2013. július 14., vasárnap

Csipegetések








Csipegetések SERGE HALIMI
Állapotfelméréssel készüljünk fel a rekonkvisztára c. írásából
/A magyar Diplo cikke/ 
 Ma már senki sem hiszi, hogy az értelem felülkerekedik az értelmetlen megszorítási politikán, s azt sem, hogy erkölcsi megfontolások elejét vennék a pénzt a hatalommal házasító különféle botrányoknak. Ma a változás ígérete és lehetősége csak az érdekek közvetlen ütköztetésétől, a nyílt konfrontációtól várhat.
Olykor a leleplezés csak megerősíti azt, amit amúgy is tudtunk. Arról értesülünk, hogy egyes politikai vezetők szeretik a pénzt, és a tömött bukszájúak társaságát keresik, továbbá hogy ezek a politikusok és gazdag polgártársaink külön, törvények fölött álló kasztot alkotnak. Meg hogy az adórendszer a legvagyonosabbakat kényezteti. Vagy hogy a tőke szabad áramlása csak arra való, hogy ugyanezek az emberek a vagyonukat adóparadicsomokba menekítsék.
A konkrét törvénysértések leleplezésének hatására kétségessé kellett volna válnia az ilyen cselekmények elkövetését lehetővé tevő rendszer létjogosultságának. Márpedig az elmúlt évtizedekben a világ olyan rohamtempóban alakult át, amely messze meghaladta az elemzőkészségünket. A berlini fal leomlása, a BRICS-országok (Brazília, India, Kína, Oroszország, Dél-Afrika) színre lépése, az új technológiák, a pénzügyi válság, az arab tavasz, Európa hanyatlása: a szakértők lépten-nyomon vagy arra figyelmeztetnek, hogy elérkeztünk a történelem végpontjához, vagy azt jelzik, hogy új világrend van születőbe ...a társadalmi egyenlőtlenségek mértéktelen megnövekedése, a politikai demokrácia leépülése, valamint a nemzeti szuverenitás sorvadása. ... miután a kormányok elsődlegesen egy szűk, kivételezett csoport – spekuláló, befektető, hitelező, munkaadó, illetve a munkavállalókat elbocsájtó személyek – érdekében hozzák meg az intézkedéseket, ezzel elfogadták, hogy a politikai rendszerek oligarchikussá alakuljanak át. Amikor egyesek a néptől felhatalmazva megpróbálnak kiállni az érdekeikért, akkor pedig a szervezett pénztőke nemzetközi nyomásgyakorlással siet őket eltávolítani.... A rendszer azonban csak addig minősül legitimnek, amíg az emberek továbbra is elhiszik: kemény munkával nekik és gyerekeiknek is jó esélyük van az érvényesülésre, továbbá ha okkal gondolják: a gazdagok a játékszabályok betartásával gyarapodtak”. Ez a csillapító, sőt, andalító evilági hit világszerte eltűnőben van. ...A legutóbbi évekig abban a meggyőződésben éltünk, hogy gyermekeink jobban fognak élni, mint mi. Ez az ábránd szertefoszlott.
A munkás immár nem remélheti, hogy tulajdonossá, újságíróvá, bankárrá, egyetemi tanárrá vagy politikai vezetővé válhat. Az elit egyetemek (grandes écoles) jobban el vannak zárva a szerény társadalmi hátterű fiatalok elől. Ugyanez érvényes a világ legjobb egyetemeire, amelyeken a tandíjak jócskán megugrottak. Nemrég egy fiatal nő Manilában öngyilkosságot követett el, miután képtelen volt tovább fizetni a tandíját. Két éve egy amerikai diák kifejtette: „Hetvenötezer dollár tartozásom van. Rövidesen nem fogom tudni fizetni az esedékes részleteket. Az apám a kezesem, s neki kell majd az adósságomat visszafizetnie. Hamarosan ő is tönkre fog menni. Így történt aztán, hogy tönkretettem a családomat azzal, hogy megpróbáltam kiemelkedni a társadalmi osztályomból”.
Az éles jövedelmi különbségek gyakran teljesen beteg társadalom kialakulását okozzák. A Walton család, a Walmart óriáshipermarket hálózat tulajdonosának vagyona harminc évvel ezelőtt az amerikai átlagos vagyon 61 992-szeresét tette ki. A jelek szerint ez nem volt elegendő, mert manapság a család vagyona már az átlagos vagyon 1 157 827-szeresére rúg. Ma a Waltonok vagyona egyenlő a legszegényebb 48 800 000 családéval. Silvio Berlusconi hazája némileg elmarad az amerikai teljesítményektől, ám a Banca d’Italia bejelentette, hogy az ország tíz legtekintélyesebb vagyona annyit tesz ki, mint a legszegényebb hárommillió lakos összvagyona.
Napjainkban már Kína, India, Oroszország és az Öböl-országok is egymás sarkára lépnek a milliárdosok klubjában. A jövedelemkoncentráció és a dolgozók kizsákmányolásának tekintetében nincs mit tanulniuk a nyugatiaktól... Az indiai milliárdosok, akik 2003-ban a nemzeti vagyon 1,8 százalékát birtokolták, öt évvel később már annak huszonkét százalékára tették rá a kezüket. Noha időközben megsokasodtak, mégis nem túlzás-e, hogy egy több mint egymilliárd lelket számláló országban egy hatvanegy főből álló csoport birtokolja a nemzeti vagyon huszonkét százalékát? ... Ez a csoport olyannyira jól él, hogy már nemigen vásárol. Következésképpen gyűjtöget tovább, és felhalmoz vagy spekulál, amivel az egyébként is túlburjánzott és parazita pénzügyi világot hizlalja tovább.
a tőke, amelyet kevésbé sújtanak adók, mint a munkát, a neki kedvező döntésekből (az adórendszer előnyeiből, a kisbetéteseket túszul ejtő nagybankok megmentéséből, a hiteltörlesztésekkel nyomás alatt tartott lakosságtól, a gazdagoknak befektetési lehetőségeket teremtő és ugyanakkor további nyomásgyakorlást eredményező növekvő államadósságból) származó vagyon egy részét politikai támogató bázisának megerősítésére fordítja.
Az összejátszás a politikával garantálja a tőkének, hogy mindenkor alacsonyabb adó terhelje, mint a munkát. 2009-ben a négyszáz legtehetősebb amerikai adófizető közül hat egyáltalán nem fizetett, huszonheten tíz százaléknál kevesebb adót fizettek, és egyikük sem fizetett harmincöt százaléknál többet.
Mindent egybevetve, a gazdagok arra használják fel a vagyonukat, hogy növeljék a befolyásukat, majd a befolyásukat vagyonuk gyarapítására használják. „Jelenleg ... az elit képes megvédeni a neki kedvező helyzetet: aktívan beavatkozik a politikai rendszerekbe, az adóelkerülés érdekében külföldre menekíti a vagyonát, gyermekeit pedig az elit intézményekben a már megszerzett előnyök átörökítésére nevelteti”. A fentiekből világossá válik, hogy a helyzet megváltoztatásához többre lesz szükség, mint némi alkotmányos tisztogatásra…
Abban a globalizált gazdaságban, amelyben „a nyertes mindent visz”, amikor is az országos szakszervezetek szétesőben vannak, s a legnagyobb jövedelmekre a legalacsonyabb adókat vetik ki, az egyenlőtlenség gépezete átformálja az egész földkerekséget.
 ... A lényegen mit sem változtató engedelmes szavazás helyett sokkal inkább erőteljes fellépésre, politikai kultúrára, népnevelésre, az elszámoltatás és a mandátumukhoz hűtlenné vált képviselők visszahívhatóságának a bevezetésére volna szükség.
A/z Európai/ Bizottságnak nincs oka a szégyenkezésre eddigi munkája miatt. 2011-ben két tagja, Mario Monti és Lukasz Papadimosz volt bankárok egy meg nem választott testületek alkotta trojka (IMF, Európai Bizottság, Európai Központi Bank) kegyéből olasz, illetve görög kormányfői posztra emeltetett. Azonban manapság is megesik, hogy egyes népek nem eléggé passzívak, s némileg morgolódni kezdenek. Amikor Monti kísérletet tett arra, hogy a trojka cenzusos, végső soron vagyonon alapuló kinevezését valós választáson is megerősítse, csúfos kudarcot vallott.
A legegyszerűbb megoldás, hogy elejét vegyük az ilyen természetű kiábrándulásnak, az, ha egyáltalán nem vesszük figyelembe a választók döntését. Az Európai Unió, amely az égvilágon mindenkit kioktat demokráciából, specialistája ennek az eljárásnak. Ez egyáltalán nem véletlen. ... alapvetően bizalmatlan a demokrácia iránt, amit a többség zsarnokságának tekint, abból a feltételezésből indul ki, hogy a politikai vezetők – klientúrájuk legnagyobb megelégedésére és újraválasztásuk bebiztosítása érdekében – hajlanak a közérdek feláldozására, amelyet a valóságban a vállalatvezetők képviselnek. Ezért a legszigorúbban korlátozni kell az ilyen felelőtlen politikusok önálló mozgásterét. Ez a szerepe a jelenleg e szemléletből táplálkozó európai uniós korlátozó mechanizmusoknak (a központi bankok önállósága, az államháztartási hiány korlátozása a GDP három százalékában, a stabilitási paktum), vagy az Egyesült Államokban a közkiadások automatikus lefaragásának (a költségvetési kiadások automatikus zárolása).
Felvetődik a kérdés, vajon mitől is tartanak a liberálisok, hiszen a kormányok mostani gazdasági és társadalmi reformjai alapvetően megfelelnek a pénzügyi körök és a pénzpiacok igényeinek. Ezt a megfelelést egyébként csak erősíti, hogy az állami hierarchia csúcsain a legeslegpolgáribb társadalmi csoportok felülreprezentáltak, továbbá az a tény, hogy a politikai vezetők játszi könnyedséggel váltanak az állami és a magánszektor között. Amikor egy olyan országban, mint Kína, ahol az éves egy főre eső jövedelem alig haladja meg a 2500 dollárt, a kínai törvényhozásban nyolcvanhárom milliárdos foglal helyet. Könnyű tehát megérteni, hogy az állami hierarchia csúcsain a gazdag kínaiak nem szenvednek hiányt prókátorokban. Ebben a vonatkozásban az amerikai modell követőre talált. Miután Amerikával ellentétben Kínában nincsenek választások, Peking egyelőre nem osztogatja legkapósabb nagykövetségeit a győztes elnök kampányát a legbőkezűbben támogató adakozóknak.
A vezető politikusok és a milliárdosok közötti összefonódások és érdekütközések már a határokon túl is folynak. ...A szegénységi fogadalom amúgy nem jellemző az olyan volt kormányfőkre sem, mint Tony Blair, Jean-Luc Dehaene és Giuliano Amato. A volt brit miniszterelnök a JP Morgannak, a belga a Dexiának, az olasz a Deutsche Banknak ad tanácsokat. Lehetséges-e a közjót úgy védelmezni, hogy közben nem megyünk szembe a külföldi félfeudális rendszerek vagy pénzintézetek érdekeivel, amelyek a jövőben esetleg a munkaadóink lesznek? Amikor az ilyen lehetőség mind több országban a hatalomban egymást váltó két pártot egyaránt érinti, akkor e pártok a nép szemében olyanok lesznek – Upton Sinclair regényíró szavaival élve –, mint „ugyanannak a ragadozó madárnak a két szárnya”.
A jövedelemkülönbségek látványos növekedése nagyrészt annak tudható be, hogy a tőke nagyon alacsony szinten adózik. Márpedig ennek fenntartása érdekében folyamatos lobbi zajlik..., pedig a tőkejövedelmek adócsökkentésének költségeit az adózók 71 százaléka viseli, hasznát viszont csak a leggazdagabb egy százalék élvezi.
A tőke – mint vagyon, illetve mint biztos járadék forrása – működésének megszilárdítása érdekében hozott intézkedéseknél a kormányok mindig előszeretettel hivatkoztak „külső választóik” (a trojka, a hitelminősítő intézetek, a pénzpiacok) által gyakorolt ellenállhatatlan nyomásra. Ráadásul amint véget érnek az országos választások, Brüsszel, az Európai Központi Bank, valamint az IMF azonnal elküldi saját követeléseit, illetve megvalósításuk menetrendjét az új vezetőknek, akik így egy sor választási ígéretüket egyszerűen meg fogják tagadni.
A kormányoknak mindenütt ... be kell tartaniuk az Európai Bizottság által kijelölt makrogazdasági irányelveket. (…) Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a választási láz elültével szépen kiderül, mennyire szűk a gazdasági mozgásterük.
Az Európai Bizottság egyik magas rangú hivatalnoka részt vett a francia államkincstár és uniós kollegái közti találkozón. „Ez egyszerűen észbontó volt, úgy viselkedtek, mint egy tanító, aki azt magyarázza a rossz tanulónak, hogy mit kell tennie. Nagyon csodáltam a Kincstár igazgatóját, hogy képes volt megőrizni a nyugalmát. ”**[24] Ez a jelenet Etiópia vagy Indonézia sorsára emlékeztet, amikor ezeknek az országoknak a vezetői az IMF által kiszabott büntetések egyszerű végrehajtóivá devalválódtak**[25]. Ma Európa hasonló helyzetben van. Az Európai Bizottság 2012 januárjában felszólította Görögországot, hogy kétmilliárd euróval faragja le a közkiadásokat. Éspedig pénzbüntetés terhe mellett, öt napon belül.
Meglepő, de a mi vén kontinensünkön robbanásra kész koktélt kevertünk ki: az embertelen megszorítási politika és a virágzó adócsalási ipar botrányos keverékét.
Persze a határok átjárhatósága miatt nem mindenki panaszkodik. Bernard Arnault, aki a világ tízedik leggazdagabb embere és egy csupa luxusterméket előállító multinacionális cég tulajdonosa, még örömének is hangot adott amiatt, hogy a demokratikus kormányok vesztettek befolyásukból. Kijelentette, hogy „a vállalatok, mindenekelőtt a nemzetközi cégek lehetőségei egyre nagyobbak, s Európában képessé váltak arra, hogy kijátsszák egymás ellen az államokat. (…) A politikusok egyre kevésbé képesek befolyásolni egy adott ország gazdasági életét. Szerencsére!”**[26]
Fokozódik azonban az országokra nehezedő nyomás. A hitelező államok, az EKB, az IMF, a hitelminősítő intézetek alkotta járőrosztagok, valamint a pénzpiacok egyirányú fellépéséről Jean-Pierre Jouyet, a Banque Publique d’investissement (Állami Beruházási Bank) elnöke két évvel ezelőtt beismerte: ezek az intézmények Olaszországban „nyomásgyakorlással befolyásolták a demokratikus játékszabályokat. Már a harmadik kormány bukott meg a túl nagy adósságállomány miatt… Elszálltak az olasz államadósság kamatai – így szavazott a pénzpiac… Előbb-utóbb a polgárok fel fognak lázadni e de facto diktatúra ellen.”
A de facto diktatúra gond nélkül számíthat a médiára: figyelemelterelő témákat dobnak be, segítenek elhalasztani, majd téves irányba terelni a kollektív lázadásokat. A legkirívóbb botrányokat és kilengéseket személyek harcaként sikeresen depolitizálják, azaz megfosztják valódi politikai jelentésüktől. Az események tényleges mozgatórugóinak a megvilágítása, annak feltárása, hogy miféle mechanizmusok tették lehetővé, hogy egy rendkívül szűk kisebbség ragadja magához a vagyont és a politikai hatalmat, hogy képes legyen ellenőrizni egyszerre a piacokat és az államot, folyamatos felvilágosító munkát igényelne. Rá kell mutatni, hogy a kormány elveszíti legitimitását, ha hagyja a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződését, és tudomásul veszi a demokrácia leépülését.
A tüntetések és különféle tömegmegmozdulások egymást követik – a választásokkor, az utcán, a vállalatoknál –, a nép egyértelműen és sorozatosan elítéli az illegitimmé vált kormányokat. De a súlyos válság ellenére a megmozdulások csak tapogatózva keresik a változás alternatív lehetőségeit, félig abban a hitben, hogy ilyenek nem léteznek, vagy lehetetlenül magas árat kellene fizetni értük. Mindez kétségbeejtő állapothoz vezet. Ideje lenne mielőbb kiutat találni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.