"Nomád" hentesek: „Napi 16 óra megfeszített tempóban”

(Korábban közzétettük a HVG-nek a németországi magyar húsipari munkásokról szóló cikkét, itt alant következik pedig a magyarországi multibirodalomban dolgozókról írott.)

Nemcsak Németországban dolgoznak sanyarú körülmények között magyar hentesek, a hazai legnagyobb vágóhídon is tizenhatórázik a kikölcsönzött munkaerő. A hentesek többsége hallgat, mert a megélhetése függ tőle, hiszen ezen a vágóhídon "mindig van meló", még ha "egy-két hétnél vagy hónapnál tovább kevesen bírják". A "nomád hentes" nem csak Nyugat-Európában fogalom, sokan vannak ilyenek itthon is.

 

A kiskunfélegyházi vasúttól nem messze, a régi vágóhíd helyén áll a Hungary Meat Kft. húsfeldolgozója, a Pini-birodalom magyarországi központja. A városban mindenki ismeri az olasz nevét, s azt is tudják, hogy a gyárban mindig akad munka, mivel rekordsebességgel cserélődnek a munkások. Az irodai helyiségek szerények, a 70-es éveket idézik, alig látni egy-két embert. Az udvaron keresztül lehet eljutni az üzemcsarnokba, amit már az olasz üzletember húzott fel 1997-ben.

A könnyűszerkezetes épületbe csak egészségügyi nyilatkozatot aláírva, bemosakodva, fehér ruhában, több fertőtlenítésen túlesve léphet idegen. A csarnokban szalagok mellett görnyed 300-nál is több ember, hideg van, üvölt a zene, zúgnak a gépek. Az ügyvezető asszony vezet végig a szalagok között, azt szabad fényképezni, amire rábólint. Ő is fehér köpenyben van, látszik, hogy nem csak leugrott ide, a jelenléte folyamatos.

A szalag mellett állók nem néznek fel, mindig jön a következő húsdarab, amit vágni kell, csontozni, csomagolni. Az igazgatónő kikísér bennünket, délután fél kettő van. „A vége még odébb van” – pillant fel a bejárat feletti órára.

Van, aki kidől a szalag mellől

A fehér köpenybe bújt férfiaknak, asszonyoknak szemmel láthatóan felnézni sincs idejük, nemhogy beszélgetni. „Lenyelnék a nyelvüket, ha kérdeznél tőlük” – kommentál egy hentes, aki nyáron két hónapot dolgozott a félegyházi üzemben. „Kényszerhelyzetben voltam", meséli a hvg.hu-nak, neve elhallgatását kérve: "Németországban megégettem a kezem, nem fizettek egy buznyákot sem. De kell a lóvé, tartásdíjat fizetek, meg élni is kell valamiből." A férfinak szóltak, hogy keresnek embert az olasznál, és akár munkaruhába is mehet, rögtön állhat a szalag mellé. „Ott mindig van meló, sorra dőlnek ki az emberek. Egy-két hétnél, hónapnál tovább kevesen bírják. Hajnali fél 2-kor kelni kell, fél háromtól meló egészen este fél hatig. Csak hétvégenként jártunk haza, egy kis faházban laktunk tízen. Nomád hentesek, így hívnak bennünket” – mondja nevetve. Elmondása szerint nála akkor borult ki a bili, amikor látta, hogy nem stimmel a fizetés: a teljesítmény függvényében 260-300 ezerben állapodtak meg szóban az őt beszervező alvállalkozóval. Papíron minimálbérre szerződött vele, a valóságban meg kapott 200 ezret, heti 80 óráért a szalag mellett. „Kemény munka, 500 forintos órabérrel számolva, nehéz ép ésszel kibírni” – mondja.

Szerződés nélkül

Egy középkorú férfit – több társával – múlt péntektől küldtek kényszerszabadságra Félegyházán. „Majd telefonálnak, ha kellünk megint” – mondja szenvtelenül, de nevét ő sem szeretné elárulni. „Jól meg voltunk hajtva. Napi 15 ezret mondtak, én azt meg is kaptam két részletben: az első részt a hónap közepén lehetett előlegként felvenni, majd most megkaptuk a fennmaradót. Csak a kések, meg a nylon- és pamutkesztyű árát vonták le. Azt nekünk kellett megvenni. A kés darabja 2200 forint, a kesztyűk csomagja 1000 forint körül van. De nem is a pénzzel volt nekem bajom, hanem a tempóval.” Elmondása szerint hajnali fél háromtól este fél hatig kellett hajtani, szerinte nem csoda, hogy átjáróház az üzem. „Napi 16 óra megfeszített tempóban, ezt nem lehet sokáig bírni. Csak akkor végeztünk korábban, ha nem ért oda időben a lengyel kamion, s nem volt mit vágni.” A férfit egy régi ismerőse vitte oda. „Ő alvállalkozó, a főnöke egy kecskeméti hölgy, az kötött szerződést a tulajdonossal a munkára" – írja le a bonyolult alkalmazói láncot, de nyomban hozzá is teszi: "a hívnak, megyünk, különben nem lesz pénz". A férfi dolgozott már Németországban, Olaszországban, „de nem a Pini úréknál”. Mantovában vágóhídon volt, de ott nem szalag mellett, és az „napi 8 óra volt, inkább kevesebb”. A pénz nem volt rossz, de abból kellett fizetniük az albérletet és utazást is. Kiskunfélegyházán a szállást kifizették, igaz, össze voltak zsúfolva úgy ötvenen, s hárman-négyen laktak egy szobában. „Cipőgyár vagy mi volt régen? Annak az irodáit alakították át. A fűtéssel voltak gondok, meg a meleg vízzel. Csak az elsőnek visszaérkezők tudtak lefürödni” – mondja, egyetértve a jelzővel: „Igen, nomád hentesek vagyunk.”

Pini munkát vásárol vállalkozóktól

Dolgozott korábban Pininek Andrási Zoltán vállalkozó is. Ő volt az, aki tavasszal henteseket közvetített Németországba a Müller Fleisch GmbH, az egyik legnagyobb német húsfeldolgozó birkenfeldi üzemébe. A német tulajdonú humánerőforrás-közvetítő azonban, mellyel kapcsolatban állt, nem fizette ki a magyar alvállalkozót. Andrási a Symplex Pro Kft. vezetőjével együtt több mint 190 ezer eurót követel a német munkaerő-közvetítőtől: mint arról a hvg.hu több cikkben is beszámolt, a pórul járt hentesek emiatt tüntettek is nyáron Németországban. És bár 20 ezer eurót ígért a német gyár a munkások kárának enyhítésére, ezt az összeget sem fizették még ki.

Andrási a hvg.hu-nak azt mondta, tapasztalatai szerint Magyarországon ugyanúgy működnek alvállalkozói láncolatok, mint Németországban, és nálunk is gyakran előfordul, hogy a napi munkaidő meghaladja a 12-14 órát, a végén pedig a munkavállalók nem kapják meg a közvetítőtől a beígért pénzt. Az alvállalkozói láncok a húsiparban Magyarországon sem új keletűek: Andrási 2002-ben „ment be” Pinihez 17 makóival fejet csontozni, és onnantól 2008-ig szervezett munkaerőt neki. A bajok szerinte mindig akkor kezdődnek, amikor a vágóhídon nincs annyi vágás, amennyit beterveznek, az alvállalkozónak viszont fizetnie kell a megegyezés szerinti béreket.

Ilyenkor hiába van lebeszélve, hogy az alvállalkozó mennyi pénzből hoz be adott létszámú munkaerőt az üzembe, a végén nem kapja meg ezt az összeget. Egy darabig saját zsebből fizeti a munkásait, de aztán nincs tovább, ha a megbízó nem teljesít. Andrási elmondása szerint egy ilyen vita végén tette őt ki Pini. Andrási állítja, a Hungary Meat Kft.-nél több milliója ragadt bent, a cége is bedőlt, a munkásai hoppon maradtak. És persze ilyenkor az alvállalkozót találják meg a hentesek, akik azt hiszik, ő teszi el a pénzt.

Azt, hogy az alvállalkozói rendszer ma is működik, az egyik anonimitást kérő hentes is megerősítette: szerinte szinte szalagonként más-más viszi a munkásokat. A csontozásnál egy vállalkozó szervezi a comb-, lapockaszalagot, másik a karaj- és császárszalonna-szalagot. Szerinte szinte követhetetlen, hogy hány alvállalkozóval végeztetik el a munkát. Így viszont nem Pini dolga, ha szinte hullanak a hentesek a szalag mellől, mert annyi a munka, vagy hogy éppen nincs, és el kell küldeni dolgozókat. 

A szakszervezet kiszorult

„Kezdetben beengedett bennünket Pini, mentünk is szervezni a tagokat” – emlékszik vissza az 1997-es nyitásra Kapuvári József, a húsos szakszervezet, a HDSZ elnöke. „Úgy 70 dolgozót vett át az új üzem felépítése során, de azok gyorsan kikoptak. Akkoriban nem nagyon ment jól Pininek sem. Aztán már kiszorultunk, jöttek-mentek a dolgozók, nem volt állandó gárda. Alvállalkozóknak adta ki a tulajdonos a feladatot, azok meg úgy oldották meg, ahogy" – mondta. Kapuvári szerint bizonytalanságban élő, havi rotációban alkalmazott dolgozókat nem lehet szervezni, az érdekeiket sem védhetik, főleg, ha ők sem akarják. Márpedig  ő úgy gondolja, ezek az emberek annyira kiszolgáltatottak, hogy nem szívesen beszélnek a problémáikról. A HDSZ elnöke szerint más magyarországi üzemekben is kiszerveznek munkásokat, de azokban kisebb mértékben. „Én is hallottam, mondta a szakszervezeti vezető, hogy minimálbéres szerződéseket kötnek, majd zsebbe fizetnek, igaz, kevesebbet a szóban megígértnél. Az ilyen munkaerővel nincs gondja a tulajdonosnak, nem kér béremelést, szociális követeléseik sincsenek."

Csak csontozás és feldolgozás

A hentesek foglalkoztatásáról, a munkahelyi körülményekről, a Hungary Meat Kft. terjeszkedéseiről beszéltünk Marcello Pinivel, aki a birodalom atyja, Piero Pini fia, valamint Jankó Ferenccel, a kft. tanácsadójával, akik azonban a cikk megjelenése előtt visszavonták a nyilatkozatukat.

Mint a Bács-Kiskun megyei kormányhivatal munkaügyi és munkavédelmi szakigazgatási szervétől megtudtuk, az elmúlt három évben összesen 13 esetben (utoljára két éve) folytattak vizsgálatot a kiskunfélegyházi céggel kapcsolatban az alvállalkozóknál. Mindössze két esetben szabtak ki bírságot.

A Hungary Meat Kft. a legnagyobb kapacitású és árbevételű hazai húsfeldolgozó, és Közép-Európában is a legnagyobb. Míg Csányi Sándor cégcsoportja csak most tervezi egy modern, egymillió darab sertés feldolgozására alkalmas megavágóhíd  felépítését, a Pini-birodalom Magyarországon 2013-ra napi 6000  (évi 1,5 millió) disznó feldolgozását tűzte ki célul, legalábbis ez olvasható ki a Magyar Mezőgazdaság idei első számából.

Ami az árbevételt illeti: míg a Pické nagyjából megragadt az évi 60 milliárd forintnál, a Hungary Meat Kft.-é tavaly – 1,2 millió sertés feldolgozása mellett – meghaladta a 90 milliárdot. Pini cége ugyanakkor csak vágással, csontozással és darabolással foglalkozik. Mint Marcello Pini is fogalmazott egy sertéstartók számára rendezett fórumon, a Hungary Meat Kft. egy feladatra koncentrál, s annak kapacitását növelik, ameddig lehet. (A Pick készítményeket is előállít, a Bonafarm-csoport – melybe a Pick Zrt. is tartozik – teljes vertikális integrációra törekszik a takarmány biztosításától a sertéstenyésztésen és húsfeldolgozáson át a késztermékig – a szerk.)

Európai terjeszkedés 

A Pini-birodalom egyértelműen arra törekszik, hogy bekerüljön a már Európában is számottevő vágóhídi kapacitással rendelkező sertéshús-feldolgozók közé, ahol a TOP 10-hez 10 millió vágásnál is több kell egy évben. Ennek érdekében néhány évvel ezelőtt a lengyelországi Kladnóban építtetett a magyarországinál háromszor nagyobb kapacitású vágóhídat, idén augusztusban pedig Észak-Olaszországban állapodott meg két vágóhíd működtetéséről. Utóbbi kettőben jövőre futhat fel a termelés, de ezek együttes kapacitása is „csak” egymillió darab sertés lehet egyelőre egy évben. (Pini eredetileg Manerbióban akart egy háromszor akkora vágóhidat építeni, de ez a terve megbukott a helyi környezetvédők és a hatóságok ellenállásán.)

Piero Pini sikerét a piac nemcsak a méretgazdaságosságában látja, hanem abban is, hogy kevéssé van kitéve a hazai fogyasztásnak, miután a termelés 80 százaléka külpiacra kerül: a társaság a termékeit Japánban, Dél-Koreában, Honkongban, Taiwanon, Dél-Afrikában, Európában pedig főként Olaszországban, Spanyolországban, Oroszországban, Ukrajnában, Szlovákiában és Romániában értékesíti.

A cégbirodalom növekedését jelzi, hogy a nomád hentesek is követik Piniék terjeszkedését: az egyik megkérdezett januártól a cég újonnan megszerzett vágóhídján fog kezdeni. Ha befut a telefon.