A modern adósrabszolgaság felé

Az adósrabszolgaság intézménye történelmi tanulmányainkból kiindulva főként az ókori keleti társadalmak despotizmusára volt jellemző, de a korai ókori görög és római társadalomszerkezetekben is elterjedt forma volt ezen intézmény. Manapság újra reneszánszát éli, amely gyalázatos egy modern és európainak mondott társadalomra nézve.

A neolitikum (őskőkor) korszakát követő ókori keleti társadalmi struktúrákban, valamint a fentebb említett korai görög és római időszakban volt jellemző. Az adósrabszolgaság a gyakorlatban azt jelentette, hogy az adóssá vált személy földjét a hitelezője lefoglalhatta, valamint az adóst vagy annak családtagjait meghatározott időre rabszolgájává tehette. Már Hammurapi törvénykönyve is beszámol erről, ő pl. három év után elrendeli a felszabadításukat.

A jelenkori adósrabszolgaság kiépítése a kapitalizmus egy újabb színfoltja, amelyekhez a demokratikus állam készségesen asszisztál. Sőt, ma az ember nem érték a kapitalista fejjel gondolkozó állami vezetők fejében és azok gyűlölt intézményeik élén vagy szolgálatában álló technokrata intézményvezetők és hivatalnokok gondolatmenetében. Ezen hivatalok a mindenkori kapitalista államgépezet kiszolgálói, akik lelkesen hajtják végre gazdáik népnyomorító intézkedéseit. Igen, ők azok, akik asszisztálnak ehhez a szégyenteljes tetthez. Ők azok a csehovi értelemben vett opportunista, meghunyászkodó, besimuló csinovnyikok. A precíz gépezet embertelen fogaskerekei. Kik ők valójában: a rendeletalkotók (értsd az általunk választott és érdekeinket nem felvállaló képviselőink) és a végrehajtók: a mindenkor jegyzők és hivatalaik, akik kihirdetik a rendeletet, majd végrehajtókká válnak és kiszabják a büntetést, a bíróságok, akik elítélik az adóst, és mindazok, akik ingyen foglalkoztatják. De mi történik itt valójában? Nem más, mint az eladósodott emberek megalázása és nyomorba döntése, és itt nem több milliós, netalántán több tízmilliós adótartozásokról beszélek.

Hol kezdődött ez valójában? A rendszerváltás hajnalán, amikor az eljövendő kapitalista rendszert a társadalom nagy tömegei várták úgy, mint egy megtestesült messiást. A messiás azonban nem érkezett el. Hiába várták. Kaptak helyette szép új kafkai világot, amely kizsákmányol, semmibe vesz, sőt ha kell, megaláz. Először elvették gyárainkat és termelőszövetkezeteinket, jött a szép új munka világa: a munkanélküliség és a munkanélküliséggel járó kiszolgáltatott-megalázó helyzet. Akik valamely okból kiestek a munka világából, azok az ország páriáivá lettek. A magasabb polcon helyet foglalók szemékben ők csak jelentéktelen figurákká vedlettek, amolyan kis portaposóvá. Majd később, akik nem tudták fizetni egészségügyi járulékukat, megtudhatták, megtapasztalták, hogy ők csak szimpla potyautasok, a kapitalista társadalom valamiért nem kívánatos potyautasai. A következő lépcsőfokon már csupán sorszámok voltak. Hívták a munkaügyben a 671-es, 672-es sorszámoknak az ügyfeleket.. A szociális irodákon is csak számok lettek és adatok. A segítség és a társadalmi szolidaritás pedig csak csökkent.

Amennyiben ezen szerencsétlen és nyomorgó emberek megkapják jutalmukat, részt vehetnek a közmunka programokban. Ennek is örülni kell, mert lassan protekció szükségeltetik ahhoz is, hogy közcélú foglalkoztatott lehess. Ezek az emberek manapság havi harmincezer forintot éppen csak meghaladó keresetből tengődnek. Vagy a három-hat hónapos jövőbeni munkaerőpiaci óriási perspektívákat felvonultató világban segélyért folyamodhatnak csupán, amely nagylelkűen 22.800 Ft (a tervek szerint ennek is egy részét a hangzatos Erzsébet-utalványban kapják). Ki kell jelenteni, ilyen havi jövedelmekből nem lehet megélni, pláne nem méltósággal, emberhez illően.

Most azonban következik mindezen népelnyomás betetőzése, a gátlástalanul ezen emberekre is kirótt, megsokasodó adók növekvő mennyisége. Sok ember ezen társadalmi rétegből ezek hiányában is nyögi a hitelét. Ezek után szinte természetes az egyenes út az adósrabszolgaság világába. Ebből az ördögi körből szabadulni nem képes emberekre láthatóan ez a sors vár. A legalja emberi tulajdonság pedig az, amikor az adójukat fizetni képtelen szegényeket virtuális pellengérre állítják és megalázó módon megjelentetik őket adót fizetni nem akarók szégyenfalán (a települése honlapján).

Az újabb állami és önkormányzati adók megfojtják ezen elszegényedő kisembereket. Ezekből a bérekből képtelenek kifizetni ezeket. Utána jönnek a felszólítások és a büntetéssel való fenyegetőzés. A kisember zsebében pedig így sem lesz több jövedelem. Az adósságát nem törlesztő személy ügye a bíróságra kerül. Itt kiróják rá a büntetést, amelyet vagy leül vagy közmunkában ledolgoz. Itt és most ekkor eljött az adósrabszolgaság ideje. A legtöbben a közmunkát választják, amely során nem kapnak munkabért. Az ingyen dolgozó ember nem más, mint adósrabszolga, aki adótartozása fejében dolgozik. Nem gonosztevő. Nem olyan ember, aki milliárdokat tesz zsebre. Olyan, aki a csekély jövedelméből, családja megélhetése miatt képtelen kigazdálkodni  néhány ezer vagy tízezer forintos adóját.

Ez a kapitalista társadalom valódi szégyenfoltja, az állam, az önkormányzatok és a hivatalok szégyene. A társadalomnak fel kell ébrednie, hogy a szegénység nem bűncselekmény, az nem kriminalizálható, még ha egyesek mantraszerűen sulykolni próbálják az agyakba: nem akarnak dolgozni. Itt az ideje, hogy felemeljük a szavunkat: ELÉG! Ebből a kapitalista szép új jövőképből nem kérünk! Igenis legyünk szolidárisak az egyre gyarapodó, lecsúszó és elszegényedő emberekkel, mert ezt kívánja emberségünk, igazságérzetünk és tisztességünk. Ráadásul olyan világot élünk a kapitalizmus fojtogató világában, ahol bárki bármikor hasonló élethelyzetben találhatja magát, ahol ő is lehet adósrabszolga, az intoleráns társadalom számkivetettje.

                                                                                                                                   - A I -