Nemzetközi információk

Nemzetközi információk

Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése

110.sz. (479) –2013.febr.1.

 

 Görögország

 

 

A metródolgozók egyhetes sztrájkja Athénben

 

      Kronológia (A. G.  Syriza-aktivista)

 

2013. jan. 17.: a metródolgozók felfüggesztik a munkát, követelik az elbocsátások leállítását (250-et akarnak elbocsátani) és a kollektív szerződés betartását (a kormány brutális bércsökkentő akciójával szemben).

 

Jan.18.: a metródolgozók mindennapos gyűlése (az 1300 alkalmazott 90 %-os részvételével) úgy dönt, hogy szakszervezetükkel együtt  sztrájkba lépnek, 95-%-s támogatással.

 

Jan. 19.: a kormány minden tárgyalást elutasít azzal az ürüggyel, hogy «a trojka igényeit tiszteletben kell tartani». Médiakampány indul a szakszervezet ellen «Kisebbségi sztrájk, az utasokat túszul ejti, stb.».

 

Jan. 21.: egy bíróság illegálisnak minősíti a munkabeszüntetést. A metróalkalmazottak folytatják a sztrájkmozgalmat.

 

Jan. 23.: a kormány nyilatkozik, hogy nem tolerálja az «illegális sztrájkot», ultimátumot ad: azokkal szemben, akik nem állnak munkába másnap, az 1950-es törvény értelmében jár el. Ennek ellenére az alkalmazottak folytatják a mozgalmat: «Háborúra háborúval válaszolunk.»

Számos szakszervezet (pedagógus, diák, villanyszerelők, stb.) támogatásáról biztosítja őket. 

A GSEE szakszervezeti konföderáció vezetése hallgat arról, ami a sztrájkjogot és demokráciát mélyen sérti, a kérdés még csak fel sem merül (ehhez a tömörüléshez tartozik az attikai metródolgozók szakszervezete is).

Ugyanekkor a tiltakozások felerősödtek a szakszervezeti szekciók és a Syriza helyi csoportjai részéről. Utóbbi kérte a vezetéstől, hogy világos nyilatkozatot tegyen ebben az értelemben: «támogatjuk a metródolgozók demokratikus jogát, hogy sztrájkot folytassanak követeléseik eléréséhez. Nemet mondunk minden olyan kísérletre, amellyel a sztrájkjogot kérdőjelezik meg vagy ultimátumokat bocsátanak ki.»

 

Jan. 24.: reggel 8-kor a miniszterelnök, Antonis Samaras összehívta az ügyben érdekelt két minisztert, az Újdemokrácia párt tagjait. Két, ún. «baloldali párttól», a Pasok-tól, Dimartól előzőleg megkapta az egyetértést.

Az 1950-es törvény értelmében a sztrájkolókat, ha nem engedelmeskednek, bíróság elé fogják állítani. A GSEE vezetése most is csak hallgat (ugyanúgy, mint a közszféra szakszervezete, az Adedy is). Ezt a csendet törték meg az athéni tömegközlekedési dolgozók, akik szolidaritásból azonnali többórás munkabeszüntetésbe léptek.

 

17 h 30 felé: Nikos Fotopoulos, a (nemzeti DEH elektromos szolgáltató) GENOP szakszervezete vezetője érinti először a kérdést: «Ismét felszólítjuk a GSEE elnökét, tegye meg az egyetlent, amit meg lehet: hívja közös harcba az összes dolgozót egyetlen céllel, a munkásellenes barbár politikával való szakításért».

 

A GSEE vezetése végül eldönti, hogy «felgyorsítja» a «huszonnégyórás akciónap» meghirdetését. De most sem közölt dátumot.

 

Ilyen körülmények között jan. 25-én hajnalban a rendőrség kommandósai megtámadták az egy hete elfoglalt sépoliai metró munkásait. Ezentúl csak azok léphetnek be, akik megfelelő dokumentummal vannak felszerelve. Többszázan erre szimbolikusan elfoglalták a közeli Aghios Antonios metróállomást. A tüntetőkhöz csatlakozott az ADEDY elnöke is.

 

A köztévé leadta, amikor egy fiatal odakiáltotta neki: «Gyere velünk, vezesd a sztrájkot!». Másnap a közlekedés egésze beszüntette a munkát, az athéni helyi szakszervezeti szövetség is erre szólított. A dolgozók kimutatták, hogy a bírósággal fenyegetést elutasítják, és követelik konföderális vezetésüktől, álljanak a mozgósítás élére.

 

Politikai rendezvényeken, szakszervezetekben követelik vezetőinktől, hogy készítsék elő az általános sztrájkot a demokratikus alapjog, a sztrájkjog elleni támadásokkal szemben.

Ez az egyetlen út, amellyel meg lehet állítani a memorandum, a kormány, a trojka gyilkos csapását.

A görög delegáció ezekről a kérdésekről fog szólni a tarragonai munkáskonferencián (márc. 16-17).

 

 

Dél-Afrika – AZANIA

 

Levelezőnktől

 

A Socialist Party of Azania

(SOPA) elnöke, Lybon Mabasa levele (részletek)

 

Emlékeztető: az anglo-amerikai Platinum (Amplats) a dél-afrikai bányák egyik fő tulajdonosa, a rustenburgi és Marikana tulajdonosa.

 

A Platinum bejelentése a 14 ezer alkalmazott elbocsátásáról nagy nyugtalanságot váltott ki a dolgozók köreiben, a szakszervezetek felháborodtak; a kialakult helyzetért felelős kormányt érő kritikát felerősödött.

 

Meg kell állapítani, hogy a négy bezárandó kútnál többségben az AMCU szakszervezethez tartozók találhatók, vagyis azok, akik a NUM vezetése ellenére a sztrájk élére álltak. Nem láthatunk ebben mást, mint a bányatulajdonosok ellentámadását, akik eltökéltek a dolgozók aktivitásának letörésében.

 

Mindez azután történt, hogy az ANC (a kormányon levő Afrikai Kongesszusi Párt) biztosította a munkáltatókat arról, hogy nem avatkozik bele a munkahelyi konfliktusokba.

 

Az Amplats panaszkodik, hogy a platinabányák nem rentábilisak a világválság miatt, de a vállalat minden évben rekordprofitot ér el a dolgozók elbocsátásával. A 2008-as világválság kezdetekor 19 ezer dolgozót bocsátott el, ezeket akkor sem vette vissza, amikor a helyzet konjunkturálisabbá fordult. A vállalat rekordbevételt ért el 2011 végén  (13,3 milliárd rand) és részvényeseinek 1,1milliárd randot utalt.

 

Amplats vezetésének reakciója megvilágítja az alapvető elemeket. Először is, a szakszervezeteknek függetlennek kell lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek a munkáltatók és a kormány támadásait kivédeni. Ezután jöhet az a kérdés, hogy egyáltalán kié a bánya és kincse, és hová jut a hallatlan nagy haszon. Ebben a kontextusban vetődik fel élesen az államosítás problémája.

 

Ahogyan az AMCU mondja, amely az Amplats 60 ezer dolgozója közül 26 ezret mondhat magának: “addig, amíg gazdaságunkat külföldi tőkések tartják kezükben, távol vagyunk attól, hogy felszabadulásunkat elérjük”.

 

 

Belgium

 

A kormány regionizálni akarja a családi pótlékot

 

 

Belgiumban az Európai Unió és az IMF parancsára kezdődött meg a támadás annak érdekében, hogy a munkaerő ára a GDP arányában tovább csökkenjen, most pedig olyan offenzíva indult, amellyel le akarja törni a dolgozók nemzeti szinten kiharcolt vívmányait. Ugyanezt az diszlokációs törekvést látjuk a szakszervezetek országon szintjén is.

2007-ben létrehoztuk a Comité pour l’unité-t (Eenheidscomite) azért, hogy a munkásellenállást segítsük az ellenállásban és a szakszervezeti mozgósítást segítsük ebben.

 

2011-ben a politikai válság hónapjai után, amikor a belga kormány megalakult, élére a szocialista Elio Di Rupo került a «hatodik államreform» intézményes programbázisán. Ez a program akarja regionizálni a társadalombiztosítást, kezdve a családi pótlékkal és a nyugdíjasházak finanszírozásával.

 

Bizottságunk felhívást bocsátott ki, amelyben a családi pótlék régiók szerinti szétszakítására koncentrál. Eddig a szakszervezeti csúcsok nagyokat hallgatva elfogadták a regionalizáláshoz való asszisztálást. Nagyon fontos, hogy kezdeményezésünk kedvező fogadtatásra talált, a dolgozók elutasítják a belga munkásosztály vívmányainak eltörlését.

Roberto GIARROCCO

 

 (részlet a felhívásból)

 

(…) Akkor, amikor a spanyol kormány az EU követelésének megfelelően költségvetési megszorításokat hajt végre és csökkenti a munkaerő árát, Belgiumban ugyanazt teszi kormányunk a családi pótlék regionalizációján keresztül. Semmiféleképpen semmilyen előnyt nem hozhat a dolgozók számára sem Flandriában, sem Vallóniában vagy Brüsszelben. Csapás társadalombiztosításunkra, melyet a munka világa hozott létre Belgiumban. Csapás az ország egységére a munkásosztály meggyengítésére, azért, hogy állandósuljanak a szigorítások. (…) Ezért kell azonnal blokkolni a társadalombiztosítás elleni háborús gépezetet! (…) Amit az FGTB (szakszervezeti tömörülés) 2010-ben kimondott, ma is igaz: „a társadalombiztosítás, a kollektív szerződések, a munkajogok a dolgozóké és csakis azoké. Szakszervezeteik az egyedüli megbízottak, hogy azt kezeljék és folyamatos működését garantálják. Egyetlen párt sem kapott a dolgozóktól mandátumot arra, hogy akár még csak tárgyaljon is ezekről a kérdésekről.”

 

Alulírottak csatlakozunk a belga dolgozók szervezeteikkel való egységének megszervezési munkájához.

 

Első aláírók:

Roland Vansaingele, a CGSPszövetségi és regionális minisztériumi szakszerv. főtitkára; Laurent Maertens, a CGSP pénzügyminisztériumi szaksz. elnöke, Brüsszel; Marc Goblet, az FGTB elnöke, Liège-Huy-Waremm; Antoine Ruggieri, FGTB vaskohászat, nyugdíjas.

 

 

Portugália

 

Ki innen az IMF-fel és a trojkával!

Nem pedagógusból van sok, hanem a trojkához dörgölőző kormányokból!

Éljen a közoktatás!

 

A fenti csak néhány a jan. 26-i pedagógustüntetés jeszavai közül.

 

40 000 voltunk, minden szintű pedagógus az egész ország területéről.

 

Az arcokon nem láttuk a szokott élénkséget. Aggodalom ült a szemekben. A tüntetésen semmi vidámság: «Mondtam a gyerekeknek, el kell mennem a tüntetésre akkor is, ha azonnali eredményt nem hoz. Mert ha semmit sem csinálunk, egy nap már tüntetés sem lesz.!» «Ki gondolta volna, hogy ide jutunk? Most már csak a (trojkával való) szakítással lehet előrébb jutnunk.»

 

Bejelentették a közoktatás, a pedagógusok elleni támadást. Óraszámcsökkentés az alaptantárgyakban, megaosztályok kialakítása osztályösszevonásokkal, a munkaidő tartamának emelése,  belső pályázat azok eltávolítására, akik a minisztérium által felállított kritériumoknak nem felelnek meg, tízezrek elbocsátással fenyegetése, a bércsökkentés és a pénzbeli terhek növelése év végére elérik a bér háromnegyed részének elvesztését! Világos, ezt a támadást csak a kormány bukásával lehet elhárítani.

 

Készek vagyunk kimenni az utcákra minden állampolgárral együtt. Minden más pedagógusszakszervezethez fordulunk: gyertek velünk, együtt még erősebbek leszünk ezen politika ellen.

 

Mindenkinek meg kell fontolnia Mario Nogueira eme szavait, az UGT-nek, a SINDEP-nek és az FNE-nek is. Támogatniuk kell a felhívást, az egységfrontot a kormány lemondása érdekében. Várjuk az UGT vezetésének válaszát az állami költségvetés visszavonása és az IMF-fel, a trojkával kötött egyezmények felmondása tárgyában. Azt akarjuk, hogy szervezzék meg az összes szakszervezettel az állandó mobilizációt... ebben a pedagógusoknak nagy a tapasztalata.

 

 

Lisszabon, 2013.jan.27.

Carmelinda Pereira

 

 

INDIA

 

Interview

 

“Óriási mozgalom a munkásosztály berkeiben”

 

Nambiath Vasudevan, président du Syndicat indépendant a Bluestar (elektromos berendezések, üzemekkel egész Indiában) független szakszervezetének elnöke, a bombay-i Trade-Union Solidarity Committee mumbai felelőse, a Nemzetközi Egyetértés koordinációjának tagja.

 

India lakosainak száma kb. 1 250 000 000 (Kína után a legtöbb). Területe 3 288 000 km². A termelésben volümene szerint a világ 11. országa, az egyéni átlagjövedelem szerint  a 123.

 

Az aktív népesség legnagyobb része mezőgazdasággal foglalkozik (52 %), az iparban 14 %, a szolgáltatásban 34 % dolgozik.

 

A szegénységi küszöb alatt a népesség 25 %-a él a hivatalos adatok alapján.

 

Delhi és Calcutta után Bombay (Mumbai) a harmadik legnagyobb ipari város.

 

India föderatív állam, minden államnak belügyeiben széles az önállósága. Pl. Bengáliát sok éven át a két indiai kommunista párt kormányozta.  A Sonia Gandhi vezette központi kormány a Kongresszusi Párt kormánya.

Az indiai szakszervezeti mozgalom nagyszámú konföderációra szabdalt, minden politikai párt a saját képének megfelelő szakszervezeti szövetség meglétét preferálja.

 

*

*   *

 

Kérdés: A sajtó nagy teret adott a Delhiben elkövetett szörnyű büntettnek, melyben egy fiatal nő megerőszakolása annak halálához vezetett és azt azt követő tiltakozásoknak.

 

N. Vasudevan: természetesen ez nagyon fontos, s nem csak Delhiben voltak ilyen tiltakozások, India minden nagyvárosában. Fiatalok, diákok vettek részt, és meg kell mondanom, a kormány nem bátorította őket, sőt, igyekezett fékezni mozgalmukat. Bizonyos szempontból ezek a tüntetések emlékeztettek a múlt évi korrupcióellenesekre. A korrupció nem valami marginális dolog. Magasrangú tisztviselők jelentős summákat tettek zsebre, olyannyira, hogy össze kellett hívni ez ügyben a parlamentet is. Mondogatták, «harcolni kell a korrupció ellen», de soha semmi nem történt. Egy ember Gandhi követőjeként éhségsztrájkba kezdett. A kormány azt mondta: «Fejezze be, az országnak szüksége van Önre, köszönjük a tettét, meghozzuk az intézkedést», de persze ekkor se történt semmi.

 

A Delhiben történt gyilkosság után a harag felhorgadt egész Indiában, mivel ez nem egy elszigetelt eset. A nagyvárosokban a nők dolgoznak, nagyon fontos a szerepük, kora reggel indulnak, későn érnek haza. A kormány képtelen arra, hogy garantálja biztonságukat. S ami most történt, az olyan borzalmas, hogy a fiatalok az utcára mentek. Aztán a tiltakozások kiszélesedtek. A lakosság már nem fogadja el a kormány ígéreteit, szép szavait, s az ilyesféle támadásokat sem. Nem a parlamenti vita, az újságok cikkei hozzák létre az ilyen tömegmozgalmakat, hanem az, amikor a jogegyenlőség érintett, a nők helye a társadalomban. A tüntetések folytatódtak vidéken, ahol még televízió sincs, és a parasztok nem is tudtak a történtekről. Ne feledjük, hogy a nők vidéken szenvedik el a legnagyobb elnyomást, ahol a nyomor az úr, az emberek el vannak zárva az információktól, a kasztrendszer fenntartása erőszakkal létrehozott házasságokhoz vezet és a közösségen kívül viszonyt folytató nő meggyilkolásához. A tüntetők, nők, fiatalok, dolgozók a kormányt vádolják: «Magatokat bezzeg megvéditek, de bennünket nem vagytok képesek.»

 

Ugyan minden szakszervezet elítélte a delhi bűncselekményt, de nem vesznek részt a tüntetéseken. Mumbaiban (Bombay) elértük, hogy néhány szakszervezet mégis részt vegyen (nevezetesen a bölcsődei dolgozóké, akik többsége nő és 30 ezer tagja van).

 

Kérdés: erős ellenzéke ellenére a kormány kiharcolta a külföldi cégek – mint a multinacionális Wall Mart – előtti nyitást India kereskedelmi szektoraiban. Mit jelent ez az indiai munkásosztálynak, milyen következményekkel jár?

 

N. V.: A Kongresszusi Párt körüli koalíció felgyorsította a nyitást, vagyis a külföldi tőke beengedését. India tagja a szabadkereskedelmi egyezményeknek. Szabadkereskedelmi egyezménye van az Európai Unióval is. India nem csak piac a máshonnan érkező termékek számára, hanem az USA, Németország, Franciaország, Korea, Japán tőkéseinek delokalizációs terepe is… Ez a munkásosztály helyzetét komolyan megnehezíti. Az export szüksége, tehát a versenyképesség nevében megkérdőjelezik a kollektív jogokat, a szakszervezetekét, a bérekért vívott harcét. Ahogy a munkáltatók magyarázzák, versenyben vagyunk Kínával, de a kínai termékek olcsóbbak, tehát tenni kell, hogy „mi győzzünk a versenyben”.

 

Az utóbbi időben a kormány intézkedései megfelelnek a tőkések követeléseinek, és negatív hatással vannak a munkásosztály munka- és életkörülményeire, a munkahelyekre. Az egyik legnagyobb probléma, amit úgy hívunk «Contract Labour» (szerződéses munka), de amely valójában éppen munkaszerződés nélküli, jogok és garanciák nélküli. Annyit jelent, hogy a munkáltató felvesz valakit saját azonnali szükségletei szerint, de legálisan, egy közvetítőn át, akivel arra szól a „szerződése”, hogy számára munkaerőt találjon. Akit találnak, annak viszont semmi joga, semmiféle szociális hálója nincs, bármelyik pillanatban elküldhető.

 

Indiában van munkatörvénykönyv. A szakszervezetek tiltakoztak annak módosítása ellen. Három fontos pontban: semmilyen üzembezárás nem lehet kormányzati engedély nélkül; a leépítéseknék meg kell szerezni a hatóságok engedélyét és a szakszervezetekkel előzetesen konzultálni kell; egyéni elbocsátás pedig nem lehet pontosan megjelölt indíték nélkül. Mindez érvényben van, de a “contract labour” rendszere ezt megkerüli. A munkáltató úgy véli, neki semmi felelőssége nincs, s még ha éveket is dolgozik egy ilyen módon megszerzett dolgozó, nem tekintik «rendes dolgozónak». Ha sztrájkolni kezd, megtorlás éri, elbocsátják, ha szükséges, kihelyezik. Bombay-ban az elektromos szolgáltató cégnek 6 ezer ilyen dolgozója van. Sokan közülük már 20 éve itt dolgoznak, s a társaság még mindig nem tartja őket állandó dolgozónak, s nem is részesültek a státusz adta előnyökből.

 

A munkaerő nagyrészét Indiában «szervezetlennek» vagy «informálisnak» osztályozzák. Olyan bérből élőkről van szó, akiket kisüzemekben foglalkoztatnak, a munkatörvénykönyvet nem alkalmazzák, kollektív szerződés nélküli limitált időre alkalmazzák őket, stb. Ez a kategória is szüntelenül szélesedik a “contract labour” ürügyén.

 

A delokalizáció nem csak úgy működik, hogy egyik országot elhagyja a tőke és egy másikba megy, hanem az ország egyik részéből a másikba. Indiában is így van.  Pl. sztrájk tört ki egy Maruti üzemben Delhi mellett. Az üzem a Suzukihoz tartozik. Erőszakos cselekmények is voltak.  Ma a munkások bőrtönben ülnek. Gujarat állam miniszterelnöke azt mondta a Suzukinak: «Hagyjátok el ezt az instabil államot, gyertek hozzánk!» Arról a politikusról van szó, aki néhány éve a muzulmánok elleni véres pogromokat szervezte államában. Garantálta a Suzukinak: «Itt mi hatásos védelmet nyújtunk. Itt minden rendben lesz.»

 

Kérdés: Hogyan képes a munkásosztály az ellenállásra?

 

N. V.: Febr. 21-22-re az összes szakszervezet felhívást jelentetett meg 48 órás sztrájkra. Az együttes kezdeményezésben az a meggyőződés rejlik, hogy a közös cselekvésre van szükség ugyanazon a követelési platformon. Egyetlen szakszervezeti tömörülés nem menne semmire.

 

Hatalmas a mozgalom, a munkásosztály szintjéről ered minden régióban. Már 2012.  febr. 28-án több mint 100 millióan sztrájkoltak huszonnégy órán át, ez volt India függetlensége elnyerése óta először az összes szakszervezeti tömörülés együttes akciója.

 

A 24 órás sztrájk azonban nem volt elegendő. Most ismét egyesült minden szakszervezet a kormánypolitika ellen a 48 órás sztrájkban.

 

Az INTUC, a Kongresszusi Párthoz kötődő szakszervezeti tömörülés éppen úgy, mint tavaly – 1947 óta példátlan módon – szintén munkabeszüntetésre szólít. Elnöke, aki a Kongresszusi Párt parlamenti képviselője  kimondta: «Kormányom ellenséges a dolgozókkal szemben. Emiatt küzdenem kell.» Az alulról jövő óriási nyomás eredményeképpen.

 

A ténynek, hogy a sztrájk 48 órás,  nagy jelentősége van. Jelzi, a helyzet súlyos, nem az Indiában korábban sokszámú sztrájkokat ismétli. Persze, nem gondolom, hogy a 48 órás sztrájk meghátrálásra készteti a kormányt. De ha a sztrájk sikeres lesz, akkor egy lépéssel közelebb visz a határozatlan idejű általános sztrájkhoz, amely ezt elérheti.

 

A dolgok változóban vannak Indiában. Megvan a lehetőség, hogy a munkásosztály akciója által követeljünk és megállítsuk a támadást. A kormány politikájának elutasítása egyre erősebb. A dolgozók haragja feltámadt a munkásellenes intézkedések miatt ugyanúgy, mint a delhi kormány bűncselekményei ellen.

 

A tavalyi sztrájk után a kormány nem állt szóba a szakszervezetekkel, de még «saját» szakszervezetével sem. Ma már a munkásosztály haragja erős. Az új helyzet fejlődést hoz. A nép sok éven át elfogadott bizonyos dolgokat, de ennek vége. Például Pondichéryben egy 300 dolgozót foglalkoztató vállalatnál hosszú harc után sikerült létrehozni egy szakszervezetet, amelynek vezetőjét a rendőrség cinkosságával megölték.  A dolgozók azonnak abbahagyták a munkát, tüntettek, az üzem kigyulladt…

 

Indiában a szakszervezetek pártokhoz csatlakozásuk okán megosztottak. 2014-ben választások lesznek. A pártok ígérgetnek, de tetteik már diszkreditálták őket. Minden párt ellenezte a külföldi tőke bejövetelét, de a szavazás idején mégis létrejött a többség annak engedélyezésére. Bizonyos (kommunista párti) képviselők ellene szavaztak,  de saját államukban vitt politikájuk alapján kell őket megítélni. A probléma tehát nagyon összetett.

 

Ami ma alapvető, az a szakszervezetek egysége – azok politikai kötődései ellenére. Hogy ez az egység lehetségessé vált, az annak köszönhető, hogy lemondtak a politikai kötődésükre hivatkozásukról; a pártzászlók nem lengedeztek az egységgyűléseken. A dolgozók szakszervezeteikben kimondták: «Egy az ügy, ez pedig a munkásosztály ügye.»

 

 

Kapcsolat

Informations internationales

Entente internationale des travailleurs et des peuples

87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France

Tél : (33 1) 48 01 88 28Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com

 

 

Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738 Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse