Le Monde diplomatique, Philippe Descamps
|
(…) Finnországban a legkisebbek a társadalmi különbségek
…idegfeszültség nélküli, a diákok közti versengés, az intézmények
közötti konkurencia, tanfelügyelők és évismétlés nélküli, mi több, az első
osztályban osztályozás nélküli iskola létezéséről, amely világviszonylatban a
legkiválóbb eredményekkel büszkélkedhet.
Az OECD által lefolytatott, s a
diákok tanulásának eredményességét vizsgáló nemzetközi program (PISA)
felméréseinek eredményei komoly aggodalmat keltenek Németországban, vagy az
Egyesült Királyságban, de mindezidáig kevés figyelemben részesültek
Franciaországban, vagy az USA-ban, noha az utóbbiak sem szerepeltek jobban. Az
oktatás területén végrehajtott fejlesztések ellenére a 15 esztendős fiatalok
olvasásértése, valamint a természettudományok és a matematika terén elért
eredmények alapján ezek az országok az OECD országok középmezőnyében
helyezkednek el. Azon túl,
hogy az értékelések módszertani szigorúsága kizár mindenfajta kulturális alapú
megkülönböztetést, külön érdekességük, hogy nem bizonyos képzési program
alapján elsajátított tudásra vonatkoznak, hanem a világ megismerését és a
mindennapi helyzeteket idéző viszonylatban felmerülő nehézségek megoldását
szolgáló kompetenciák elsajátítását vizsgálják.
Márpedig a felmérések váratlanul
Helsinkit hozták ki példaértékű modellként. A 65 országra kiterjedő 2009. évi
felmérés során hasonlóképpen, mint az előző három (2000, 2003, 2006)
felmérésben, az összesített eredmények alapján Finnország – Dél-Koreával és néhány
OECD tagországgal, vagy az OECD-vel együttműködő ázsiai országgal, ill.
városállammal együtt (Sanghaj, Hong Kong és Szingapúr) – az élbolyban
található. Finnország eredményei (Dél-Koreával egyetemben) a leghomogénebbek, s
itt a leggyengébb a korreláció az iskolai teljesítmények és a diákok
társadalmi-gazdasági háttere között. A finn fiatalok 93%-a szerez középfokú
érettségivel azonos értékű bizonyítványt, szemben a nyugati országok 80%-os
átlagával. Kétségtelen tény
ugyanakkor, hogy az OECD-országok közül Finnországban a legkisebbek a
társadalmi különbségek.
A PISA felmérés eredményei újfajta
turizmust indítottak el. 2011 augusztusában, Luc Chatel akkori oktatási
miniszter egy finnországi látogatást követően kifejtette: „Egy sor olyan, ott
jól bevált eljárással ismerkedtem meg, amelyek átültethetők” egyebek között
ilyen „az intézmények széleskörű autonómiája”. Egy évvel később a Socialist Review c. brit folyóirat méltatta „a
felmérések, értékelések nélkül működő rendszert”, amelynek keretében „délben
minden gyerek egészséges ebédet kap”. Érkezzen
valaki, akár a francia jobboldali liberálisoktól, akár az angol trockistáktól,
igyekszik megtalálni azt az elemet, azaz azt a fajta innovációt, amely a
rendszer egészéből kiszakítva beilleszthető a saját projektjébe.
A nemzetközi sajtó többnyire hallgat
a „modell” megalkotásának specifikus körülményeiről amelyekkel több
lebilincselő munka is foglalkozik. Márpedig
a finn modell esetében a „decentralizálás” fogalom nem egyenlő a régiók
versenyeztetésével, a pedagógusok „bevonása” nem egyenlő azzal a törekvéssel,
hogy növeljék az iskolában kötelezően eltöltendő időt, a kiadások tekintetében
a mértéktartás meghirdetése nem annak a szándéknak az elleplezését szolgálja,
hogy a magánvállalkozásokat a fokozottabb részvételre ösztönözzék. „Felejtsék
el a PISA-t” mondja Jukka Sarjala az 1970-es évek közoktatási reformjának egyik
szerzője. ”Természetesen büszkék vagyunk munkánk gyümölcsére. A rendszerünket
azonban a maga teljességében kell szemlélni, s nem lehet belőle
„kimazsolázni”ezt-azt”.
A finn siker gyökerei nem annyira elvi alapokra vezethetők vissza,
hanem inkább az északi országokra jellemző politikai hagyományra, miszerint
kitartóan ragaszkodnak a jóléti állam vívmányaihoz. Amikor Pasi Sahlberg
professzort 2010. december 10-én a PBS amerikai televízió kamerái előtt arra
kérték, hogy „rántsa le a leplet” a jó pedagógiai megoldások „receptjéről,”
széles mosollyal az arcán a következőket mondta: „Tudják, nálunk az oktatás az
iskolai előkészítőtől az egyetemig mindenki számára ingyenes.” Ilyen
alapadottságok mellett, nehéz összehasonlítást tenni az amerikai modellel.
Finnországban azonban nem csak az
oktatás teljes ciklusa hozzáférhető ingyenesen. A fiatalok 16 éves korukig
minden vonatkozásban a közösség teljes körű támogatását élvezik, beleértve a
taneszközök, az étkeztetés, az iskolába történő utazás és az egészségügyi
ellátás költségeit is. A fentiek pénzügyi fedezetét többnyire a 360
önkormányzat biztosítja, de az állam gondoskodik a rendelkezésre álló források
felhasználásának összehangolásáról. Noha a leggazdagabb önkormányzat, a
Helsinkivel szomszédos Espoo esetében az állami támogatás mindössze 1%,
átlagosan az állam a felmerülő költségek 33%-át**[6] állja, de a legszegényebb
önkormányzatok esetében ez eléri a 60%-ot is. A kormány ugyanakkor arra
törekszik, hogy ne létesüljenek magán oktatási intézmények. Az utóbbiak a 70-es
években gyakorlatilag eltűntek (arányuk mindössze 2%, a franciaországi 17%-kal
szemben) leszámítva a Steiner, vagy Freinet típusú alternatív asszociatív
pedagógiát követő intézményeket.
A gyerekek az iskolába az
életet jönnek tanulni
Ez az egységes közszolgálat nem
tűnik különösebben költségesnek. Ellenkezőleg! Vásárlóerő paritáson számolva
Finnország egy tanulóra számítva kevesebbet költ a közoktatásra, mint átlagosan
a nyugati országok, és sokkal kevesebbet, mint az Egyesült Királyság, vagy az
Egyesült Államok. Kiemelt
figyelmet fordítottak a tanszemélyzet minőségére, a pedagógusok létszámára és
képzettségére. A pedagógus szakma immáron nagy tekintélynek örvend és igen
keresett lett annak ellenére, hogy a képzés időigényes (minimálisan öt, de
inkább ennél több egyetemi év). Noha a bérek nagyjából a nyugati átlagot követik,
határozottan magasabbak, mint a francia pedagógusoké: az életpálya kezdetén az
alapfokú oktatásban 36%-kal, a középfokúban 27%-kal haladják meg a
franciaországi szintet, az életpálya végén aztán a bérszínvonal közelít
egymáshoz. 10 pályázó közül 1 jut el a tanári pályáig. A pedagógusoktól igen
erős elkötelezettséget várnak el. Közülük többen nem ritkán megadják a
szülőknek telefonszámukat, vagy e-mail címüket. A pedagógusképzésben nem az
oktatás tartalmára, hanem a pedagógiára, azaz az ismeretátadás módszereire
fordítanak sok időt (minimum egy évet).
Miközben a nemzetközi modell a teljesítmény indikátorokra, az
auditálásokra, s a rangsorolásra helyezi a hangsúlyt, a finn pedagógusok a
felmérések másfajta felhasználása mellett teszik le a garast. Szerintük a
felméréseket a pedagógusok és a diákok érdekében, a módszerek és a pedagógiai
eszközök folyamatos kiigazítására kell felhasználni és nem szabad, hogy az
ellenőrzés és a verseny eszközeivé váljanak. Éppen ezért a felméréseket
mintavétel-szerűen és nem országos szinten végzik. Mindenki ismeri saját
iskolájának az eredményeit, de más intézményét nem. Több önkormányzat fel is
lépett azon újságok ellen, amelyek ezeket az értékeléseket nyilvánosságra
akarták hozni. S bár a bíróságok elmarasztalták az önkormányzatokat, a sajtó
többnyire a hallgatást választotta.
Ulla Rohiola asszony, Rauma település általános iskolájának az
igazgatóhelyettese az alábbiak szerint határozta meg küldetését: „Az a
feladatunk, hogy biztosítsuk minden gyerek integrálását. Minden egyes gyerek
fontos számunkra!” Minden iskolai hátrányra, társadalmi különbségre, iskolai,
érzelmi, vagy szociális nehézségre megfelelő választ kell adni „Ha jól érzed
magad a csoportban, s a neked megfelelő szinten tanulhatsz, akkor nem leszel
frusztrált” fejtegeti. „Egy gyors felfogású gyerek iskolai tanulmányai során mindvégig
jól megvan egy lassúbb felfogású társával, ha nap mint nap figyelembe vesszük
mindkettőjük igényeit.”
„A 90-es években ösztönöztük az iskolák közötti versengést, sőt
Helsinki egy konzervatív városi tanácsnoka még annak reklámozását is
szorgalmazta. Ma már tudatában vagyunk annak, hogy ez hiba volt” mondja Susse
Huhlta helsinki finn nyelvész professzor. A körzetesítés megszüntetését
követően, elsősorban a fővárosban fontos jelenséggé vált a legjobb iskolák
utáni hajsza, így itt a 7. osztályos 13 éves gyermekek 30%-a nem a lakóhelye
szerinti körzeti iskolába jár. Tuomas
Kurttila, a szülőket tömörítő Liga vezetője szerint ez csak következménye a
társadalmi különbségek rohamos növekedésének, a finn társadalom átalakulásának.
„Fennáll annak a veszélye, hogy az oktatáspolitikánk puszta kirakattá válik, és
meggyengül a szociális politikánk. Napjaink sikereit a 70-es, 80-as évek
alapozták meg. A jövő sikereinek az alapjait viszont napjainkban kell lerakni.
Még mindig sok gyerek nem jut túl a kötelező iskoláztatáson. Derűlátó vagyok,
de az egyenlőtlenségek kiéleződése miatt nem árt, ha éberek vagyunk.” A
fentieket Petri Pohjonen, az Országos Oktatásügyi Hivatal igazgatóhelyettese a
következőkkel egészíti ki: „Az iskolától elvárjuk, hogy választ adjon a társadalom
minden problémájára. Ennek az elvárásnak azonban a rendszer nehezen képes
megfelelni.”
Eero Väätäinen hosszú évekig volt igazgató, majd a Helsinkivel
szomszédos Vantaa város oktatási osztályának a vezetője. A finn pedagógusok
zöme által osztott érzéseit az alábbiakban írta le: „Állandóan szem előtt kell
tartanunk, hogy a gyerekek nem azért járnak iskolába, hogy teszteket oldjanak
meg. Az életet jönnek tanulni, s szeretnének rátalálni saját útjukra. Vajon
egyáltalán lehetséges-e mérni az életet?” A nemzetközi téren legjobban
teljesítő európai országban igencsak ódzkodnak a rangsorolástól.
Tiszteletben tartva mindenki tanulási ritmusát
Az iskolai előkészítő után a finn rendszer szerint „alapozó
iskolának” keresztelt, kilenc osztályos kötelező általános iskola következik
(....)
Az iskolák háromnegyedének az összlétszáma 300 tanuló alatt van, s
csak ritkán haladja meg az 500 főt. A hatodik osztályig egy általános
képesítéssel rendelkező tanító foglalkozik a gyerekekkel, aki átlagban három
évig viszi az osztályt. Ezután a „szaktanárok” veszik át a stafétabotot. A
tanítás reggel 8-kor kezdődik és a legkisebbek számára délután 2-kor, a
nagyobbak számára pedig többnyire 3-kor ér véget.
A családi tanácsadás már jóval az
iskolakezdés előtt elkezdődik, az egészségügyi és szociális gondoskodással
foglalkozó intézmények kora gyermekkortól kezdve figyelemmel kísérik a
gyermekek fejlődését. Egyebek mellett az a feladatuk, hogy fényt derítsenek az
esetleges tanulási nehézségekre, s a problémára még iskolakezdés előtt
megoldást találjanak. Ezt követően jut szerephez „A tanulók jó közérzetével
foglalkozó bizottság”, amely általában hetente ülésezik. Pedagógusok,
pszichológus, szociális munkás, védőnő és iskolaigazgató közösen, szükség
szerint - legalább családlátogatás formájában – a családok bevonásával keresik
a mindenkori problémára a legadekvátabb megoldást. Az oktatási törvény a
tanulás segítésének három szintjét irányozza elő. Az átmeneti nehézségek
esetére a tanító, vagy a szaktanár tanítás előtt vagy után egyéni foglalkozás
keretében foglakozik a gyerekkel. Ha a szóban forgó probléma bonyolultabb,
akkor a pedagógus szakértő kolléga, vagy ún. mediátor segítségét veheti
igénybe. Visszatérő nehézségek esetén az erre a feladatra kiképzett szaktanár
speciális oktatási programot dolgoz ki, aki azt vagy a szokványos
tanórákon, vagy különteremben tartott kiscsoportos foglalkozás keretében
alkalmazza. Ez a folyamatosan kiigazított támogatás lehetőséget teremt arra,
hogy száműzzék a költséges, nem hatékony, diszkriminatív és megalázó évismétlés
gyakorlatát. Annak érdekében, hogy a közelmúltban nagyobb számban érkezett
külföldieket segítsék, finn nyelvi különórákkal kiegészített speciális
tanterveket vezettek be. A külföldi tanulók ugyanakkor heti két órában saját
anyanyelvi oktatásban is részesülnek.
A rauma-i általános iskolában az állandó alkalmazásban lévő
pedagógusok mellett öt személy lát el kisegítő feladatokat. Közülük ketten a
foglalkoztatási hivataltól kapják a bérüket, egy fiatal pedig a polgári
szolgálat keretében dolgozik és további két oktatási tanácsadót is
foglalkoztatnak. Valamennyiüknek az a feladata, hogy segítsék a rájuk bízott
461 tanulót, hogy önállóakká váljanak és megtalálják a pálya-irányultságukat.
„Minden szakma értékes” vallja Kristina Volmari az Országos Oktatási Hivatal
nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa. „Számos szakirány nagyon
keresett” Egyébként az általános és a specifikus szakirányokhoz, ideértve a
mesterszakot is, nagyszámú tanulási út vezet. Talán azért is, mert a szakmunkás
fizetések rendkívül vonzóak?
Elsősorban politikai küzdelemről van szó
„Kezdetben
nehéz dolog volt az egységes iskola megvédése. Többen ugyanis lehetetlennek
tartották, hogy bizonyos tantárgyakat mindenkinek tanulnia kell”, emlékszik
vissza Jukka Sariala, aki a reform bevezetésének egyik meghatározó szereplője
volt, s aki 2002-ben vonult vissza az Országos Oktatási Hivatal igazgatói
székéből.
A múlt század hatvanas éveiben a finn
oktatási rendszer még a tanulók 11 éves kortól való szelektálására épült.
Évismétlés, iskolai kudarc, iskolai zsákutca ─ ebben a sorsban osztozott sok falun
élő, vagy munkáscsalád, miközben az elit azzal gondoskodott reprodukciójáról,
hogy gyermekeit többnyire magán-középiskolákba járatta.
A szocialista Yrjö Ruutu professzor, aki
közvetlenül a 2. világháború utáni években, 1945 és 1950 között volt az
Oktatási Hivatal igazgatója kezdeményezte, hogy minden 7 és 16 év közötti
fiatalnak azonos oktatást biztosító egységes közszolgálatot hozzanak létre.
Javaslatai azonban elkallódtak a különböző vizsgálóbizottságok útvesztőiben. A
következő évtized során az oktatás tömegessé válása megváltoztatta a helyzetet.
„A változások legfőbb mozgatói a szülők voltak, akik nagyon jól látták, hogy
nincs biztosítva az esélyegyenlőség” fűzi hozzá Sarjala.
1966-ban a centrista agráriusokat és a
teljes baloldalt magába foglaló finn Népfront három nagy reformprojekttel
(egészségügy, nyugdíjrendszer, oktatásügy) a tarsolyában került hatalomra.
Különböző formációkban – időnként a kommunisták és szövetségeseik alkotta Finn
Népi Demokratikus Liga bevonásával – ez a koalíció kormányzott egészen 1987-ig,
s ezenközben türelemmel felépítette oktatási reformját. Az iskolarendszerről
szóló átfogó törvényt 1968-ban fogadta el a parlament. A törvény a kötelező
iskoláztatás egységesítését s a közszolgálatba való beolvasztását, továbbá a
pedagógusok sokkal alaposabb képzését irányozta elő. 1972 után először az
északi térségekben, majd fokozatosan déli irányba és Helsinki felé haladva
létrehozták az új kilencosztályos „alapozó iskolát”. A magániskolák
önkormányzati tulajdonba kerültek, ami lehetővé tette adósságaik leírását.
„Egyesek azt mondhatnák, hogy Svédország, vagy az NDK példája ihletett meg
bennünket” folytatja Sarjala. ”Nekünk azonban megvoltak a magunk elgondolásai
és alapvetően egy követelményt tartottunk szem előtt: egy olyan kis északi
ország, mint Finnország gazdagságának egyetlen forrása a humán tőke. Minden
egyes emberre szükségünk van.”
„A jelenlegi látszólagos konszenzussal a
konzervatívok feledtetni szeretnék, hogy közülük többen ellenezték a reformot”
jegyzi meg Semi asszony. „A 90-es években minden jól alakult. Szerencsére az
első PISA eredmények egyfajta pörölycsapást mértek az iskolarendszerünket
bíráló konzervatív elgondolásokra, amelyek ki szerették volna kényszeríteni a
magániskolákhoz és az iskolák közti versengéshez való visszatérést”
hangsúlyozza Eero Väätäinen.
Sok középiskolai tanár leginkább kétkedően
viszonyul a változásokhoz, vagy ellenzi azokat. A két legjelentősebb
szakszervezet véleménye is megosztott. Ám amikor a reform elkerülhetetlenné
vált, egy újabb nemzedék kiállt az egységért. Az 1974-ben alapított Egységes
Oktatási Szervezetről (OAJ) van szó, amely napjainkban a középiskolai tanárok
96%-át tömöríti, 1984-ben harcba szállt a kormány ellen és új státuszt és
béremelést követelt a pedagógusok számára. Egy hónapig tartó sztrájkot követően
követeléseiket elfogadtatták, s azóta megkerülhetetlen szereplővé váltak.”A politikusok
megértették, hogy a reformok sikere érdekében szükségük van a tanárokra”
magyarázza Ritva Semi asszony, aki a 180 főnyi szakszervezeti funkcionáriusok
egyike.
Az oktatási rendszer demokratizálásával
párhuzamosan folyt az országban a decentralizálás. Az országos program – finnül
Opetussuunnitelma – volt a motorja az egész folyamatban. Az 1970-ben publikált
első, igen terjedelmes program aprólékosan részletezte, hogy mi a teendő a
tantermekben. Az 1985-ben megjelent program megelégedett a célok definiálásával,
s az önkormányzatok feladata volt, hogy saját dokumentumban határozzák meg a
kitűzött célok megvalósítását szolgáló eszközöket. A 1994-ben született
harmadik program még az előzőnél is rövidebb, s az intézményekre bízza saját
elképzeléseiket tartalmazó kézikönyv megfogalmazását, amely azután beépül az
önkormányzat programjába. Jelenleg folyik az ötödik program kidolgozása. A
munka minden szakaszába intenzíven bekapcsolódnak a pedagógusok, az egyetemi
oktatók és a szülők.
Egy szaktanár, a Baloldali Szövetség
hajdanvolt aktivistája jelenleg doktori dolgozatot ír arról, hogy a finn
oktatási rendszer miként áll ellen a neoliberális hullámnak. Véleménye szerint
a reform sikerei az alábbi tényezőknek tudhatók be:
- a reform hatásai hosszú távon
érvényesültek,
- a reformot rendkívül széleskörű
konszenzus övezte,
- a tanári szakszervezet meghatározó
súllyal tudott fellépni,
- a vidék jelentős szerepet töltött be
a politikai életben,
- végül a decentralizáció.
1991-93 között, pl. a nagy gazdasági
válság időszakában a költségvetési megszorítások kapcsán a szülők és a
pedagógusok hatékonyabban léphettek fel az önkormányzatokkal, mint a kormánnyal
szemben.
Fordította: Forgács András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.