Dolgoztam, keményen dolgoztam, hogy a családomnak mindene meglegyen. Azután jött egy éles fájdalom, egy törés, egy szívroham, egy sérvműtét, egy gerinckopás, egy térdműtét, egy amputáció, egy baleset… egy élet munkája odalett.
„Férfi vagyok, ma már egy pohár vízért is nehezemre esik kimenni a konyhába. Építkezésen ért baleset. Amputálták az egyik lábam.”
„Nő vagyok, de már csak a személyi számom kezdődik 2-essel, kipakoltak. Nincs méhem, nincs mellem, nincsenek álmaim, egy ma már gyógyíthatónak mondott betegség miatt.”
"Úgy kezelnek, mint egy állatot. Nincsenek jogaim. Nincsenek lehetőségeim. Nem látok kiutat."
„16 évesen elveszítettem a látásom. Néhány évvel később izomsorvadást diagnosztizáltak nálam. Helyzetem, kilátástalan.”
"A kormány azt akarja, hallgassak. Hallgassak, mert annyit biztosít a számomra, amivel épp nem döglök éhen."
„3 gyermekem van, mindegyik tanul. A feleségem 4 éve meghalt. Havi 53.000 Ft-ból kellene kihoznom mindent. A számlák halmozódnak, a kétségbeesésem nő.”
"Az orvosok nap, mint nap több ember életét teszik tönkre, mint ahányat elvisz a tüdőrák. Egyetlen döntéssel."
„14 év után azt akarják, hogy dolgozzak. 58 évesen már hova kellenék? Nem tudok hosszú sem ülni, sem állni.”
Meguntam. Meguntam a várakozást. Hogy mit tehetek? Felemelem a hangom! Még nem akarom magamat temetni. Én, igenis, érek valamit! Én tudom milyen kiszolgáltatottnak lenni, tudom milyen kétségek között szenvedni a tehetetlenség miatt. De már nem vagyok tehetetlen. Többen vagyunk, mint gondolnád. Július elsején megmutatjuk. Hasonló a múltunk, közös lesz a jövőnk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.