Nemzetközi konferencia Kijevben (2013. november 2-3.)

 

/A Rabócsije Izvésztyija (Munkás Hírlap) cikke/

November 2-án és 3-án Kijevben több mint 200 munkásaktivista gyűlt össze az „Új szakszervezetek és a demokrata baloldaliak” elnevezésű nemzetközi konferencián. A konferencia öt független szakszervezeti konföderációt hozott össze Ukrajnából (KVPU), Oroszországból (KTR), a Belarusz Köztársaságból (BKDP), Grúziából (KGP) és Kazahsztánból (KSZPK), továbbá a Moldovai Köztársaság aktivistáit, valamint a munkásmozgalom különféle áramlataihoz tartozó politikai aktivistákat, történészeket, aktivistákat Németországból, Angliából, Franciaországból, Bulgáriából, stb. A konferencia egyik szervezője helyesen jegyezte meg: „Tudjuk, hogy a munkások problémái nem oldhatók meg egyetlen országban”.

Cikkünknek nem célja, hogy teljes körű beszámolót adjon a konferenciáról, csupán a kibontakozott vita alapvető aspektusait szeretnénk megosztani olvasóinkkal.

 

Az úgynevezett „rózsaszínű forradalom” eredményei

 

Valamennyi résztvevő nagy érdeklődéssel hallgatta Grúziából érkezett elvtársaink felszólalását, melyben beszámoltak Szaakasvili hét éves kormányzásának siralmas eredményeiről. Privatizációk, a Munka Törvénykönyv lerombolása (58 cikkelyre redukálták, néhány tíz oldalnyi terjedelemre), kegyetlen megtorlások. Ezek a „rózsaszínű forradalom” eredményei (az ukrajnai „narancsszínű forradalom” előzményeként), ezek annak a kormánynak az eredményei, melyet az ország az amerikai imperializmus és az Európai Unió támogatásával választott meg.

Felszólalásuk rendkívül fontos az egész munkásmozgalom számára. Ha a szakszervezetek kormányoktól való függetlenségének szükségessége magától értetődő, akkor magától értetődő-e annak szükségessége is, hogy az úgynevezett „demokratikus” ellenzékiektől is megőrizzék, akiket Oroszországban, a Belarusz Köztársaságban és más országokban Szaakasvili közelmúltbeli példája nyomán támogat, sőt tudatosan előtérbe helyez az amerikai adminisztráció és az Európai Unió.

 

A belarusz munkásosztály sorsának megoldása csak a saját maga feladata

Ez a kérdés ismét felmerült a belarusz képviselőkkel folytatott polémia során. „Hogyan viszonyulnak Önök az Európai Unió és az USA-adminisztráció Belarusz Köztársaság elleni szankcióihoz? - kérdezte egyik elvtárs a belarusz képviselőktől. Egyesek támogatták a szankciókat (ezáltal osztva Lukasenko liberális „ellenzékének” pozícióját). Egy másik elvtárs ellenkezőleg, elítélte a nemzetközi szankciókat azt állítva, hogy a belarusz munkásosztály sorsáról csakis saját maga dönthet. Természetesen a munkásmozgalom, a munkásosztály köteles harcolni a demokratikus jogokért, melyek elősegítik szervezettségét. Ám azok, akik ma elítélik az „autoriter rezsimeket”, ezzel előkészítve a különböző államok egyre növekvő alávetettségét az USA-imperializmusnak és az Európai Uniónak, nem érnek el semmi mást Oroszország, Belarusz stb. munkásai számára, mint amit Szaakasvili teremtett Grúzia munkásainak.

 

Ukrajna a november 27-i európai csúcstalálkozó előestéjén

Ugyanez a kérdés direkt módon merül fel Ukrajnában a november 27-i európai csúcstalálkozó előestéjén, amikor alá kell írják Ukrajna és az Európai Unió társulási szerződését. Egy ukrán aktivista mondta: „az egyezmény aláírásával törvénykezésünket adaptálni kell az Európai Unió törvénykezése alá”. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) hivatalos adataira építve a sztrájkjog példáján bemutatta, hogy az EU-társulási szerződés a sztrájkjog korlátozásának veszélyét hordozza Ukrajnában is. És ez azért van így, hangsúlyozta az aktivista, mert az Európai Unió szerződései „a piacgazdaságon és a szabad és korlátozatlan versenyen alapulnak”.

Az egész konferencia folyamán a munkásosztály elleni támadásokról folyt a szó, a privatizációkról és romboló hatású „ reformokról” az egészségügyben, az oktatásban, a Munkatörvénykönyv területén stb. Mindent érintenek, ami megmaradt 1917 Októberének vívmányaiból. Egy kazanyi egyetemi oktatónő szavai szerint „az Oroszországi Tudományos Akadémia (OTA) reformjának következményei kihatnak az egyetemekre, főiskolákra”, egy egészségügyi szakszervezeti aktivista pedig felvázolta az ukrajnai kórházak siralmas képét.

 

„A munkásosztály nem demoralizált”

 

De „a munkásosztály nem demoralizált, ezt demonstrálta Zsanaozen” - mondta egyik elvtárs, utalva Nyugat-Kazahsztán olajmunkásainak sztrájkjára. Ilyen feltételek között – mondja egy fiatal aktivista, Kalugában autóipari munkás - „nem mi védjük meg a dolgozókat: ők maguk védik magukat. Mi segítjük ellenállásuk szerveződését”.

„Erre a célra - emlékeztet egy független munkásmozgalmi veterán Oroszországból – létezik az elv: vállalati vezető nem léphet a szakszervezetbe”. Egyébiránt nem ez volt-e a központi kérdés, a kazahsztáni olajmunkások sztrájkjának kiindulópontja: saját szakszervezet alapítási joga, saját küldöttek megválasztásának joga? A veterán szerint ezért „kell határozottan elszakadni a sztálinizmustól”.

Erről a kérdésről heves vita folyt a konferencián. „A sztálinizmus örökségeitől megszabadulni nem jelent visszatérést a leninizmus tisztaságához, ahogy ezt a trockisták javasolják, hanem a szociáldemokráciához való visszatérést” - jelentette ki az angliai Labourstart nem-kormányzati szervezet képviselője. Valóban, a kisszámú résztvevők a Szocialista Internacionálét mint a szakszervezetek „természetes szövetségesét”, sőt „természetes politikai megjelenítőjét”  képviselték. „Elegendő látnunk, mit tesznek a Franciaországban hatalmon levő szociáldemokraták”, - mondta az MPRA aktivistája Oroszországból. „Belgiumban pedig, amikor bezárták a Ford-üzemet Genkben, a belga szocialista párt kormánya elsőként támogatta annak bezárását, munkások ezreit munkanélküliségre kárhoztatva”.

Egy másik elvtárs hozzáfűzte: „Milyen „szocialistákról” beszél ön? Azokról, akik szétrombolták Jugoszláviát? Azokról, akik készek Szíriára támadni?” (1)

 

A munkásosztály politikai képviselete

A konferencián felvetődött a munkásosztály és a szakszervezetek politikai képviseletének kérdése. Grúziában – magyarázza az egyik elvtárs - „a baloldali pártok támogatásunkat kérik, nekik kellenek szavazataink, de a munkások semmit sem kapnak viszonzásul.” Egy ukrán szakszervezeti munkásmozgalmi aktivista így fogalmazta meg a problémát: „alig érzékelhető különbség a hatalom  és ellenzéke pozíciója között”, feladva a kérdést: nem ütött-e az órája annak, hogy „minden elérhető eszközt alkalmazzunk”, beleértve „független szakszervezeti párt alapítását”?

Érdemes-e „a pártokhoz fordulni a szakszervezeti követelések támogatásáért?” - kérdezte egyik elvtárs Oroszországból.

Sokan a brazíliai helyzetre utalnak, ahol „a munkások csak akkor kapcsolódtak be az ország politikai életébe, amikor a szakszervezetek létrehozták A Dolgozók pártját”.

Mindenesetre, a szakszervezetek és a magukat a szocializmus és a munkásosztály híveinek tartó létező politikai csoportok közötti viszonynak kizárólag „együttműködés jellegűnek kell lennie, nem pedig alárendeltnek”. „Együtt kell működnünk a baloldali pártokkal, de meg kell őriznünk a szakszervezetek önállóságát a pártokkal szemben” - tette hozzá egy Oroszországi szakszervezeti vezető.

 

A szakszervezeti mozgalom politikai felelőssége

A munkásosztály valódi politikai pártja hiányában a független szakszervezeteknek politikai kötelezettségeik vannak. Ily módon, a KTR egyik vezetőjének szavai szerint, fellépvén azok ellen, akik az oroszországi munkásokat a „rabokkal, nem pedig a rabsággal” szembeni harcra hangolják, „az orosz nacionalizmus elleni harc a szakszervezeti mozgalom felelőssége”. Az utóbbi évek soviniszta hullámának egy szentpétervári fiatal aktivista állítása szerint semmi köze sincs az alul lévők ösztönös reakciójához, mivel azt mesterségesen idézték elő az oroszországi munkásosztály és valamennyi összetevője (beleértve a Kaukázusból és Közép-Ázsiából jött migránsokat) közötti egység megbontása érdekében. Az elvtárs jól mondta: „a lakosság különféle rétegeinek elégedetlensége különféle kérdések tekintetében ugyan elszórtan létezik, de azt a rendszer számára veszélytelen mederbe kell irányítani. Ezért a hatalmon levő osztályok az egész világon  felhasználják a faj- és idegengyűlöletet. Ami az Oroszországi Föderációban történik a migráció kérdése körül, az újabb bizonyítéka annak az igazságnak, hogy a modern rasszizmus nem az alul levők spontán reakciója az idegenek beáramlása ellen, hanem valami olyasmi, amit felülről gerjesztenek a média, a hivatalnokok és politikusok nyilatkozatai által”.

Ahogyan előző számunkban már írtunk erről, ezt a soviniszta kampányt nem csak Navalnij kapta fel  (akik mindenkit felszólított a november 4-i rasszista tömeggyűlésen való részvételre, amelyet méltán hasonlíthatunk össze a cári birodalom Feketeszázasaival), hanem az OFKP is, melynek Moszkva város polgármester-jelöltje azt javasolja, „mentesítsük Moszkvát az illegális migránsoktól”.

 

„Haladéktalanul, mindnyájan ismét egyesültünk...”

Bármilyen is legyen az egyes résztvevők politikai pozíciója, mindegyikük tapasztalhatta a konferencián zajló viták szabad légkörét. Időnként a vitatott témák élénk polémiát váltottak ki, ami nem zavart abban, hogy minden egyes nézőpontot figyelembe vegyünk. És a munkásdemokrácia, amelytől a volt Szovjetunió dolgozói évtizedeken át meg voltak fosztva, teljességgel jelen volt ezen a konferencián.

Az egyik szervező így foglalta össze záróbeszédében: „Tegnap nem mindenben értettünk egyet egymással és vitatkoztunk különféle témákban, és ez természetes. De nézzék, mi történt szombat este, amikor a kazahsztáni szakszervezet-ellenes represszióról beszéltünk: azonmód valamennyien egy egészbe tömörültünk, hogy megvédjük osztálytestvéreink érdekeit”.

Ebben a jegyben nyitották meg a kazahsztáni aktivista, Róza Tuletajeva kiszabadításáért indított nemzetközi kampányt, akit hét év börtönbüntetésre ítéltek az olajmunkások sztrájkjában való részvételért.

A konferencia résztvevői egyhangúlag az Oleg Sein elvtárs (KTR) által felolvasott nyilatkozatot, és nemzetközi bizottságot hoztak létre Valentyin Uruszov elvtárs vezetésével.

A Rabócsije Izvésztyija (Munkás Hírlap) a maga részéről aktívan részt vesz a nemzetközi kampányban és szerény eszközeivel folytatja harcát a munkásmozgalom védelmében és annak függetlenségének erősítéséért.

D. Fjodorov

 

 

__________________

(1) Tony Blair „baloldali” kormánya (Labour Párt), Nagy-Britannia  és Jospin „baloldali” kormánya (Szocialista Párt, Kommunista Párt, Zöld Párt), Franciaország részt vettek a Jugoszláviában végrehajtott NATO-bombázásokban 1999-ben. 2013-ban Hollande „szocialista” kormánya nyújtotta a leghatározottabb támogatást az USA Szíria elleni katonai támadáshoz.