Interjú

http://rabkor.ru/interview/2013/03/23/dominik_ferre

 

Franciaország azon kevés európai országok egyike, ahol a hatalom birtokosa formálisan egy baloldali kormány. De mennyiben egyezik ez a kijelentés a valósággal? Franciaország bel- és külpolitikája, az Európai Unió gazdasági válsága és „szigorú” gazdaságpolitikája, a közel-keleti és észak-afrikai országokban zajló politikai és katonai konfliktusok – mindezek a témák közelebbről szemügyre véve szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ebben az interjúban ezen kérdésekről fejti ki álláspontját Dominique Ferré, a francia Független Munkáspárt (POI) és a negyedik Internacionálé aktivistája. (A negyedik Internacionálé alapítója, Pierre Lambert után  „lambertistaként” ismert, és a POI-n belül a négy áramlat egyike.)

 

Hogyan értékeli Ön a francia belpolitikai helyzetet? Igazolta-e a választások idején hozzá fűzött reményeket Francois Hollande szocialista elnök?

 

„Hollande elnök komoly gondban van a szociális robbanás veszélye okán” - írja a „20 perc” napilap főcíme 2013. február 12-én. Ugyanezen a napon sok szakszervezet szervezésében zajlott a tanítók tömeges munkabeszüntetése (a dolgozók 80 %-a részt vett a sztrájkban). A tanítók a közoktatási miniszter által kezdeményezett „reform” eltörlését követelik. Ugyanezen a napon a Goodyear 700 munkása fellépett az üzem bezárása ellen. A tőkések tömeges elbocsátásokat jelentettek be (8000 a Peugeot-gyárban, 8700 a Renault-nál, az Arcelor Mittal társaság fémipari leányvállalatát szünteti meg); a „szocialista” kormány pedig kijelenti: „Az állam semmit sem tehet a tőkések kezdeményezte elbocsátások ellen”.  Franciaországban, amely a gazdasági fejlettség tekintetében az 5. helyen áll a világon, 8 millió ember (a 65 milliós lakosságból) él a szegénységi küszöb alatt.

A francia kormányt, amely nyíltan részt vállal a Mali elleni intervencióban (l. alább), támogatja a Francia Kommunista Párt (a „Baloldali Front” tagja). A Francia Kommunista Párt nemzeti titkára, Pierre Laurent az utóbbi hónapokban ismételten kijelentette: „Nem ellenzékben vagyunk, amellett vagyunk, ami használ a kormánynak.”

2012 májusában-júniusában a dolgozók többsége Hollande elnökre adta le szavazatát az elnökválasztás során és a parlamenti voksolásnál a Szocialista Pártra. Nem az illúzióik miatt tették ezt, hanem azért, mert le akarták váltani Sarkozyt. A Független Munkáspárt nem hívott fel az Hollande melletti szavazásra. Hollande egyértelműen aláhúzta, hogy folytatni fogja az EU által diktált politikát. Az Európai Unió, a Maastrichti szerződés (1992) elfogadásával súlyosbítva a Szovjetunió felbomlásának következményeit, az országok nemzeti szuverenitása, a demokrácia és a munkásosztály elleni háború gépezete. Az utóbbi három év folyamán mind Görögországban, mind Olaszországban a kormányok alárendeltsége a „trojka” (EU- bizottság, EKB, IMF) diktátumainak nem vezethetett máshoz, mint a dolgozók nyomorba döntéshez.

Most az osztályharc a politikai élet központi helyt foglalja el a média minden arra irányuló igyekezete ellenére (s ez vonatkozik mind kormánypárti, mind az „ellenzéki” médiumokra), hogy a lakosság figyelmét álproblémák kössék le (mint pl. az egynemű házasságok legalizálása),. Még markánsabban jelent ez meg Olaszországban a választások után, ahol a választók mélységes bizalmatlanságukról tettek tanúbizonyságot minden olyan párttal szemben, legyen az jobboldali vagy „baloldali”, amely az EU népellenes politikáját támogatja.

Hollande engedelmeskedik a trojkának. A Független Munkáspárt a maga részéről kijelenti, hogy addig, amíg az EU nem szakít a „trojkával”, sem a dolgozók, sem a fiatalok szerte Európában semmit sem fognak elérni. A tanítói sztrájk kifejezésre juttatja a francia szakszervezeti konföderációk elutasítását, amelyek támogatják a Munka Törvénykönyvét semmissé tételével fenyegető törvénytervezetet. Összességében ez annak fényes példája, hogy Franciaországban, akárcsak Görögországban, a dolgozók nem hajlandók megbékélni az összeomláshoz vezető politikai iránnyal.

 

Mit jelent az „európai stabilitási paktum”, milyen, a paktum által előirányzott intézkedései valósultak már meg Franciaországban?

 

A „stabilitási paktum” hatálya kiterjed valamennyi euróövezeti tagállamra, beleértve Franciaországot is. A paktum előírja, hogy az éves költségvetési deficit nem haladhatja meg a GDP 3 %-át. Ez a követelmény állandó nyomás alatt tartja az euróövezet valamennyi országát: a nemzeti kiadások legfőbb tételeit kitevő szociális tételek megsemmisítésére irányul (kórházi kiadások, iskolák, utak, közszolgálati dolgozók fizetése, kultúra, szociális védelem és nyugdíjak). Minden igyekezet dacára az euróövezet egyetlen egy kormánya sem tudta elérni a kiadások megkövetelt szintjét, mivel közülük egy sem volt képes legyőzni a munkásosztályt, amely ellenáll ennek a politikának. Ennek a „3 %-os paktumnak” megfelelően Hollande kormánya 2013-ban 657 millió euróval csökkentette az egészségügyi kifizetéseket. Tette ezt akkor, amikor a francia kórházakban egyre gyakrabban halnak meg emberek a szükséges orvosi ellátás vagy a kellő személyzet hiánya miatt.

Február elején Párizs legnagyobb szülőotthonában meghalt egy újszülött amiatt, mert édesanyja helyhiány miatt nem kaphatott szülészi segítséget. Nyilvánvaló, hogy az euró nem „közös valuta”, mely az európai országok gazdaságainak egyesítését szolgálja, hanem a tőkések kezében levő harci eszköz a munkásosztály és szociális vívmányai ellen.

 

A Depardieu-eset kapcsán sokat beszéltek a szupergazdagok fokozott megadóztatásáról, ami Hollande választási programjának egyik kulcsmomentuma volt. Valóban csorbítja ez az adózási mérték a francia nagyburzsoázia érdekeit?

 

Ezt a sajtószenzációt mindenképpen politikai szemszögből kell nézni. A célja nyilvánvalóan az volt, hogy elhitesse: Franciaországban olyan kormány van, amely megadóztatja a szupergazdagokat.

Depardieu áttelepülésének hivatalos oka az az Hollande-tervezet volt, mely szerint a multimilliomosok jövedelmük 75 %-át adózzák le. A valóságban Franciaország Állami Tanácsa (a legfőbb állami intézmény) kijelentette, hogy ez a tervezet ellentmond az Alkotmánynak. A Le Canard enchaîné szatirikus francia lap 7 érvet hoz fel annak bizonyítására, hogy az elnök és a kormány is nagyon jól tudták, hogy ez a terv soha nem valósul meg. Világos, hogy az olyan üzletember számára, mint Depardieu, minden adó „túl magas”. Ezért ment el először Belgiumba, ahol a vonatkozó törvény nem annyira szigorú, majd Oroszországba. Ám Hollande kormánya nemrég bejelentést tett legújabb, „tőkéseknek szánt ajándékáról”: megígérte, hogy az elkövetkező három évben az üzleti adókat 20 milliárd euróval csökkenti. A másik oldalon meg lenyomja a Munka Törvénykönyvét, a kórházakat, iskolákat... „A Depardieu-ügy” porhintés, ködösítés, hiszen az Hollande-kormány a francia királyok régi „jó” elve szerint járt el: „jobb fizetésre kényszeríteni a szegényeket, mert ők sokkal többen vannak”.

 

Hogyan reagál a francia közvélemény, közte a baloldali erők a Mali háborúra?

 

A Független Munkáspárt január 11-én elítélte a Maliban történt francia katonai intervenciót, utóbbi viszont rögtön elnyerte az Egyesült Államok, az Európai Unió és valamennyi tagországa kormányainak támogatását. Ez a beavatkozás, akárcsak a korábbiak Afganisztánban és Líbiában, csapást mér a Szahel-övezet valamennyi országának nemzeti szuverenitására, kezdve Malival és Algériával. A célja utat nyitni a káosz előtt, melynek a dolgozók és a régió népei esnek áldozatul...

A Független Munkáspárt valamennyi dolgozóhoz, aktivistához és az ifjúsághoz fordul, aki számára értékes a béke, a demokrácia és a szociális igazságosság.  A párt fellép a francia katonai intervenció ellen, valamennyi csapat kivonásáért mali földről, a népek önrendelkezési jogáért és a nemzetek szuverenitásáért.

A mali háború elősegítette, hogy valóságos nemzeti összefogás alakuljon ki a kormány körül. Az intervenciót támogatta a Szocialista Párt, Sarkozy pártja, Marine Le Pen Nacionalista Frontja. Ami a Kommunista Pártot illeti, nemzeti titkára a KB-ben január 16-án kijelentette: „Részünkről logikusnak tartjuk, hogy a mali hatalomnak tevőleges segítséget nyújtottunk.”

Ez a háború „amerikai” háború attól függetlenül, hogy francia csapatok részt vesznek benne. Líbia NATO általi lerombolása után Malin volt a sor, hogy bevonják egy hosszadalmas katonai konfliktusba. Afrika egész északi részét veszélyeztetik ezek a háborúk, többek között a régió központi országát, Algériát és Tunéziát, ahol forradalmi folyamatok zajlanak. A világ imperialista erői nem alkalmaznak más megoldásokat, csak a háborút és a népek megosztását.

 

A legutóbbi, Egyiptomban és Tunéziában zajló események kapcsán van-e valószínűsége annak, hogy ezek a forradalmak átfordulnak szocialista forradalomba? Milyen tényezők segítik és milyenek akadályozzák ezt a fejlődést?

 

Két évvel ezelőtt Tunézia munkásosztálya a „Vizet és kenyeret!” jelszót skandálva elűzte Ben Alit. Egyiptom dolgozói ugyanezen okokból elűzték Mubarakot. Tunézia és Egyiptom ifjúsága és dolgozói élni és dolgozni akartak, de országaikat a rablás és kizsákmányolás politikája uralta. Az imperialista nagyhatalmak számára a tunéziai és egyiptomi dolgozóknak munkás tartalékseregnek kellett maradnia – úrbéresnek és robotos jobbágynak. Természetesen a forradalmi folyamatokba ütközve ezek a nagyhatalmak „megdöntötték” a diktátorok kormányait, amelyek azelőtt mindig támogatásukat élvezték. Most azokat a kormányalakításokat támogatták, melyek a „demokratikus átmenetre” tartottak igényt és amelyek a régi rezsim tisztségviselőiből álltak. A forradalmi mozgalom megdöntötte ezekez a kormányokat. A nagyhatalmak kénytelenek voltak régi ellenségeikhez fordulni – az Ennahdához Tunéziában, a „Muzulmán Testvériséghez” Egyiptomban, hogy olyan kormányokat alakíthassanak, amelyek elődeik politikáját fogják követni. Egyiptomban ez a Izraellel kötött Camp-David-i egyezmények és az IMF szerződéseinek elismerését jelenti, Tunéziában pedig az Európai Unió együttműködési megállapodás támogatását.

Lényegüket tekintve ezek szolgaságba döntő szerződések, amelyek akadályozzák a dolgozók és a fiatalok követeléseinek teljesítését. Éppen ezen oknál fogva akadályozzák Tunéziában és Egyiptomban a szerződéseknek magukat alávető pártok, legyenek azok baloldaliak, jobboldaliak, iszlamisták, világiak, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását. Mivel ahhoz, hogy alkotmányozó lehessen, a nemzetgyűlésnek fel kellene bontania az IMF-nek és az EU-nak való alávetettségről szóló szerződéseket és vissza kellene állítania a nemzeti szuverenitást. A nemzetek önrendelkezési jogának imperializmus általi tagadása áll a válságok, háborúk és erőszak mélyén a régióban. A háborúellenes harc közvetlen módon kapcsolódik a nemzeti önállóságért folyó harchoz az imperializmus ellen. Ebben a harcban most új szakasz kezdődik.

 

Nézete szerint milyenek a kibontakozási kilátások a szíriai fegyveres konfliktusban?

 

Mi hagyományos pozíciót foglalunk el, amilyennek ideális esetben az egész munkás- és demokratikus mozgalomban lennie kell, és amelyet 2011 decemberében ismét megerősítettünk Algériában, „A katonai megszállás, belügyekbe avatkozás elleni, a nemzetek egysége és szuverenitása védelméért” rendezett nemzetközi konferenciánkon (az Algériai Dolgozók Pártja és az UGTA szakszervezet szervezésében): „Teljes támogatásunkról biztosítjuk a szíriai népet demokratikus és egyenlőségi törekvéseiben, de határozottan elítéljük az imperialista hatalmak és alvállalkozóik részéről azokat a manővereket és összeesküvéseket, melyek e törekvéseket Szíriában ürügyül akarják használni „rendszerváltozást” célzó külföldi katonai intervenció érdekében. Fellépünk bármilyen külföldi katonai beavatkozás ellen a világ bármely pontján, beleértve Szíriát és Iránt, függetlenül annak ENSZ általi támogatottságától.”

Ami most zajlik Szíriában, az polgárháború; melyben egyik oldal az imperializmus kulisszák mögötti segítését élvezi. Ez az oldal nem csupán hadi szállításokat kap meglehetősen hosszú idő óta, de közvetlenül a Törökország déli részén levő CIA-ügynökök ellenérzése alatt áll - a New York Times 2012 június végén publikált értesülései alapján. Az amerikai napilap amerikai felelős személyeket és az arab kémelhárítás munkatársait idézve megjegyzi, hogy Törökország, Szaud-Arábia és Katar fegyvereket vásárolnak és a határon át a „szíriai ellenzéknek” szállítanak.

 

Ezen tények ismerete nem gátolja Franciaországban azokat az úgynevezett „radikális baloldaliakat” abban, hogy fellépjenek a „felkelés” támogatása érdekében és követeljék a „felkelők felfegyverzését”. Ilyen pozíciót foglal el például az Új Antikapitalista Párt, amely 2011-ben támogatta a líbiai NATO-beavatkozást (álláspontjukat az  International viewpoint/Inprecor c. lapban  fejtették ki). Azt várni az imperializmustól, hogy védje az emberi jogokat, ugyanaz, mintha a rókát kérnénk fel a tyúkól védelmére – nem alaptalanul szerette hangoztatni Lenin elvtárs.