Belarusz Köztársaság

 

A Rabócsije Izvésztyija 36. számából

Interjú belorusz marxistákkal

Vl [1]: Hogyan értékelitek Lukasenkó rezsimét?

Тimur[2]: Ebben a kérdésben aligha tudok bármi eredetit mondani. Lukasenkó kemény autoriter rezsimje a posztszovjet totális széthullás kihívásaira adott válaszként jött létre, amikor a volt Szovjetunió egész területén szó szerint néhány év alatt a hírhedt „sokkterápia” következtében végrehajtották az ipar lerombolását, a mezőgazdaság szétverését, tömeges éhezés volt, stb.

Szerencsére nálunk  a piaci átalakulás lényegesen lassabban ment végbe. Lukasenkó egyszerűen befagyasztotta a helyzetet, és Oroszországtól és Ukrajnától eltérően nem hagyta kiárusítani az országot, megőrizte és úgy-ahogy fenntartotta a szociális garanciákat (mindenekelőtt az orosz olaj alacsony árának köszönhetően), lassacskán araszolva a piacgazdaság felé. Az utóbbi öt év folyamán a keletről és nyugatról ránehezedő nyomás hatására Lukasenkó egyre intenzívebben araszol a piac irányába, nem bírván képességgel, s főleg akarattal ahhoz, hogy bármit szembeszegezzen vele. Az orosz burzsoázia most vásárolja fel a belorusz vállalatokat, és fennáll a veszély, amiről mostanában sokat beszélnek, hogy Belarusz egyszerűen az Oroszországi Föderáció provinciájává válik. És ebben persze semmi jó nincs.

Julij [3]: Lukasenkó rezsimje a felduzzasztott bürokráciával bíró autoriter kormányzás példája, mely a hierarchia minden fokán elérte inkompetenciája szintjét. Az első időkben Lukasenkónak valóban sikerült megőriznie a vezető vállalatok állami tulajdonát. De a hozzá nem értő politika, amely kimerül a populista „baloldali” retorikában és az Oroszország és Nyugat-Európa közötti politikai játékokban, végeredményben hatalmas külső adóssághoz (elsősorban Oroszország felé) és a vezető vállalatok egy részének kiárusításához vezetett: a Belorusz Kálium Társaság 50% -a az Uralkálija tulajdonában van; 2011-ben a Gazprom lett a Beltranszgaz részvényeinek 100 %-os tulajdonosa. Eladták a csővezetéket, amelyen Európába megy a gáztranzit. Most folynak a tárgyalások a Naftan, Polimir, BelAz, MAZ és más vállalatok eladásáról. Az orosz üzleti világ gyors tempóban vásárolja fel az ingatlanokat Minszkben és más belorusz városokban.

A 2011. évi válság után Lukasenkó népszerűsége meredeken zuhan még a vezető állami vállalatok dolgozói körében is (pl. az olajipariaknál vagy ld. a Gránit vállalatnál kialakult szituációt).

Hosszú idő óta először léptek sztrájkba az országban a különféle gazdasági ágazatok munkásai, és tapasztalható a munkások kilépése az állami szakszervezetekből, törekvésük független szakszervezetek létrehozására.

Egészében Lukasenkó politikája az országot mély válságba sodorja, melyből a kiutat az ellenzék a liberális-piaci reformokban látja. Ezek szintén sokban kapcsolódnak az állami tulajdon privatizációjához, ami még inkább csökkenti a bérmunkások életszínvonalát, munkanélküliséghez vezet, növeli a szegények és gazdagok közötti szakadékot, teljes függőséget jelent a transznacionális tőkétől, az IMF-től, stb.

Тimur: Pontosan emiatt tartjuk fontosnak a Lukasenkóval és a hatalomra törő komprádor lukasenkófiókák falkájával folytatott harcot. Belarusznak erős marxista szervezetre van szüksége, de senki még csak nem is próbálkozik annak létrehozásával. Egyszerűen hiányoznak az elkötelezett, bátor emberek. Például volt a Praszvet című baloldali társadalomkritikus folyóirat, amely ugyanolyan váratlanul tűnt el, ahogyan létrejött, csupán az első száma jelent meg.

Nyilvánvaló, hogy a belorusz emberek csalódtak mind a fennálló hatalom, mind a korrupt liberális ellenzék hatékonyságában, de jelenleg nem létezik baloldali alternatíva.

Vl: Ismertessétek, kérlek, a mostani belorusz politikai helyzetet.

Тimur: Rövid múltbeli kitérővel kezdem. A peresztrojka hullámán, mint a SZU más régióiban is, Belaruszban is jelentősen megélénkült a politikai élet, kezdtek megjelenni mindenféle politikai klubok, körök. A 80-as évek végére létrejött a Vozrozsgyenyie (Újjászületés – a ford. megjegyzése) Belorusz Nemzeti Front nacionalista mozgalma, melynek bázisán létrejött a BNF párt Zenon Poznyák vezetésével. A BNF volt a társadalom demokratikus és nemzeti beállítottságú szegmensének gyűjtőhelye, a piacosítás mellet állt ki. Érdekesség, hogy Lukasenkó is demokratikus-piaci kásával a szájában haladt a hatalom megszerzése felé, de 95-től már az ország elindult a kemény autoritarizmus irányába. Érdekes továbbá, hogy azon urak többsége, akik kéz a kézben haladtak Lukasenkóval, akik támogatták úgymond „trónra lépését”, ma az USA és EU által pénzelt ellenzékben vannak, hadakoznak a „demokráciáért, emberi jogokért, szólásszabadságért” stb. Poznyák az USA-ban él, társadalmi népszerűsége egyenlő a nullával, és – úgy tűnik – ezt tudva, már nem restelli „leleplezni” ezt a bizonyos „demokratikus” ellenzéket mint végletekig prostituálódottat, korruptot, lényegét tekintve komprádort. Lukasenkó is rendszeresen rugdossa ezt az ellenzéket. Összességében: semmiféle, az osztályharcra hajazó komoly politika Вelaruszban nincs, de van egy szánalmas színielőadás, az „ügyefogyottak parádéja”.

Vl: Összesen hány politikai párt van Belaruszban?

Тimur: Összesen mintegy 50 párt van. Ezek a bejegyzett vagy bejegyzés nélküliek, az ellenzékiek és a hatalmon levők együttesen.

Julij: Közülük a legjelentősebbek: a BNF, OGP (Egyesült Állampolgári Párt), BHD (Belorusz Kereszténydemokraták).

Vl: Hogyan áll a helyzet Belaruszban a független szakszervezetekkel?

Julij: Nálunk az állami vállalatoknál minden szakszervezet állami, ők látszattevékenységet végeznek: te fizeted a tagdíjat, és újévi ajándékot kapsz cserébe. Amikor a munkajogok védelméről van szó, a szakszervezet félreáll. Sőt, ellenkezőleg: igyekeznek semlegesíteni minden munkásaktivitást, elégedetlenség esetén kideríteni és félreállítani a kezdeményezőt.

Тimur: A mi szakszervezeteink teljességgel beleillenek az adott represszív rendszerbe. A független szakszervezetek rendszerint liberális orientációjúak, nem érdekeltek a munkásmozgalom egyesítésében és az osztályharc előre vitelében.

Julij: Ami a munkásöntudatot illeti, azt mondhatom, ahol én dolgoztam (Mogiljovban, a Himvolokno vállalatnál brigádvezető voltam 2 évig), a munkások tudatában vannak valamilyen kollektív közösségnek és valamennyire felismerik saját osztályérdekeiket. Amikor valaki az ideológusok közül felszólal  valamilyen gyűlésen, megtörténik, hogy feláll egy vakmerő munkás és elmondja, hogy önök valamit megígértek nekünk és nem teljesítették, és utána mások is felállnak. Aztán elkezdik nyugtatgatni őket, az ideológus irul-pirul és igyekszik mentegetőzni... Szükség van felvilágosító munkára ezek között az emberek között, hogy tisztázzuk osztályöntudatuk szintjét és képzettségüket a tekintetben, mennyire képesek saját érdekeiket érvényesíteni. A munkásközegbe sok fiatal kerül be, olyan emberek, akiket az iskola után az üzemekbe küldenek dolgozni.

Vl: Hogyan jellemeznétek a jelenlegi válságot és a télen lezajlott tiltakozásokat Belaruszban? Bevonták-e a munkásosztályt? Felvetették-e a gazdasági problémákat?

Тimur: Belaruszban a választások egyfajta ünnep az ellenzék számára, mivel csak a választások napján sikerül nekik jelentős számban kivinni az utcára embereket. December 19-én a különböző számítások szerint az utcákon 50 és 100 ezer ember volt kint. De meg kell jegyezni, hogy messze nem a szegény, a megalázott emberek voltak jelen. Voltak persze munkások is, kistisztviselők is, politikai aktivisták, a középosztály, a diákság, különféle hipszterek és bloggerek. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok a szájtáti, akiknek egyszerűen csak tetszenek a zajos gyülekezetek. Lényegében fővárosi publikum. Ezért semmiféle gazdasági követelés nem hangzott el, a jelszavak a hagyományosak voltak: „demokráciát, emberi jogokat, szólásszabadságot követelünk, választásokat akarunk Lukasenkó nélkül” és hasonlók. Pontosan, mint Moszkvában a posványos tiltakozások. Tulajdonképpen a mi komprádor ellenzékünk képtelen a demokráciáról szóló lózungokon kívül bármit is javasolni, éppen azért komprádor ellenzék. Fényes bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az utcákra meglehetősen jóllakott közönség vonult ki, az a körülmény, hogy amint megjelentek az OMON (különleges rendeltetésű rendőri egységek – a ford. megj.) gépjárművei, a felvonulók kétharmadát mintha a szél fújta volna el. A jóllakottaknak van vesztenivalójuk, ezért ők nem szállnak harcba a hatalommal az erő eszközeivel. Ám a tavaszi események már érdekesebbek, amikor kitört a hajmeresztő válság. Az utcákra kivonultak majdnem minden nagyobb belorusz városban. Azaz a vidék is aktivizálódott. A hatalom komolyan megrettent. Robbanás volt a metróban, sokan úgy vélik, hogy maga a hatalom hajtotta végre ezt a provokációt, hogy elrettentse az embereket, elvonja a nép figyelmét az országban végbemenő gazdasági szörnyűségről. Nekem is ez a véleményem. Az üzletek polcai üresek voltak, az árak megugrottak, itt-ott visszatartották a fizetéseket, az üzemi munkásság tiltakozásba kezdett. A hatalom nagyon keményen fellépett. A tiltakozásoknak az OMON gyorsan véget vetett, az utcákon az embereket egyenesen a tömegből ragadták ki civil ruhás valakik, és gépkocsikba vonszolták őket. Megugrottak az üzemanyagárak,  az autótulajdonosok saját, „gépjárműves” gyűléseket tartottak „Benzin-stop!” jelszóval: a főváros központjában autóztak és hosszan dudáltak. Két-három hónap múltán ezek a tiltakozások is elültek, az ország visszamerült soron következő politikai álmába. És alszik azóta is, a következő választásokig.

Vl: Milyen gyakorlati teendőkkel akarjátok kezdeni a szervezetépítést?

Тimur: Nem hiszem, hogy jelenleg erről komolyan lehet értekezni. Ahogy már mondtam, nálunk, Minszkben egyszerűen nincsenek emberek, akik készek állnának valamilyen komoly, adekvát cselekvésre. Lehet, hogy nincs igazam, de akkor mutassák meg nekem ezeket az embereket. Tudom, hogy létezik nálunk egy AKM-sejt, félelmetes fiatalok, akik hírnevüket azzal a botránnyal vívták ki, hogy a sztálini represszió áldozatainak temetőjében Kuropatiban sztálini szórólapokat szórtak szét, semmilyen más harcban nem tűntek ki. Velük a párbeszéd haszontalan. Azt is tudom, hogy vannak valamilyen gyerekek, akik - a szóbeszéd szerint - sikertelenül próbálnak létrehozni Minszkben egy KRI-sejtet, de nem ismerem őket azon egyszerű oknál fogva, hogy láthatatlanok és hallani sem lehet róluk. Lehet, amiatt, hogy - mivel kevesen vannak – nem sietnek reklámozni magukat, de ez nem válik dicsőségükre. Van egy anarchista szervezet, ez is siralmas látvány. Néhányuk most ül, mert az orosz követségre robbanókoktélokat hajítottak. Nagyobb ostobaságot nehéz kitalálni. Van egy másik csoportocska, paranoid anarchisták, akik a totális autonómiáról álmodoznak – csak nem a halálról? –, ők összegyűjtöttek egy nagyszerű könyvtárat a baloldali irodalom területén a „Zöldek” pártjának irodájában (és ez  az egyetlen hasznos cselekedetük). Ennyi az egész. Tudatosan nem vettem számba a „Zöldek” pártjának baloldali tagjait és az „Igazságos világ” párt tagjait, mert előbbiek a 90-es években baloldali anarchisták voltak, most besültek, semmit sem csinálnak, baráti körben ironikusan „szabadnapos pártnak” nevezik magukat, és valószínűleg a nyugati zöldektől néminemű anyagi segítséget kunyerálnak és kapnak, hogy ne dőljenek be végleg. Legismertebb alakjuk Ljolik Uskin, akit a „baloldali mozgalom veteránja”-ként emlegetnek, de rám semmiféle benyomást nem tett és nem tesz. Úgy tűnik, ez az ember csak zabál és sört vedel. Amikor az egyik zöldtől megkérdeztem, milyen politikát fog vinni a pártja, ha egyszer hatalomra kerül Belaruszban, kuncogva azt válaszolta: legalizálja a marihuánát... Az „Igazságos világ” pedig teljesen értelmezhetetlen. Akár az Oroszországi KPRF (begyöpösödöttségéből ítélve), de vallási és nacionalista beütések nélkül, tömény szürkeség és együgyűség. Nos, végül, van nálunk egy prolukasenkói kommunista párt, balfácánokból áll, akik csak ülnek és bólogatnak a marionett-parlamentünkben.

Ezért ilyen körülmények között egyelőre szó sem lehet semmilyen baloldali szervezetről.

Julij: Ezért kezdünk mi kicsivel: marxista kör létrehozásával. Mindenek előtt az elméleti potenciál gyarapítására, a forradalmak, forradalmi mozgalmak történetének, a narodnyikok gyakorlatának tanulmányozására (és így tovább) van szükség. Létre kell hoznunk valamilyen kis tereket, új embereket kell bevonnunk.

Тimur: Az idősebb (szovjet) nemzedékbeli beloruszok végletekig meg vannak félemlítve. Szemük láttára hordják szét az országot, ismeretlen nagy orosz bácsik osztozkodnak a mi tulajdonunkon, ők pedig előnyösebbnek tartják ezen nem elgondolkodni. Hozzászoktak, hogy megaláztatásban élnek, hozzászoktak az engedelmességhez, a tűréshez. A fiatalokat agyonbombázták egyetemekkel, tömegpropagandával, ők elfogadták az individualizmus és fogyasztás értékrendjét mint egyedül üdvözítőt. Az ifjúság vagy egyáltalán nem érdeklődik a politika iránt, vagy a jobboldali liberális ellenzékhez csatlakozik őszintén híve abban, hogy a piachívők hatalomra jutásával Belarusz automatikusan európaivá válik. Senki sem tudja értelmesen elmagyarázni, hogy mi is az az „európaiság”, de mindenki megszállottan hisz benne. Ilyen körülmények között én mindenekelőtt az önképzésre, felvilágosításra és propagandára apellálok. Azaz valamilyen lokális társasággal kell kezdeni, amely képes komolyan foglalkozni az elmélet tanulmányozásával, és amelyből később kikerülhetnek olyan emberek, akik képesek a szociális valóság tanulmányozására, a társadalmi-gazdasági folyamatok elemzésére, cikkek írására. A maximális program pedig egy független baloldali internet-terület kialakítása. Ennél többre jelenleg aligha vagyunk képesek.

Vl: Milyen elméleti személyek és példák állnak közel hozzátok?

Тimur: Hozzám mindenki közel áll, aki valamilyen módon harcolt a kizsákmányolás és elidegenedés kapitalista rendszere ellen, aki valamilyen módon kritikával illette az eleddig a világunkban mindig győzedelmeskedő nyárspolgárságot és konformizmust. Szívesen olvasom Herzent, Csernisevszkijt, Nyekraszovot, a XIX. század 70-80-as éveinek demokrata költőit, Szelint, Sartre-t, a beatnik-eket, Limonovot. Ha csak a forradalmár filozófusokról beszélünk, akkor közel áll hozzám természetesen Marx, Engels, Lenin, Trockij, annak idején nagy benyomást gyakoroltak rám Marcuse, Guy Debord, Wilhelm Reich, Erika Fromm eszméi. Most olvasom Raja Dunajevszkaja „Marxizmus és szabadság”-át.

Julij: Bennem a mai napig sok ösztönös-anarchista dolog háborog, ami apránként alakul át kiegyensúlyozottabb és kialakultabb meggyőződéssé. Most a „Tőke” mellett Trockijt, Gramscit, Mészárost olvasom.

Vl: Mennyit kommunális rezsiköltséget fizettek?

Julij: körölbelül a fizetés 10 %-át.[4] (villany, víz, gáz stb.)

Vl: És végezetül, Timur, a nyelvi kérdés. Tudom, hogy te belorusz nyelven írsz...

Тimur: Oroszul és belorusz nyelven is írok. Orosz nyelvű közegben az orosz nyelvet használom, a beloruszban a beloruszt. Nem látok ebben semmi gondot. Ám van egy probléma. Arról van szó, hogy 91-től 95-ig Belaruszban zajlott egy belaruszizációs folyamat, azaz például az iskola tankönyveket lefordították belorusz nyelvre, az iskolai tantárgyakat elkezdték belorusz nyelven tanítani, stb. 95-től a kormányzó körök erőfeszítései nyomán mindez fokozatosan háttérbe szorult, volt egy népszavazás, melyen a hivatalos adatok szerint a belorusz lakosság többsége a két állami nyelv – a belorusz és az orosz – bevezetése mellett foglalt állást, megváltoztatták a címert és a zászlót (mintaként a szovjet szolgált mindkettőnél – Vl. megj.). Lukasenkó megalapozta a keleti partnerséget, barátkozott Jelcinnel. Mindez természetesen kiváltotta az ellenzék negatív reakcióját, és azóta a belorusz nyelv asszociál a félhivatalossal és a társadalom egyik részével nyelvként, amelyet a kormánnyal szemben eleve ellenzéki beállítottságú emberek használnak. Így aztán a nyelv a politikai manipuláció eszközévé vált. Most az a helyzet, hogy ha valaki belorusz nyelven ír és beszélget, az automatikusan beáll az ellenzék soraiba, ha nem is az aktív részébe, de mindenképpen a passzív rendszerellenzők közé. Sőt, mi több: az orosz anyanyelvű beloruszok ellenségei közé („mankurtok” - így nevezik őket a különösen abnormális nacionalisták). Pedig hát a belorusz nyelv, az mindössze a belorusz nyelv, nem több.

 

Lejegyezve: 2013. április 30., Мinszk

---------------------

[1] – Vagyim Lungul, moldovai politikai aktivista (Népi Ellenállás marxista szervezet)

[2] – Тimur Homics, baloldali nézetű belorusz költő, a minszki marxista kör egyik szervezője

[3] – Julij Iljusenkó, baloldali nézetű belorusz költő, orosz nyelven ír, 2 évet Mogiljovban, a Himvolokno gyárban mesterként dolgozott.  Az „Üzem” c. verseskötet szerzője.

[4] - «Belarusz Köztársaságban a dolgozók számított átlagkeresete 2012. év áprilisában 3,253 millió rubelt tett ki. Áprilisi középárfolyamon átszámolva ez  404 $. Márciushoz viszonyítva 94 ezerrel emelkedett (akkor 3,159 millió volt —390 $). Február 1-től a létminimumot Belaruszban 5 %-kal emelték, így értéke 924.150 rubel (110 dollár)». A Nemzeti Statisztikai Bizottság jelentéséből.