2018. november 20., kedd

Ez az Európa nem a miénk! (elemzés)




L’Internationale (a 4. Internacionálé újjáépítésének szervezőbizottsága – CORQI – folyóirata) 10.sz. 2018. májusa (elemzés)

Ez az Európai Unió a tőkéé, a háborúké – összes intézményével (Európai Központi Bank, Európai Parlament, stb.) együtt –, amely a munkásjogokat, a demokratikus szabadságjogokat megsemmisíti. Elő kell elősegíteni az egész kontinensen olyan egységfront létrehozását, támogatni a dolgozó osztályok mobilizációját a burzsoáziával szemben, a szerződésekkel, direktívákkal való szakítás érdekében. Nem csak a környezet elpuszititása folyik, de magának a munkaerőnek is – az egykori szerzett jogok, a közszolgáltatások megsemmisitésével. A Föld összes vagyonának a fele a leggazdagabb 1 % kezében van, Magyaro-on pedig az összes vagyon fele a leggazdagabb 10 százaléké.

Az Unió előtörténete
1947-ben Marshall tábornok a nevezetes terv névadója, deklarálta, hogy Európa népeinek egyesülniük kell az amerikai adminisztráció számára szűkséges politika megvalósítására, ez volt a segítség feltétele. Első realizálása a Szén- és Acélközösségben valósult meg 1951-ben, amely fokozatosan felszámolta a szén- és acéltermelést az érintett országokban. Majd jött a Római egyezmény (1959), aztán az Európai közösség (1972), a Maastrichti szerződés 1992-ben, amikor hivatalosan megszületett az EU.

Honnan jött a 3 %-os deficit szabálya?
Paktumok és szerződések állították fel az intézményeket, közöttük az Európai Központi Bankot az euró stabilizálásához. Miért kell a stabilitást garantálni? Mert a pénzügyi tőke diktálja szükségleteit a szerződéseken keresztül, hogy az ne veszítsen értékéből akkor sem, ha a körülmények nem irányíthatóak (infláció, pénzűgyi piacok összeomlása, stb). Tehát a pénzügyi stabilitásnak meg kell maradnia, ezért nem haladhatjameg az államadósság a GDP 60 %-át, a deficit pedig a 3-at. A 3 %-ot halljuk a politikusok szájából mint tízparancsolatot reggeltől estig, azt nem szabad átlépni. Miért éppen annyi? A Le Monde burzsoá napilap írta meg, hogy Mitterand kérte a minden tagországra kötelező maximális hiány mértékének megszabását egy közgazdásztól, aki “önkényesen” úgy döntött, bármi jöjjön közbe, sztrájkok, forradalmak, infláció, az nem lehet több, mint 3 százalék.

Jó és rossz eladósodottság
Van valami misztifikáció az adósság kérdésében. Azt mondják nekünk: «az adósság súlyos dolog». Az IMF kiadta felhívását, hogy a világ adóssága rendkívül gyorsan növekszik, teljes összege ma már a világ GDP-jének kétszeresénél is több. A paradoxon abban áll, hogy ha valaki házat, autót, tévét, bútort, stb akar vásárolni, akkor meg azt halljuk: «nem probléma, ha nincs elég készpénzed, ajánlunk kölcsönt 2 évre, 5 évre, többre», azaz bátorítanak bennünket az eladósodásra. A tőkéseknek szükségük van arra, hogy árujukat megvegyék akkor is, ha az embereknek nincs elég pénzük. A 2008-as válság kiindulópontja a subprimes, az az eladósodottság, amire a szerencsétleneket rábészélték, akkor is, ha nem állt volna módjukban a vásárlás (és persze bele is rokkantak). Az egyének eladósodása – egy darabig megy –, nemcsak nem nyugtalanítja a tőkét, hanem egyenesen szüksége van rá. Ami problémát jelent, az az államadósság. Ott se persze bármilyen, mert ha fegyverzetet vásárol egy állam, nincs gondja azzal, hogy adósságot vegyen a nyakába. De a termelőeszközök magántulajdonán alapuló rothadó rezsim számára a tisztviselők, postások, ápolónők, pedagógusok stb. bérére kiadott összegek felháborítóak és igazságtalanok, elviselhetetlenné válnak. Ez az adósság az, ami nem tolerálható.

A «munkaerő ára»
Az eladósodás tehát nem egyforma. Ha a tőkének szüksége van rá, akkor megengedett, de ha “nem tolerálható”, akkor a munkásosztály vívmányait meg kell semisíteni. A Maastrichti szerződésnek osztálykaraktere van. Valaki ki is mondta, mégpedig Hans Tietmeyer 1998-ban, az euró bevezetésének hajnalán. Akkor a Bundesbank elnöke volt, az európai kapitalista országok legjelentősebbikének egyik legjelentősebb pénzügyi felelőse.Azt mondta: ha egyszer meglesz az egységpénz, a kormányok nem játszhatnak tovább az inflációval és a kölcsönök fellazításával vagy megszorításával, (a kiigazítás variációjaként) egyetlen dolog marad: a munkaerő ára.
A “60 %” és a “3 %” szabálya isteni kinyilatkoztatás, amely előtt meg kell hajolnunk. Egyetlen funkciója a munkaerő árának csökkentése. Egyébként pedig mindegyikőnk saját országában 25 éves listákat tudunk készíteni a munkásjogok elleni ellenreformokról és támadásokról, amelyeket mindig a deficit “mederben tartásával” igazoltak. Privatizációk a vasúttól a Postáig, munkahelyek megszünése a kórházakban, oktatásban, a munka törvénykönyvének teljes átírása, az ifjúság kvalitatív oktatása felszámolásának intézkedései, stb – mindnek egy az iránya: a munkaerő árának csökkentése, a tőkés haszon növelése.

Osztályharc
Bizony osztályharcról van szó. A Maastrichti szerződés (az “európai konstrukció”) misztifikáció, amit mindig megpróbálnak elhitetni a ”népek közötti béke és testvériség” nevében, aminek – ugye -  nincs osztályjellege, mindenkire vonatkozik, mindnyájunknak – akár munkás, akár tőkés tulajdonos – engedelmeskedie kell ezeknek a törvényeknek. Pedig semminek nincs olyan munkásosztályellenes karaktere, mint az Európai Unió intézményeinek, legyen szó a Bizottságról, a Tanácsról vagy az úgynevezett Parlamentről. Valójában minden a Európai Központi Bank (EKB) körül forog, az EU valódi központja nem Strasbourg, Brüsszel, hanem Frankfurt.
Az EKB-nak van egy sajátossága: teljes mértékben független a tagállamoktól és kormányaitól. Történelmileg a pénz előállítása mindig a hatalmon lévő hatalom apanázsa, a királyok verettek pénzérmét. A központi bankok az állam, a kormány felügyelete mellett engedtek az inflációnak, a kölcsönöket megszorították, stb. – a politika igénye szerint. Az EU tagállamai ezt a szuverén apanázst veszítették el két szakaszban, először a minden nemzeti bank “függetlenségének” deklarációjával, aztán az EKB létrehozásával. A Maastrichti szerződés feketén fehéren leírja, hogy a kormányoknak semmi joguk nincs az EKB ügyeibe avatkozni.

Mitől független az EKB?
Egyik összejövetelünkön egyik elvtársunk feltette a kérdést: Volt-e már többségi baloldali kormány a különféle európai országokban? Jogos a kérdés, de le kell szögezni, akár jobb-, akár baloldali kormányról beszélünk, akár a kettő koaliciójáról, az EKB számára semmi nem változik. Az EKB akkor csak úgy lóg a levegőben? Hát nem. Az euró elsősorban a dollártól függ, megláthatjátok, hogy minden alkalommal emelkedik az euró értéke, amikor a Fed (az USA központi bankja) csökkenti a dollár értékét, mert az amerikai tőkés osztály úgy ítéli meg, úgy jobban eladhatja áruját (és alkalmasint fordítva is megcsinálja). És fordítva. A Fed formálisan független, de a kormány mindig rajta tartja szemét, befolyásolja azt. Azaz az EKB-t is… Az EKB tehát nem független, csak részben – a munkásosztálytól persze igen, sőt az európai kormányoktól és az európai burzsoáziától, az EP-től, a Bizottságtól úgyszintén. Az észak-amerikai tőke érdekei szépen érvényesülhetnek. Trump diktálhatja döntéseit, előtte Obama – vagyis a világ legerősebb finánctőkéje. Persze az EU vezetésének is. Grosso modo ugyanazok az intézkedések érintik mindannyiunk országát. A francia munkatörvénykönyv “reformja” olyan, mint az olasz, a belga (stb). A brit vasútprivatizáció nem más, mint a francia (s nemsokára a magyar). A közegészségügy elleni támadás ugyanolyan Németországban, mint máshol. Logikus.

Macron és Merkel “vitája”
Macron francia elnök azt állítja, hogy “az EU jelenlegi stádiumát meg kell haladni és valódi gazdasági kormányzat kell európai költségvetéssel”. Mintha az amerikai imperializmus hagyná, hogy erős konkurenciája létrejöjjön! Macron megpróbálja eladni ezt az ötletet a német burzsoáziának (amely erősebb, mint a francia). Merkel, aki a német burzsoázia képviselője (de realistább) azt válaszolja: nem látja pontosan, mit lehetne nyerni rajta. Macron: “de hát ébredjenek, Franciaország megváltozott, megcsinálta az annyira kivánt reformokat és folytatja”. Na, ez az, az Európai Unió, az “annyira kivánt reformok”… Tietmeyer 1998-ban : «a kiigaz>tás egyetlen változata a munkaerő ára lesz». Macron pedig azt mondja a német burzsoáziának, hogy nézze, annyit támadtuk a munkaerő árát, hogy bizhatna … Az azonban nem bízik, pedig igaz amit Macron mond, az egymást követő kormányok mindent megtettek ennek érdekében, alkalmazták az európai direktívákat. Még emlékszünk, hogy az úgynevezett «baloldali kormány» alatt (benne a szocialistákkal, kommunistákkal, zöldekkel, sőt, Mélenchonnal) valósult meg az energia-privatizálás (gáz, áram). Görög elvtársaink hozzátehetik a Tziprasz-kormány szinte teljes működését.

Válasz néhány ellenvetésre
Mi, munkásaktívák egy másfajta kormányt és politikát akarunk. Mindnyájan találkoztunk a kérdéssel: szakítani az Unióval vagy nem? Ha szakítunk, nem vezet az katasztrófához, inflációhoz, a vásárlóerő teljes elvesztéséhez? Portugáliában, Spanyolországban, Görögországban láttunk ilyen katasztrófát: nyugdíjasokat, dolgozókat fosztottak meg járandóságuktól, kényszerítették koldulni – azaz, nem szükséges az Unióval szakítani, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk.
Mást is hallunk: « mit akartok, visszatérni a korábbi nemzeti valutához?». Dilemma, válasszuk az eurót (ami mégiscsak európai..), vagy a szélsőjobb kínálta visszatérést? El kellene fogadni ezt a mesterséges alternatívát osztályellenségeinktől? Egy átlagos dolgozó normális gondolkodása meghaladja ez a két hipotézist, van más lehetőség is. Például az, hogy a népek visszaszerzik szuverenitásukat, nemcsak a jelenlegi szerződésekkel szakítanak, hanem új egymásközötti kapcsolatokat hoznak létre az egyenlőségre alapozva, ideértve egy új pénzt is, ami nem függene Washingtontól, hanem az európai népek szükségleteitől : szociális lakásépítéstől, közoktatástól, közkórházaktól, tömegközlekedéstől, vasúttól, postától, stb. Ebben a szuverén népek szövetségében van helye az együttműködésnek, közös munkának. Ez a hipotézis nem furcsa és lehetetlen, megvalósult már a múltban is.

Egy világot kell építeni      
Nem lehet ultimátumot intézni a dolgozókhoz: vagy ez, vagy semmi. Egy új világot kell építeni a meglévő helyett.
2019 tavaszán Strasbourg-ban, mely az EP egyik székhelye, annyira francia, amennyire német, nemzetközi meetinget tartunk az európai “parlamenti” választások előtt. Az EP-választásokra – különböző szervezetek tagjaként – némelyikünk kampányolni fog, mások nem. Akármit is teszünk, látnunk kell, hogy ez vitathatatlanul nem parlament. Ki kell mutatnunk, hogy “ez az Európa nem a mienk” a “dolgozók és népek Európája a mienk”, amelyben nem helyettünk döntenek, amely nem mond ellent az európai népek és dolgozók egységének.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.