Tienanmen

1989 ápr. 15.  és jún. 7. között a Kínai Népköztársaság fővárosában, a pekingi Tienanmen téren diák-értelmiségi-munkás demonstráció zajlik.

Mindenképpen a kínai szocializmus keretében, még a párt vezető szerepét sem megkérdőjelezve kérik a korrupció elleni harcot, politikai reformokat, demokratikus vívmányokat (nevezetesen a szervezkedés szabadságát), és átláthatóságot (a káderek és családjuk jövedelmének áttekinthetőségét).

A 80-as évek végén hirdette meg Teng Hsziao Ping vezetésével a kommunista párt a «négy modernizációt» (ipar, mezőgazdaság, tudomány és technológia, nemzetvédelem), vagyis a politikai-gazdasági rendszer reformját és az ország megnyitását a külföldi befektetők előtt. Az események előzményeihez tartoznak a korábbi évek diáktüntetései, majd a reformpárti Hu Yaobang halála. Ebben a légkörben igényelték a tüntetők az ötödik terület «modernizálását», a demokráciát. Kifogásolták az inflációt (a liberalizációval elszabadultak az árak), az állami ellenőrzés megszűnését az árak felett, a munkanélküliség emelkedését (az állam a teljes foglalkoztatottság célkitűzését feladta, a gazdaságból kezdett kivonulni, az üzemeket magánkézbe adta, bezárta,);  a campusokban a biztonság hiányát, a nepotizmust (a kádergyerekeknek nyújtott előnyöket), az alacsony béreket. Peticiók forogtak a politikai elítéltek szabadon bocsátását követelve.  

Az 1986-87-es diáktüntetés hatására  a reformellenes pártellenzék erősödött (Hu Jang pártfőtitkárt menesztették, Li Peng lett a miniszterelnök). A párton belül a Li körüli «konzervatívok» és a Huhoz közeli új főtitkár, Zhao «reformistái» csaptak össze. A csúcsok ellentéte jól láthatóan kitapintható a társadalomban is. A munkások joggal tartottak a fordulattól a tőke felé, bizonyos értelmiségi réteg pedig a reformokat akarta folytatni. A demokrácia iránti igény, a heteken át tartó, a többi nagyvárost is elérő mozgalom végül éhségsztrájkba torkollott a Tienanmen téren. (Gorbacsovot ekkor fogadta a kínai vezetés nagy pompával, de őt sem merték kivinni a térre.) 

1989. május 20-án a kormány szükségállapotot rendel el, majd jún. 4-én beveti a hadsereget, a tüntetőket fegyveresen  szétveri. A halottak száma hivatalosan 200, a Vöröskereszt szerint 2 ezer, a sebesülteké 10 ezer (letartóztatások jönnek, magát Zhaot, a pártfőtitkárt is menesztik, házi őrizetbe helyezik).

A párt vezetői a gazdasági liberalizáció mellett a mai napig nem hajlandók a munkásosztály számára a politikai szabadságot megadni, ezért nem szabad még ma sem beszélni nyilvánosan erről a mozgalomról. A «nyitás» óta vacillálnak, játszanák is a  demokráciát, meg nem is.

Kínát gyakran idézik a világban mint a gazdasági fejlődés  példáját. A «reformok» Kínát egy új „tőkés fejlesztésű” modellé alakítanák át, mondják, mások pedig állítják, hogy Kínának a világban ma elfoglalt helye a piacgazdaság sikerét minősíti. De a tőkés rendszer újabb világválságba fordult, nem képes a régi módon szervezni magát, válsága terheinek áthárítása céljából Kínában (is) a társadalmi tulajdon megsemmisítésében érdekelt.

Ennek árát fizetik a dolgozók alacsony munkabérükkel, szűk szabadságjogaikkal, az ország kapitalizmus felé menetelésével. Joguk van független szervezeteikhez – ez saját maguk megvédése, a túlélés alfája és omegája.