Az amerikai pénzügyek túlburjánzása világméretű
gazdasági krízist idézett elő, amelynek jól ismerjük a következményeit:
tömegével tűnnek el a munkahelyek, csődbe jutott több millió
ingatlantulajdonos, leépítik a szociális ellátásokat. S mégis, a válság
kirobbanása után négy évvel, egy különös paradoxon eredményeként nem kizárt,
hogy a Fehér Házba olyan elnök, Willard („Mitt”) Romney fog beköltözni, aki
hatalmas vagyonát a pénzügyi spekulációnak, a munkahelyek kitelepítésének és
a Kajmán-szigetek (pénzügyi) vonzerejének köszönheti.
Alelnökjelöltjének a republikánus parlamenti
képviselőt, Paul Ryant választotta, és ez tisztán mutatja milyenné fog válni
az Egyesült Államok, ha november 6-án a választók engednek a legrosszabb
kísértésének. Bár Barack Obama már elfogadta a költségvetési hiány
csökkentésének tervét, ami azt jelenti, hogy kész újra megnyirbálni a
szociális kiadásokat, és nem emeli meg a legmagasabb jövedelmekre kivetett
abnormálisan alacsony adókat[i], Paul Ryan mégsem
elégedett, és továbbra is élesen kritizálja a demokratákat. Szerinte ez az
engedmény, ez a (vissza)lépés messze nem elegendő. Programja, amelyhez
Willard Romney is csatlakozott, és amelyet a (többségében republikánus)
képviselőház már el is fogadott, további húsz százalékkal csökkentené az
adókat, így tehát a legmagasabb jövedelemsáv is csak huszonöt százalékkal
adózna. Ilyen alacsony ráta 1931 óta nem volt. Paul Ryan 2017-ig további
tizenöt százalékkal növelné a hadikiadásokat. Végül az egészre azzal tenné
fel a koronát, hogy tizedére csökkentené a költségvetési hiány arányát az
amerikai bruttó hazai termékhez (GDP-hez) viszonyítva. Hogyan képzeli Paul
Ryan e célok megvalósítását? Úgy, hogy magánkézbe adná, vagy a jótékonykodásra
bízná az állam szociális feladatainak legnagyobb részét. A szegények
betegbiztosításának költségvetését például 78 százalékkal vágná meg![ii]
A múlt év eleje óta Obama kemény megszorítási
politikát folytat, amely az Egyesült Államokban épp olyan, mint szerte a
világon: hatástalan, de rendkívül kegyetlen. Hol a (ritka) jó gazdasági
hírekkel dicsekszik, amelyeket elnöksége eredményének tekint, hol pedig a
republikánus parlamenti ellenzék obstrukciójának számlájára írja a rosszakat
(például a munkanélküliséget). Ez a dialektika persze nem alkalmas a
választók mozgósítására, így az elnök arra számít, hogy az ellenfelei
jobboldali radikalizmusától való félelem biztosítja majd számára a második
választási győzelmet. De miután elherdálta első ciklusa ígéreteit, mit tesz
majd, ha novemberben még jobboldalibb Kongresszussal találja szembe magát,
mint a Fehér Házba való beköltözésekor?
A pénzügyi körök kegyeiért egymással versengő, két
pártra épülő zárt rendszer arra kényszeríti az elnök erélytelenségétől
elbátortalanodott amerikaiak millióit, hogy ismét rá szavazzanak. És a
választók beletörődnek abba, ami az Egyesült Államokban már megszokott, hogy
választani csak a rossz és a még rosszabb között lehet. Ítéletüknek azonban
meglesz a következménye: a szociális állam felszámolása iránt elkötelezett, a
„segélynyújtás” miatt felháborodott, a keresztény fundamentalisták uszályába
került és az iszlámtól paranoiásan rettegő republikánus párt győzelme iskolát
teremt majd annak az európai jobboldalnak is, amely máris engedni látszik az
efféle kísértésnek.
Fordította: Ferwagner Ákos
[i] Chantage à Washington [Washingtoni zsarolás],
Le Monde diplomatique, 2012. augusztus.
[ii] David Wessel: Ryan Reflects Arc of GOP
Fiscal Thinking [Ryan adópolitikája megfelel a Nagy Öreg Párt különböző
árnyalatainak], The Wall Street Journal, New York, 2012. augusztus
16.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.