A húsipari kizsákmányolás fellegvárában jártunk
HVG
Szerző: Orosz Mária
Idilli kistelepülések sorakoznak Németország húsipari
fellegvárában, az amúgy csak "húsos fazéknak"
(Fleischtopf) nevezett vidéken, Alsó-Szászország tartományban.
Az itt élőknek látszólag nyugodt és kiszámítható életük
van, kivéve azoknak a leginkább magyarul, románul és lengyelül
beszélő szakmunkásoknak, akiknek a munkája működteti a
németországi vágóhidak és hentesüzemek futószalagjait. Vödrös
embereknek is hívják őket, mert a késeiket vödörben vagy
bevásárlókosárban szállítják, hogy a portán azonnal lássák,
mit visznek ki a gyárból. A sztereotípia, hogy a kelet-európaiak
lopnak, él. Éhbérért dolgoznak, a helyzetük az elmúlt tizenöt
évben lényegében változatlan. A magyar és kelet-európai
húsipari szak- és segédmunkások németországi
kizsákmányolásáról szóló cikksorozatunknak újabb, harmadik
fejezete.
Már a hamburgi pályaudvaron találkozni
kelet-európaiakkal, akik a közeli vágóhidakra jönnek dolgozni.
Egy csoport román épp néhány perce szállt le a buszról: nem
tudják, merre tovább, csak azt, hogy dolgozni jöttek, és valaki
majd összeszedi őket az autóbuszállomásról.
Egy huszonéves, magyarul és németül egyébként nem tudó
román fiúval beszélgetünk románul, aki elmondja, hogy másfél
év alatt nyolc különböző cégnek dolgozott már, és most
először elégedett a fizetésével. Elsorolja az összes nagy
német húsüzemet: mindnek dolgozott, de egyiknél sem töltött
többet 2-3 hónapnál. Minden alkalommal tovább kellett állnia.
Jellemzően havi 8-900 euróért robotolt 12 órás váltásokban, de volt olyan is, hogy az éjszaka közepén keltették, hogy menjen, mert hússzállítmány érkezett. Felesége is lehúzott néhány hónapot egy brandenburgi húsfeldolgozó csomagolórészlegén, napi tíz órában. Az sem érdekelt senkit, ha kiszakadt a kesztyűje, és egész nap a hideg, nyálkás húsban és a fagyos vízben ázott a keze. A nő a végén mindössze 150 eurót kapott egy hónapra, és miután megbetegedett, visszatért Romániába.
A férj csupán egyike annak a több tucat kelet-európainak,
akikkel sikerült beszélnünk, és akik visszaigazolják a német
húsiparban uralkodó, helyenként embertelen körülményeket.
Ahhoz, hogy kizsákmányolhassák őket, szükség van azokra a,
szintén főként magyarok, románok és lengyelek által
működtetett alvállalkozókra, akik megszervezik és kikölcsönzik
a munkaerőt. Mindez legalább 15 éve zajlik – a német
hatóságok szeme előtt. A vágóhidak tulajdonosai eközben
örülnek, hogy a termelési költségeket alacsonyan tudják
tartani.
A kelet-európaiak nem árulkodnak
Az alsó-szászországi falvakban nehéz kideríteni, hol laknak a „kelet-európaiak”: a nagy húsüzemek körzetében mindenhol vannak külön a számukra fenntartott szállások, de mintha minden településen ügyelnének arra, hogy ne legyenek több százan egy helyen.
Nem látni hangos társaságokat összeverődni az utcán, csupán néhány román, bolgár, lengyel jelzésű autó árulkodik a jelenlétükről. A húsipari dolgozók élete gyakorlatilag párhuzamosan folyik a falusiak mindennapjaival: sehol egy közös találkozási pont, mivel nem beszélnek németül, nincs pénzük kijárni a városba, és egyébként a munkaadóik sem néznék jó szemmel, ha kapcsolatot teremtenének a külvilággal. Nem lenne jó, ha részleteznék, hogyan működik az illegális rendszer, és mesélnének a húsfeldolgozók kulisszatitkairól.
„A kelet-európai munkavállalók nagy része nem beszél
németül, ami azt jelenti, hogy amikor elmegy bevásárolni a
boltba, nem tudja elmondani a helyieknek, hogy ne vegyék meg ezt
vagy azt a hústerméket, ha jót akarnak” – magyarázza
Matthias Brümmer, az ágazati szakszervezet (NGG Oldenburg)
munkatársa. „A német hentesek azért is váltak kellemetlenné,
mert el tudják mondani másoknak, mi zajlik a hentesüzemekben, és
milyen úton kerülnek a hústermékek a boltokba. A kelet-európaiak
hiába beszélik meg egymás közt ugyanezt, a helyiek ebből úgysem
értenek semmit.”
Az üzemi higiéniáról a hvg.hu-nak megszólaló kelet-európai hentesek is gyomorfogató történeteket mesélnek: egyikük korábbi munkahelyén rendszeresen bedaráltatták a szalámiba azokat a szendvicseket, amiket reggelire nekik készítettek, de nem ették meg. Egy másik román hentes pedig arról a kettős mércéről beszélt, hogy míg őket azonnal hazaküldik és megbüntetik, ha a valamilyen hibát vétenek, az előmunkásként dolgozó németeket még akkor se veszik elő, ha a szalagjaik már két napja bűzlenek a hústól.
Gettó, kerítéssel
A kelet-európai munkások elszigeteltségéről egyébként nemcsak a nyelvi határok gondoskodnak: több településen, például a Großkneten melletti Ahlhornban, szögesdróttal körbekerített területeken laknak a munkások, az üzembe egy kisbusz szállítja őket. Az őrzött ipari területre nem engednek be kívülállókat, a portás a lehető legegyértelműbben mondja el, milyen következményekkel számolhatunk, ha teszünk néhány lépést. A szolgálatos biztonsági őr azt mondja, elveszíti a munkáját, ha bármilyen információt ad, vagy beenged minket a területre. Ezzel konfrontálódik minden újságíró, aki a húsfeldolgozók ügyében szimatol. Még ha közterületen is vagyunk, a biztonsági őrök lefotózzák a rendszámtáblát és idegesen utasítanak ki a területről.
A megérzés, hogy itt minden egyes munkavállaló botrányos
titkokat őriz, néhány kilométerrel tovább, Cloppenburgban
beigazoldóik. Egy rossz állapotban lévő emeletes ház
bejáratánál több tucat magyar, román nevet lehet olvasni:
munkásszállónak tűnik. Az épületben szűk, alig 10
négyzetméteres szobákon osztoznak a férfiak, a szállás nemhogy
a német, de még a kelet-európai sztenderdeknek sem felel meg.
Ehhez képest vannak olyanok, köztük magyarok, akik már három éve élnek itt a szűkös szobákban. Valamennyien az ugyancsak cloppenburgi székhelyű, magyar tulajdonú Prímahús GmbH. alkalmazásában dolgoznak az egyik környékbeli húsüzemben. Azt mondják, elégedettek: időben jön a pénz. Kollégáikat is megkérdezem, és hamarosan kiderül, nem mernek semmit sem mondani: aki itt rossz tapasztalatról számol be, az repül haza. A megfélemlítés tökéletes: a hentesek csak négyszemközt mernek beszélni, még saját kollégáik előtt sem elegyednek szóba idegenekkel, pedig a bérek messze alatta maradnak a németek óradíjának, az életkörülmények egyöntetűen embertelenek, és a munka is bizonytalan.
A maguk részéről elzárkóznak
Megpróbáltuk megkérdezni erről a férfiakat alkalmazó Prímahús tulajdonosát, Hambalkó Attilát. Az irodába érkezésünkkor azonban azonnal felfüggesztik a fogadóórát, az irodát bezárják, senkit sem engednek be. Hambalkó pedig leteszi a telefont, miután bemutatkozunk, és nem nyit ajtót se nekünk, se az ügyeik miatt percenként odaérkező munkásoknak.
A felbukkanó magyarok és románok kerülik a kontaktust, menekülnek a kérdések elől. Hambalkó végül kijön az utcára és elmondja, nem ér rá válaszolni. Pedig lenne miről kérdezni a Prímahús tulajdonosát, mivel egykori alkalmazottai érthetetlen levonásokról számoltak be, valamint arról, hogy ha valamelyikük megbetegedett, nem fizette ki a teljes pénzt, ami a betegállományra járt volna, hanem csak napi 10 eurót.
Kezeünkbe került a Prímahús egyik volt alkalmazottjának a
fizetési elszámolása. Azon kívül, hogy a német bérekhez
képest jóval kevesebbet kapott az illető, a lakbérét (egész
pontosan az ágyért fizetendő 200 eurót) is innen vonták le, a
férfit pedig magasabb adókulccsal is regisztrálták, mint kellett
volna. A férfi azt is elpanaszolta, hogy a húsüzemben megemelték
a normát: míg korábban óránként 800 disznót kellett levágni,
mára 1300-at írnak elő. „Ezt lehetetlen teljesíteni annyi
emberrel, ahányan vagyunk, a hajsza pedig a minőség rovására
megy. Mégis megcsináljuk, a főnök viszont nem fizeti az érte
járó plusz 500 eurót havonta.” A Prímahúsról már
2011-ben panaszkodtak magyar internetes fórumokon. Hambalkó
Attila ügyvezető 4 másik húsipari, ingatlan- és közvetítőcégben
is benne van Németországban.
Fizikai erőszak a lázadozók ellen
Néhány utcával arrébb, egy másik cloppenburgi közvetítő cég, az SR Service sem nyit ajtót megkeresésünkkor. A hvg.hu rendelkezésére álló információkból kiderül, a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó cég több magyar munkavállalónak tartozik pénzzel. Az ő ügyüket az oldenburgi NGG szakszervezet vette át, Matthias Brümmer személyesen foglalkozik azzal, hogy az időközben Magyarországra visszatért munkavállalók megkapják bérüket. Az SR Service június végén csődöt jelentett, ami 80 kelet-európai (sok magyar) és nigériai dolgozó egzisztenciáját veszélyezteti. A helyi napilap (Münsterländische Tageszeitung) értesülései szerint a becsődölt közvetítő cég két hónapja nem fizette ki a munkavállalók lakbérét a szállásadónak (20-30 munkavállaló lakott egy stapelfeldi házban és egy cappelni pizzéria épületében, legtöbben magyarok), így a főbérlő lapátra akarja tenni az ottlakókat. Mivel csak bírói határozattal tudná kilakoltatni az embereket, a főbérlő fejenként 80 eurót ajánlott fel a magyaroknak, hogy térjenek haza, amit a napilap szerint a többség el is fogadott.
A német húsiparban dolgozók nemcsak teljes jogi és egzisztenciális bizonytalanságban élnek, az életük is könnyen veszélybe kerülhet. Néhány kilométerrel odébb, Quakenbrückben tavaly a heti 70 órás munkapenzum és a megalázó fizetések miatt sztrájkolni kezdtek a román munkavállalók. A tiltakozást az NDR televízió híradása szerint verőlegényekkel fojtották el: három férfit kórházba szállítottak, a román munkások pedig többet nem léptek nyilvánosság elé a követeléseikkel.
Ottjártunkkor semmi nem változott: Quakenbrückben ugyanúgy
régi kaszárnyaépületekben élnek az emberek, a körülmények és
a fizetés sem különbözik a tavalyitól. Ha nem valamelyik
szomszédos vágóhídon robotolnak, bezárkózva ülnek szűk
lakásaikban – egy olyan kaszárnyaépületben, ahol
Németországban legfeljebb hajléktalanok húzódnának meg egy-két
éjszakára.
Lepukkadt lakás: 450 euró plusz rezsi
Itt is csak olyanok beszélnek tapasztalataikról, akik már nem dolgoznak a húsiparban, például a Temesvár mellől érkezett Attila: „Hajnali háromtól délután ötig dolgoztunk a húsüzemben, hol a csomagolásban, hol a kolbásztöltésben vagy a címkézésben – attól függően, hol volt éppen szükség ránk. Ezek után egy hónapra 300 eurót fizettek, és nem volt sem egészségügyi-, sem társadalombiztosításunk. Nekem szerencsém volt, mert beszélek németül, és hamarabb feltűnt, hogy kihasználnak minket, így eljöttem. Most egy autógyártónál dolgozom, itt megbecsülnek és megadják a lehetőséget a továbbtanulásra” – meséli Attila, akinek sikerült kitörni a húsipar és alvállalkozóinak ördögi köréből.
Korábbi sorstársai számára kérdéses, hogy kikerülnek-e
valaha a maffiózó struktúrákra épülő húsipari
rabszolgaságból. A quakenbrücki szállás főbérlője havi 450
euró plusz rezsiért adja ki a normális esetben lakhatónak már
nem igazán nevezhető lakrészeket is. Ennyi pénzért a
régióban már igazán jó lakásokat lehet bérelni. Itt az
ablakokat kartonlapokkal próbálják szigetelni, a lakásokba
beszerelt tűzhelyek és mosógépek gyakran nem működnek, a
fürdőszobákban penészesek a falak és rozsdásak a vezetékek.
„A bútorokat utcán szedtük össze. Az van, ami a németeknek
már nem kellett” – magyarázza egy kétgyerekes
asszony.
Vödrös emberek
Az egyik legnagyobb németországi húsfeldolgozó, a dán kézben levő Danish Crown esseni üzeméhez vezet az utunk (ez az alsó-szászországi Essen, nem az észak-rajna-vesztfáliai), ahol rögtön felismerjük a kelet-európai foglalkoztatottakat: műanyag bevásárlókosárral vagy vödörrel kezükben állnak és várják a sofőröket, akik hozzák-viszik őket. A vödrök, mint később kiderül, azért kellenek, hogy könnyebben lehessen ellenőrizni őket: a beidegződés, hogy a kelet-európaiak lopnak, nem ment ki a fejekből. A vödrökben a munkások kései és egyéb szerszámai vannak, gyorsan látni, hogy mit visznek ki-be.
A kisvárosban újabb románokkal és lengyelekkel találkozom. Érzik, hogy nemkívánatos személyek itt, igyekeznek feltűnésmentesen élni. A házuk melletti vendéglős félig sajnálattal, félig megvetéssel beszél róluk: tudja, hogy a szomszédos dán húsipari konszern a hazájában soha nem tudná így lenyomni az órabéreket, ezért jött át Németországba. Azzal is tisztában van, hogy a magyarokat, románokat, lengyeleket a német viszonyokhoz képest nevetséges bérekért dolgoztatják. Néhány perc múlva azért fejcsóválva megállapítja, ezek az emberek “most láttak először civilizációt”, különben nem köpnének a fűbe és nem laknának ilyen méltatlan körülmények között. Az a legkevesebb, hogy a vendéglős nem különösebben szíveli a kelet-európaiakat. Pedig végignézve az étlapját, a 6,50 eurós steak minden bizonnyal azoknak a keze munkája, akikről ilyen megvetően nyilatkozik.
Az, hogy a húsüzemben dolgozók ügye messzire vezet, azt az ARD Report Mainz műsora mutatta be nemrég, amiben az észak-rajna-vesztfáliai neuenkircheni húsüzemben dolgozó románokról volt szó, akiket a helyi motorosbanda tagjai fenyegettek meg baseballütőkkel, miután a dolgozók a túl alacsony fizetésekre panaszkodtak. Az ARD oknyomozó műsora több bizonyítékot hoz arra, hogy Németország legveszélyesebb szervezett bűnözői hálózata, a motorosklubok maguk is működtetnek alvállalkozásokat, melyek a húsiparnak szolgáltatnak.
A kelet-európaiak is az olcsó húst veszik
Az elmúlt hetek híradásai újra felhívták a figyelmet Németországban a modern rabszolgaságra, amiben több ezer kelet-európai munkavállaló él. Brümmer és az NGG szakszervezet évek óta harcol azért, hogy emberhez méltó módon kezeljék a kelet-európai dolgozókat: szerinte már az is sokat segítene, ha mindannyiukat bejelentenék a hivataloknál és fizetnének utánuk a társadalombiztosítást.
De véleménye szerint nem oldódik meg addig semmi, amíg nem vezetnek be legalább 8,50 euró minimálórabért a húsiparban azoknak a foglalkoztatottaknak is, akiket alvállalkozókon keresztül dolgoztatnak. Brümmer szerint „a rendszert olyan perverzül építették fel, hogy kevés pénzért idehozzák dolgozni az embereket, kihasználják őket, amennyire csak lehet, majd adnak nekik a létfenntartásukon fölül még néhány eurót, amit hazaküldhetnek a családjaiknak. Ez a pénz pont elegendő arra, hogy a német élelmiszerdiszkontok magyarországi vagy romániai üzleteiben a családok megvehessék az olcsó német vagy dán húst.”
Jellemzően havi 8-900 euróért robotolt 12 órás váltásokban, de volt olyan is, hogy az éjszaka közepén keltették, hogy menjen, mert hússzállítmány érkezett. Felesége is lehúzott néhány hónapot egy brandenburgi húsfeldolgozó csomagolórészlegén, napi tíz órában. Az sem érdekelt senkit, ha kiszakadt a kesztyűje, és egész nap a hideg, nyálkás húsban és a fagyos vízben ázott a keze. A nő a végén mindössze 150 eurót kapott egy hónapra, és miután megbetegedett, visszatért Romániába.
A kelet-európaiak története
egy ilyen buszpályudvarról indul
Fotó: Orosz Márta
|
A kelet-európaiak nem árulkodnak
Az alsó-szászországi falvakban nehéz kideríteni, hol laknak a „kelet-európaiak”: a nagy húsüzemek körzetében mindenhol vannak külön a számukra fenntartott szállások, de mintha minden településen ügyelnének arra, hogy ne legyenek több százan egy helyen.
Nem látni hangos társaságokat összeverődni az utcán, csupán néhány román, bolgár, lengyel jelzésű autó árulkodik a jelenlétükről. A húsipari dolgozók élete gyakorlatilag párhuzamosan folyik a falusiak mindennapjaival: sehol egy közös találkozási pont, mivel nem beszélnek németül, nincs pénzük kijárni a városba, és egyébként a munkaadóik sem néznék jó szemmel, ha kapcsolatot teremtenének a külvilággal. Nem lenne jó, ha részleteznék, hogyan működik az illegális rendszer, és mesélnének a húsfeldolgozók kulisszatitkairól.
Matthias Brümmer
Fotó: Orosz Márta
|
Az üzemi higiéniáról a hvg.hu-nak megszólaló kelet-európai hentesek is gyomorfogató történeteket mesélnek: egyikük korábbi munkahelyén rendszeresen bedaráltatták a szalámiba azokat a szendvicseket, amiket reggelire nekik készítettek, de nem ették meg. Egy másik román hentes pedig arról a kettős mércéről beszélt, hogy míg őket azonnal hazaküldik és megbüntetik, ha a valamilyen hibát vétenek, az előmunkásként dolgozó németeket még akkor se veszik elő, ha a szalagjaik már két napja bűzlenek a hústól.
Gettó, kerítéssel
A kelet-európai munkások elszigeteltségéről egyébként nemcsak a nyelvi határok gondoskodnak: több településen, például a Großkneten melletti Ahlhornban, szögesdróttal körbekerített területeken laknak a munkások, az üzembe egy kisbusz szállítja őket. Az őrzött ipari területre nem engednek be kívülállókat, a portás a lehető legegyértelműbben mondja el, milyen következményekkel számolhatunk, ha teszünk néhány lépést. A szolgálatos biztonsági őr azt mondja, elveszíti a munkáját, ha bármilyen információt ad, vagy beenged minket a területre. Ezzel konfrontálódik minden újságíró, aki a húsfeldolgozók ügyében szimatol. Még ha közterületen is vagyunk, a biztonsági őrök lefotózzák a rendszámtáblát és idegesen utasítanak ki a területről.
Drótkerítéssel körbevett
barakk Ahlhorn Großknetenben
Fotó: Orosz Márta
|
Ehhez képest vannak olyanok, köztük magyarok, akik már három éve élnek itt a szűkös szobákban. Valamennyien az ugyancsak cloppenburgi székhelyű, magyar tulajdonú Prímahús GmbH. alkalmazásában dolgoznak az egyik környékbeli húsüzemben. Azt mondják, elégedettek: időben jön a pénz. Kollégáikat is megkérdezem, és hamarosan kiderül, nem mernek semmit sem mondani: aki itt rossz tapasztalatról számol be, az repül haza. A megfélemlítés tökéletes: a hentesek csak négyszemközt mernek beszélni, még saját kollégáik előtt sem elegyednek szóba idegenekkel, pedig a bérek messze alatta maradnak a németek óradíjának, az életkörülmények egyöntetűen embertelenek, és a munka is bizonytalan.
A maguk részéről elzárkóznak
Megpróbáltuk megkérdezni erről a férfiakat alkalmazó Prímahús tulajdonosát, Hambalkó Attilát. Az irodába érkezésünkkor azonban azonnal felfüggesztik a fogadóórát, az irodát bezárják, senkit sem engednek be. Hambalkó pedig leteszi a telefont, miután bemutatkozunk, és nem nyit ajtót se nekünk, se az ügyeik miatt percenként odaérkező munkásoknak.
A felbukkanó magyarok és románok kerülik a kontaktust, menekülnek a kérdések elől. Hambalkó végül kijön az utcára és elmondja, nem ér rá válaszolni. Pedig lenne miről kérdezni a Prímahús tulajdonosát, mivel egykori alkalmazottai érthetetlen levonásokról számoltak be, valamint arról, hogy ha valamelyikük megbetegedett, nem fizette ki a teljes pénzt, ami a betegállományra járt volna, hanem csak napi 10 eurót.
Prímahús: az egyik kétes hírű
munkaerőkölcsönző székhelyén
Fotó: Orosz Márta
|
Fizikai erőszak a lázadozók ellen
Néhány utcával arrébb, egy másik cloppenburgi közvetítő cég, az SR Service sem nyit ajtót megkeresésünkkor. A hvg.hu rendelkezésére álló információkból kiderül, a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó cég több magyar munkavállalónak tartozik pénzzel. Az ő ügyüket az oldenburgi NGG szakszervezet vette át, Matthias Brümmer személyesen foglalkozik azzal, hogy az időközben Magyarországra visszatért munkavállalók megkapják bérüket. Az SR Service június végén csődöt jelentett, ami 80 kelet-európai (sok magyar) és nigériai dolgozó egzisztenciáját veszélyezteti. A helyi napilap (Münsterländische Tageszeitung) értesülései szerint a becsődölt közvetítő cég két hónapja nem fizette ki a munkavállalók lakbérét a szállásadónak (20-30 munkavállaló lakott egy stapelfeldi házban és egy cappelni pizzéria épületében, legtöbben magyarok), így a főbérlő lapátra akarja tenni az ottlakókat. Mivel csak bírói határozattal tudná kilakoltatni az embereket, a főbérlő fejenként 80 eurót ajánlott fel a magyaroknak, hogy térjenek haza, amit a napilap szerint a többség el is fogadott.
A német húsiparban dolgozók nemcsak teljes jogi és egzisztenciális bizonytalanságban élnek, az életük is könnyen veszélybe kerülhet. Néhány kilométerrel odébb, Quakenbrückben tavaly a heti 70 órás munkapenzum és a megalázó fizetések miatt sztrájkolni kezdtek a román munkavállalók. A tiltakozást az NDR televízió híradása szerint verőlegényekkel fojtották el: három férfit kórházba szállítottak, a román munkások pedig többet nem léptek nyilvánosság elé a követeléseikkel.
Quakenbrückben az egyik ilyen
egykori kaszárnyában verték meg tavaly a román
vendégmunkásokat
Fotó: Orosz Márta
|
Lepukkadt lakás: 450 euró plusz rezsi
Itt is csak olyanok beszélnek tapasztalataikról, akik már nem dolgoznak a húsiparban, például a Temesvár mellől érkezett Attila: „Hajnali háromtól délután ötig dolgoztunk a húsüzemben, hol a csomagolásban, hol a kolbásztöltésben vagy a címkézésben – attól függően, hol volt éppen szükség ránk. Ezek után egy hónapra 300 eurót fizettek, és nem volt sem egészségügyi-, sem társadalombiztosításunk. Nekem szerencsém volt, mert beszélek németül, és hamarabb feltűnt, hogy kihasználnak minket, így eljöttem. Most egy autógyártónál dolgozom, itt megbecsülnek és megadják a lehetőséget a továbbtanulásra” – meséli Attila, akinek sikerült kitörni a húsipar és alvállalkozóinak ördögi köréből.
Fürdőszoba a 450 eurós
apartmanban
Fotó: hvg.hu
|
Vödrös emberek
Az egyik legnagyobb németországi húsfeldolgozó, a dán kézben levő Danish Crown esseni üzeméhez vezet az utunk (ez az alsó-szászországi Essen, nem az észak-rajna-vesztfáliai), ahol rögtön felismerjük a kelet-európai foglalkoztatottakat: műanyag bevásárlókosárral vagy vödörrel kezükben állnak és várják a sofőröket, akik hozzák-viszik őket. A vödrök, mint később kiderül, azért kellenek, hogy könnyebben lehessen ellenőrizni őket: a beidegződés, hogy a kelet-európaiak lopnak, nem ment ki a fejekből. A vödrökben a munkások kései és egyéb szerszámai vannak, gyorsan látni, hogy mit visznek ki-be.
A kisvárosban újabb románokkal és lengyelekkel találkozom. Érzik, hogy nemkívánatos személyek itt, igyekeznek feltűnésmentesen élni. A házuk melletti vendéglős félig sajnálattal, félig megvetéssel beszél róluk: tudja, hogy a szomszédos dán húsipari konszern a hazájában soha nem tudná így lenyomni az órabéreket, ezért jött át Németországba. Azzal is tisztában van, hogy a magyarokat, románokat, lengyeleket a német viszonyokhoz képest nevetséges bérekért dolgoztatják. Néhány perc múlva azért fejcsóválva megállapítja, ezek az emberek “most láttak először civilizációt”, különben nem köpnének a fűbe és nem laknának ilyen méltatlan körülmények között. Az a legkevesebb, hogy a vendéglős nem különösebben szíveli a kelet-európaiakat. Pedig végignézve az étlapját, a 6,50 eurós steak minden bizonnyal azoknak a keze munkája, akikről ilyen megvetően nyilatkozik.
Az, hogy a húsüzemben dolgozók ügye messzire vezet, azt az ARD Report Mainz műsora mutatta be nemrég, amiben az észak-rajna-vesztfáliai neuenkircheni húsüzemben dolgozó románokról volt szó, akiket a helyi motorosbanda tagjai fenyegettek meg baseballütőkkel, miután a dolgozók a túl alacsony fizetésekre panaszkodtak. Az ARD oknyomozó műsora több bizonyítékot hoz arra, hogy Németország legveszélyesebb szervezett bűnözői hálózata, a motorosklubok maguk is működtetnek alvállalkozásokat, melyek a húsiparnak szolgáltatnak.
A földön pihen a kék
bevásárlókosár
Fotó: Orosz Márta
|
Az elmúlt hetek híradásai újra felhívták a figyelmet Németországban a modern rabszolgaságra, amiben több ezer kelet-európai munkavállaló él. Brümmer és az NGG szakszervezet évek óta harcol azért, hogy emberhez méltó módon kezeljék a kelet-európai dolgozókat: szerinte már az is sokat segítene, ha mindannyiukat bejelentenék a hivataloknál és fizetnének utánuk a társadalombiztosítást.
De véleménye szerint nem oldódik meg addig semmi, amíg nem vezetnek be legalább 8,50 euró minimálórabért a húsiparban azoknak a foglalkoztatottaknak is, akiket alvállalkozókon keresztül dolgoztatnak. Brümmer szerint „a rendszert olyan perverzül építették fel, hogy kevés pénzért idehozzák dolgozni az embereket, kihasználják őket, amennyire csak lehet, majd adnak nekik a létfenntartásukon fölül még néhány eurót, amit hazaküldhetnek a családjaiknak. Ez a pénz pont elegendő arra, hogy a német élelmiszerdiszkontok magyarországi vagy romániai üzleteiben a családok megvehessék az olcsó német vagy dán húst.”
Inkább bedöntik? |
Az elmúlt másfél hétben többször foglalkoztunk azoknak a Csongrád megyei henteseknek az esetével, akik áprilistól június közepéig a baden-württembergi Pforzheimban, a Müller Fleisch húsfeldolgozó üzemében dolgoztak, és akiket egy német tulajdonú, magyarországi bejegyzésű munkaerőközvetítő cég, a Gante és Pairan Kft. közvetített ki, de közben egy magyar cég, a Symplex-Pro Kft. alkalmazában álltak. (A cikkeket lásd itt és itt.) A munkaerő-közvetítő a magyar céggel létrejött megállapodást megszegve a megbízási díjat nem fizette meg. Egy részösszeg mögötti teljesítést elismert, de ez a július 2-án esedékes fizetés sem érkezett meg. Miközben a Symplex-Pro Kft. nagyjából ötvenmillió forint elmaradt vállalkozói díjat követel a Gante és Pairan Kft.-től, a hentesek tapasztalatai megegyeznek a fenti riportban bemutatott húsipari viszonyokkal. A közvetítő cég a szerződésben magas óradíjat ígért (13-18 euró), de ehelyett teljesítmény és előre nem tisztázott norma alapján kezdte számolni a megbízási díjat, mert úgy sokkal jobban jött ki. Az eszközök használatáért, valamint a szállásdíjra pedig aránytalanul nagy összeget számított fel, amit a megbízási díjból vont le. Miután a hentesek nem jutnak hozzá a járadóságukhoz, a családjaikat – nagyrészt egykeresős családokról van szó – szociális katasztrófa fenyegeti. A Gante és Pairan Kft. hirdetései időközben eltűntek, és úgy tudjuk, a német tulajdonos felmondott a magyar ügyvezetőnek is. Ezek olyan jelek, melyek arra mutatnak, mintha a német tulajdonos késznek mutatkozna felszámolni a magyarországi tevékenységét is. Bár többször próbáltuk, a Gante és Pairan GmbH ügyvédje nem reagált a megkeresésünkre. A Symplex-Pro Kft. olyan mértékben kiköltekezett az eddigi költségek finanszírozásával, hogy a határozott időre szóló szerződés lejártával a kilépő papírok ajánlott levélben történő kiküldésére sincs pénzük (ez nagyjából 60 ezer forint). Így a hentesek se fizetést nem kapnak, sem munkát vállalni máshol egyelőre nem tudnak. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.