Chavez messziről indult és messzire
jutott.
Megítélése nem lehet fekete-fehér.
Megítélése nem lehet fekete-fehér.
Mint minden más kontinensen, így az
imperialista offenzíva súlyosbodik a latin-amerikai földrészen is.
A nemzeti körülmények sok elemükben különböznek,
így «megoldásukban» is. Bizonyos kormányokat, melyek kombinálnak egy haladó
(szociális gondokodású és antiimperialista) magot és egy reakciós klánt az (illúziókkal
teli) tömegek aktivitásával összhangban meg-, vagy újraválasztottak. Alapjában
véve kispolgári kormányok, amelyek ingadoznak és ugyan az imperializmussal való
végső szakítást nem vállalják, mégis haladó lépéseket tesznek, a tömegek harca
sokkal inkább balra tolta, mint azt maguk is akarták volna. A nemzeti szuverenitás
védelmére tett intézkedéseik óvása beleillik
a munkásosztály saját követeléseibe, az antiimperialista egységfrontba a munkás-paraszt
kormány felé vezető úton, amit támogatnunk kell.
A tömegek saját osztályharca ellenállásának
termékeként olyan epizódok keletkeztek, mint Cristina Kirchner argentinai, Evo
Morales bolíviai részleges államosításai, Venezuleában Chavez bejelentése a
munkásjogok kiterjesztéséről.
Chavez intézkedéseket tett kőolaj-ügyben, ezzel azonnal beleütközött az
imperialista érdekekbe (az IMF-et és Világbankot elhagyta 2007. május 1-én), de
ellentmondásos mozgásban (kérte felvételét a MERKOSUR-ba s az ALBA létrehozását
is). Az ALBA mintegy „alternatívát”
képez a szabadkereskedelmi egyezményekkel szemben, de nem a tőke kisajátításán
alapul, így nem az imperializmussal és a magántulajdonnal való szakítást
jelenti. Az a tény, hogy támogattuk a
Chavez-kormány előrelépéseit, nem feledteti, hogy ez a kormány nem
munkás-paraszt kormány. Chavez, mint sokan a kispolgárság képviselői és a
munkásmozgalom ellenforradalmi apparátusai között, a kapitalizmus reformátora.
Chavez esetében arról van szó, mint a többi latin-amerikai bonapartista vezető
esetében is ma, hogy keresi az utat az imperializmussal való viszonyok
újratárgyalásához. (A proletárforradalomban a tőkésosztály hatalmát a munkásosztály
uralma váltja le. De ha ez nem történik meg, a szocialista forradalom „bonapartista módon” elfajul – ahogyan az a
XX. század szocialista forradalmai esetében
történt.)
A „chavizmus” ellensége a
szabad és független szakszervezeteknek, olyan akadályt támaszt a független
munkáspolitika képviselete elé, mint a PSUV kispolgári pártja megalakítása, s
ezzel megmutatja valódi természetét: kispolgári nacionalista irányzat és
kormány. A dolgozók és szakszervezeteik ellenállására válaszolva különböző
eszközökön át (és különböző tempóban) a „chavizmus” megpóbálja gátolni vagy
eltéríteni azt a folyamatot, mellyel a dolgozók osztályharcukat gyakorolják a
tőkések ellen, azok politikai, gazdasági és társadalmi uralma ellen. A
„chavista” irányzat, mely egyrészről az imperializmus számára elviselhetetlen
intézkedéseket hoz (a palesztin nép támogatása, az iráni agresszió megtagadása,
a kolumbiai USA-támaszpontok elutasítása) összegzésként akadályt képez a
politikai hatalmat megszerezni, jogait védeni és kibővíteni akaró, a szuverén
nemzeti feladatokat megvalósítani kívánó munkásmozgalom számára. Ezen akadályok
ellen küzdeni kell, az imperializmussal való teljes szakításért még a bonapartista
vezetőkhöz is fordulva, a tömegeket szélesebb antiimperialista egységfront
létrehozásában segítve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.