Kína-levél

Kína-levél 411.sz., 2013. nov. 15.

 

A plénumra várva… A 2008-ban kezdődő véget nem érő válság, amely egész Földünkön szétterült, Kínát a színpadon előre tolta. Sokan teszik fel a kérdést: vajon segít-e megcsúszott gazdasága a válság megoldásában? De világunk vezetői, megfigyelői és döntéshozói is sokat vártak a Kínai Kommunista Párt új csapatának központi bizottsági harmadik üléssszakától (nov. 9-12.) Mivelhogy hagyományosan ez az ülés határozza meg 10 évre az ország irányultságát. Például 1978-ban itt döntöttek a «reformról és nyitásról» Teng Xiaoping idején.

Az új vezetők, a KB-titkár Xi Jinping, és a miniszterelnök Li Keqiang, a gazdaságot fellendítő reformokat ígértek a lakossági fogyasztás emelése és nem az exportnövelés révén, s mindezt alapvetően a magánszektorra támaszkodva, amelyet privilegizálni akarnak. «Xi azt mondta a külföldi vezetőknek, hogy ez az ülés lesz a legfontosabb Kína számára 1978 óta» és «mélységes forradalmat» jelentett be, a pénzügyi lap, a «The Economist» szerint (nov. 2.).

Napirend: az állami vállalatok, annak támogatóinak, az egész pénzügyi és bankrendszernek a reformja, és a földreform a mezőgazdasági lakosság számára. Sajnos, húzza alá a «The Economist», az állami vállalatok privtatizálása még mindig nincs napirenden…

 

És a plénum azt mondja… Hát igen, a nov. 12-i hivatalos sajtókommünikékben nem sokat mond. A «China Daily» szerint a hatalom «országos biztonsági bizottságot» állít fel «a népérdek védelmében» innovációs felhívással a szociális konfliktusokra vagy végkimenetelükre vonatkozóan –  ez lenne az állampolgári biztonság területe! Pedig beszélnek a piac «meghatározó szerepéről», vagyis a magánszektorról, és egyébként speciális irányítócsapatot is létre fognak hozni «a reform együttesének elmélyítése» céljából.

Ugyanakkor a kommüniké megerősíti az állami szektor túlsúlyának fenntartását. Próbáljuk akkor megérteni?! Egyébként az amerikai pénzügyminiszter is ezt nyilatkozta: «őszintén szólva, egész sorozat választ igénylő kérdés merül fel». A kommentátorok és befektetők kíváncsisága is kielégítetlen marad.

 

«Soha nem látott reformok». November 15-én este a hivatalos ügynökség, a Xinhua hosszú sajtókommünikét adott közre bejelentve egy rakás konkrét intézkedést: ezután a pároknak lehet két gyerekük is, ha egyikük egyke volt (az állampolgárok főként az erőszakot és a családtervezési hivatalos szervek korrupcióját gyűlölik); vége lesz a hírhedt munka általi átnevelő táboroknak (de vajon vége lesz-e az önkényes fogvatartásoknak is?); a hivatalos gépkocsik létszámát és a szolgáltatások személyzetét  csökkentik (valóban kevesebb lesz a Mercedesek és Audik eladása a hivatalos szervek számára?), stb.

Aztán a probléma középpontja. Xu Hongcait, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fő közgazdászát a Reuters ügynökség idézi a «soha nem látott reform» minősítésével kapcsolatban (nov. 15.): «a magántőkével működő vállalatok részvételét engedélyezik a projektekben», amelyeket az álllami vállalatok indítanak, melyekben «ugyanakkor állami és magántőkével is» rendelkezhetnek, hogy «elősegítsék a gazdasági vitalitást és a nem-állami gazdasági kreativitást». Az állami vállalatok szívébe tehát betelepszik a magánszféra.  
Egyéb intézkedések mellett ott található a «yüan konvertibilitásának felgyorsítása, bizonyok szektorok megnyitása a magán- és külföldi csoportok előtt csakúgy, mint a víz, az áram és egyéb kulcsforrások árának reformja avégett, hogy azokat a piacokhoz kössük».

Vissza fogunk térni ezekre a kérdésekre, mivel felmerült a probléma: az ország gazdasága még az állami vállalatokon nyugszik, a kínai alkotmány szerint a magánszektor azzal párhuzamosan fejlődik, nem pedig az állami vállalatok berkein belül. Talán éppen ezért történt, hogy Bo Xilai (nemrégen életfogytiglanra ítélt vezető) hívei bejelentették egy új politikai párt létrehozását – ami tilos –,  és amelyet Zhi Xian-nak neveztek («A legfelsőbb hatalom az Alkotmány»).

 

A Mattelnél és a Foxconn-nál vannak a «nem állami gazdasági kreativitás» királyai? A China Labor Watch (CLW) hat kínai üzemben vizsgálódott. Kb. 20 ezer dolgozót foglalkoztatnak, játékszert gyártanak a Mattel számára. A «kreativitás»  annyi, mint 10-13 óra hosszat állva dolgozni,  csalás a társadalmi terhek fizetésében, illegális túlóráztatás, stb.

Lentebb publikáljuk Han Dongfang, a «China Labour Bulletin» alapítójának nézőpontját: «A kínai kormány, úgy tűnik, érti, hogy saját érdeke és az egész országé ezen az úton haladni», ami a dolgozók «saját reprezentásainak demokratikus megválasztását és munkáltatóival való tárgyalásokat jelenti».

 

 

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

 

 

A Mattel és beszállítói törvényszegései

 

2013 áprilisától szeptemberéig a China Labor Watch (CLW) a Mattel alvállalkozóinál folytatott vizsgálódást. Eképpen foglalható össze: «Egy év alatt a hat Mattel-játékszergyártó kínai üzem alkalmazottait 6-8 millió euróval fosztotta ki bérben és társadalmi hozzájárulásban. (…) A Mattel többi száz kínai beszállítójára is vonatkozik?» Hogyan csinálják a kínai munkáltatók? «Kombinálják a túlórák ki nem fizetését, a munkaórákkal való csalást és a kötelező szociális terhet nem fizetését».

 

Illegális túlórák

Üzemi példa Taiqiangból: «A hétvégi órák egy részéért rendes heti óraként fizetnek, holott törvényesen többnek kellene lennie (…). Az 5000 foglalkoztatott munkásnővel 600 000 yüanos (72 500 €) a megtakarítás». Ha hozzátesszük, hogy «havi  84 - 110 túlóráztatással, azaz a munkatörvénykönyv által engedélyezett [36 óra] két-háromszorosával», így könnyebb elképzelni az alkalmazottak csontig szipolyozásával működő húsosfazekat.

 

Napont 10 – 13 órát állva dolgozni

Az illegális túlórán kívül hosszú, de klasszikus a munkaelőírások megszegésének listája: munkafelvételi diszkrimináció; személyi igazolványok visszatartása; kitöltetlen, hiányosan kitöltött vagy később kiegészített szerződések; gyakorlatilag nem létező munkahelyi és balesetvédelmi képzés, veszélyes vegyszerek elleni védelmi eszközök hiánya; eltorlaszolt, nemegyszer lezárt vészkijáratok; késleltetett bérkifizetések, a napi legális munkaidő meghaladása: «Bizonyos munkások kénytelenek napi 10 -13 óra hosszat állva dolgozni, amely a munkatörvénykönyv 41-es cikkelyét sérti, amely ezt maximum 9 órában állapítja meg.»

 

Fizetetlen társadalmi terhek

A CLW minimálbecslése szerint «a társadalombiztosításon spórolás 4,3 millió euróra rúghat. Leggyakrabban nyugdíjbiztosítást nem fizetnek vagy ehelyett önkénteset javasolnak az alkalmazottnak, holott a kínai munkatörvénykönyv teljesen világos, az kötelező jellegű. Havonta a bértömeg 13 %-ának megfelelő összeget tudnak megtakarítani vele». A múlt év augusztusában Baode üzemének 320 munkása sztrájkolt «a munkáltató által nem fizetett társadalombiztosítás kompenzálásáért.»

 

Halvány elképzelés sincs arról, mit csinál a szakszervezet

Nincs «védelem, amely lehetővé tenné az alkalmazottak számára, hogy hallassák panaszaikat. Pl. Dongyao üzemében létezik szakszervezet, a 3 yüan tagdíjat  (0,36€) automatikusan leemelik a bérekről, de ezen túl semmilyen szakszervezeti tevékenység nem észlelhető és az alkalmazottaknak halvány elképzelésük sincs arról, mit csinál a szakszervezet.»

A CLW kérte a Matteltől e témában, hogy «minden üzemben állítsanak fel a munkások által kijelölt reprezentánsokból álló független bizottságot. Bizottsági tagságra csak a termelő alkalmazottak jelölhessék, ne az igazgatóság. A bizottság a személyzetet képviselné a munkakörülményekről, s a dolgozók által minden fontosnak ítélt kérdésről az igazgatósággal folytatott vitájában».

 

 

 

 

A szakszervezeti mozgalom perspektívái, Han Dongfang szempontjából

 

A «Financial Times» szept. 20-án megjelent cikkében Han Dongfang mutatja be a helyzetet, a munkásmozgalom, a szakszervezeti mozgalom perspektíváit, címe: «Kínának kulcsszerepet kell játszania a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban».

 

Han Dongfang, a «China Labour Bulletin» információs, munkásjogi szervezet alapítója először is azt az Európában és az USA-ban szélesen elterjedt nézetet cáfolja, amely szerint a kínai dolgozók fegyvertelenek, jogfosztottak lennének – szakszervezet és remény nélkül, kegyetlen megtorlás tehetetlen áldozatai. S ennek következtében életkörülményeik javításáért «Made in China» termékeket vásárolva meg kellene adják magukat a vállalatoknak. Azt írja, a dolgozók lelkületének változásában nem ez számít, azelőtt ha elbocsátották őket, elfogadták. Most azonban már ugyanezek a dolgozók bíróságon támadják meg munkáltatójukat, követelik visszavételüket, ekképpen lehetővé téve a jobb fizetésekért való harc folytatását. Miért?

 

A 2010 nyári nagy Honda-sztrájk és az ezt követő sztrájkhullám megmutatta a fenti kép ellenkezőjét: a dolgozók szerveződnek, determináltak a harcra a béremelésekért, munkakörülmények javításáért – húzza alá Han Dongfang pontosítva: «Láttunk olyan eseteket, amelyekben a dolgozóknak megvolt az akaratuk és képességük egy terv kidolgozására, saját képviselőik demokratikus megválasztására, és a munkáltatókkal folyó tárgyalások vitelére avégett, hogy azok válaszoljanak az elszenvedett sérelmekre. Egymással megosztott azonossàgtudattal fejlesztették osztályöntudatukat, és csak kollektív akciókon és szolidaritáson keresztül érhetik el céljukat.»

Mi a hatóságok magatartása? «Ugyanakkor bátorító tényező azt látni, hogy a kínai kormány úgy tűnik, megérti, hogy saját érdeke és az egész országé is, hogy a dolgozók ezen az úton haladjanak».

Akkor hol a gond? Han Dongfang azt magyarázza, hogy «a szakszervezeti vezetők és a munkáltatók – gyakran ugyanazok az emberek  – húzzák-halogatják a dolgokat». Lehetnek akkor ezek a vezetők a dolgozók legitim reprezentánsai? Tárgyalhatnak-e a jobb bérek érdekében? A munkáltatók, hozzászokva, hogy azt tesznek, amit jónak látnak, tartózkodnak majd a változás szükségétől? Főképp, ha «a következő szakasz a hosszú időre szóló stabil mechanizmus létrehozása lesz, mely a vállalati kollektív tárgyalásokat, a feszültség csökkentését lehetővé teszi, s ugyanúgy hasznos a munkavállalónak, mint a menedzsmentnek. A dolgozóknak szakszervezetre van szükségük, amelyre számítani tudnak, ami az övék, amely jogaik és érdekeik védelmére szolgál».

«Az ACFTU habozik». Ebben a helyzetben a hivatalos szakszervezet, az «ACFTU, habozik». A körülmények függvényében dönt. De «az utóbbi időkben a szakszervezeti szektorok a munkások javára foglaltak állást». Mennyiben? «Az ACFTU-nak a mindennapi munkást kellene berkeibe fogadni, képzést adni és szükséges eszközöket, hogy hatékony szakszervezeti bizalmi legyen belőle».

Ezen túl, kérdi Han Dongfang, nem kellene-e a szervezet átalakulása ahhoz, hogy az ne «kormányzati» szervezet legyen, hanem valódi munkásszervezet, amely kollektív tárgyalásokat folytat tagjai érdekében?

Vajon csak álom? Lehet, «de látva az utóbbi években az az eltökéltséget, erőt, amelyet a munkásosztály fejtett ki harcaiban, nem kétséges, hogy az ACFTU-nak is megadja a változáshoz szükséges lendületet és lelkesedést». Han Dongfang összefoglalja, hogy ennek a szakszervezeti fejlődésnek minden bizonnyal hatása lesz a nemzetközi szakszervezeti mozgalomra.