Polemica cubana

http://www.polemicacubana.fr/?p=1674

KubÁnak ma lehetŐsÉge LENNE egy mÁs tÁrsadalmi berendezkedÉsre Több hatalmat adva a nÉpnek És nem a tŐkÉneK vagy a bürokrÁciÁnak

Összefoglaló Karel Negrete felszólalásából 2010 novemberében a  CNT cordoue-i tanácskozásán  

                              

"Ma Kubában a kormány nagyonis bizonytalan ösvényen próbál a súlyos gazdasági és társadalmi válságból kijutni. Neoliberális közgazdászokra hallgat. A forradalommal elért szociális vívmányok fokozatos kizárása növeli a bizonytalanságot a kubaiak között: hová jutunk?

A reformok között szerepel a férfiak 65 évre emelt nyugdíja, a nőknél 60 év. Azzal igazolják, hogy a népesség elöregszik, az államnak pedig nincs elég anyagi eszköze a nyugdíj fizetésére. De akkor mi van a 70-es, 80-as évek új nemzedékével, ez a generáció miért nem veheti át a stafétát, miért nem hozhat létre értéket országa védelmében? A választ sokan a fiatalok tömeges kivándorlásában találják. Ismervén a kubai frusztráló béreket és anyagi eszközöket a fiatalok saját és családjuk szükségletei kielégítését keresik, szakmai sikerekre vágynak.

A kormány ugyan nem jelezte, nekünk kubaiaknak is a nemzetközi sajtóból kellett megtudnunk [«La Jornada», Mexico, 2010/08/03, 8. oldal], hogy az ingatlanpiac és turisztika területén elsőbbséget biztosít a befektetők számára (kezdve a földbérlettel, külföldi vállalkozásoknak golfpályákra kiadva 99 évre). Ez az egyszerű tény engem a volt neokolonialista köztársaságra emlékeztet a 99 évre amerikaiaknak kiadott katonai bázisaival… Mit mondjunk akkor a külföldieknek eladott lakásokról abban a Kubában, ahol a lakhatás olyan megoldatlan?

Nem új, hogy «saját számlánkra» dolgozhatunk, a 90-es években ez egy alternatíva volt a centralizált államban, de kevés lett az élelmezés, a szállítás, az öltözködés területén. Ma a kormány újra felveti ezt, de prekaritásos körülmények között, «felszabadítja» a termelőerőket anélkül, hogy a termelőeszköket, a piacot biztosítaná, és azt sem, hogy fejlődéséhez forrás legyen.

A közszférában legalább 500 000 alkalmazott elbocsátása – a végén egymillió is lehet – benne van a kormány csomagjában. Semmi különbség nincs Spanyolországgal, Görögországgal összehasonlítva, holott ezek olyan tőkés országok, ahol a kormány az IMF utasításait követi. Mi, kubaiak csak azt tudjuk, hogy 52 évvel forradalmunk után meg kell ismernünk a munkanélküliséget, az alulfoglalkoztatottságot. Ezt támogatja sajnos a szakszervezetek bürokrata vezetése is, azok, akik már nem is hirdethetik a munkásosztály, a dolgozók képviseletét.

A kelet-európai létező szocializmus 70 éve és a kubai forradalom 52 éve után nem értettük meg a leckét. A megoldás nem a közgazdasági tankönyvekben, nem a liberális demokrációk szabadságleckéiben, nem a bürokrata osztályba vetett totális bizalomban rejlik, de még a vezető feltételezett jóindulatában sem.

Az egyetlen lehetséges megoldás akkor jön el, amikor a kubai dolgozók, a citoyenek ténylegesen kezükbe veszik a politikai döntéseket nemzeti és helyi szinten, nyilvánosan megvitatják a problémákat, struktúrát hoznak létre a társadalom alapjaitól kiindulva. Ha a dolgozók munkástanácsokban és összejöveteleiken megvitatják a termelési terveket, anyagi forrásokat, szervezési gondokat, olyan utat találnak ki, mely megoldja mindezt és saját javukra fordítja. Ha a dolgozók és az állampolgárok kontrollálják a vállalatok és a közszféra profitját. Egy szocialista demokráciában semmit nem szabadna elrejteni, hogy ne csapjanak be bennünket se a vezetők, se a bürokrácia. A nép képes megvitatni a valóságot tabuk nélkül, felügyelni az irányítást, saját jövőjét építeni. Kubában ma még megvan az a lehetőség, hogy az egész Föld társadalmi tapasztalatatól eltérő kísérletet hozzon létre.

A szocialista tábor bukása után a társadalmi ellentétek kiéleződtek Kubában, a gazdaság süllyedni kezdett, ettől kezdve a kormány többet szentelt projektje képének, mint felépítésének. Nekünk pedig mindig monokultúrás termelésünk lesz, mint a gyarmatosító időkben, importra szorulunk, függeni fogunk más hatalomtól, más nemzettől.

A nép mindennapi élete a túlélés keresésére szorítkozik. A legális kereteken is túl.

Még nem vagyunk tagja a Világbanknak, az IMF-nek – szerencsére vagy sajnos, kinek-kinek meggyőződése szerint –, a nagy transznacionális vállalatok, struktúrák nincsenek jelen Kubában. De az észak-amerikai kormány blokádja és az EU képmutató álláspontja következményeit el kell szenvednünk, ehhez tegyük hozzá a kubai emigránsok konfliktusgyártó tevékenységét.

Még a válságban is boldogok vagyunk, szolidárisak, kulturáltak, egészségesek. De sok gyűlölet, bosszúvágy is van, meg nem értés és abszurditás, halál és bánat.

A 90-es években a kormány decentralizálta a gazdaság és politika kezelését. A néphatalmi helyi gyűlésekre és a közösségi igazgatás népi tanácsaira célzok. A falun fejlesztette a szövetkezeteket, engedélyezte az egyéni vállalkozást. Megígértea beavatkozást az alkatrészek árképzésébe, olcsó ipari megoldásokat a válság terheinek könnyítésére. Szolidáris stratégiákat fejlesztett ki a közlekedés területén  (a «Botella» a tömegközlekedés nehézségein kíván könnyíteni: állami autó nem közlekedhet üres helyekkel,  autóstop-szerű megoldás).

A nép részéről azonban olyan közösségi igények is támadnak, mint pl. azok védelme, akik ugyan illegálisan, de megoldják a lakónegyed élelmezését, a prostituáltak védelme is; a szomszédok sem jelentik már fel egymást kormányellenesség miatt. A történet ott fog befejeződni, ahol a kubaiak saját népi tudásukkal oldják meg a  válságot. Várnia kell annak, aki polgárháborúra gondol az éhezés miatt.

A 1998 – 2000 közötti időszakban, az úgynevezett gazdasági fellendítés után a kormány ismét centralizál, a büntető törvénykönyvet átalakítja, növeli a megtorló erőket, a nép többségének feltétlen támogatására számítva keresi a konfliktust északi szomszédjával  [az 5 éves Elián-ügye, aki a tengeren egyedül maradt életben, anyja és 11 másik személy vízbefulladt az USA-ba igyekezve. A gyermek sorsa valóságos presztizskérdéssé nőtte ki magát, végül visszakerült Kubába, ahol nemzeti hősként fogadták].

A kubaiak nagyon jól tudják, hogy vannak magas szintű közszolgáltatásaink az egészségügy, az oktatás, a kultúra területén, különösen az alulfejlett országokhoz viszonyítva. Ezek azok a szektorok, amelyek a reformokban meg fognak gyengülni, az IMF szövege szerint «a költségvetési vagy pénzügyi deficitet kell támadni». Ma ezeket a területeket közvetetten minden kubai finanszírozza, erre mondják, hogy «ingyenes», mintha nem a dolgozó hozná létre munkájával.

Jómagam nem látok nagyon sok lehetőséget Kuba előtt.

Van a tőkés megoldás, harmadik világbéli, latinamerikai, karibi, az imperialista tőkepiacok érdekeinek alévetve és annak minden következményével, ahol a szabadságjogok az észak-amerikai minta szerint alakulnak a magántulajdon és a tőke szempontjainak figyelembevételével. Egy, a mostanhoz képest más társadalom egy önkényes «szocialista» kormány minden gazdaság-politikai-társadalmi program nélkül olyan súlyos gazdasági válságba taszítana, ahonnan a rendszer apránkénti «modernizálásával» jutna ki, az országot a tőkének szolgáltatná ki. Van egy olyan út is, amelyik az elsőtől nem sokban különbözik, a haladó szociáldemokrata, amely védené az emberi jogokat és a magántulajdont, s talán nem nyúlna a közoktatáshoz, köegészségügyhöz. Van egy negyedik út is, a részvételi libertárius szocializmusé.

Mit értünk az önigazgató szocializmuson? Pedro Campos és társai a neten, újságcikkekben és az utcákon bontakoztattak ki egy vitát. Ennek a vitának a szövetkezeti, az önigazgató vállalati aspektusát emelem ki. A dolgozók kollektívan kezelnék a termelést, a termelőeszközök tulajdonosai lennének, munkaerejükkel közvetlen részesedést kapnának a saját és a társadalmi szükségletek kielégítésére. Az adminisztratív és termelési döntések az összes ott dolgozó demokratikus határozata alapján történnének, szoros együttműködésben az érintett (lakóhelyi) közösséggel. A befektetések, kiadások, tervezés, ellenőrzés, adminisztratív és szakszervezeti hatáskörű döntések minden dolgozót megilletnének. A haszon megoszlana közöttük, a vállalat között (hogy a termelés ciklusa biztosítva legyen) és a társadalom között helyi és állami adókkal. A tőkés szövetkezettel szembeni különbség a vállalati igazgatás módja és annak szociális fejlesztési érdeke, a környezet védelme és az újrafelhasználható energia lene. Itt kezdődik az, hogy a demokrácia nem a vége valaminek, hanem egy eszköz. A gazdaság munkásönigazgatása minden szektorban kifejlődhet, az iparban, mezőgazdaságban, szolgáltatásokban. Mindig a részvételre és a munkástanácsok döntésére helyezve a hangsúlyt – a kubai tapasztalapok alaján. Az állam együttműködne, impulziót adna a kezdeményezésekhez a befektetésekkel, alacsony árú nemzetközi együttműködést biztosítana, a környezet védelme alapján megújulási kapacitásukat növelné, nem engedné a biztos kudarchoz vezető kezdeményezések kibontakozását.

A szövetkezeti önigazgatásról mint szocialista vállalatról Kubában sok a vita, főként a gyakorlatról, mert nálunk eddig még nem volt ilyen (legalábbis a nyilvánosság nem tud róla). Latin-Amerikába és Spanyolországba mentünk tapasztalatokért, ezek még akkor is érdekesek, ha a körülmények mások és nem lehetne ugyanúgy alkalmazni. Az Argentinában átvett üzemekre és a spanyol Mondragónra gondolok és a venezuelai  szövetkezetek létrehozására.  Nagyon kevés az információ, általában az sem kritikus. Kubában a megbízható információk hiányoznak az új technológiák és megújítható energia bázisán nyugvó önigazgatás, annak tapasztalatai, a részvétel és a beavatkozás terén.

Szerencsétlenségükre a kubaiaknak ma csak két választásuk van: felügyelni, hogy az állami tulajdon megmaradjon vagy átengedni az a magántulajdonnak és a piacnak. Ezért is sürgető a kubai liberter szocializmus gazdasági prrogramjának kidolgozása.(Enrique Roig San Martin és Alfredo López liberter eszmeisége újjászületőben van a szigetállamban.) Fiatalok csoportjai dolgoznak autonóm önigazgató projekteken, ilyenek az «Erdőőr», a «Salvadera», a «Trencito», újfajta szolidáris, kreatív és horizontális részvételi népi nevelési formákat keresnek. Más, átpolizitáltabb kezdeményezés a «részvételi és demokratikus szocializmus». Ezek a csoportok a kedvezőtlen politikai  viszonyok ellenére is léteznek. Nem csak a kormány részéről érnek támadások bennünket (belső ellenforradalmároknak titulálva), hanem a kubai (elsősorban a Miamiban és Spanyolországban található) ellenzék is legjobb esetben politikai program nélküli gyerekes baloldalnak, rosszabb esetben pedig a kormány ügynökeinek tart. Nem zavar bennünket, még több erőt ad munkánk folytatásához.

Anyagi forrásunk nincs, minden tagunk havi béréből járul kiadásainkhoz. Politikai és feszerelésbeli támogatást kapunk Franciaországból (GALSIC), svájci, Frank Fernandez, Daniel Pinós, Nelson Méndez barátainktól, a venezuelai «El libertario» közösségtől.

Köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehettem."