A
Rabócsije Izvésztyija 36. számából
Interjú
belorusz marxistákkal
Vl
[1]: Hogyan értékelitek Lukasenkó
rezsimét?
Тimur[2]:
Ebben a kérdésben aligha tudok bármi eredetit mondani. Lukasenkó kemény
autoriter rezsimje a posztszovjet totális széthullás kihívásaira adott válaszként
jött létre, amikor a volt Szovjetunió egész területén szó szerint néhány év
alatt a hírhedt „sokkterápia” következtében végrehajtották az ipar
lerombolását, a mezőgazdaság szétverését, tömeges éhezés volt, stb.
Szerencsére
nálunk a piaci átalakulás lényegesen
lassabban ment végbe. Lukasenkó egyszerűen befagyasztotta a helyzetet, és
Oroszországtól és Ukrajnától eltérően nem hagyta kiárusítani az országot,
megőrizte és úgy-ahogy fenntartotta a szociális garanciákat (mindenekelőtt az
orosz olaj alacsony árának köszönhetően), lassacskán araszolva a piacgazdaság
felé. Az utóbbi öt év folyamán a keletről és nyugatról ránehezedő nyomás
hatására Lukasenkó egyre intenzívebben araszol a piac irányába, nem bírván
képességgel, s főleg akarattal ahhoz, hogy bármit szembeszegezzen vele. Az
orosz burzsoázia most vásárolja fel a belorusz vállalatokat, és fennáll a
veszély, amiről mostanában sokat beszélnek, hogy Belarusz egyszerűen az
Oroszországi Föderáció provinciájává válik. És ebben persze semmi jó nincs.
Julij
[3]: Lukasenkó rezsimje a felduzzasztott bürokráciával bíró autoriter
kormányzás példája, mely a hierarchia minden fokán elérte inkompetenciája
szintjét. Az első időkben Lukasenkónak valóban sikerült megőriznie a vezető
vállalatok állami tulajdonát. De a hozzá nem értő politika, amely kimerül a
populista „baloldali” retorikában és az Oroszország és Nyugat-Európa közötti
politikai játékokban, végeredményben hatalmas külső adóssághoz (elsősorban
Oroszország felé) és a vezető vállalatok egy részének kiárusításához vezetett:
a Belorusz Kálium Társaság 50% -a az Uralkálija tulajdonában van; 2011-ben a Gazprom lett a
Beltranszgaz részvényeinek 100 %-os tulajdonosa. Eladták a csővezetéket,
amelyen Európába megy a gáztranzit. Most folynak a tárgyalások a Naftan, Polimir,
BelAz, MAZ és más vállalatok eladásáról. Az orosz üzleti világ gyors tempóban
vásárolja fel az ingatlanokat Minszkben és más belorusz városokban.
A
2011. évi válság után Lukasenkó népszerűsége meredeken zuhan még a vezető
állami vállalatok dolgozói körében is (pl. az olajipariaknál vagy ld. a Gránit
vállalatnál kialakult szituációt).
Hosszú
idő óta először léptek sztrájkba az országban a különféle gazdasági ágazatok
munkásai, és tapasztalható a munkások kilépése az állami szakszervezetekből,
törekvésük független szakszervezetek létrehozására.
Egészében
Lukasenkó politikája az országot mély válságba sodorja, melyből a kiutat az
ellenzék a liberális-piaci reformokban látja. Ezek szintén sokban kapcsolódnak
az állami tulajdon privatizációjához, ami még inkább csökkenti a bérmunkások
életszínvonalát, munkanélküliséghez vezet, növeli a szegények és gazdagok
közötti szakadékot, teljes függőséget jelent a transznacionális tőkétől, az
IMF-től, stb.
Тimur:
Pontosan emiatt tartjuk fontosnak a Lukasenkóval és a hatalomra törő komprádor
lukasenkófiókák falkájával folytatott harcot. Belarusznak erős marxista
szervezetre van szüksége, de senki még csak nem is próbálkozik annak
létrehozásával. Egyszerűen hiányoznak az elkötelezett, bátor emberek. Például
volt a Praszvet című baloldali társadalomkritikus folyóirat, amely ugyanolyan
váratlanul tűnt el, ahogyan létrejött, csupán az első száma jelent meg.
Nyilvánvaló,
hogy a belorusz emberek csalódtak mind a fennálló hatalom, mind a korrupt
liberális ellenzék hatékonyságában, de jelenleg nem létezik baloldali
alternatíva.
Vl: Ismertessétek, kérlek, a
mostani belorusz politikai helyzetet.
Тimur:
Rövid múltbeli kitérővel kezdem. A peresztrojka hullámán, mint a SZU más
régióiban is, Belaruszban is jelentősen megélénkült a politikai élet, kezdtek
megjelenni mindenféle politikai klubok, körök. A 80-as évek végére létrejött a
Vozrozsgyenyie (Újjászületés – a ford. megjegyzése) Belorusz Nemzeti Front
nacionalista mozgalma, melynek bázisán létrejött a BNF párt Zenon Poznyák
vezetésével. A BNF volt a társadalom demokratikus és nemzeti beállítottságú
szegmensének gyűjtőhelye, a piacosítás mellet állt ki. Érdekesség, hogy
Lukasenkó is demokratikus-piaci kásával a szájában haladt a hatalom megszerzése
felé, de 95-től már az ország elindult a kemény autoritarizmus irányába.
Érdekes továbbá, hogy azon urak többsége, akik kéz a kézben haladtak
Lukasenkóval, akik támogatták úgymond „trónra lépését”, ma az USA és EU által
pénzelt ellenzékben vannak, hadakoznak a „demokráciáért, emberi jogokért,
szólásszabadságért” stb. Poznyák az USA-ban él, társadalmi népszerűsége egyenlő
a nullával, és – úgy tűnik – ezt tudva, már nem restelli „leleplezni” ezt a
bizonyos „demokratikus” ellenzéket mint végletekig prostituálódottat,
korruptot, lényegét tekintve komprádort. Lukasenkó is rendszeresen rugdossa ezt
az ellenzéket. Összességében: semmiféle, az osztályharcra hajazó komoly
politika Вelaruszban nincs, de van egy szánalmas színielőadás, az
„ügyefogyottak parádéja”.
Vl: Összesen hány politikai párt
van Belaruszban?
Тimur:
Összesen mintegy 50 párt van. Ezek a bejegyzett vagy bejegyzés nélküliek, az
ellenzékiek és a hatalmon levők együttesen.
Julij:
Közülük a legjelentősebbek: a BNF, OGP (Egyesült Állampolgári Párt), BHD
(Belorusz Kereszténydemokraták).
Vl: Hogyan áll a helyzet
Belaruszban a független szakszervezetekkel?
Julij:
Nálunk az állami vállalatoknál minden szakszervezet állami, ők
látszattevékenységet végeznek: te fizeted a tagdíjat, és újévi ajándékot kapsz
cserébe. Amikor a munkajogok védelméről van szó, a szakszervezet félreáll. Sőt,
ellenkezőleg: igyekeznek semlegesíteni minden munkásaktivitást, elégedetlenség
esetén kideríteni és félreállítani a kezdeményezőt.
Тimur:
A mi szakszervezeteink teljességgel beleillenek az adott represszív rendszerbe.
A független szakszervezetek rendszerint liberális orientációjúak, nem
érdekeltek a munkásmozgalom egyesítésében és az osztályharc előre vitelében.
Julij:
Ami a munkásöntudatot illeti, azt mondhatom, ahol én dolgoztam (Mogiljovban, a
Himvolokno vállalatnál brigádvezető voltam 2 évig), a munkások tudatában vannak
valamilyen kollektív közösségnek és valamennyire felismerik saját
osztályérdekeiket. Amikor valaki az ideológusok közül felszólal valamilyen gyűlésen, megtörténik, hogy feláll
egy vakmerő munkás és elmondja, hogy önök valamit megígértek nekünk és nem
teljesítették, és utána mások is felállnak. Aztán elkezdik nyugtatgatni őket,
az ideológus irul-pirul és igyekszik mentegetőzni... Szükség van felvilágosító
munkára ezek között az emberek között, hogy tisztázzuk osztályöntudatuk
szintjét és képzettségüket a tekintetben, mennyire képesek saját érdekeiket
érvényesíteni. A munkásközegbe sok fiatal kerül be, olyan emberek, akiket az
iskola után az üzemekbe küldenek dolgozni.
Vl: Hogyan jellemeznétek a
jelenlegi válságot és a télen lezajlott tiltakozásokat Belaruszban? Bevonták-e
a munkásosztályt? Felvetették-e a gazdasági problémákat?
Тimur:
Belaruszban a választások egyfajta ünnep az ellenzék számára, mivel csak a
választások napján sikerül nekik jelentős számban kivinni az utcára embereket.
December 19-én a különböző számítások szerint az utcákon 50 és 100 ezer ember
volt kint. De meg kell jegyezni, hogy messze nem a szegény, a megalázott
emberek voltak jelen. Voltak persze munkások is, kistisztviselők is, politikai
aktivisták, a középosztály, a diákság, különféle hipszterek és bloggerek.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok a szájtáti, akiknek egyszerűen csak
tetszenek a zajos gyülekezetek. Lényegében fővárosi publikum. Ezért semmiféle
gazdasági követelés nem hangzott el, a jelszavak a hagyományosak voltak:
„demokráciát, emberi jogokat, szólásszabadságot követelünk, választásokat
akarunk Lukasenkó nélkül” és hasonlók. Pontosan, mint Moszkvában a posványos
tiltakozások. Tulajdonképpen a mi komprádor ellenzékünk képtelen a
demokráciáról szóló lózungokon kívül bármit is javasolni, éppen azért komprádor
ellenzék. Fényes bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az utcákra meglehetősen
jóllakott közönség vonult ki, az a körülmény, hogy amint megjelentek az OMON
(különleges rendeltetésű rendőri egységek – a ford. megj.) gépjárművei, a
felvonulók kétharmadát mintha a szél fújta volna el. A jóllakottaknak van
vesztenivalójuk, ezért ők nem szállnak harcba a hatalommal az erő eszközeivel.
Ám a tavaszi események már érdekesebbek, amikor kitört a hajmeresztő válság. Az
utcákra kivonultak majdnem minden nagyobb belorusz városban. Azaz a vidék is
aktivizálódott. A hatalom komolyan megrettent. Robbanás volt a metróban, sokan
úgy vélik, hogy maga a hatalom hajtotta végre ezt a provokációt, hogy
elrettentse az embereket, elvonja a nép figyelmét az országban végbemenő
gazdasági szörnyűségről. Nekem is ez a véleményem. Az üzletek polcai üresek
voltak, az árak megugrottak, itt-ott visszatartották a fizetéseket, az üzemi
munkásság tiltakozásba kezdett. A hatalom nagyon keményen fellépett. A
tiltakozásoknak az OMON gyorsan véget vetett, az utcákon az embereket egyenesen
a tömegből ragadták ki civil ruhás valakik, és gépkocsikba vonszolták őket.
Megugrottak az üzemanyagárak, az
autótulajdonosok saját, „gépjárműves” gyűléseket tartottak „Benzin-stop!”
jelszóval: a főváros központjában autóztak és hosszan dudáltak. Két-három hónap
múltán ezek a tiltakozások is elültek, az ország visszamerült soron következő
politikai álmába. És alszik azóta is, a következő választásokig.
Vl: Milyen gyakorlati teendőkkel
akarjátok kezdeni a szervezetépítést?
Тimur:
Nem hiszem, hogy jelenleg erről komolyan lehet értekezni. Ahogy már mondtam,
nálunk, Minszkben egyszerűen nincsenek emberek, akik készek állnának valamilyen
komoly, adekvát cselekvésre. Lehet, hogy nincs igazam, de akkor mutassák meg
nekem ezeket az embereket. Tudom, hogy létezik nálunk egy AKM-sejt, félelmetes
fiatalok, akik hírnevüket azzal a botránnyal vívták ki, hogy a sztálini
represszió áldozatainak temetőjében Kuropatiban sztálini szórólapokat szórtak
szét, semmilyen más harcban nem tűntek ki. Velük a párbeszéd haszontalan. Azt
is tudom, hogy vannak valamilyen gyerekek, akik - a szóbeszéd szerint -
sikertelenül próbálnak létrehozni Minszkben egy KRI-sejtet, de nem ismerem őket
azon egyszerű oknál fogva, hogy láthatatlanok és hallani sem lehet róluk.
Lehet, amiatt, hogy - mivel kevesen vannak – nem sietnek reklámozni magukat, de
ez nem válik dicsőségükre. Van egy anarchista szervezet, ez is siralmas látvány.
Néhányuk most ül, mert az orosz követségre robbanókoktélokat hajítottak.
Nagyobb ostobaságot nehéz kitalálni. Van egy másik csoportocska, paranoid
anarchisták, akik a totális autonómiáról álmodoznak – csak nem a halálról? –,
ők összegyűjtöttek egy nagyszerű könyvtárat a baloldali irodalom területén a
„Zöldek” pártjának irodájában (és ez az
egyetlen hasznos cselekedetük). Ennyi az egész. Tudatosan nem vettem számba a
„Zöldek” pártjának baloldali tagjait és az „Igazságos világ” párt tagjait, mert
előbbiek a 90-es években baloldali anarchisták voltak, most besültek, semmit
sem csinálnak, baráti körben ironikusan „szabadnapos pártnak” nevezik magukat,
és valószínűleg a nyugati zöldektől néminemű anyagi segítséget kunyerálnak és
kapnak, hogy ne dőljenek be végleg. Legismertebb alakjuk Ljolik Uskin, akit a
„baloldali mozgalom veteránja”-ként emlegetnek, de rám semmiféle benyomást nem
tett és nem tesz. Úgy tűnik, ez az ember csak zabál és sört vedel. Amikor az
egyik zöldtől megkérdeztem, milyen politikát fog vinni a pártja, ha egyszer
hatalomra kerül Belaruszban, kuncogva azt válaszolta: legalizálja a
marihuánát... Az „Igazságos világ” pedig teljesen értelmezhetetlen. Akár az
Oroszországi KPRF (begyöpösödöttségéből ítélve), de vallási és nacionalista
beütések nélkül, tömény szürkeség és együgyűség. Nos, végül, van nálunk egy
prolukasenkói kommunista párt, balfácánokból áll, akik csak ülnek és bólogatnak
a marionett-parlamentünkben.
Ezért
ilyen körülmények között egyelőre szó sem lehet semmilyen baloldali szervezetről.
Julij:
Ezért kezdünk mi kicsivel: marxista kör létrehozásával. Mindenek előtt az
elméleti potenciál gyarapítására, a forradalmak, forradalmi mozgalmak
történetének, a narodnyikok gyakorlatának tanulmányozására (és így tovább) van
szükség. Létre kell hoznunk valamilyen kis tereket, új embereket kell
bevonnunk.
Тimur:
Az idősebb (szovjet) nemzedékbeli beloruszok végletekig meg vannak félemlítve.
Szemük láttára hordják szét az országot, ismeretlen nagy orosz bácsik
osztozkodnak a mi tulajdonunkon, ők pedig előnyösebbnek tartják ezen nem
elgondolkodni. Hozzászoktak, hogy megaláztatásban élnek, hozzászoktak az
engedelmességhez, a tűréshez. A fiatalokat agyonbombázták egyetemekkel,
tömegpropagandával, ők elfogadták az individualizmus és fogyasztás értékrendjét
mint egyedül üdvözítőt. Az ifjúság vagy egyáltalán nem érdeklődik a politika
iránt, vagy a jobboldali liberális ellenzékhez csatlakozik őszintén híve abban,
hogy a piachívők hatalomra jutásával Belarusz automatikusan európaivá válik.
Senki sem tudja értelmesen elmagyarázni, hogy mi is az az „európaiság”, de
mindenki megszállottan hisz benne. Ilyen körülmények között én mindenekelőtt az
önképzésre, felvilágosításra és propagandára apellálok. Azaz valamilyen lokális
társasággal kell kezdeni, amely képes komolyan foglalkozni az elmélet
tanulmányozásával, és amelyből később kikerülhetnek olyan emberek, akik képesek
a szociális valóság tanulmányozására, a társadalmi-gazdasági folyamatok
elemzésére, cikkek írására. A maximális program pedig egy független baloldali
internet-terület kialakítása. Ennél többre jelenleg aligha vagyunk képesek.
Vl: Milyen elméleti személyek és
példák állnak közel hozzátok?
Тimur:
Hozzám mindenki közel áll, aki valamilyen módon harcolt a kizsákmányolás és
elidegenedés kapitalista rendszere ellen, aki valamilyen módon kritikával
illette az eleddig a világunkban mindig győzedelmeskedő nyárspolgárságot és
konformizmust. Szívesen olvasom Herzent, Csernisevszkijt, Nyekraszovot, a XIX.
század 70-80-as éveinek demokrata költőit, Szelint, Sartre-t, a beatnik-eket,
Limonovot. Ha csak a forradalmár filozófusokról beszélünk, akkor közel áll
hozzám természetesen Marx, Engels, Lenin, Trockij, annak idején nagy benyomást
gyakoroltak rám Marcuse, Guy Debord, Wilhelm Reich, Erika Fromm eszméi. Most olvasom
Raja Dunajevszkaja „Marxizmus és szabadság”-át.
Julij:
Bennem a mai napig sok ösztönös-anarchista dolog háborog, ami apránként alakul
át kiegyensúlyozottabb és kialakultabb meggyőződéssé. Most a „Tőke” mellett
Trockijt, Gramscit, Mészárost olvasom.
Vl: Mennyit kommunális
rezsiköltséget fizettek?
Julij:
körölbelül a fizetés 10 %-át.[4] (villany, víz, gáz stb.)
Vl: És végezetül, Timur, a nyelvi
kérdés. Tudom, hogy te belorusz nyelven írsz...
Тimur:
Oroszul és belorusz nyelven is írok. Orosz nyelvű közegben az orosz nyelvet
használom, a beloruszban a beloruszt. Nem látok ebben semmi gondot. Ám van egy
probléma. Arról van szó, hogy 91-től 95-ig Belaruszban zajlott egy
belaruszizációs folyamat, azaz például az iskola tankönyveket lefordították
belorusz nyelvre, az iskolai tantárgyakat elkezdték belorusz nyelven tanítani,
stb. 95-től a kormányzó körök erőfeszítései nyomán mindez fokozatosan háttérbe
szorult, volt egy népszavazás, melyen a hivatalos adatok szerint a belorusz
lakosság többsége a két állami nyelv – a belorusz és az orosz – bevezetése
mellett foglalt állást, megváltoztatták a címert és a zászlót (mintaként a
szovjet szolgált mindkettőnél – Vl. megj.). Lukasenkó megalapozta a keleti
partnerséget, barátkozott Jelcinnel. Mindez természetesen kiváltotta az
ellenzék negatív reakcióját, és azóta a belorusz nyelv asszociál a
félhivatalossal és a társadalom egyik részével nyelvként, amelyet a kormánnyal
szemben eleve ellenzéki beállítottságú emberek használnak. Így aztán a nyelv a
politikai manipuláció eszközévé vált. Most az a helyzet, hogy ha valaki
belorusz nyelven ír és beszélget, az automatikusan beáll az ellenzék soraiba,
ha nem is az aktív részébe, de mindenképpen a passzív rendszerellenzők közé.
Sőt, mi több: az orosz anyanyelvű beloruszok ellenségei közé („mankurtok” - így
nevezik őket a különösen abnormális nacionalisták). Pedig hát a belorusz nyelv,
az mindössze a belorusz nyelv, nem több.
Lejegyezve:
2013. április 30., Мinszk
---------------------
[1]
– Vagyim Lungul, moldovai politikai aktivista (Népi Ellenállás marxista
szervezet)
[2]
– Тimur Homics, baloldali nézetű belorusz
költő, a minszki marxista kör egyik szervezője
[3]
– Julij Iljusenkó, baloldali nézetű belorusz költő, orosz nyelven ír, 2 évet
Mogiljovban, a Himvolokno gyárban mesterként dolgozott. Az „Üzem” c. verseskötet szerzője.
[4]
- «Belarusz Köztársaságban a dolgozók számított átlagkeresete 2012. év
áprilisában 3,253 millió rubelt tett ki. Áprilisi középárfolyamon átszámolva ez
404 $. Márciushoz viszonyítva 94 ezerrel
emelkedett (akkor 3,159 millió volt —390 $). Február 1-től a létminimumot
Belaruszban 5 %-kal emelték, így értéke 924.150 rubel (110 dollár)». A Nemzeti
Statisztikai Bizottság jelentéséből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.