November 2-án és 3-án Kijevben több mint
200 munkásaktivista gyűlt össze az „Új szakszervezetek és a demokrata
baloldaliak” elnevezésű nemzetközi konferencián. A konferencia öt független szakszervezeti
konföderációt hozott össze Ukrajnából (KVPU), Oroszországból (KTR), a Belarusz
Köztársaságból (BKDP), Grúziából (KGP) és Kazahsztánból (KSZPK), továbbá a
Moldovai Köztársaság aktivistáit, valamint a munkásmozgalom különféle
áramlataihoz tartozó politikai aktivistákat, történészeket, aktivistákat
Németországból, Angliából, Franciaországból, Bulgáriából, stb. A konferencia
egyik szervezője helyesen jegyezte meg: „Tudjuk, hogy a munkások problémái nem
oldhatók meg egyetlen országban”.
Cikkünknek nem célja, hogy teljes körű
beszámolót adjon a konferenciáról, csupán a kibontakozott vita alapvető
aspektusait szeretnénk megosztani olvasóinkkal.
Az úgynevezett „rózsaszínű forradalom”
eredményei
Valamennyi résztvevő nagy érdeklődéssel
hallgatta Grúziából érkezett elvtársaink felszólalását, melyben
beszámoltak Szaakasvili hét éves kormányzásának siralmas eredményeiről.
Privatizációk, a Munka Törvénykönyv lerombolása (58 cikkelyre redukálták,
néhány tíz oldalnyi terjedelemre), kegyetlen megtorlások. Ezek a „rózsaszínű
forradalom” eredményei (az ukrajnai „narancsszínű forradalom” előzményeként), ezek
annak a kormánynak az eredményei, melyet az ország az amerikai imperializmus és
az Európai Unió támogatásával választott meg.
Felszólalásuk rendkívül fontos az egész
munkásmozgalom számára. Ha a szakszervezetek kormányoktól való függetlenségének
szükségessége magától értetődő, akkor magától értetődő-e annak szükségessége is,
hogy az úgynevezett „demokratikus” ellenzékiektől is megőrizzék, akiket
Oroszországban, a Belarusz Köztársaságban és más országokban Szaakasvili
közelmúltbeli példája nyomán támogat, sőt tudatosan előtérbe helyez az amerikai
adminisztráció és az Európai Unió.
A belarusz munkásosztály sorsának
megoldása csak a saját maga feladata
Ez a kérdés ismét felmerült a belarusz
képviselőkkel folytatott polémia során. „Hogyan viszonyulnak Önök az Európai
Unió és az USA-adminisztráció Belarusz Köztársaság elleni szankcióihoz? -
kérdezte egyik elvtárs a belarusz képviselőktől. Egyesek támogatták a szankciókat
(ezáltal osztva Lukasenko liberális „ellenzékének” pozícióját). Egy másik
elvtárs ellenkezőleg, elítélte a nemzetközi szankciókat azt állítva, hogy a
belarusz munkásosztály sorsáról csakis saját maga dönthet. Természetesen a
munkásmozgalom, a munkásosztály köteles harcolni a demokratikus jogokért,
melyek elősegítik szervezettségét. Ám azok, akik ma elítélik az „autoriter
rezsimeket”, ezzel előkészítve a különböző államok egyre növekvő alávetettségét
az USA-imperializmusnak és az Európai Uniónak, nem érnek el semmi mást
Oroszország, Belarusz stb. munkásai számára, mint amit Szaakasvili teremtett
Grúzia munkásainak.
Ukrajna a november 27-i európai
csúcstalálkozó előestéjén
Ugyanez a kérdés direkt módon merül fel
Ukrajnában a november 27-i európai csúcstalálkozó előestéjén, amikor alá kell
írják Ukrajna és az Európai Unió társulási szerződését. Egy ukrán aktivista
mondta: „az egyezmény aláírásával törvénykezésünket adaptálni kell az Európai
Unió törvénykezése alá”. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) hivatalos
adataira építve a sztrájkjog példáján bemutatta, hogy az EU-társulási szerződés
a sztrájkjog korlátozásának veszélyét hordozza Ukrajnában is. És ez azért van
így, hangsúlyozta az aktivista, mert az Európai Unió szerződései „a
piacgazdaságon és a szabad és korlátozatlan versenyen alapulnak”.
Az egész konferencia folyamán a munkásosztály
elleni támadásokról folyt a szó, a privatizációkról és romboló hatású „
reformokról” az egészségügyben, az oktatásban, a Munkatörvénykönyv területén
stb. Mindent érintenek, ami megmaradt 1917 Októberének vívmányaiból. Egy kazanyi
egyetemi oktatónő szavai szerint „az Oroszországi Tudományos Akadémia (OTA)
reformjának következményei kihatnak az egyetemekre, főiskolákra”, egy egészségügyi
szakszervezeti aktivista pedig felvázolta az ukrajnai kórházak siralmas
képét.
„A munkásosztály nem demoralizált”
De „a munkásosztály nem demoralizált, ezt
demonstrálta Zsanaozen” - mondta egyik elvtárs, utalva Nyugat-Kazahsztán
olajmunkásainak sztrájkjára. Ilyen feltételek között – mondja egy fiatal
aktivista, Kalugában autóipari munkás - „nem mi védjük meg a
dolgozókat: ők maguk védik magukat. Mi segítjük ellenállásuk szerveződését”.
„Erre a célra - emlékeztet egy független
munkásmozgalmi veterán Oroszországból – létezik az elv: vállalati vezető
nem léphet a szakszervezetbe”. Egyébiránt nem ez volt-e a központi kérdés, a
kazahsztáni olajmunkások sztrájkjának kiindulópontja: saját szakszervezet
alapítási joga, saját küldöttek megválasztásának joga? A veterán szerint ezért
„kell határozottan elszakadni a sztálinizmustól”.
Erről a kérdésről heves vita folyt a
konferencián. „A sztálinizmus örökségeitől megszabadulni nem jelent
visszatérést a leninizmus tisztaságához, ahogy ezt a trockisták javasolják,
hanem a szociáldemokráciához való visszatérést” - jelentette ki az angliai Labourstart
nem-kormányzati szervezet képviselője. Valóban, a kisszámú
résztvevők a Szocialista Internacionálét mint a szakszervezetek „természetes
szövetségesét”, sőt „természetes politikai megjelenítőjét” képviselték. „Elegendő látnunk, mit tesznek a
Franciaországban hatalmon levő szociáldemokraták”, - mondta az MPRA
aktivistája Oroszországból. „Belgiumban pedig, amikor bezárták a
Ford-üzemet Genkben, a belga szocialista párt kormánya elsőként támogatta annak
bezárását, munkások ezreit munkanélküliségre kárhoztatva”.
Egy másik elvtárs hozzáfűzte: „Milyen
„szocialistákról” beszél ön? Azokról, akik szétrombolták Jugoszláviát? Azokról,
akik készek Szíriára támadni?” (1)
A munkásosztály politikai képviselete
A konferencián felvetődött a munkásosztály és
a szakszervezetek politikai képviseletének kérdése. Grúziában – magyarázza az
egyik elvtárs - „a baloldali pártok támogatásunkat kérik, nekik kellenek
szavazataink, de a munkások semmit sem kapnak viszonzásul.” Egy ukrán
szakszervezeti munkásmozgalmi aktivista így fogalmazta meg a problémát:
„alig érzékelhető különbség a hatalom és
ellenzéke pozíciója között”, feladva a kérdést: nem ütött-e az órája annak,
hogy „minden elérhető eszközt alkalmazzunk”, beleértve „független
szakszervezeti párt alapítását”?
Érdemes-e „a pártokhoz fordulni a
szakszervezeti követelések támogatásáért?” - kérdezte egyik elvtárs
Oroszországból.
Sokan a brazíliai helyzetre utalnak, ahol „a
munkások csak akkor kapcsolódtak be az ország politikai életébe, amikor a
szakszervezetek létrehozták A Dolgozók pártját”.
Mindenesetre, a szakszervezetek és a magukat
a szocializmus és a munkásosztály híveinek tartó létező politikai csoportok
közötti viszonynak kizárólag „együttműködés jellegűnek kell lennie, nem pedig
alárendeltnek”. „Együtt kell működnünk a baloldali pártokkal, de meg kell
őriznünk a szakszervezetek önállóságát a pártokkal szemben” - tette hozzá egy
Oroszországi szakszervezeti vezető.
A szakszervezeti mozgalom politikai
felelőssége
A munkásosztály valódi politikai pártja
hiányában a független szakszervezeteknek politikai kötelezettségeik vannak. Ily
módon, a KTR egyik vezetőjének szavai szerint, fellépvén azok ellen,
akik az oroszországi munkásokat a „rabokkal, nem pedig a rabsággal” szembeni
harcra hangolják, „az orosz nacionalizmus elleni harc a szakszervezeti mozgalom
felelőssége”. Az utóbbi évek soviniszta hullámának egy szentpétervári fiatal
aktivista állítása szerint semmi köze sincs az alul lévők ösztönös
reakciójához, mivel azt mesterségesen idézték elő az oroszországi munkásosztály
és valamennyi összetevője (beleértve a Kaukázusból és Közép-Ázsiából jött
migránsokat) közötti egység megbontása érdekében. Az elvtárs jól mondta: „a
lakosság különféle rétegeinek elégedetlensége különféle kérdések tekintetében
ugyan elszórtan létezik, de azt a rendszer számára veszélytelen mederbe kell
irányítani. Ezért a hatalmon levő osztályok az egész világon felhasználják a faj- és idegengyűlöletet. Ami
az Oroszországi Föderációban történik a migráció kérdése körül, az újabb
bizonyítéka annak az igazságnak, hogy a modern rasszizmus nem az alul levők
spontán reakciója az idegenek beáramlása ellen, hanem valami olyasmi, amit
felülről gerjesztenek a média, a hivatalnokok és politikusok nyilatkozatai
által”.
Ahogyan előző számunkban már írtunk erről,
ezt a soviniszta kampányt nem csak Navalnij kapta fel (akik mindenkit felszólított a november 4-i
rasszista tömeggyűlésen való részvételre, amelyet méltán hasonlíthatunk össze a
cári birodalom Feketeszázasaival), hanem az OFKP is, melynek Moszkva város
polgármester-jelöltje azt javasolja, „mentesítsük Moszkvát az illegális
migránsoktól”.
„Haladéktalanul, mindnyájan ismét
egyesültünk...”
Bármilyen is legyen az egyes résztvevők
politikai pozíciója, mindegyikük tapasztalhatta a konferencián zajló viták
szabad légkörét. Időnként a vitatott témák élénk polémiát váltottak ki, ami nem
zavart abban, hogy minden egyes nézőpontot figyelembe vegyünk. És a
munkásdemokrácia, amelytől a volt Szovjetunió dolgozói évtizedeken át meg
voltak fosztva, teljességgel jelen volt ezen a konferencián.
Az egyik szervező így foglalta össze
záróbeszédében: „Tegnap nem mindenben értettünk egyet egymással és vitatkoztunk
különféle témákban, és ez természetes. De nézzék, mi történt szombat este,
amikor a kazahsztáni szakszervezet-ellenes represszióról beszéltünk: azonmód
valamennyien egy egészbe tömörültünk, hogy megvédjük osztálytestvéreink
érdekeit”.
Ebben a jegyben nyitották meg a kazahsztáni
aktivista, Róza Tuletajeva kiszabadításáért indított nemzetközi kampányt, akit
hét év börtönbüntetésre ítéltek az olajmunkások sztrájkjában való részvételért.
A konferencia résztvevői egyhangúlag az Oleg
Sein elvtárs (KTR) által felolvasott nyilatkozatot, és nemzetközi
bizottságot hoztak létre Valentyin Uruszov elvtárs vezetésével.
A Rabócsije Izvésztyija (Munkás Hírlap) a maga részéről aktívan
részt vesz a nemzetközi kampányban és szerény eszközeivel folytatja harcát a
munkásmozgalom védelmében és annak függetlenségének erősítéséért.
D. Fjodorov
__________________
(1) Tony Blair „baloldali” kormánya (Labour
Párt), Nagy-Britannia és Jospin
„baloldali” kormánya (Szocialista Párt, Kommunista Párt, Zöld Párt),
Franciaország részt vettek a Jugoszláviában végrehajtott NATO-bombázásokban
1999-ben. 2013-ban Hollande „szocialista” kormánya nyújtotta a leghatározottabb
támogatást az USA Szíria elleni katonai támadáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.