(A HVG cikke nyomán)
A
Jabil – mely március óta a magyar kormány stratégiai partnere is –
évek óta a magyarországi top 50 cég között található, mely 2011-ben 446
milliárd forintos forgalmat bonyolított, és 6,8 milliárd a mérleg szerinti
eredménnyel zárt. A Jabil Circuit Magyarország Kft., mely a 2012-es cégadatok
szerint 6428 főt foglalkoztatott, hivatalosan 673 dolgozótól válik meg
decemberben. Október óta az alkalmazottaknak a korábbinál több túlórát
kötelező vállalniuk, de a cég szerint ez csak átmeneti helyzet, és betartják
az erre vonatkozó törvényi előírásokat. A Munka törvénykönyv e témában azt
rögzíti, hogy csak úgy rendelhető el kötelezően túlóra, hogy az így
ledolgozott munkaórák száma három hónap alatt nem haladhatja meg azt,
amennyit a munkások a heti 40 órás, normál munkavégzésben dolgoznának.
Munkaügyi szakértők lapunknak elmondták: lehet a kötelező túlóráztatás
szabályos, de az egészségre nem lehet ártalmas, a kötelező túlóra igényének
rendkívüliségét igazolni kell tudni, az viszont jogellenes, ha
bebizonyosodik, hogy a túlórát az elbocsátások miatt, az előrelátható
munkaerőhiány miatt rendelik el.
|
„A Jabilon kívül nincsen
más munkalehetőség. Ha lenne, akkor az embereknek eszük ágában sem lenne
odamenni dolgozni. Alkalmazzák a tartósan munkanélkülieket, felveszik utánunk
az állami támogatást, aztán amikor már lejárt ennek az összege, akkor elküldik
őket és vesznek fel újakat. Ezt számtalanszor eljátszották már (…) van olyan,
aki már negyedjére dolgozik a Jabilban rövid időn belül”.
„Én is a Jabil munkatársa voltam, (…) 'önként' számoltam
le”.
„Két és fél évet
dolgoztam ott, határozatlan idejű szerződéssel. A fizetett szabadságomat
töltöttem, amikor megszólalt a telefonom délután fél 3 körül, hogy 5-re
mindenképpen menjek be tréningre. Fura volt, de bebuszoztam. Ahol a 4. számú
tréningterem végében már ott gubbasztott a biztonságért felelős személy. Öt
körül megjelent a komplett gyárvezetés és közlik velem és kb. 30 társammal,
hogy mi vagyunk azok a 'szerencsések', akik beleestünk a csoportos létszámleépítésbe.
És hogy mennyire sajnálják, és együtt éreznek, és …. blablabla-blablabla. A
teremben volt, aki 10 éve volt a munkásuk, voltak 2 gyermekes családapák, nők,
férfiak, idősebbek és fiatalok vegyesen. Kaptunk egy nyilatkozatot két
példányban, hogy december 11-ével megszüntetik a munkaviszonyunkat, de remélik,
hogy addig is tisztességesen és becsülettel végezzük a munkánkat. Indoklás,
visszaigazolás semmi, hogy miért pont mi. És úgy hallom, hogy ez volt a
'humánusabb' megoldás, mert a sori dolgozókat húszasával vezettették ki a
munkaterületükről – tekintet nélkül arra, hogy milyen szerződéssel
dolgoztak a cégnél. Volt, aki úgy tudta meg, hogy már nem dolgozik a cégnél,
hogy a belépő kártyája nem engedte be a gyár területére”.
„A felső vezetőség a szakszervezetekkel egyeztetve leküldött
egy körlevelet, aminek alapján, aki önként jelzi, hogy leszámol, és nem
várja meg, hogy elküldjék – ezzel is könnyítve a HR munkáját –, az a
csoportos létszámleépítés keretein belül, ugyanazon feltételekkel és közös
megegyezéssel távozhat. Annyian adtuk be a felmondásunkat, hogy nem maradt
volna, aki a decemberig vállalt gyártást megcsinálja, ezért van, akit csak
december 11-gyel tudtak engedni leszámolni. És még így is, hogy ennyien
'felmondtunk önként', ezen felül is több száz embert küldenek el”,
„Akik tőlünk megmaradtak, az a 4 dolgozó mind
egyedülálló, egyiknek sincs gyereke, háza, hitele. Közben meg elküldtek
háromgyerekes családapát, meg nyugdíj előtt állót”.
„A művezetőm szólt, hogy ha nem számolok le, akkor ők
megteszik, vagy kirúgnak. Miért döntöttem így? Elsősorban a 12 óra állás miatt,
illetve a 4,5 óra buszozás miatt, ami nagyon fárasztó. Az nem normális, ha az
embernek 25 éves korában meszesednek az ízületei a sok állástól. Az orvos
egyből megmondta, hogy mit dolgozok, pedig nem ismer. A térdeim szerinte olyan
állapotban vannak, mintha elmúltam volna 50 éves”.
„Több hónapon
keresztül nem azt a bért kaptam, amit ténylegesen ledolgoztam, mert 'valamit' a
bérszámfejtésnél állandóan elszámoltak. Naponta jártam reklamálni, amit
annyival intéztek el, hogy a következő hónapban majd megkapom. Az utóbbi
időszakban az emberek már gyomorideggel jártak be dolgozni, mert azzal bíztak
meg egyeseket, hogy figyeljék mások munkáját és riportoljanak a felső
vezetésnek arról, hogy kinek lehet fegyelmit adni – megkönnyítve ezzel a
létszámleépítést”.
„Nem szeretném, ha a nevemet kiírnák, ugyanis
titoktartási szerződést írtam alá. Ha nem tettem volna, nem tudtam volna
leszámolni, csak simán kirúgtak volna. Úgy kellett 12 órázniuk, hogy túlnyomó
részt álló, szaladgáló munkájuk volt. Embertelen körülmények között dolgoznak
ott a munkások, hozzátéve: nem elég, hogy 12 óra munka alatt kétszer van csak
10-20 perces szünet, de ennyi idő alatt kell megtenni az ebédlőig azt az 5
perces utat, aminek a végén mindig hosszú sor várja az ebédre érkezőket, és
képtelenség kivárni a sort. A mosdóba is ez idő alatt kell elmenni.”
„Ki van adva a csopiknak,
művezeknek, hogy
ki kell szórni fegyelmikkel az embereket. Így kezdődött a létszámleépítés:
Késel a szünetről? Fegyelmi! Az, hogy 12 órában 45 perc áll rendelkezésre, amit
1 perccel sem léphetsz túl, miközben több 'részleget' is kiengednek egyszerre, így
amikor meglátod a sort az ebédlőnél, inkább 12 órán keresztül nem eszel, mert
ha igen, esélytelen, hogy visszaérj! Ki kell menned mosdóba? Majd, ha esetleg
valaki levált! Ha mégis kimész, mert muszáj, kapod a fegyelmit. Így megy ez.”
„Másfél évet
dolgoztam le ott becsületesen, soha táppénzen sem voltam. Kis gyermekemet
egyedül, albérletben nevelem. Miután elküldtek a Jabiltól az albérletünket is
felmondták a helyzet miatt. (…) Sok hozzám hasonló édesanya térden állva
könyörgött, hogy ne küldjék el. De nem törődtek ezzel, sem pedig semmilyen
életkörülménnyel. Nem tehettem arról, hogy nem volt végleges szerződésem még
másfél év után sem!”
”A Jabillal korábban lehetett tanulmányi szerződést is
kötni. Az illető élt a lehetőséggel, és levelezőn elkezdte az egyetemi
tanulmányait. Aztán a cég, amely eleinte fizette a díjakat, kis idő múlva
lejjebb vitte a fizetését. Aztán még lejjebb, és mikor szóvá tette, hogy közel
a minimálbérért dolgoztatják, azzal szerelték le, hogy ha az átsorolását nem
fogadja el, fizesse vissza a cégnek a tanulási költségeit. „Nem tudott mit
tenni. Minimálbérből nem tudott megélni, sok volt a hitele, így kiment
külföldre”.
„Bár már
leszámoltam, január végéig jogi állományban vagyok. Több mint 7 évet dolgoztam
itt. Papíron elő is léptettek ez idő alatt, amit azonban a fizetésembe nem
sikerült átvezetni. A szerződést megkaptam ugyan, de mivel a bér nem egyezett
rajta, így nem írtam alá. Ígéretet kaptam egészem a leszámoláson napjáig, hogy
a kompenzációt és a szerződésemet megkapom, de sajnos ebből semmi sem valósult
meg. (…) Még a leszámolásom napján is kaptam egy ígéretet, hogy megkapom a
nekem járó végkielégítést. Aztán az előző, az előléptetésem előtti béremmel
számoltak el – miután jó ideig szerződés nélkül dolgoztattak.”
A cég nem kommentálja a leírtakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.