2013. november 30., szombat

Interjú Valentyin Uruszovval


 

Emlékeztetőül: Valentyin Uruszov az Alrosa gyémántfeldolgozó üzemében dolgozva hozott létre ezertagú független szakszervezetet. Bebörtönözték, nemzetközi kampány eredményeképpen szabadult ki, ebben magyar aktivisták is részt vettek. Uruszov kiszabadulása után deklarálta, hogy folytatja szakszervezeti tevékenységét.

Az interjút a Belarusz Köztársaság aktivistája, Julij Iljusenko költő készítette

- Beszéljen egy kicsit önmagáról. Hol született? Hogyan és hol telt gyermekkora? Hol dolgozott, mielőtt az Alroszához került? Hogyan került ehhez a céghez?

- Szaha Jakutföld Köztársaságban, a Mirnyinszki kerületben, Udacsnij városában születtem és nőttem fel. Majdnem egész gyerekkoromat ott töltöttem. Az első munkatapasztalatomat 15 évesen szereztem, egy geodéta segédje voltam, utána egy ács és asztalos mellett dolgoztam segéderőként. 18 éves koromban fél évet dolgoztam a szállítmányozásban (rakodóként) egy vállalat gazdasági ellátó részlegében. Utána kerültem az „Almazelektroremont”-hoz elektromos tekercselő-tanulónak, ahol négy évet dolgoztam, megszereztem a harmadik kategóriát. Ezután, a vezetéssel történt konfliktust követően, átmentem a kazánosokhoz Poljárnij települes ügyeletes villanyszerelőjeként ugyanott, Udacsnijban...

- Miben állt ez a konfliktus?

- A konfliktus lényege: annál a vállalatnál igen elterjedt volt a szeszesital-fogyasztás munkaidőben, de én soha nem éltem vissza az alkoholfogyasztással. A részleg mestere egyszer azt mondta, hogy ha egyszer én nem iszom a többiekkel, akkor nekem kell dolgoznom. A magam részéről én elmondtam, mi a véleményem erről az egészről. Nos, ezek után ő kijelentette, hogy felmond nekem. Ezt én nem vártam ki, hanem megírtam magam a felmondásomat. Utána mentema  kazánosokhoz Poljárnij település ügyeletes villanyszerelőjének, ahol mintegy egy évet dolgoztam, és a vezetéssel való nézeteltéréseim miatt mondtam fel.

- Ez alkalommal miben álltak ezek a nézeteltérések?

- Nem voltam hajlandó elvégezni olyan munkát, amelyre nem volt engedélyem. A település alállomásán üzemzavar történt, a társammal elhárítottuk, amikor pedig elérkezett az ideje, hogy bekapcsoljuk a 6000 voltos nagyfeszültségű oldalt, én a vállalati vezető energetikushoz, az adott pillanatban az egyetlen kompetens személyhez fordultam. Erre azt kaptam válaszként: „kapcsold vissza magad”. S mivel csak harmadik osztályú hozzáférésem volt (1000 Volt alatt), megtagadtam a bekapcsolást.
Ezután a 12.sz. gyárban helyezkedtem el villanyszerelőként, az elektromos berendezések kiszolgálását láttam el, ahol majdnem nyolc évet dolgoztam le. Egyidejűleg az IRGTU-n megszereztem a villamosmérnöki képzettséget. 1999-ben, még a gyárban dolgozva, barátaimmal létrehoztuk a „Szever” ifjúsági sport- és egészségőrző mozgalmat, ahol a sportba és munkába bevonva a fiatalokat igyekeztünk távol tartani az alkoholtól és drogoktól. Végeredményben nyakig merültünk ezekbe a problémákba, belülről megtapasztaltuk és elszörnyedtünk.

Elkezdtük blokkolni a drogárusító pontokat, ami rögtön kihatott a drogforgalomra. A Belügyminisztérium munkatársai reagáltak elsőként. Ennek eredménye egy évig tartó bírósági vizsgálat lett, az ügyész ötünknek öttől nyolc évis terjedő, szigorított rezsimben letöltendő büntetést, hármónknak felmentő ítéletet kért, de az amnesztia miatt elengedtek bennünket a bíróságról.
Még szerettem volna a városban visszaállítatni a mozit, melyet még a szovjet időben szüntettek meg.

Mivel a bányászati kombinát nem akart pénzt áldozni erre a projektre, magamnak kellett szponzor után nézni. Találtam, mindenről megállapodtam mindenkivel, de ekkor kezdődtek a gondok a kombináttal, amely „megfeledkezett az egészről”.
Végülis alig-alig tudtam tartani magam egy évig, az egész dolgon egyáltalán nem kerestem semmit, ellenkezőleg, veszítettem rajta. Van egy verzió, mely a legjobb magyarázattal szolgál a történtekre: a mozi megnyitó prezentációjára az úgynevezett elitnek nem jutottak VIP-helyeket, amit egyébként eszembe sem volt konkrétan bárkinek biztosítani. Az önkormányzat vezetőjét ez egyáltalán nem bántotta, sőt éppen ellenkezőleg: hosszasan és barátságosan kezet fogott velem.

A kudarc után az önkormányzat vezetője maga mellé vett és kinevezett a kereskedelmi piac meghatalmazott vezetőjévé. Itt a piszkos önkormányzati választásig dolgoztam, amelyen a volt vezető vesztett és a bányászati kombinát a saját emberét állította a helyére. Most minden oldalról durva nyomásgyakorlás indult velem szemben. Ha nem számítom a pénzbeli veszteségeket, amit befektettem a piacba, hogy normális kinézete legyen, mindez nem volt számomra annyira fájdalmas, mint az előző alkalmakkor.
Ismét az ALROSZÁ-nál kellett elhelyezkednem. Ez ATM (gyémántkitermelő technikát szerelő üzem), ahova engem ötös kategóriájú villanyszerelőnek vettek fel. Ugyanott dolgoztam vezető energetikusként is, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Így visszamentem az AER-hoz (energetikai szerelő üzem) hatos kategóriájú villanyszerelőnek. Úgy látszik, ez volt a sorsom, mivel ezen a munkahelyen energetikai vezetőként dolgozott az az ember, aki elindított engem a szakszervezet létrehozásának útján...

- Milyen ember volt ő? Hogyan történt ez?
- Ez az ember Alimov Oleg volt, a vállalat vezető energetikusa. A felesége is ott dolgozott, a személyzeti osztály vezetőjeként. Amikor beléptem, a társaim rögtön mondták, hogy problémáim lesznek vele. Mivel előttem már hat embert kiutált onnan. Az első héten minden rendben ment, de azután, amikor vizsgáznom kellett nála biztonságtechnikából, minden megtett, hogy megbukjak. De kiálltam a próbát, levizsgáztam. Ekkor aztán mindenféle dolgot beindított, beleértve a szabotázst. Kiadott nekem egy feladatot, melyet elvégeztem a munkanap végére, utána hazamentem. Ő meg a munkanap végeztével bejött és megrongálta, amit elkészítettem. Amikor reggel megérkeztem a munkába, ő már összehívott egy bizottságot mutatva nekik, úgymond, milyen „rosszul dolgozok”. Ez minimum kétszer megismétlődött. Ez indított arra, hogy törvényes megoldást keressek a problémára. És amikor én már szakszervezeti vezetőként léptem fel, ő azonmód visszahúzódott, mivel akkor már valóban ismertem jogaimat és kötelességeimet, így állandóan leiskoláztam őt.

Ezután engem leültettek, a szervezést egy másik csapatra bízták, az egész mérnöki-műszaki gárdának felmondtak a vezetőjükkel együtt. Az említett szervezetek mind az ALROSZA tulajdonai.
Ennyi a rövid életrajzom.

- Már elég sokat írt a sajtó arról a visszataszító és piszkos történetről, ami azzal kezdődött, hogy drogot csempésztek Önhöz, ezért nem akarom századszor feltenni a kérdést, hogy s mint volt a börtönben, tudjuk, hogy nem volt örömünnep. De az akaraterő kérdése nagyon érdekes számomra, azaz nem is számomra, hanem számunkra, Belarusz bérmunkásai számára, akik gyakran kénytelenek vagyunk otthagyni a munkahelyünket és áttelepülni Oroszországba másik munkát keresve, ahol az ittenit csak kicsit meghaladó fizetésért jogfosztottan gályázunk. Mit tud kívánni az ilyen embereknek, hogy felébressze harci kedvüket és ne meneküljenek el a probléma elől? Honnan vegyék a bátorságot, hogy szembeszálljanak ezzel a rendszerrel, a minden felőrlő gépezettel, az emberellenes kapitalista törvényekkel és a vezetők felsőbbrendű cinizmusával?
- Ez a kérdés inkább az ember belső világáról szól. Ha elfogadható valakinek a rablét, akkor nincs mit változtatni, az ilyen ember rendszerint annak a szakszervezetnek fizeti a tagdíjat, amelyik semmit sem tesz a munkajogok védelméért, és a valódi munkás-szakszervezetektől valamiért sajnálja ezt a pénzt. Meg kell magyarázni és tudatosítani az emberekben az egyesülés, a jogainkért vívott együttes harc értelmét. Meg kell magyarázni, hogy rajtunk kívül senki nem tesz értünk semmit. A helyzetünk csak romlani fog, bár most sem rózsás. A folyamatos nadrágszíj-szorítás még rosszabb forgatókönyvhöz vezet. Az emberek, sajnos, mindenhez hozzászoknak, a lényeg, hogy fokozatosan történjen.

Valóságos, reális győzelmekre van szükségünk az egyes vállalatoknál, mivel éppen ezek ihletik meg a népet? Ez olyan téma, amit nem olyan könnyű leírni, élő kommunikációra van szükség. Nálunk már, úgylehet, törvényesítették a rabszolgaságot – mégis mindenki hallgat. Miért, mire várnak? Arra, hogy a többi vállalatnál is törvényesítsék?
Az Oroszországi Föderáció, Ukrajna és Belarusz munkásainak több megértéssel és szolidaritással kell lenniük egymás irányában! De először meg kell szabadulnunk szakszervezetek rendeltetésének  régi, szovjet értelmezésétől. A szakszervezet nem beutaló, nem szociális juttatások, hanem elsősorban az egész kollektíva folytonos harca a munkáltatóval! És ahhoz, hogy harcoljunk, egységbe kell tömörülnünk, hatékony munkásökölbe, mely képes bármilyen akadályt szétzúzni. A munkáltató az egységes munkásosztálytól fél, mi pedig félünk egységre lépni, mert nem hiszünk egymásban.

 
(Folytatása következik)

 
A teljes anyag itt olvasható:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.