Hugo Chavez

Chavez messziről indult és messzire jutott.
Megítélése nem lehet fekete-fehér.

Mint minden más kontinensen, így az imperialista offenzíva súlyosbodik a latin-amerikai földrészen is.

A  nemzeti körülmények sok elemükben különböznek, így «megoldásukban» is. Bizonyos kormányokat, melyek kombinálnak egy haladó (szociális gondokodású és antiimperialista) magot és egy reakciós klánt az (illúziókkal teli) tömegek aktivitásával összhangban meg-, vagy újraválasztottak. Alapjában véve kispolgári kormányok, amelyek ingadoznak és ugyan az imperializmussal való végső szakítást nem vállalják, mégis haladó lépéseket tesznek, a tömegek harca sokkal inkább balra tolta, mint azt maguk is akarták volna. A nemzeti szuverenitás védelmére tett intézkedéseik óvása beleillik a munkásosztály saját követeléseibe, az antiimperialista egységfrontba a munkás-paraszt kormány felé vezető úton, amit támogatnunk kell.

A tömegek saját osztályharca ellenállásának termékeként olyan epizódok keletkeztek, mint Cristina Kirchner argentinai, Evo Morales bolíviai részleges államosításai, Venezuleában Chavez bejelentése a munkásjogok kiterjesztéséről.

Chavez intézkedéseket tett kőolaj-ügyben, ezzel azonnal beleütközött az imperialista érdekekbe (az IMF-et és Világbankot elhagyta 2007. május 1-én), de ellentmondásos mozgásban (kérte felvételét a MERKOSUR-ba s az ALBA létrehozását is).  Az ALBA mintegy „alternatívát” képez a szabadkereskedelmi egyezményekkel szemben, de nem a tőke kisajátításán alapul, így nem az imperializmussal és a magántulajdonnal való szakítást jelenti.  Az a tény, hogy támogattuk a Chavez-kormány előrelépéseit, nem feledteti, hogy ez a kormány nem munkás-paraszt kormány. Chavez, mint sokan a kispolgárság képviselői és a munkásmozgalom ellenforradalmi apparátusai között, a kapitalizmus reformátora. Chavez esetében arról van szó, mint a többi latin-amerikai bonapartista vezető esetében is ma, hogy keresi az utat az imperializmussal való viszonyok újratárgyalásához. (A proletárforradalomban a tőkésosztály hatalmát a munkásosztály uralma váltja le. De ha ez nem történik meg,  a szocialista forradalom  „bonapartista módon” elfajul – ahogyan az a XX. század  szocialista forradalmai esetében történt.)

A „chavizmus” ellensége a szabad és független szakszervezeteknek, olyan akadályt támaszt a független munkáspolitika képviselete elé, mint a PSUV kispolgári pártja megalakítása, s ezzel megmutatja valódi természetét: kispolgári nacionalista irányzat és kormány. A dolgozók és szakszervezeteik ellenállására válaszolva különböző eszközökön át (és különböző tempóban) a „chavizmus” megpóbálja gátolni vagy eltéríteni azt a folyamatot, mellyel a dolgozók osztályharcukat gyakorolják a tőkések ellen, azok politikai, gazdasági és társadalmi uralma ellen. A „chavista” irányzat, mely egyrészről az imperializmus számára elviselhetetlen intézkedéseket hoz (a palesztin nép támogatása, az iráni agresszió megtagadása, a kolumbiai USA-támaszpontok elutasítása) összegzésként akadályt képez a politikai hatalmat megszerezni, jogait védeni és kibővíteni akaró, a szuverén nemzeti feladatokat megvalósítani kívánó munkásmozgalom számára. Ezen akadályok ellen küzdeni kell, az imperializmussal való teljes szakításért még a bonapartista vezetőkhöz is fordulva, a tömegeket szélesebb antiimperialista egységfront létrehozásában segítve.