell költöztetni.

A második világháború után többszázezer Holokauszt-túlélő zsidó akart bevándorolni Palesztinába. Számukra az ENSZ menekülttáborokat hozott létre, melyeket a cionista szervezetek láttak el élelemmel. A Jewish Agency, mely a zsidó nép politikai képviselőjének tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz, hogy nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá és százezer embert azonnal engedjen be az országba. Winston Churchill elhárította a kérést, a brit imperializmus sem szabad bevándorlásról, sem a gyarmati terület átadásáról hallani sem akart.

A palesztinai helyzet vizsgálatára alakult angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban végiglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát, ahol találkozhattak a túlélő zsidóság képviselőivel, akik a szabad bevándorlás mellett szálltak síkra. A vizsgálóbizottság ezután Kairóba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg, A bizottság 1946. május elsején megjelent tízpontos javaslata a mandátumpolitika folytatására szólított fel, és az engedélyezhető certifikátok (a brit hatóságok által kiállított Palesztinába szóló bevándorlási engedélyek) számát százezerre óhajtotta felemelni. A zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot, s általános sztrájkra szólítottak fel.

Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-i, 181. számú határozatában végül Palesztina felosztása mellett döntött. A határozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték ki. Ekkortájt az palesztinok létszáma kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké hatszázötvenezerre nőtt.

A fegyveres zsidó szervezetek nem tétlenkedtek, a palesztin földeket erőszakkal megszerezve egész falvakat irtottak ki. 1947 novemberében pedig arab támadások indultak a palesztinai zsidóság, a jisuv falvai és városai ellen. Kezdetét vett az arab országok zsidó lakosságának kivándorlása, amely később, az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlásával az ötvenes-hatvanas években érte el csúcspontját. 1950. július 5-én iktatták törvénybe az izraeli Visszatérési Törvényt (Huk-hasvut), mely a világ bármely részén élő zsidónak – viszonylag liberális feltételek mentén – felajánlotta az izraeli állampolgárságot.

Palesztina közben hadszíntérré változott. A hadüzenet nélküli háború kezdődött. Ben-Gurion az „agresszív védekezés” technikáját javasolta: „Minden egyes támadásra döntő csapással kell tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell űznünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét” – jelentette ki.

1947. december 11-én az angol alsóházban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezdve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos cselekmények pedig még sűrűbben követték egymást.

A Szochnut (Jewish Agency) földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden arabot a zsidó állam területéről, azonban Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte arra bátorítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, s házaikat rombolják le.

Jeruzsálem zsidó negyedei ellen is tovább folytak a támadások, a Hagana, a zsidó hadsereg megszüntette az un. „egyéni elbírálás” politikáját. A Jeruzsálem nyugati részén élő palesztinokat elűzték. 1948. február 5-én Ben-Gurion engedélyezte zsidó lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént Jeruzsálemben „az megtörténhet az ország nagy részén is – ha kitartunk, hat, nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhatnak be az ország lakosságának összetételében”. Február 15-én a zsidók elfoglalták Caesareát. Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, távozásra szólították fel az arabokat: akik nem akartak menni, azokat kiűzték, és házaikat felrobbantották.

Megkezdődött a palesztinai arab lakosság Palesztinából való kivándorlása. 1948 áprilisában-májusában a haifai arabok menekültek el – erre egyébként a damaszkuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizottság is bíztatta őket. Az 1948. június 11-én kötött első tűzszünet után Izrael ellenőrizte Kelet- és Nyugat-Galileát, valamint – nagy nehézségek árán – a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda lakosait kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.

1948. október 21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli arabok számára: biztonsági zónákat jelöltek ki, és megtiltotta az állandó lakosoknak, hogy engedély nélkül távozzanak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A szabályok alapján a katonai kormányzat a biztonsági zónákból kitelepíthette a lakosságot: ezt történt 1949 nyarán három arab faluban.

1949. december 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az Izraelből elmenekült arabokkal foglalkozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak azokért a menekültekért vállalt felelősséget, akik az ország határain belül maradtak: ők voltak a „belső menekültek”. Sokan közülük azért nem tudtak visszatérni lakóhelyükre, mert házaikat a harcok során lerombolták. A szomszédos országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51-ben több olyan törvényt hoztak, amelyek alapján a menekültek földjeinek nagyobb részét állami tulajdonba vették. Izrael célja egyre inkább az lett,  hogy minél kevesebb arab éljen a zsidó állam határain belül. A nemzetállami logika a minél homogénebb etnikai területet kívánja, hiába gondoltak mást erről kezdetben a cionizmus liberális nacionalista alapító atyái. Izrael pedig folytatja a telepek kiterjesztését, a ciszjordániai palesztin és beduin közösségek építési engedélykéréseit rendszeresen elutasítja, de még azok vízhez jutását is akadályozza. A telepesek rasszista tetteit, erőszakos vandalizmusát az izraeli hatóságok büntetlenül hagyják.

A palesztinok még mindig menekülttáborokban, a túlzsúfolt és blokád alá vett Gázában ill. Ciszjordániában élnek szegregáltan.