Összefoglaló Karel Negrete felszólalásából 2010
novemberében a CNT cordoue-i tanácskozásán
"Ma Kubában a kormány nagyonis
bizonytalan ösvényen próbál a súlyos gazdasági és társadalmi válságból kijutni.
Neoliberális közgazdászokra hallgat. A forradalommal elért szociális vívmányok
fokozatos kizárása növeli a bizonytalanságot a kubaiak között: hová jutunk?
A reformok között szerepel a férfiak 65
évre emelt nyugdíja, a nőknél 60 év. Azzal igazolják, hogy a népesség
elöregszik, az államnak pedig nincs elég anyagi eszköze a nyugdíj fizetésére.
De akkor mi van a 70-es, 80-as évek új nemzedékével, ez a generáció miért nem
veheti át a stafétát, miért nem hozhat létre értéket országa védelmében? A
választ sokan a fiatalok tömeges kivándorlásában találják. Ismervén a kubai
frusztráló béreket és anyagi eszközöket a fiatalok saját és családjuk
szükségletei kielégítését keresik, szakmai sikerekre vágynak.
A kormány ugyan nem jelezte, nekünk
kubaiaknak is a nemzetközi sajtóból kellett megtudnunk [«La Jornada», Mexico,
2010/08/03, 8. oldal], hogy az ingatlanpiac és turisztika területén elsőbbséget
biztosít a befektetők számára (kezdve a földbérlettel, külföldi
vállalkozásoknak golfpályákra kiadva 99 évre). Ez az egyszerű tény engem a volt
neokolonialista köztársaságra emlékeztet a 99 évre amerikaiaknak kiadott
katonai bázisaival… Mit mondjunk akkor a külföldieknek eladott lakásokról abban
a Kubában, ahol a lakhatás olyan megoldatlan?
Nem új, hogy «saját számlánkra» dolgozhatunk,
a 90-es években ez egy alternatíva volt a centralizált államban, de kevés lett
az élelmezés, a szállítás, az öltözködés területén. Ma a kormány újra felveti
ezt, de prekaritásos körülmények között, «felszabadítja» a termelőerőket
anélkül, hogy a termelőeszköket, a piacot biztosítaná, és azt sem, hogy
fejlődéséhez forrás legyen.
A közszférában legalább 500 000
alkalmazott elbocsátása – a végén egymillió is lehet – benne van a kormány
csomagjában. Semmi különbség nincs Spanyolországgal, Görögországgal összehasonlítva, holott ezek olyan tőkés országok, ahol a kormány az
IMF utasításait követi. Mi, kubaiak csak azt tudjuk, hogy 52 évvel forradalmunk
után meg kell ismernünk a munkanélküliséget, az alulfoglalkoztatottságot. Ezt
támogatja sajnos a szakszervezetek bürokrata vezetése is, azok, akik már nem is
hirdethetik a munkásosztály, a dolgozók képviseletét.
A kelet-európai létező szocializmus 70
éve és a kubai forradalom 52 éve után nem értettük meg a leckét. A megoldás nem
a közgazdasági tankönyvekben, nem a liberális demokrációk szabadságleckéiben,
nem a bürokrata osztályba vetett totális bizalomban rejlik, de még a vezető
feltételezett jóindulatában sem.
Az egyetlen lehetséges megoldás akkor
jön el, amikor a kubai dolgozók, a citoyenek ténylegesen kezükbe veszik a
politikai döntéseket nemzeti és helyi szinten, nyilvánosan megvitatják a
problémákat, struktúrát hoznak létre a társadalom alapjaitól kiindulva. Ha a
dolgozók munkástanácsokban és összejöveteleiken megvitatják a termelési
terveket, anyagi forrásokat, szervezési gondokat, olyan utat találnak ki, mely
megoldja mindezt és saját javukra fordítja. Ha a dolgozók és az állampolgárok
kontrollálják a vállalatok és a közszféra profitját. Egy szocialista
demokráciában semmit nem szabadna elrejteni, hogy ne csapjanak be bennünket se
a vezetők, se a bürokrácia. A nép képes megvitatni a valóságot tabuk nélkül,
felügyelni az irányítást, saját jövőjét építeni. Kubában ma még megvan az a
lehetőség, hogy az egész Föld társadalmi tapasztalatatól eltérő kísérletet
hozzon létre.
A szocialista tábor bukása után a
társadalmi ellentétek kiéleződtek Kubában, a gazdaság süllyedni kezdett, ettől
kezdve a kormány többet szentelt projektje képének, mint felépítésének. Nekünk
pedig mindig monokultúrás termelésünk lesz, mint a gyarmatosító időkben,
importra szorulunk, függeni fogunk más hatalomtól, más nemzettől.
A nép mindennapi élete a túlélés
keresésére szorítkozik. A legális kereteken is túl.
Még nem vagyunk tagja a Világbanknak, az
IMF-nek – szerencsére vagy sajnos, kinek-kinek meggyőződése szerint –, a nagy
transznacionális vállalatok, struktúrák nincsenek jelen Kubában. De az
észak-amerikai kormány blokádja és az EU képmutató álláspontja következményeit
el kell szenvednünk, ehhez tegyük hozzá a kubai emigránsok konfliktusgyártó
tevékenységét.
Még a válságban is boldogok vagyunk,
szolidárisak, kulturáltak, egészségesek. De sok gyűlölet, bosszúvágy is van,
meg nem értés és abszurditás, halál és bánat.
A
90-es években a kormány decentralizálta a gazdaság és politika kezelését. A
néphatalmi helyi gyűlésekre és a közösségi igazgatás népi tanácsaira célzok. A
falun fejlesztette a szövetkezeteket, engedélyezte az egyéni vállalkozást.
Megígértea beavatkozást az alkatrészek árképzésébe, olcsó ipari megoldásokat a
válság terheinek könnyítésére. Szolidáris stratégiákat fejlesztett ki a
közlekedés területén (a «Botella» a
tömegközlekedés nehézségein kíván könnyíteni: állami autó nem közlekedhet üres
helyekkel, autóstop-szerű megoldás).
A nép részéről azonban olyan közösségi
igények is támadnak, mint pl. azok védelme, akik ugyan illegálisan, de
megoldják a lakónegyed élelmezését, a prostituáltak védelme is; a szomszédok
sem jelentik már fel egymást kormányellenesség miatt. A történet ott fog
befejeződni, ahol a kubaiak saját népi tudásukkal oldják meg a válságot. Várnia kell annak, aki
polgárháborúra gondol az éhezés miatt.
A
1998 – 2000 közötti időszakban, az úgynevezett gazdasági fellendítés után a
kormány ismét centralizál, a büntető törvénykönyvet átalakítja, növeli a
megtorló erőket, a nép többségének feltétlen támogatására számítva keresi a
konfliktust északi szomszédjával [az 5
éves Elián-ügye, aki a tengeren egyedül maradt életben, anyja és 11 másik
személy vízbefulladt az USA-ba igyekezve. A gyermek sorsa valóságos presztizskérdéssé
nőtte ki magát, végül visszakerült Kubába, ahol nemzeti hősként fogadták].
A kubaiak nagyon jól tudják, hogy vannak
magas szintű közszolgáltatásaink az egészségügy, az oktatás, a kultúra
területén, különösen az alulfejlett országokhoz viszonyítva. Ezek azok a
szektorok, amelyek a reformokban meg fognak gyengülni, az IMF szövege szerint
«a költségvetési vagy pénzügyi deficitet kell támadni». Ma ezeket a területeket
közvetetten minden kubai finanszírozza, erre mondják, hogy «ingyenes», mintha
nem a dolgozó hozná létre munkájával.
Jómagam nem látok nagyon sok lehetőséget
Kuba előtt.
Van a tőkés megoldás, harmadik
világbéli, latinamerikai, karibi, az imperialista tőkepiacok érdekeinek
alévetve és annak minden következményével, ahol a szabadságjogok az észak-amerikai
minta szerint alakulnak a magántulajdon és a tőke szempontjainak
figyelembevételével. Egy, a mostanhoz képest más társadalom egy önkényes
«szocialista» kormány minden gazdaság-politikai-társadalmi program nélkül olyan
súlyos gazdasági válságba taszítana, ahonnan a rendszer apránkénti
«modernizálásával» jutna ki, az országot a tőkének szolgáltatná ki. Van egy
olyan út is, amelyik az elsőtől nem sokban különbözik, a haladó
szociáldemokrata, amely védené az emberi jogokat és a magántulajdont, s talán
nem nyúlna a közoktatáshoz, köegészségügyhöz. Van egy negyedik út is, a
részvételi libertárius szocializmusé.
Mit értünk az önigazgató szocializmuson?
Pedro Campos és társai a neten, újságcikkekben és az utcákon bontakoztattak ki
egy vitát. Ennek a vitának a szövetkezeti, az önigazgató vállalati aspektusát
emelem ki. A dolgozók kollektívan kezelnék
a termelést, a termelőeszközök tulajdonosai lennének, munkaerejükkel közvetlen
részesedést kapnának a saját és a társadalmi szükségletek kielégítésére. Az adminisztratív és termelési döntések az összes ott dolgozó
demokratikus határozata alapján történnének, szoros együttműködésben az
érintett (lakóhelyi) közösséggel. A
befektetések, kiadások, tervezés, ellenőrzés, adminisztratív és szakszervezeti hatáskörű döntések
minden dolgozót megilletnének. A
haszon megoszlana közöttük, a vállalat között (hogy a termelés ciklusa biztosítva legyen) és a
társadalom között helyi és állami adókkal. A tőkés szövetkezettel szembeni
különbség a vállalati igazgatás módja és annak
szociális fejlesztési érdeke, a környezet védelme és az újrafelhasználható
energia lene. Itt kezdődik az, hogy a demokrácia nem a vége valaminek, hanem
egy eszköz. A gazdaság munkásönigazgatása minden szektorban kifejlődhet, az
iparban, mezőgazdaságban, szolgáltatásokban. Mindig a részvételre és a
munkástanácsok döntésére helyezve a hangsúlyt – a kubai tapasztalapok alaján.
Az állam együttműködne, impulziót adna a kezdeményezésekhez a befektetésekkel,
alacsony árú nemzetközi együttműködést biztosítana, a környezet védelme alapján megújulási kapacitásukat
növelné, nem engedné a biztos kudarchoz vezető kezdeményezések kibontakozását.
A szövetkezeti önigazgatásról mint
szocialista vállalatról Kubában sok a vita, főként a gyakorlatról, mert nálunk
eddig még nem volt ilyen (legalábbis a nyilvánosság nem tud róla).
Latin-Amerikába és Spanyolországba mentünk tapasztalatokért, ezek még akkor is
érdekesek, ha a körülmények mások és nem lehetne ugyanúgy alkalmazni. Az
Argentinában átvett üzemekre és a spanyol Mondragónra gondolok és a
venezuelai szövetkezetek
létrehozására. Nagyon kevés az
információ, általában az sem kritikus. Kubában a megbízható információk hiányoznak az
új technológiák és megújítható energia bázisán nyugvó önigazgatás, annak
tapasztalatai, a részvétel és a beavatkozás terén.
Szerencsétlenségükre a kubaiaknak ma
csak két választásuk van: felügyelni, hogy az állami tulajdon megmaradjon vagy
átengedni az a magántulajdonnak és a piacnak. Ezért is sürgető a kubai liberter
szocializmus gazdasági prrogramjának kidolgozása.(Enrique Roig San Martin és
Alfredo López liberter eszmeisége újjászületőben van a szigetállamban.)
Fiatalok csoportjai dolgoznak autonóm önigazgató projekteken, ilyenek az
«Erdőőr», a «Salvadera», a «Trencito», újfajta szolidáris, kreatív és horizontális
részvételi népi nevelési formákat keresnek. Más,
átpolizitáltabb kezdeményezés a «részvételi és demokratikus szocializmus». Ezek
a csoportok a kedvezőtlen politikai
viszonyok ellenére is léteznek. Nem csak a kormány részéről érnek támadások
bennünket (belső ellenforradalmároknak titulálva), hanem a kubai (elsősorban a
Miamiban és Spanyolországban található) ellenzék is legjobb esetben politikai
program nélküli gyerekes baloldalnak, rosszabb esetben pedig a kormány
ügynökeinek tart. Nem zavar bennünket, még több erőt ad munkánk folytatásához.
Anyagi forrásunk nincs, minden tagunk
havi béréből járul kiadásainkhoz. Politikai és feszerelésbeli támogatást kapunk
Franciaországból (GALSIC), svájci, Frank Fernandez, Daniel Pinós, Nelson Méndez
barátainktól, a venezuelai «El libertario» közösségtől.
Köszönöm a lehetőséget, hogy itt
lehettem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.