2014. márc.1.
Ki hitte volna? A «Financial Times» nemzetközi üzleti
napilap (febr. 24.) még mindig nem tért magához: Wu Guijunt, a sztrájkolók megbízottját,
akit 2013 májusától tartanak fogva illegálisan, febr. 17-én ítélt volna el a bíróság
Shenzenben a «közrend megzavarásáért», de a bíró későbbre halasztotta az
eljárást, mivel nem volt terem és az ügyész sem jelent meg! A per kezdetét váró
család, munkatársak és több tucat munkásjogi aktivista így hát a bíróság előtt
tüntetett, mire a bíró megis előkerítette az ügyészt és, hogy mindenki beférjen,
egy nagyobb termet is!
Az ítélet
azonban nem ismert. A «Financial Times»: «a
dolgozók öntudata egyre nő». Sztrájkok vannak a bérek, nyugdíjak ki nem
fizetése miatt; a gyalázatos munkakörülmények, az üzemek áthelyezése és az előnytelenre
változtatott munkaszerződések okán, s kétségtelünl aláhúzzák, hogy a bérből
élők jogaikat a végsőkig védik. A Nokiánál Dongguanban nov. végén sztrájkért és
tüntetésért 70 munkást bocsátottak el. Visszavételüket kérik, döntőbizottsághoz
mentek, amely a kérést febr. közepén vizsgálta meg (a következő levelünkben
beszámolunk róla).
Munkás- és demokratikus jogok. Han Dongfang, a húsz
éves munkásjogvédő szervezet, a «China Labour Bulletin» alapítója írja a
«TheWorldPost»-ban febr. 11-én: «A kínai
dolgozók mára elkötelezték magukat a munkahelyi demokrácia mellett. Elég csak
megnézni az üzemi munkássztrájkok ezreit az egész országban, s megértjük, hogy
nem fogadják el többé a munkáltatók diktatúráját, de a szakszervezetét sem,
amely nyugodtan üldögél, nem tesz semmit, mialatt a dolgozók kenyérkeresét tönkreteszik,
ahogyan az állami vállalatok lebontásakor is történt. Összehasonlítva a korábbi
korszakkal, a mai dolgozók sokkal eltökéltebbek, hogy saját sorsukat kezükbe
vegyék.»
Mire van szükségük
a kínai dolgozóknak? Han Dongfang így mondja: «Először is a kollektív tárgyalások jogának gyakorlására a bérekről,
munkakörülményekről, szociális juttatásokról; azután pedig olyan
szakszervezetre, amely demokratikusan működik, demokratikus módon választják
meg maguk a dolgozók és ezek érdekeit védi.»
Illusztráció a gondok leírására. Folytatjuk
a shenzeni, öt, több mint ezer munkást foglalkoztató üzemben folytatott vizsgálat
közlését. Ezekben olyan szakszervezeti választások zajlottak, amelyet modellnek
mutatott be a hivatalos ACFTU szakszervezet. Megtudtuk, hogy az öt üzemből kettőben
a havi bérek kisebbek voltak a legális minimálbérnél, 1600 yüannál! A napi
munkaidő változó – 10 és 14 óra között –, a havi munkanapok száma pedig 26.
Akkor hát milyen a kollektív szerződés, amely szöges ellentétben áll a
törvénnyel, de a szakszervezeti vezetők mégis aláírták? Hacsak nem a munkáltató
«tartotta a tollat a kezükben», ahogyan egy munkásnő mondja…
Mit érnek a shenzeni ACFTU alelnökének, Wang Tongxinnek a
szavai, aki ezt nyilatkozta a sajtónak: «A
szakszervezet a dolgozók szervezete. Ha el akar érni valamit, saját szerepét betölteni,
akkor először is bizottságát kell demokratikusan megválasztani. A dolgozók nem
ismernek el olyan bizottságot, amelyet nem ők maguk választottak meg». Azt
is látjuk a jelentésben, hogy az öt üzemben nagyon kevesen vannak, akik akárcsak
hallottak is a szakszervezeti választásokról. Hát akkor hol van a demokrácia?
A vizsgálat így foglalja össze a következtetéseket: «Ha a szakszervezet létezik, de nem meri,
nem próbálja betölteni szerepét, ami abból áll, hogy a dolgozók problémáit magára
vállalja, munkakörülményeit javítja, akkor a dolgozók egészen biztosan nem saját
szervezetükként tartják számon». Egyetlén üzem volt, ahol a dolgozók 60 %-a
tudta, hogy van szakszervezet, ezek 92 %-a azt is, hogy tagja is, a másik négy
üzemben nagyon keveseknek volt tudomása erről. Pedig ezek a vállalatokat mutatják
be hivatalosan demokrácia-modellként!
«Felszíni nyugalom»… A hivatalos szakszervezet, az ACFTU 900 000 bizalmijával
együtt az állampárt alárendeltjeként nem tud a kínai dolgozók valódi képviselője
lenni. A 269 millió migráns dolgozónak, akit 2013-ban az építőipar 81,8 %-a, a
feldolgozóipar 73,6 %-a, a szolgáltatások 67,4 %-a foglalkoztatott és átlagban havi
2609 yüanos bért kapott [310€] a hivatalos miniszteriális adatok szerint,
valamint az állami vállalatok dolgozóinak nincs más választásuk, mint dolgaikat
kezükbe venni.
A Kommunista Párt azt akarja, hogy saját rendjét tartsák be. Ilham Tohti
ujgur egyetemi oktatót «szeparatizmussal» vádolja, merthogy az a xinjiangi megtorlásról
rántja le a leplet, aktivistákat ítéltetett el, akik a korrupcióra, a cenzúrára
mutatnak rá. Wang Qinglei, a CCTV kínai televízió
újságírója írt a 2011-es wenzhoui, 40 halottat eredményező vasúti baleset kapcsán: «az állampolgárok együttesénél és a kormányzati felelősöknél az igazságot
kellene kimondani ahhoz, hogy Kína valóban stabil ország legyen. A cenzúra, az erőszakos
korlátozás a felszínen fenntartja a nyugalmat, de magában hordozza a súlyos válságot». November végén
elbocsátották.
«A munkáltató tartja kezében a szakszervezeti pecsétet»
Egy diákcsapat vizsgálódott
Shenzen 5 vállalatánál, ahol a szakszervezeteket mint demokratikus és hatékony
intézményeket mutatták be a hivatalos szervek. Ezek a fiatal «kérdezőbiztosok» egész
nyárra munkára vetették fel magukat, hogy megtudják, milyen volt valójában az
ACFTU szakszervezeti kampánya a felelősök közvetlen választására a helyi 163
cégnél. A jelentés címe «Hatalmat a dolgozóknak»… Összefoglalónk.
A
szakszervezeti választásokról. Egyik üzemben a 43 megkérdezett munkás közül egyetlen egy
sem tudott erről. Egyik másikban a 61 megkérdezettből 1 már hallott róla,
mivelhogy bizottsági tag volt… Erre emlékszik: «A szakszervezeti bizottság választása 7 vagy 8 személyt érintett,
semmiféle speciális kritérium nem volt, közgyűlés sem. Odaadták a papírt, hogy írjunk
rá valamit, ez minden». Egy harmadik üzemben egyetlen alkalmazott sem
tudott a szakszervezeti választásokról, holott az interneten is bemutatták fotókkal,
milyen «harmonikusan» lett megszervezve, s az egyik képen látni, ahogy a
cégtulajdonos tartja kezében a szakszervezeti pecsétet.
Egy negyedik üzemben úgy tűnik, volt közgyűlés, de egy munkásnő
ezt mondta: «A választásokra a főnök
kijelölt a műhelyéből 10 főt és elküldte őket szavazni. Általában rá is szavaztak, aztán a főnökök egymás között egymásra». Egy másik
hozzátette: «Csak azok szavazhatnak,
akiknek van idejük. Mi, akik szalagon dolgozunk, hogyan tudnánk akkor szavazni
menni?». Az ötödik üzemben a frissen belépetteket küldték voksolni, mert
azoknak nem volt még teljesítendő túlórájuk. Számukra teljesen ismeretlen kádert
kellett választaniuk, aki egy munkásnő szerint maga a diplomával rendelkező
igazgató. Hozzáteszi még: «a
szakszervezeti elnöknek kvalifikáltnak kell lennie, s csak neki van diplomája!».
A választásokat teljes egészében manipulálta az üzemi vezetés, s minden bizottsági
helyet a káderek foglaltak el.
Mit
csinál a szakszervezet? Bizonyos szakszervezetek nem is álcázzák magukat. «Segítettem a szakszervezetet, de az irodáját
sosem látom nyitva», tanusítja egy munkás. Más is elterjedt, ilyenkor a
szakszervezet megelégszik a szabadidős tevékenység szervezésével: « [az éves tagdíj] nem drága, 24 yüan [2,80€], végülis nem rossz bolt, ha tudjuk, hogy ezért
mi mindent kapunk cserébe». Észrevehető a
gyanakvás is a szakszervezet természetén: «A külföldi szakszervezetek arra
szolgálnak, hogy a dolgozók jogait őrizzék, azokat képviseljék és tárgyaljanak
a nevükben a munkáltatókkal és a kormánnyal. De Kínában nem ilyen a
szakszervezet. A mi vállalati szervezetünk a saját jólétével foglalkozik, minden hónapban két yüant
fizetünk, ennek fejében valamit visszakapunk az ünnepekkor».
Az Ohms munkásai már szemére is vetették nyílt levelükben: «A szakszervezet nem a mi létünket akarja
jobbítani, hanem az ünnepekkor kis ajándékokkal megvesztegetni minket. De amit
elveszítünk a munkaszerződéseink problémái által, többszázezer yüanra rúg».
Néha pedig lehetetlen a szakszervezetbe belépni. Néhány
szakszervezet nem is létezik, csak papíron, s az öt üzem egyikében sincs saját
telefonszáma. Kettőnek van postafiókja, az egyik a szemeteskonténerek mellett
van, és mintha használaton kívüli lenne. A szakszervezeti bizottság tagjainak
megkeresése inkább egy felfedező expedícióra hasonlít, senki nem ismeri őket, adminisztratív
munkakörben dolgoznak, vagy «nem tartózkodnak
az irodájukban»!
Mire
való a szakszervezet? Egy munkásnő mondja: «Fogalmam
sincs, mire való a szakszervezet. Miért lépnék be?» Sokan vannak így vele,
mások nem ismernek semmilyen szakszervezeti aktivitást, még gyanakodnak is
szerepét illetően, vagy egyáltalán nem bíznak meg benne: «a kínai szakszervezetek többsége sima porhintés. Vannak, de nem a
dolgozói érdekeket védik». Vagy: «nekik
dolgozunk, akkor hogyan hagynának létrehozni egy olyan szakszervezetet, amely
bennünket képvisel és valamit csinál is?»
Egy üzem a kivétel. Itt az összes alkalmazott tudott a
szakszervezet létezésről és szerepéről, a megkérdezett 221 munkás közül 16,6
%-nak voltak alapfokú ismeretei, 59,2 % jól tudta, hogy létezik az üzemi
szakszervezet és 15,2 % azt is tudta, hogy annak tagja…
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Sajtószabadság: Wang Qinglei vádol
Wang Qinglei
a CCTV kínai tévé információs adásainak szerkesztője volt 10 évig – mielőtt
2013 novembere végén ajtón kívül tették. A Freeweibo.com-on, egy mikroblogokat
bemutató website-on, amelyet a hivatalos propaganda cenzúráz, elmeséli elbocsáttatása
történetét: «Ezeket a mikroblogok indították
meg a folyamatot, amelyeket augusztusban tettem közzé a Közbiztonsággal
szemben. Abban az időben a világos és alapos jogi magyarázatok helyett a rendőrség
mindenféle megalapozatlan okkal üldözte az egész országban a netezőket hamis
infomációk kibocsátásával vádolva».
Hogyan működik a cenzúra? « Az
igazgatóság egyik tagja mondta nekem egy nap félig viccesen: “Amikor kiválasztja
a témáit, jól gondolja át. Általános szabály, hogy amit úgy
gondol, el kell titkolni vagy ahhoz van kedve, hogy eltitkolja, azt nem szabad
választani”. Volt úgy, hogy évente ezer
direktívát kaptunk arról, hogyan kezeljük az aktualitásokat. Vajon mennyit volt
közülük a valódi szükség, a nemzeti érdek és mennyi volt a kapcsolathálózatot
favorizáló, a hatalmat, a pénzügyi, vagy egyik-másik egyén, csoport vagy vezető
érdekeit szolgáló?»
A cenzúra a vihart hordozza. «Nem
tudjuk mindig elhallgatni az álláspontokat, lelki állapotot és a haragot,
amely korunk emberében rejlik. Ha ezt
nem vesszük tudomásul, ezeket az embereket megfosztjuk a kifejezés csatormájától.
Ha erővel akarjuk a tüzet eloltani, a helyzet egy idő múlva válságba torkollik
és még nagyobb veszélyt jelent».
–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––
Sztrájkok és tüntetések. Febr. 18-án egy dél-koreai hajógyár kb.
600 munkása (Sanjin, Shandong tartomány) 26 km-t gyalogolt Weihaiig a helyhatósági
székházáig, hogy követelje attól a törvény betartatását. Két havi bérükkel tartoztak
nekik és a nyugdíjjárulék befizetése 8 hó óta késett. A masszív rendőri jelenlét
ellenére az nem avatkozott be és a helyhatóság megígérte, hogy foglalkozik az
üggyel. Ugyanebben a tartományban ezer bányász sztrájkolt ugyancsak a bérek ki
nem fizetése miatt, csakúgy, mint többszáz diákmunkás a BYD autógyárban
Guangdongban, vagy a bányászok Qinghaiban. Egy elektromos alkatrészeket gyártó
üzem dolgozói több városban is sztrájkoltak, Sanghajban pedig meg is verte őket
… a szakszervezet vezetője! (Forrás: «China Labour Bulletin»)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.