Elmélet: Mi a fasizmus és hogyan lehet leküzdeni?

 

 Válogatás Lev Trockij írásaiból

 Fasizmus, parlamenti demokrácia…

 

(Részletek a "Német forradalom és a sztálini bürokrácia" című, 1932. januári műből)

2. Demokrácia és fasizmus (…) 

Ellentmondás van a fasizmus és a demokrácia között. Nem „abszolút”, vagyis a marxizmus nyelvén szólva nem két, egymással nem redukálható (kibékíthetetlen) osztály uralmát fejezi ki. Inkább egyetlen osztály két különböző uralmi rendszerét jelöli. Ez a két rendszer: a demokratikus parlamenti és a fasiszta, az elnyomott és kizsákmányolt osztályok különböző kombinációira támaszkodik, és elkerülhetetlenül éles konfliktusba kerül egymással. (...)

A fasiszta rezsim akkor kerül sorra, amikor a polgári diktatúra „normális” katonai és rendőri eszközei, parlamenti fedezékükkel együtt, nem elegendőek a társadalom egyensúlyának fenntartásához. A fasizmus ügynökein keresztül a tőke mozgásba hozza a feldühödött kispolgárság tömegeit, az osztályvesztéses és demoralizált lumpenproletárok bandáit, mindazokat a számtalan emberi lényeket, akiket maga a finánctőke taszított dühbe és kétségbeesésbe. A burzsoázia azt követeli, hogy a fasizmus fejezze be munkáját: mivel elfogadta a polgárháború módszereit, hosszú évekre békét akar. A fasizmus ügynökei pedig, a kispolgárságot faltörő kosként használva és minden útjukba kerülő akadályt lerombolva, sikeresen befejezik munkájukat. A fasizmus győzelme azt eredményezi, hogy a finánctőke közvetlenül acélfogóival megragadja az uralom, az irányítás és az oktatás minden szervét és intézményét: az államapparátust a hadsereggel, az önkormányzatokat, az egyetemeket, az iskolákat, a sajtót, a szakszervezeteket, a szövetkezeteket. Az állam fasizmusba taszítása nemcsak a kormányzati formák és módszerek „mussolinizációját” jelenti – ezen a területen a változások végső soron másodlagos szerepet játszanak –, hanem mindenekelőtt a munkásszervezetek szétzúzását: a proletariátust teljes apátiába kell redukálni, és olyan intézményhálózatot kell létrehozni, amely mélyen behatol a tömegekbe, hogy megakadályozza a proletariátus bármilyen önálló kikristályosodását. Pontosan ez a fasiszta rezsim lényege.

Az imént elmondottak semmiképpen sem mondanak ellent annak a ténynek, hogy egy adott időszakban létezhet egy átmeneti rendszer a demokratikus és a fasiszta rendszer között, amely mindkettő vonásait ötvözi: ez az egyik rendszer egy másikkal való felváltásának általános törvénye, még akkor is, ha kibékíthetetlenül ellenségesek egymással. (…)

A munkások évtizedek alatt a polgári demokrácián belül kiépítették bástyáikat, bázisaikat, a proletár demokrácia központjait: szakszervezeteket, pártokat, edzőklubokat, sportszervezeteket, szövetkezeteket stb. A proletariátus nem a polgári demokrácia formális keretében, hanem forradalmi eszközökkel kerülhet hatalomra: ezt mind az elmélet, mind a tapasztalat bizonyítja. De pontosan ehhez a forradalmi úthoz van szüksége a proletariátusnak a proletár demokrácia támaszpontjaira a polgári államon belül. A II. Internacionálé munkája ilyen bázisok megteremtésére korlátozódott egy olyan időszakban, amikor még progresszív történelmi szerepet töltött be.

A fasizmus elsődleges és egyetlen funkciója a proletárdemokrácia minden bástyájának alapjaiig történő lerombolása. Vajon ennek van-e „osztálybeli jelentősége” a proletariátus számára, vagy nincs? Hadd foglalkozzanak ezzel a problémával a nagy teoretikusok. Miután a rezsimet polgárinak minősítette – ami vitathatatlan –, Hirsch [1], tanáraihoz hasonlóan, egy részletet figyelmen kívül hagy: a proletariátus helyét ebben a rezsimben. Száraz szociológiai absztrakcióval helyettesítik a történelmi folyamatot. De az osztályharc a történelem talaján folyik, nem a szociológia sztratoszférájában. A fasizmus elleni küzdelem kiindulópontja nem a demokratikus állam absztrakciója, hanem a proletariátus élő szervezetei, ahol minden tapasztalata koncentrálódik, és amelyek előkészítik a jövőt. Az a tény, hogy a demokráciáról a fasizmusra való átmenet „organikus” vagy „progresszív” jellegű lehet, nyilvánvalóan nem jelent mást, mint hogy a proletariátustól megrázkódtatás és küzdelem nélkül el lehet venni nemcsak anyagi vívmányait – egy bizonyos életszínvonalat, társadalmi törvényhozást, polgári és politikai jogokat –, hanem e vívmányok fő eszközét, azaz szervezeteit is. Így ez a „hideg” átmenet a fasizmusra a proletariátus elképzelhető legszörnyűbb politikai kapitulációját feltételezi. (…)

(Részlet az „Egyetlen út” 1932. októberi számából)

2. Burzsoázia, kispolgárság és proletariátus

(…) A dekadens burzsoázia képtelen fenntartani a hatalmat az általa felépített parlamentáris állam módszereivel és eszközeivel; a fasizmus, mint önvédelmi eszköz, szükséges számára, legalábbis a legkritikusabb pillanatokban. (…) De a bevett burzsoázia nem szereti a fasiszta módot problémái megoldására, mert a sokkok, még a polgári társadalom érdekében is, nem kockázatmentesek számára. Ezért az ellentét a fasizmus és a burzsoázia hagyományos pártjai között...

A nagyburzsoázia nem értékeli a fasiszta módszereket, ahogy egy fájós állú ember sem szereti, ha kihúzzák a fogát. A polgári társadalom tekintélyes körei gyűlölettel tekintettek Pilsudski fogorvos praktikáira [2], de végül is behódoltak az elkerülhetetlennek, bár fenyegetésekkel, alkudozással és kereskedelemmel. És most a kispolgárság tegnapi bálványa a tőke rendőrévé változott. (…)

(Részlet a "A Kommunista Internacionálé fordulópontja és a németországi helyzet, 1930. szeptember" című műből)

4. A kispolgárság és a fasizmus

(…) A fasizmus valós veszéllyé vált Németországban; a polgári rezsim súlyos patthelyzetének, a szociáldemokrácia konzervatív szerepének ezzel a rezsimmel szemben, valamint a Kommunista Párt felhalmozódott gyengeségének kifejeződése, amely képtelen megdönteni azt. Aki ezt tagadja, az vagy vak, vagy henceg. (…)

A fasizmus kommunista vezetés általi túlbecslése további erősödésének egyik okát teremtette meg. Az ellenkező tévedés, nevezetesen a fasizmus alábecslése a Kommunista Párt jelenlegi vezetése által, a forradalmat még súlyosabb vereséghez vezetheti az elkövetkező években.

A fejlődés ütemének kérdése, amely nyilvánvalóan nem kizárólag tőlünk függ, különösen súlyossá teszi ezt a veszélyt. A politikai hőmérsékleti görbe által rögzített és a választások során feltárt lázgörbe arra utal, hogy a nemzeti válság fejlődési üteme nagyon gyors lehet. Más szóval, az események lefolyása a leg… a közeljövőben újra felszínre hozza Németországban a forradalmi helyzet érettsége, valamint a forradalmi párt gyengesége és stratégiai alkalmatlansága közötti régi tragikus ellentmondást, új történelmi csúcsponton. Ezt világosan, nyíltan és mindenekelőtt elég korán ki kell mondani.

Visszatekintés Németország példájára és a kommunista párt politikájára

(Részletek az „Egyetlen út” című, 1932. októberi számból)

2. Burzsoázia, kispolgárság és proletariátus

(…) A fasizmus növekedéséért az alapvető politikai felelősség természetesen a szociáldemokráciát terheli. Az imperialista háború óta e párt politikája abból állt, hogy kitörölje a független politika eszméjét a proletariátus tudatából, meggyőzze a kapitalizmus örök jellegéről, és térdre kényszerítse a hanyatló burzsoázia előtt. A kispolgárság a munkások oldalára állhat, ha új urat lát bennük.

A szociáldemokrácia megtanítja a munkást arra, hogy lakájként viselkedjen. A kispolgárság nem fog lakájt követni. A reformizmus politikája megfosztja a proletariátust attól a lehetőségtől, hogy a kispolgárság plebejus tömegeit vezesse, és ezzel egyidejűleg utóbbiakat a fasizmus ágyútöltelékévé alakítja.

Számunkra a szociáldemokrácia felelőssége nem meríti ki a politikai problémát. (…)

3. A fasizmus szövetségese vagy ellensége a szociáldemokrácia?

(…) Amikor körülbelül három évvel ezelőtt rámutattunk, hogy a következő ausztriai és németországi válság kiindulópontja minden valószínűség szerint a szociáldemokrácia és a fasizmus között fennálló kibékíthetetlen ellentét lesz; amikor ezen az alapon elvetettük a szociálfasizmus elméletét, amely távolról sem világított rá erre a küszöbön álló konfliktusra, ellenkezőleg, elfedte azt; amikor kijelentettük, hogy a szociáldemokrácia, beleértve apparátusának jelentős részét is, az események menete révén bevonódhat a fasizmus elleni küzdelembe, és hogy ez kedvező kiindulópontot teremt a kommunista párt számára egy későbbi offenzívához, nagyon sok kommunista – nemcsak fizetett funkcionáriusok, hanem egészen őszinte forradalmárok is – azzal vádolt minket, hogy idealizáljuk a szociáldemokráciát. Nem maradt más hátra, mint tétlenül állni és semmit sem tenni. Nehéz vitatkozni azokkal, akiknek a gondolkodása itt megáll, míg egy marxista számára a probléma csak most kezdődik. (…)

Tavaly azt írtam, hogy a fasizmus elleni küzdelemben a kommunistáknak fel kell készülniük arra, hogy gyakorlati megállapodást kössenek nemcsak az ördöggel és nagyanyjával, hanem Grzesinskyvel is [3]. Ez a mondat bejárta a világot a sztálinista sajtóban: lehetne-e jobb bizonyíték a baloldali ellenzék „szociálfasizmusára”? Néhány elvtárs figyelmeztetett: „Ragadni fognak ehhez a mondathoz.” Azt válaszoltam: „Ez a mondat pontosan azért íródott, hogy ragadják meg. Ragadjanak meg egy izzó vasat, és égessék meg az ujjaikat! Leckéket kell adnunk a bolondoknak.” A harc lefolyása arra késztette Von Papent [4], hogy tájékoztassa Grzesinskyt a börtönbüntetésről. Vajon ez az epizód beleillik a szociálfasizmus elméletébe és a sztálinista bürokrácia jóslataiba? Nem, teljesen ellentmondott nekik. Másrészt a helyzetértékelésünk teljes mértékben elfogadta ezt a lehetőséget, és határozott helyet adott neki.

De a szociáldemokrácia ezúttal is elutasította a küzdelmet, válaszolná egy sztálinista. Igen, visszautasította. Aki azt hitte, hogy a szociáldemokrácia önállóan, vezetői kezdeményezésére, ráadásul olyan körülmények között vesz részt a harcban, ahol maga a kommunista párt sem képes részt venni a harcban, csak csalódhatott. Nem számítottunk ilyen csodára. Ezért a szociáldemokrácia nem okozhatott nekünk „csalódást”.

(Részletek a „Milyen szempontból helytelen a Német Kommunista Párt jelenlegi politikája?” (levél egy német kommunista munkáshoz, a Német Kommunista Párt tagjához) című, 1931. december 8-i cikkből)

Németország jelenleg egyik legnagyobb történelmi pillanatát éli; a német nép, Európa sorsa, és nagyrészt az egész emberiség sorsa múlik rajta évtizedekre. Ha egy labdát helyezünk egy piramis tetejére, egy kis lökés elég ahhoz, hogy jobbra vagy balra guruljon. Ehhez a helyzethez közeledik Németország óráról órára. Egyes erők azt akarják, hogy a labda jobbra guruljon, és megtörje a munkásosztály hátát. Mások a labdát a tetején akarják tartani. Ez egy utópia. A labda nem maradhat a piramis csúcsán. A kommunisták azt szeretnék, ha a labda balra gurulna, és megtörné a kapitalizmus hátát. Nem elég akarni; képesnek kell lenni rá. Próbáljuk meg még egyszer higgadtan megvizsgálni a helyzetet: helyes vagy helytelen a Német Kommunista Párt Központi Bizottsága által jelenleg folytatott politika? (…)

Térjünk vissza az orosz tapasztalatokhoz!

Hogy gondolatomat a lehető legvilágosabban és legkézzelfoghatóbban bemutassam, visszatérek a Kornyilov-felkelés [5] tapasztalataihoz. 1917. augusztus 26-án (régi naptár szerint) Kornyilov tábornok egy kozákkülönítményt és egy vad hadosztályt küldött Petrográd ellen. Kerenszkij [6] volt a hatalmon, aki a burzsoázia hivatalnoka és Kornyilov háromnegyedrészt szövetségese volt. Lenin bujkált, azzal vádolták, hogy a Hohenzollernek szolgálatában áll; engem akkoriban ugyanezzel a váddal zártak be a "Kreszty" egyik cellájába. Mi volt akkoriban a bolsevikok hozzáállása? Nekik is joguk volt azt mondani: "Ahhoz, hogy legyőzzük Kornyilov bandáját, le kell győznünk Kerenszkij bandáját." Ezt többször is elmondták, mert helyes és szükséges volt a jövőbeli propaganda szempontjából. De ez egyáltalán nem volt elég ahhoz, hogy augusztus 26-án és az azt követő napokban ellenálljanak Kornyilovnak, és megakadályozzák a petrográdi proletariátus lemészárlásában. Ezért a bolsevikok nem csupán általános felhívást intéztek a munkásokhoz és a katonákhoz: „Szakítsatok a kiegyezőkkel, és támogassátok a bolsevikok Vörös Egységfrontját!” Nem, a bolsevikok egységes harcfrontot javasoltak az eszereknek és a mensevikeknek, és közös szervezeteket hoztak létre velük a harcra. Helyes volt ez vagy helytelen? Hadd válaszoljon nekem Thälmann [7]. Hogy még világosabban bemutassam, hogyan nézett ki az egységfront, felidézem a következő epizódot: miután a szakszervezetek által fizetett óvadéknak köszönhetően kiszabadultam a börtönből, cellámból egyenesen a Népvédelmi Bizottság ülésére mentem, ahol a mensevik Dannal és a szociálforradalmár Gots-cal – akik Kerenszkij szövetségesei voltak, és akik börtönben tartottak – együtt megvizsgáltuk és megoldottuk a Kornyilov elleni harc problémáit. Helyes volt ez vagy helytelen? Hadd válaszoljon nekem Remmele [8].

Brüning a „kisebbik rossz”?

A szociáldemokrácia támogatja Brüninget [9], rá szavaz, és felelősséget vállal politikájáért a tömegek előtt, azon az állításon alapulva, hogy a Brüning-kormány a „kisebbik rossz”. Ezt a nézőpontot próbálja rám erőltetni a Rote Fahne, azzal az ürüggyel, hogy tiltakoztam a kommunisták ostoba és szégyenletes részvétele ellen Hitler népszavazásán. De vajon a német baloldali ellenzék, és különösen én, követeltük-e a kommunistáktól, hogy szavazzanak Brüningre és támogassák őt? Mi, marxisták, Brüninget és Hitlert, valamint Braunt [10] egyetlen rendszer képviselőinek tekintjük. Az a kérdés, hogy melyikük a „kisebbik rossz”, értelmetlen, mert a rendszerüknek, amely ellen harcolunk, minden elemére szüksége van. De ma ezek az elemek konfliktusban állnak, és a proletariátus pártjának feltétlenül ki kell használnia ezt az konfliktust a forradalom érdekében.

Egy skálán hét hangjegy van. Az a kérdés, hogy melyik a "legjobb" hangjegy, dó, ré vagy szó, értelmetlen. A zenésznek azonban tudnia kell, mikor és melyik hangnemet kell megütnie. Az absztrakt kérdés, hogy melyik, Brüning vagy Hitler, a kisebbik rossz, ugyanilyen értelmetlen. De tudni kell, hogy ezek közül melyiket kell megütni. Világos ez? Azoknak, akik nem értik, vegyünk egy másik példát. Ha az egyik ellenségem minden nap gyenge méregdózisokkal mérgezne, egy másik pedig hátulról akarna lelőni, először a második ellenségem kezéből ragadnám ki a revolvert, ami lehetőséget adna arra, hogy végezzek az elsővel. De ez nem jelenti azt, hogy a méreg "kisebbik rossz" a revolverhez képest.

Sajnos a Német Kommunista Párt vezetői a szociáldemokratákkal egy szintre pozicionálták magukat, egyszerűen megfordítva a jeleket: a szociáldemokraták Brüningre szavaztak, őt nevezve a kisebbik rossznak; a kommunisták, akik abszolút nem bíznak Brüningben és Braunban (és teljesen igazuk van), utcára vonultak, hogy támogassák Hitler népszavazását, vagyis a fasiszták Brüning megdöntésére irányuló kísérletét. Ily módon felismerték, hogy Hitler a kisebbik rossz, mert a népszavazáson elért győzelem Hitlert juttatná hatalomra, nem a proletariátust. Az igazat megvallva, az ember kicsit zavarban van egy ilyen elemi dolgot magyarázni! Rossz, nagyon rossz, hogy olyan zenészek, mint Remmele, a hangjegyek megkülönböztetése helyett a csizmájukkal zongoráznak.

Milyen feladataik vannak a trockista aktivistáknak? Hogyan lehet megfogalmazni a munkások egységfront-politikáját?

(Részletek a „Milyen szempontból hibás a Német Kommunista Párt jelenlegi politikája?” című, 1931. december 8-i levélből)

(…) Most egyetlen front létrehozásával kell a fasizmus ellen fordulnunk. És ezt a fasizmus elleni közvetlen harc frontját, amely az egész proletariátus közös frontja, oldalba támadásra kell felhasználnunk, de olyat, amely annál hatékonyabb a szociáldemokrácia ellen.

A gyakorlatban a legnagyobb lelkesedést kell mutatnunk arra, hogy blokkot kössünk a szociáldemokratákkal a fasiszták ellen, bárhol is hajlandóak csatlakozni ehhez a blokkhoz. Amikor azt mondjuk a szociáldemokrata munkásoknak: "Hagyják el vezetőiket, és csatlakozzanak egységes frontunkhoz párton kívül", csak egy üres frázist adunk hozzá a sok ezer másikhoz. Tudnunk kell, hogyan válasszuk el a munkásokat vezetőiktől a cselekvésben. És a cselekvés most a fasizmus elleni küzdelem. Kétségtelen, hogy vannak és lesznek szociáldemokrata munkások, akik készek a kommunista munkásokkal vállvetve harcolni a fasizmus ellen, függetlenül, sőt a szociáldemokrata szervezetek akarata ellenére is. Nyilvánvalóan a lehető legszorosabb kapcsolatokat kell kialakítanunk ezekkel az élvonalbeli munkásokkal. De jelenleg kevesen vannak. A német munkás a szervezettség és a fegyelem szellemében nevelkedik. Ennek megvannak az erősségei és a gyengeségei. A szociáldemokrata munkások túlnyomó többsége harcolni akar a fasiszták ellen, de egyelőre csak szervezetten. Ezt a lépést nem lehet kihagyni. Segítenünk kell a szociáldemokrata munkásoknak abban, hogy a valóságban – egy új és kivételes helyzetben – ellenőrizhessék, mit érnek szervezeteik és vezetőik a munkásosztály élete vagy halála szempontjából.

A szociáldemokráciára kell erőltetnünk a fasiszták elleni blokkot

Sajnos a Kommunista Párt Központi Bizottságában sok a rémült opportunista. Hallották, hogy az opportunizmus a blokkok szeretete.

Ezért vannak a blokkok ellen. Nem értik a különbséget, ami egy parlamenti szintű megállapodás és egy harci megállapodás, még ha a legszerényebb is, között létezhet egy sztrájkról vagy a nyomdászok fasiszta bandákkal szembeni védelméről. (…)

Nincs közös platform a szociáldemokratákkal vagy a német szakszervezetek vezetőivel, nincsenek kiadványok, nincsenek zászlók, nincsenek közös plakátok! Külön meneteljenek, együtt sztrájkoljanak! Csak abban egyezzenek meg, hogyan, kivel és mikor sztrájkoljanak! Ebben a kérdésben egyetérthetünk az ördöggel, a nagyanyjával, sőt még Noskével [12] és Grzesinskivel is. Egy feltétellel, hogy nem kötik meg a kezüket. Végül gyorsan ki kell dolgozni egy gyakorlati intézkedéscsomagot, nem a szociáldemokrácia "leleplezése" (a kommunisták előtt) céljából, hanem a fasizmus elleni hatékony küzdelem céljából. Ennek a programnak foglalkoznia kell a gyárak védelmével, a gyári bizottságok cselekvési szabadságával, a munkásszervezetek és intézmények sérthetetlenségével, a fasiszták által lefoglalható fegyverraktárak kérdésével, a veszély esetén teendő intézkedésekkel, azaz a szociáldemokrata kommunista egységek militáns fellépéseivel stb.

A fasizmus elleni küzdelemben hatalmas szerep hárul a gyári bizottságokra. E tekintetben különösen körültekintő cselekvési programra van szükség. Minden gyárat antifasiszta erődítménnyé kell alakítani, saját parancsnokkal és harci csapatokkal. Minden városban és járásban be kell szerezni a laktanyák és más fasiszta gócok térképét. A fasiszták megpróbálják bekeríteni a forradalmi gócokat. A bekerítőt be kell keríteni. A szociáldemokrata és szakszervezeti szervezetekkel való megállapodás ebben a kérdésben nemcsak megengedett, hanem kötelező is. Ennek megtagadása „elvi” megfontolások nevében (sőt, bürokratikus ostobaságból vagy, ami még rosszabb, gyávaságból) a fasizmus közvetlen támogatását jelenti. (…) A cselekvési programnak tisztán gyakorlatiasnak, tisztán konkrétnak kell lennie, mindenféle mesterséges „követelés”, mindenféle hátsó szándék nélkül, hogy minden átlagos szociáldemokrata munkás elmondhassa magának: amit a kommunisták javasolnak, az feltétlenül elengedhetetlen a fasizmus elleni küzdelemhez. Ezen az alapon példát kell mutatnunk a szociáldemokrata munkásoknak, és kritizálnunk kell vezetőiket, akik elkerülhetetlenül ellenezni és visszafogni fogják a mozgalmat. Csak ezen az úton lehetséges a győzelem.

(…)

Nem vonhatunk vissza semmit a szociáldemokráciával kapcsolatos kritikánkból. Nem feledkezhetünk meg semmiről a múltból. Idővel rendezni fogjuk minden történelmi elszámolásunkat, köztük a Karl Liebknechttel és Rosa Luxemburggal való elszámolásunkat is. Ugyanígy mi, orosz bolsevikok, végre átfogó törvényjavaslatot nyújtottunk be a mensevikeknek és az eszereknek a munkások, katonák és parasztok üldözése, rágalmazása, letartóztatása és meggyilkolása miatt. (…)

De ezt a győzelmet akarni kell. Sajnos a kommunista köztisztviselők között elég sok a félős karrierista és bigott, akik a kis pozíciójukat, a fizetésüket és még inkább a bőrüket dédelgetik. Ezek az egyének nagyon hajlamosak ultrabaloldali frázisokat felvonultatni, amelyek szánalmas és megvetendő fatalizmust takarnak. „Nem harcolhatunk a fasizmus ellen anélkül, hogy legyőznénk a szociáldemokráciát!” – mondja a vad forradalmár, és... külföldi útlevelet készít.

Kommunista munkások, több százezren, több millióan vagytok, nincs hová mennetek, nem lesz elég útlevél. Ha a fasizmus hatalomra kerül, félelmetes tankként fog átsuhanni a koponyátok és a gerincetek felett. A megmentés csak a könyörtelen küzdelemben rejlik. Csak a szociáldemokrata munkásokkal való harcban való közeledés hozhat győzelmet. Siessetek, kommunista munkások, mert kevés időtök van hátra!

Részletek a "Német forradalom és a sztálinista bürokrácia" című cikkből, 1932. január

15. Reménytelen a helyzet?

(…) Nem szabad elfelejteni, hogy az egységfront politikája sokkal hatékonyabb védekezésben, mint támadásban. A proletariátus konzervatív vagy elmaradott rétegei könnyebben bevonódnak az elért eredmények védelméért folytatott harcba, mint az új pozíciók meghódításáért folytatott küzdelembe.

Brüning rendkívüli rendeletei és Hitler fenyegetése ebben az értelemben „ideális” vészjelzést jelentenek az egységfront politikája számára. Ez nem védekezés a szó legalapvetőbb és legnyilvánvalóbb értelmében. Ilyen körülmények között lehetséges a munkásosztály túlnyomó többségét megnyerni az egységfrontnak. Sőt, a harc célkitűzései elkerülhetetlenül szimpátiával találkoznak a kispolgárság alsóbb rétegeiben, beleértve a munkásnegyedek és -kerületek boltosait is.

Minden nehézség és veszély ellenére a jelenlegi németországi helyzet óriási előnyöket kínál a forradalmi párt számára; ez sürgetően világos stratégiai tervet követel meg: a védekezéstől a támadásig. Anélkül, hogy egyetlen pillanatra is feladná elsődleges célját, amely továbbra is a hatalom meghódítása, a kommunista párt azonnali cselekvésre készen védekező állást foglal. Itt az ideje, hogy visszaállítsuk az „osztály osztály ellen” kifejezés valódi jelentését! (…)

Manapság sokan a „baloldalon” nagy pesszimizmust mutatnak Németország sorsával kapcsolatban. Azt mondják, 1923-ban, amikor a fasizmus még nagyon gyenge volt, és a kommunista párt nagy befolyással bírt a szakszervezetekben és a gyári bizottságokban, a proletariátus nem aratott győzelmet; hogyan is várhatnánk győzelmet ma, amikor a párt meggyengült, és a fasizmus összehasonlíthatatlanul erősebb?

Ez az érvelés, első pillantásra meggyőző, valójában teljesen téves. 1923-ban a harc leállt: a fasizmus kísértetével szemben a párt megtagadta a harcot. Ha nincs harc, nincs győzelem sem. Pontosan a fasizmus ereje és nyomása zárja ki ma a harc megtagadásának minden lehetőségét. Harcolnunk kell. És ha a német munkásosztály felveszi a harcot, nyerhet. Győznie kell. (…)

Van egy meglepő tény, amelyet – amennyire távolról megítélhető – nem értékeltek teljesen: a Hirsch-Dunker [13] bányászai kijelentették, hogy a kapitalista rendszert szocialista rendszerrel kell felváltani! Ez azt jelenti, hogy holnap beleegyeznek abba, hogy szovjeteket hoznak létre az egész osztály szerveződési formájaként. Talán ma egyetértenek: kérdezzék csak meg őket! Ez a tünet önmagában százszor fontosabb, mint ezeknek az irodalmároknak és hízelgő fecsegőknek az összes impresszionista ítélete, akik megvetően panaszkodnak a tömegekre. (…)

A proletariátus soraiban tapasztalható zűrzavar bátorítást jelent a fasisztáknak. Folytatják támadásukat. A veszély növekszik. De éppen ez a megközelítés a fasiszta veszélyhez rendkívül érzékennyé teszi az élcsapat munkásait, és kedvező légkört teremt a világos és egyszerű javaslatok előterjesztéséhez, amelyek cselekvéshez vezetnek. (…)

Németországban a baloldali ellenzék létszámban gyenge. Politikai befolyása azonban döntőnek bizonyulhat egy hirtelen történelmi fordulópont idején. Ahogy egy jelzőőr egy kar megfelelő meghúzásával egy nehéz vonatot átirányíthat egy másik vágányra, úgy a gyenge ellenzék az ideológiai kar határozott és magabiztos meghúzásával irányváltásra kényszerítheti a Német Kommunista Párt vonatát, és különösen a német proletariátus nehéz konvoját. (…)

Közös nyelvet kell találnunk ezzel a több millió kommunista munkással. A sértések, rágalmak és üldöztetések ellenére el kell érnünk ezeknek a munkásoknak a tudatát, meg kell mutatnunk nekik, hogy ugyanazt akarjuk, mint ők; hogy nincsenek más érdekeink, mint a kommunizmusé; hogy az általunk mutatott út az egyetlen helyes út.

Kíméletlenül le kell lepleznünk az ultrabaloldali kapitulátorokat; világos választ kell követelnünk "vezetőinktől" arra a kérdésre: mit tegyünk most?, és saját válaszokat kell javasolnunk az egész ország, minden régió, minden város, minden városrész, minden gyár számára.

A párton belül bolsevik-leninisták sejtjeit kell létrehozni. Zászlójukra kell írniuk: irányváltás és a pártrendszer reformja. Ahol szilárd alapot teremtenek, ott át kell térniük az egységfront politikájának gyakorlati megvalósítására, akár kis helyi szinten is. Vajon a pártbürokrácia kizárja őket? Természetesen, de uralkodása a jelenlegi körülmények között nem tart sokáig.

A nyilvános vita, az ülések megszakítása, a csonka idézetek, a mérgező rágalmak nélkül, a tisztességes véleménycsere szükséges a kommunisták és az egész proletariátus soraiban: így polemizáltunk Oroszországban 1917 folyamán minden párttal és a saját pártunkon belül is. Ezen a széleskörű vitán keresztül kell felkészülnünk egy rendkívüli pártkongresszusra, amelynek egyetlen napirendi pontja lesz: "Mit fogunk csinálni?" „A baloldali ellenzékiek nem közvetítők a Kommunista Párt és a Szociáldemokrácia között. Ők a kommunizmus katonái, agitátorai, propagandistái, szervezői. A párthoz kell fordulnunk! Magyarázatot kell adnunk! Meg kell győznünk őket!”

Ha a Kommunista Párt kénytelen lesz végrehajtani az egységfront politikáját, szinte biztosan visszaveri a fasiszta offenzívát. És egy komoly győzelem a fasizmus felett megnyitja az utat a proletariátus diktatúrája előtt.

De a forradalom vezetésének átvétele nem lesz elegendő a Kommunista Párton belüli összes ellentmondás feloldásához. A baloldali ellenzék küldetése korántsem lesz befejezve. Bizonyos értelemben csak a kezdet lesz. A proletárforradalom németországi győzelmének elsődleges feladata a bürokratikus függőség felszámolása a sztálinista apparátustól.

Holnap, a német proletariátus győzelme után, sőt még előtte is, a hatalmi harcában, letörik a Kommunista Internacionálét megbénító béklyókat. A bürokratikus centrizmus eszméinek elégtelensége, látókörének nemzeti korlátai, rezsimjének proletárellenes jellege – mindez nyilvánvalóvá válik a német forradalom fényében, amely összehasonlíthatatlanul erőteljesebb lesz, mint az októberi forradalomé. Marx és Lenin eszméi elkerülhetetlenül győzedelmeskedni fognak a német proletariátuson belül.

 

[1] Hirsch, Werner Daniel (1899-1941), a Die Rote Fahne című német újság főszerkesztője 1930-ban, Thälmann titkára. 1937-ben Moszkvába hívták, letartóztatták és valószínűleg lelőtték (mint „Gestapo-ügynököt”).

2] Pilsudski, Joseph (1867-1935), a Lengyel Szocialista Párt társalapítója, Lengyelország elnöke 1918 és 1922 között. Az 1926. május 12-i puccs során a hadseregre épülő fasiszta diktatúrát hozott létre.

3] Grzesinski, Albert (1879-1947), szakszervezeti titkár 1906-ban, a porosz Landtag szociáldemokrata képviselője 1919-ben, berlini rendőrfőnök 1925-ben, 1933 után pedig a franciaországi és amerikai szociáldemokrata emigráns mozgalom egyik vezetője; Részt vett a Német Népfront emigráns tárgyalásain és szervezkedéseiben. Az 1940-es évek elején az SPD emigráns mozgalmának jobbszárnyán állt az Egyesült Államokban.

[4] Papen, Franz v. (1879-1970) többek között 1932-ben birodalmi kancellár. 1933 elején döntően hozzájárult Hitler kabinetjének előkészítéséhez (1934-ig alkancellár). 1945 után munkatáborban raboskodott, 1949-ben szabadult.

[[5] Kornyilov, L.I. (1870-1918), a hadsereg főparancsnoka 1917 augusztusában, egy sikertelen puccskísérletet vezetett 1917 augusztusában.

[6] Kerenszkij, Alekszandr (1883-1970), szocialista forradalmár, miniszterelnök 1917-ben, akit az októberi forradalom megbuktatott.

[7] Thälmann, Ernst (1886-1944), a KPD elnöke 1925 óta, meghatározta a párt sztálinista vonalát. 1933-ban letartóztatták, 11,5 évet töltött magánzárkában, mielőtt 1944. augusztus 18-án Buchenwaldban lelőtték.

[8] Remmele, Hermann (1880-1939), a KPD "Die Rote Fahne" című újságjának főszerkesztője, 1933-ban emigrált a Szovjetunióba, 1937-ben letartóztatták, a "tisztogatások" áldozata lett.

[9] Brüning, Heinrich (1885-1970), a központi kerület politikusa, 1930. március 28-án birodalmi kancellár az SPD „toleranciájának” köszönhetően. 1934-ben az Egyesült Államokba emigrált.

[10] Braun, Otto (1872-1955), Poroszország miniszterelnöke 1920 és 1933 között, rövid megszakításokkal. 1932. július 2-án a pápai puccs megdöntötte hatalmát. 1933 márciusában Svájcba emigrált.

[12] Noske, Gustav (1868-1946), 1906 óta az SPD jobboldalának vezetője a Reichstagban. 1919 január elején leverte a „spartacus felkelést”. Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet Noske beleegyezésével meggyilkolták.

[13] Hirsch-Dunckersche Gewerkvereine: A Német Haladó Párt (polgári) által 1869-ben alapított egyesület a szociáldemokrácia és a szakszervezetek ellen; célja a nem csak a szociáldemokrata munkások, de a kapitalisták befogadása volt.

(Megjelent a L’Internationale 40.sz-ban)