Dolgozók
és Népek Nemzetközi Egyetértése
110.sz.
(479) –2013.febr.1.
A metródolgozók
egyhetes sztrájkja Athénben
Kronológia (A. G. Syriza-aktivista)
2013. jan. 17.: a metródolgozók felfüggesztik a munkát,
követelik az elbocsátások leállítását (250-et akarnak elbocsátani) és a
kollektív szerződés betartását (a kormány brutális bércsökkentő akciójával
szemben).
Jan.18.: a metródolgozók mindennapos gyűlése (az 1300
alkalmazott 90 %-os részvételével) úgy dönt, hogy szakszervezetükkel
együtt sztrájkba lépnek, 95-%-s
támogatással.
Jan. 19.: a kormány minden tárgyalást elutasít azzal
az ürüggyel, hogy «a trojka igényeit
tiszteletben kell tartani». Médiakampány indul a szakszervezet ellen «Kisebbségi sztrájk, az utasokat túszul
ejti, stb.».
Jan. 21.: egy bíróság illegálisnak minősíti a
munkabeszüntetést. A metróalkalmazottak folytatják a sztrájkmozgalmat.
Jan. 23.: a kormány nyilatkozik, hogy nem tolerálja az
«illegális sztrájkot», ultimátumot ad: azokkal szemben, akik nem állnak munkába
másnap, az 1950-es törvény értelmében jár el. Ennek ellenére az alkalmazottak
folytatják a mozgalmat: «Háborúra
háborúval válaszolunk.»
Számos szakszervezet
(pedagógus, diák, villanyszerelők, stb.) támogatásáról biztosítja őket.
A GSEE szakszervezeti
konföderáció vezetése hallgat arról, ami a sztrájkjogot és demokráciát mélyen
sérti, a kérdés még csak fel sem merül (ehhez a tömörüléshez tartozik az
attikai metródolgozók szakszervezete is).
Ugyanekkor a
tiltakozások felerősödtek a szakszervezeti szekciók és a Syriza helyi
csoportjai részéről. Utóbbi kérte a vezetéstől, hogy világos nyilatkozatot
tegyen ebben az értelemben: «támogatjuk a metródolgozók demokratikus jogát,
hogy sztrájkot folytassanak követeléseik eléréséhez. Nemet mondunk minden olyan
kísérletre, amellyel a sztrájkjogot kérdőjelezik meg vagy ultimátumokat
bocsátanak ki.»
Jan. 24.: reggel 8-kor a miniszterelnök, Antonis
Samaras összehívta az ügyben érdekelt két minisztert, az Újdemokrácia párt
tagjait. Két, ún. «baloldali párttól», a Pasok-tól, Dimartól előzőleg megkapta
az egyetértést.
Az 1950-es törvény
értelmében a sztrájkolókat, ha nem engedelmeskednek, bíróság elé fogják
állítani. A GSEE vezetése most is csak hallgat (ugyanúgy, mint a közszféra
szakszervezete, az Adedy is). Ezt a csendet törték meg az athéni
tömegközlekedési dolgozók, akik szolidaritásból azonnali többórás
munkabeszüntetésbe léptek.
17 h 30 felé: Nikos Fotopoulos, a (nemzeti DEH elektromos
szolgáltató) GENOP szakszervezete vezetője érinti először a kérdést: «Ismét felszólítjuk a GSEE elnökét, tegye
meg az egyetlent, amit meg lehet: hívja közös harcba az összes dolgozót
egyetlen céllel, a munkásellenes barbár politikával való szakításért».
A GSEE vezetése végül
eldönti, hogy «felgyorsítja» a «huszonnégyórás akciónap» meghirdetését. De most sem közölt dátumot.
Ilyen körülmények
között jan. 25-én hajnalban a rendőrség kommandósai megtámadták az egy hete
elfoglalt sépoliai metró munkásait. Ezentúl csak azok léphetnek be, akik
megfelelő dokumentummal vannak felszerelve. Többszázan erre szimbolikusan
elfoglalták a közeli Aghios Antonios metróállomást. A tüntetőkhöz csatlakozott
az ADEDY elnöke is.
A köztévé leadta,
amikor egy fiatal odakiáltotta neki: «Gyere velünk, vezesd a sztrájkot!».
Másnap a közlekedés egésze beszüntette a munkát, az athéni helyi szakszervezeti
szövetség is erre szólított. A dolgozók kimutatták, hogy a bírósággal
fenyegetést elutasítják, és követelik konföderális vezetésüktől, álljanak a
mozgósítás élére.
Politikai rendezvényeken, szakszervezetekben
követelik vezetőinktől, hogy készítsék elő az általános sztrájkot a
demokratikus alapjog, a sztrájkjog elleni támadásokkal szemben.
Ez az egyetlen út, amellyel meg lehet állítani a memorandum, a kormány, a trojka gyilkos csapását.
A görög delegáció ezekről a kérdésekről fog
szólni a tarragonai munkáskonferencián (márc. 16-17).
Dél-Afrika – AZANIA
Levelezőnktől
A Socialist Party of
Azania
(SOPA) elnöke, Lybon
Mabasa levele (részletek)
Emlékeztető:
az anglo-amerikai Platinum (Amplats) a dél-afrikai bányák egyik fő tulajdonosa,
a rustenburgi és Marikana tulajdonosa.
A Platinum bejelentése a 14 ezer
alkalmazott elbocsátásáról nagy nyugtalanságot váltott ki a dolgozók köreiben,
a szakszervezetek felháborodtak; a kialakult helyzetért felelős kormányt érő
kritikát felerősödött.
Meg kell állapítani, hogy a négy
bezárandó kútnál többségben az AMCU szakszervezethez tartozók találhatók,
vagyis azok, akik a NUM vezetése ellenére a sztrájk élére álltak. Nem láthatunk
ebben mást, mint a bányatulajdonosok ellentámadását, akik eltökéltek a dolgozók
aktivitásának letörésében.
Mindez azután történt, hogy az ANC (a
kormányon levő Afrikai Kongesszusi Párt) biztosította a munkáltatókat arról,
hogy nem avatkozik bele a munkahelyi konfliktusokba.
Az Amplats panaszkodik, hogy a platinabányák
nem rentábilisak a világválság miatt, de a vállalat minden évben rekordprofitot
ér el a dolgozók elbocsátásával. A 2008-as világválság kezdetekor 19 ezer
dolgozót bocsátott el, ezeket akkor sem vette vissza, amikor a helyzet
konjunkturálisabbá fordult. A vállalat rekordbevételt ért el 2011 végén (13,3 milliárd rand) és részvényeseinek
1,1milliárd randot utalt.
Amplats vezetésének reakciója
megvilágítja az alapvető elemeket. Először is, a szakszervezeteknek
függetlennek kell lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek a munkáltatók és a
kormány támadásait kivédeni. Ezután jöhet az a kérdés, hogy egyáltalán kié a
bánya és kincse, és hová jut a hallatlan nagy haszon. Ebben a kontextusban
vetődik fel élesen az államosítás problémája.
Ahogyan az AMCU mondja, amely az
Amplats 60 ezer dolgozója közül 26 ezret mondhat magának: “addig, amíg gazdaságunkat külföldi tőkések tartják kezükben, távol
vagyunk attól, hogy felszabadulásunkat elérjük”.
Belgium
A kormány
regionizálni akarja a családi pótlékot
Belgiumban az Európai
Unió és az IMF parancsára kezdődött meg a támadás annak érdekében, hogy a
munkaerő ára a GDP arányában tovább csökkenjen, most
pedig olyan offenzíva indult, amellyel le akarja törni a dolgozók nemzeti
szinten kiharcolt vívmányait. Ugyanezt az
diszlokációs törekvést látjuk a szakszervezetek országon szintjén is.
2007-ben létrehoztuk
a Comité pour l’unité-t (Eenheidscomite) azért, hogy a munkásellenállást segítsük az ellenállásban és a szakszervezeti mozgósítást segítsük ebben.
2011-ben a politikai
válság hónapjai után, amikor a belga kormány megalakult, élére a szocialista
Elio Di Rupo került a «hatodik államreform» intézményes programbázisán. Ez a
program akarja regionizálni a társadalombiztosítást, kezdve a családi pótlékkal és a nyugdíjasházak finanszírozásával.
Bizottságunk felhívást bocsátott ki,
amelyben a családi pótlék régiók szerinti szétszakítására koncentrál.
Eddig a szakszervezeti csúcsok nagyokat hallgatva elfogadták a
regionalizáláshoz való asszisztálást. Nagyon fontos, hogy kezdeményezésünk
kedvező fogadtatásra talált, a dolgozók elutasítják a belga munkásosztály vívmányainak eltörlését.
Roberto GIARROCCO
(részlet a felhívásból)
(…) Akkor, amikor a
spanyol kormány az EU követelésének megfelelően költségvetési megszorításokat hajt végre és csökkenti a munkaerő árát, Belgiumban ugyanazt teszi
kormányunk a családi pótlék regionalizációján keresztül. Semmiféleképpen
semmilyen előnyt nem hozhat a dolgozók számára sem Flandriában, sem Vallóniában
vagy Brüsszelben. Csapás
társadalombiztosításunkra, melyet a munka világa hozott létre Belgiumban.
Csapás
az ország egységére a munkásosztály meggyengítésére, azért, hogy állandósuljanak a szigorítások. (…) Ezért kell
azonnal blokkolni a társadalombiztosítás elleni háborús gépezetet!
(…) Amit az FGTB (szakszervezeti tömörülés) 2010-ben kimondott, ma is igaz: „a
társadalombiztosítás, a kollektív szerződések, a munkajogok a dolgozóké
és csakis azoké. Szakszervezeteik az egyedüli megbízottak, hogy azt kezeljék és
folyamatos működését garantálják. Egyetlen párt sem kapott a dolgozóktól
mandátumot arra, hogy akár még csak tárgyaljon is ezekről a kérdésekről.”
Alulírottak csatlakozunk a belga dolgozók szervezeteikkel való egységének
megszervezési munkájához.
Első aláírók:
Roland Vansaingele, a CGSPszövetségi és regionális
minisztériumi szakszerv. főtitkára; Laurent
Maertens, a CGSP pénzügyminisztériumi szaksz. elnöke, Brüsszel; Marc Goblet, az FGTB elnöke,
Liège-Huy-Waremm; Antoine Ruggieri,
FGTB vaskohászat, nyugdíjas.
Portugália
Ki innen az IMF-fel és a trojkával!
Nem pedagógusból van sok, hanem a trojkához dörgölőző
kormányokból!
Éljen a közoktatás!
A fenti csak néhány a jan. 26-i
pedagógustüntetés jeszavai közül.
40 000 voltunk, minden szintű pedagógus az
egész ország területéről.
Az arcokon nem láttuk a szokott élénkséget.
Aggodalom ült a szemekben. A tüntetésen semmi vidámság: «Mondtam a gyerekeknek, el kell
mennem a tüntetésre akkor is, ha azonnali eredményt nem hoz. Mert ha semmit sem
csinálunk, egy nap már tüntetés sem lesz.!» «Ki gondolta volna, hogy ide
jutunk? Most már csak a (trojkával való) szakítással lehet előrébb jutnunk.»
Bejelentették a közoktatás, a pedagógusok
elleni támadást. Óraszámcsökkentés az alaptantárgyakban, megaosztályok kialakítása
osztályösszevonásokkal, a munkaidő tartamának emelése, belső pályázat azok eltávolítására, akik a minisztérium által felállított kritériumoknak nem felelnek
meg, tízezrek elbocsátással fenyegetése, a bércsökkentés és a pénzbeli terhek
növelése év végére elérik a bér háromnegyed részének elvesztését! Világos, ezt
a támadást csak a kormány bukásával lehet elhárítani.
Készek vagyunk kimenni az utcákra minden
állampolgárral együtt. Minden más pedagógusszakszervezethez fordulunk: gyertek
velünk, együtt még erősebbek leszünk ezen politika ellen.
Mindenkinek meg kell fontolnia Mario Nogueira
eme szavait, az UGT-nek, a SINDEP-nek és az FNE-nek is. Támogatniuk kell a felhívást, az egységfrontot a kormány lemondása érdekében. Várjuk az UGT
vezetésének válaszát az állami költségvetés visszavonása és az IMF-fel, a
trojkával kötött egyezmények felmondása tárgyában. Azt akarjuk, hogy szervezzék
meg az összes szakszervezettel az állandó mobilizációt... ebben a
pedagógusoknak nagy a tapasztalata.
Lisszabon,
2013.jan.27.
Carmelinda Pereira
INDIA
Interview
“Óriási mozgalom a munkásosztály berkeiben”
Nambiath
Vasudevan, président du Syndicat indépendant a Bluestar (elektromos
berendezések, üzemekkel egész Indiában) független szakszervezetének elnöke, a
bombay-i Trade-Union Solidarity Committee mumbai felelőse, a Nemzetközi
Egyetértés koordinációjának tagja.
India lakosainak száma kb.
1 250 000 000 (Kína után a legtöbb). Területe
3 288 000 km². A termelésben volümene szerint a világ 11. országa, az
egyéni átlagjövedelem szerint a 123.
Az aktív népesség legnagyobb
része mezőgazdasággal foglalkozik (52 %), az iparban 14 %, a szolgáltatásban 34
% dolgozik.
A szegénységi küszöb alatt a népesség 25 %-a
él a hivatalos adatok alapján.
Delhi és Calcutta után Bombay (Mumbai) a harmadik
legnagyobb ipari város.
India föderatív állam, minden államnak
belügyeiben széles az önállósága. Pl. Bengáliát sok éven át a két indiai
kommunista párt kormányozta. A Sonia
Gandhi vezette központi kormány a Kongresszusi Párt kormánya.
Az indiai szakszervezeti mozgalom nagyszámú
konföderációra szabdalt, minden politikai párt a saját képének megfelelő
szakszervezeti szövetség meglétét preferálja.
*
* *
Kérdés:
A sajtó nagy teret adott a Delhiben elkövetett szörnyű büntettnek, melyben egy
fiatal nő megerőszakolása annak halálához vezetett és azt azt követő
tiltakozásoknak.
N.
Vasudevan:
természetesen ez nagyon fontos, s nem csak Delhiben voltak ilyen tiltakozások,
India minden nagyvárosában. Fiatalok, diákok vettek részt, és meg kell
mondanom, a kormány nem bátorította őket, sőt,
igyekezett fékezni mozgalmukat. Bizonyos szempontból ezek a tüntetések
emlékeztettek a múlt évi korrupcióellenesekre. A korrupció nem valami
marginális dolog. Magasrangú tisztviselők jelentős summákat tettek zsebre,
olyannyira, hogy össze kellett hívni ez ügyben a
parlamentet is. Mondogatták,
«harcolni kell a korrupció ellen», de
soha semmi nem történt. Egy ember Gandhi követőjeként éhségsztrájkba kezdett. A
kormány azt mondta: «Fejezze be, az országnak szüksége van Önre, köszönjük a
tettét, meghozzuk az intézkedést», de persze ekkor se történt semmi.
A Delhiben történt gyilkosság után a harag
felhorgadt egész Indiában, mivel ez nem egy elszigetelt eset. A nagyvárosokban
a nők dolgoznak, nagyon fontos a szerepük, kora reggel indulnak, későn érnek
haza. A kormány képtelen arra, hogy garantálja biztonságukat. S ami most
történt, az olyan borzalmas, hogy a fiatalok az utcára mentek. Aztán a
tiltakozások kiszélesedtek. A lakosság már nem fogadja el a kormány ígéreteit, szép szavait, s az ilyesféle támadásokat sem. Nem a parlamenti
vita, az újságok cikkei hozzák létre az ilyen tömegmozgalmakat, hanem az,
amikor a jogegyenlőség érintett, a nők helye a társadalomban. A tüntetések
folytatódtak vidéken, ahol még televízió sincs, és a
parasztok nem is tudtak a történtekről. Ne feledjük, hogy a nők vidéken
szenvedik el a legnagyobb elnyomást, ahol a nyomor az úr, az emberek el vannak
zárva az információktól, a kasztrendszer fenntartása erőszakkal létrehozott
házasságokhoz vezet és a közösségen kívül viszonyt folytató nő
meggyilkolásához. A
tüntetők, nők, fiatalok, dolgozók a kormányt vádolják: «Magatokat bezzeg megvéditek, de bennünket nem vagytok képesek.»
Ugyan minden szakszervezet elítélte a delhi bűncselekményt, de nem vesznek részt a tüntetéseken. Mumbaiban (Bombay)
elértük, hogy néhány szakszervezet mégis részt vegyen (nevezetesen a bölcsődei
dolgozóké, akik többsége nő és 30 ezer tagja van).
Kérdés:
erős ellenzéke ellenére a kormány kiharcolta a külföldi cégek – mint a
multinacionális Wall Mart – előtti nyitást India kereskedelmi szektoraiban. Mit
jelent ez az indiai munkásosztálynak, milyen következményekkel jár?
N. V.: A Kongresszusi Párt
körüli koalíció felgyorsította a nyitást, vagyis a külföldi
tőke beengedését. India tagja a szabadkereskedelmi egyezményeknek.
Szabadkereskedelmi egyezménye van az Európai Unióval is. India nem csak piac a
máshonnan érkező termékek számára, hanem az USA, Németország, Franciaország,
Korea, Japán tőkéseinek delokalizációs terepe is… Ez a munkásosztály helyzetét
komolyan megnehezíti. Az export szüksége, tehát a versenyképesség nevében
megkérdőjelezik a kollektív jogokat, a
szakszervezetekét, a bérekért vívott harcét. Ahogy a munkáltatók magyarázzák,
versenyben vagyunk Kínával, de a kínai termékek olcsóbbak, tehát tenni kell,
hogy „mi győzzünk a versenyben”.
Az utóbbi időben a kormány intézkedései
megfelelnek a tőkések követeléseinek, és negatív hatással vannak a munkásosztály munka- és életkörülményeire, a
munkahelyekre. Az
egyik legnagyobb probléma, amit úgy hívunk «Contract Labour»
(szerződéses munka), de amely valójában éppen munkaszerződés nélküli, jogok és
garanciák nélküli. Annyit jelent, hogy a munkáltató felvesz valakit saját
azonnali szükségletei szerint, de legálisan, egy közvetítőn át, akivel arra szól a „szerződése”, hogy számára munkaerőt találjon.
Akit találnak, annak viszont semmi joga, semmiféle szociális hálója nincs,
bármelyik pillanatban elküldhető.
Indiában van munkatörvénykönyv. A
szakszervezetek tiltakoztak annak módosítása ellen. Három fontos
pontban: semmilyen üzembezárás nem lehet kormányzati engedély nélkül; a leépítéseknék meg kell szerezni a hatóságok engedélyét és a szakszervezetekkel
előzetesen konzultálni kell; egyéni elbocsátás pedig nem lehet pontosan megjelölt
indíték nélkül. Mindez érvényben van, de a “contract labour”
rendszere ezt megkerüli. A munkáltató úgy véli, neki semmi felelőssége nincs, s
még ha éveket is dolgozik egy ilyen módon megszerzett dolgozó, nem tekintik
«rendes dolgozónak». Ha sztrájkolni kezd, megtorlás éri, elbocsátják, ha
szükséges, kihelyezik. Bombay-ban az elektromos szolgáltató cégnek 6 ezer ilyen
dolgozója van. Sokan közülük már 20 éve itt dolgoznak, s a társaság még mindig
nem tartja őket állandó dolgozónak, s nem is részesültek a státusz adta
előnyökből.
A munkaerő nagyrészét Indiában
«szervezetlennek» vagy «informálisnak» osztályozzák. Olyan bérből élőkről van
szó, akiket kisüzemekben foglalkoztatnak, a munkatörvénykönyvet nem
alkalmazzák, kollektív szerződés nélküli limitált időre
alkalmazzák őket, stb. Ez a kategória is szüntelenül szélesedik a “contract labour”
ürügyén.
A delokalizáció nem csak úgy működik, hogy
egyik országot elhagyja a tőke és egy másikba megy, hanem az ország egyik
részéből a másikba. Indiában is így van. Pl. sztrájk tört ki egy Maruti üzemben Delhi
mellett. Az üzem a Suzukihoz tartozik. Erőszakos cselekmények is voltak. Ma a munkások bőrtönben ülnek. Gujarat állam
miniszterelnöke azt mondta a Suzukinak: «Hagyjátok el ezt az instabil államot,
gyertek hozzánk!» Arról a politikusról van szó, aki néhány éve a muzulmánok
elleni véres pogromokat szervezte államában. Garantálta a Suzukinak: «Itt mi
hatásos védelmet nyújtunk. Itt minden rendben lesz.»
Kérdés:
Hogyan képes a munkásosztály az ellenállásra?
N. V.: Febr. 21-22-re az
összes szakszervezet felhívást jelentetett meg 48 órás sztrájkra. Az együttes kezdeményezésben az a meggyőződés rejlik, hogy a közös
cselekvésre van szükség ugyanazon a követelési platformon. Egyetlen
szakszervezeti tömörülés nem menne semmire.
Hatalmas a mozgalom, a munkásosztály
szintjéről ered minden régióban. Már 2012.
febr. 28-án több mint 100 millióan sztrájkoltak huszonnégy órán át, ez
volt India függetlensége elnyerése óta először az összes szakszervezeti
tömörülés együttes akciója.
A 24 órás sztrájk azonban nem volt elegendő.
Most ismét egyesült minden szakszervezet a kormánypolitika ellen a 48 órás
sztrájkban.
Az INTUC, a Kongresszusi Párthoz kötődő
szakszervezeti tömörülés éppen úgy, mint tavaly – 1947 óta példátlan módon –
szintén munkabeszüntetésre szólít. Elnöke, aki a Kongresszusi Párt parlamenti
képviselője kimondta: «Kormányom ellenséges a dolgozókkal szemben.
Emiatt küzdenem kell.» Az alulról jövő óriási nyomás eredményeképpen.
A ténynek, hogy a sztrájk 48 órás, nagy jelentősége van. Jelzi, a helyzet
súlyos, nem az Indiában korábban sokszámú sztrájkokat ismétli. Persze, nem
gondolom, hogy a 48 órás sztrájk meghátrálásra készteti a kormányt. De ha a
sztrájk sikeres lesz, akkor egy lépéssel közelebb visz a határozatlan idejű általános
sztrájkhoz, amely ezt elérheti.
A dolgok változóban vannak Indiában. Megvan a
lehetőség, hogy a munkásosztály akciója által követeljünk és megállítsuk a
támadást. A kormány politikájának elutasítása egyre erősebb. A dolgozók haragja
feltámadt a munkásellenes intézkedések miatt ugyanúgy, mint a delhi kormány
bűncselekményei ellen.
A tavalyi sztrájk után a kormány nem állt
szóba a szakszervezetekkel, de még «saját» szakszervezetével sem. Ma már a
munkásosztály haragja erős. Az új helyzet fejlődést hoz. A nép sok éven át
elfogadott bizonyos dolgokat, de ennek vége. Például Pondichéryben egy 300
dolgozót foglalkoztató vállalatnál hosszú harc után sikerült létrehozni egy
szakszervezetet, amelynek vezetőjét a rendőrség cinkosságával megölték. A dolgozók azonnak abbahagyták a munkát,
tüntettek, az üzem kigyulladt…
Indiában a szakszervezetek pártokhoz
csatlakozásuk okán megosztottak. 2014-ben választások lesznek. A pártok
ígérgetnek, de tetteik már diszkreditálták őket. Minden párt ellenezte a
külföldi tőke bejövetelét, de a szavazás idején mégis létrejött a többség annak
engedélyezésére. Bizonyos (kommunista párti) képviselők ellene szavaztak, de saját államukban vitt politikájuk alapján
kell őket megítélni. A probléma tehát nagyon összetett.
Ami ma alapvető, az a szakszervezetek egysége
– azok politikai kötődései ellenére. Hogy ez az egység lehetségessé vált, az
annak köszönhető, hogy lemondtak a politikai kötődésükre hivatkozásukról; a
pártzászlók nem lengedeztek az egységgyűléseken. A dolgozók szakszervezeteikben
kimondták: «Egy az ügy, ez pedig a munkásosztály ügye.»
Kapcsolat
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du
Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88
28Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur
de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du
Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G
82738 Edité par “Les Amis de l’Entente”, 18, allée Colbert, 78470
Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.