Kína-levél 418.sz.

2014. márc.1.

 

 

Ki hitte volna? A «Financial Times» nemzetközi üzleti napilap (febr. 24.) még mindig nem tért magához: Wu Guijunt, a sztrájkolók megbízottját, akit 2013 májusától tartanak fogva illegálisan, febr. 17-én ítélt volna el a bíróság Shenzenben a «közrend megzavarásáért», de a bíró későbbre halasztotta az eljárást, mivel nem volt terem és az ügyész sem jelent meg! A per kezdetét váró család, munkatársak és több tucat munkásjogi aktivista így hát a bíróság előtt tüntetett, mire a bíró megis előkerítette az ügyészt és, hogy mindenki beférjen, egy nagyobb termet is!

Az ítélet azonban nem ismert. A «Financial Times»: «a dolgozók öntudata egyre nő». Sztrájkok vannak a bérek, nyugdíjak ki nem fizetése miatt; a gyalázatos munkakörülmények, az üzemek áthelyezése és az előnytelenre változtatott munkaszerződések okán, s kétségtelünl aláhúzzák, hogy a bérből élők jogaikat a végsőkig védik. A Nokiánál Dongguanban nov. végén sztrájkért és tüntetésért 70 munkást bocsátottak el. Visszavételüket kérik, döntőbizottsághoz mentek, amely a kérést febr. közepén vizsgálta meg (a következő levelünkben beszámolunk róla).

 

Munkás- és demokratikus jogok. Han Dongfang, a húsz éves munkásjogvédő szervezet, a «China Labour Bulletin» alapítója írja a «TheWorldPost»-ban febr. 11-én: «A kínai dolgozók mára elkötelezték magukat a munkahelyi demokrácia mellett. Elég csak megnézni az üzemi munkássztrájkok ezreit az egész országban, s megértjük, hogy nem fogadják el többé a munkáltatók diktatúráját, de a szakszervezetét sem, amely nyugodtan üldögél, nem tesz semmit, mialatt a dolgozók kenyérkeresét tönkreteszik, ahogyan az állami vállalatok lebontásakor is történt. Összehasonlítva a korábbi korszakkal, a mai dolgozók sokkal eltökéltebbek, hogy saját sorsukat kezükbe vegyék.»

Mire van szükségük a kínai dolgozóknak? Han Dongfang így mondja: «Először is a kollektív tárgyalások jogának gyakorlására a bérekről, munkakörülményekről, szociális juttatásokról; azután pedig olyan szakszervezetre, amely demokratikusan működik, demokratikus módon választják meg maguk a dolgozók és ezek érdekeit védi.»

 

Illusztráció a gondok leírására. Folytatjuk a shenzeni, öt, több mint ezer munkást foglalkoztató üzemben folytatott vizsgálat közlését. Ezekben olyan szakszervezeti választások zajlottak, amelyet modellnek mutatott be a hivatalos ACFTU szakszervezet. Megtudtuk, hogy az öt üzemből kettőben a havi bérek kisebbek voltak a legális minimálbérnél, 1600 yüannál! A napi munkaidő változó – 10 és 14 óra között –, a havi munkanapok száma pedig 26. Akkor hát milyen a kollektív szerződés, amely szöges ellentétben áll a törvénnyel, de a szakszervezeti vezetők mégis aláírták? Hacsak nem a munkáltató «tartotta a tollat a kezükben», ahogyan egy munkásnő mondja…

Mit érnek a shenzeni ACFTU alelnökének, Wang Tongxinnek a szavai, aki ezt nyilatkozta a sajtónak: «A szakszervezet a dolgozók szervezete. Ha el akar érni valamit, saját szerepét betölteni, akkor először is bizottságát kell demokratikusan megválasztani. A dolgozók nem ismernek el olyan bizottságot, amelyet nem ők maguk választottak meg». Azt is látjuk a jelentésben, hogy az öt üzemben nagyon kevesen vannak, akik akárcsak hallottak is a szakszervezeti választásokról. Hát akkor hol van a demokrácia?

A vizsgálat így foglalja össze a következtetéseket: «Ha a szakszervezet létezik, de nem meri, nem próbálja betölteni szerepét, ami abból áll, hogy a dolgozók problémáit magára vállalja, munkakörülményeit javítja, akkor a dolgozók egészen biztosan nem saját szervezetükként tartják számon». Egyetlén üzem volt, ahol a dolgozók 60 %-a tudta, hogy van szakszervezet, ezek 92 %-a azt is, hogy tagja is, a másik négy üzemben nagyon keveseknek volt tudomása erről. Pedig ezek a vállalatokat mutatják be hivatalosan demokrácia-modellként!

 

«Felszíni nyugalom»… A hivatalos szakszervezet, az ACFTU 900 000 bizalmijával együtt az állampárt alárendeltjeként nem tud a kínai dolgozók valódi képviselője lenni. A 269 millió migráns dolgozónak, akit 2013-ban az építőipar 81,8 %-a, a feldolgozóipar 73,6 %-a, a szolgáltatások 67,4 %-a foglalkoztatott és átlagban havi 2609 yüanos bért kapott [310€] a hivatalos miniszteriális adatok szerint, valamint az állami vállalatok dolgozóinak nincs más választásuk, mint dolgaikat kezükbe venni.

A Kommunista Párt azt akarja, hogy saját rendjét tartsák be. Ilham Tohti ujgur egyetemi oktatót «szeparatizmussal» vádolja, merthogy az a xinjiangi megtorlásról rántja le a leplet, aktivistákat ítéltetett el, akik a korrupcióra, a cenzúrára mutatnak rá. Wang Qinglei, a CCTV kínai televízió újságírója írt a 2011-es wenzhoui, 40 halottat eredményező vasúti baleset kapcsán: «az állampolgárok együttesénél és a kormányzati felelősöknél az igazságot kellene kimondani ahhoz, hogy Kína valóban stabil ország legyen. A cenzúra, az erőszakos korlátozás a felszínen fenntartja a nyugalmat, de magában hordozza a súlyos válságot». November végén elbocsátották.

 

 

«A munkáltató tartja kezében a szakszervezeti pecsétet»

 

Egy diákcsapat vizsgálódott Shenzen 5 vállalatánál, ahol a szakszervezeteket mint demokratikus és hatékony intézményeket mutatták be a hivatalos szervek. Ezek a fiatal «kérdezőbiztosok» egész nyárra munkára vetették fel magukat, hogy megtudják, milyen volt valójában az ACFTU szakszervezeti kampánya a felelősök közvetlen választására a helyi 163 cégnél. A jelentés címe «Hatalmat a dolgozóknak»… Összefoglalónk.

 

A szakszervezeti választásokról. Egyik üzemben a 43 megkérdezett munkás közül egyetlen egy sem tudott erről. Egyik másikban a 61 megkérdezettből 1 már hallott róla, mivelhogy bizottsági tag volt… Erre emlékszik: «A szakszervezeti bizottság választása 7 vagy 8 személyt érintett, semmiféle speciális kritérium nem volt, közgyűlés sem. Odaadták a papírt, hogy írjunk rá valamit, ez minden». Egy harmadik üzemben egyetlen alkalmazott sem tudott a szakszervezeti választásokról, holott az interneten is bemutatták fotókkal, milyen «harmonikusan» lett megszervezve, s az egyik képen látni, ahogy a cégtulajdonos tartja kezében a szakszervezeti pecsétet.

Egy negyedik üzemben úgy tűnik, volt közgyűlés, de egy munkásnő ezt mondta: «A választásokra a főnök kijelölt a műhelyéből 10 főt és elküldte őket szavazni. Általában rá is szavaztak, aztán a főnökök egymás között egymásra». Egy másik hozzátette: «Csak azok szavazhatnak, akiknek van idejük. Mi, akik szalagon dolgozunk, hogyan tudnánk akkor szavazni menni?». Az ötödik üzemben a frissen belépetteket küldték voksolni, mert azoknak nem volt még teljesítendő túlórájuk. Számukra teljesen ismeretlen kádert kellett választaniuk, aki egy munkásnő szerint maga a diplomával rendelkező igazgató. Hozzáteszi még: «a szakszervezeti elnöknek kvalifikáltnak kell lennie, s csak neki van diplomája!». A választásokat teljes egészében manipulálta az üzemi vezetés, s minden bizottsági helyet a káderek foglaltak el.

 

Mit csinál a szakszervezet? Bizonyos szakszervezetek nem is álcázzák magukat. «Segítettem a szakszervezetet, de az irodáját sosem látom nyitva», tanusítja egy munkás. Más is elterjedt, ilyenkor a szakszervezet megelégszik a szabadidős tevékenység szervezésével: « [az éves tagdíj] nem drága, 24 yüan [2,80€], végülis nem rossz bolt, ha tudjuk, hogy ezért mi mindent kapunk cserébe». Észrevehető a gyanakvás is a szakszervezet természetén: «A külföldi szakszervezetek arra szolgálnak, hogy a dolgozók jogait őrizzék, azokat képviseljék és tárgyaljanak a nevükben a munkáltatókkal és a kormánnyal. De Kínában nem ilyen a szakszervezet. A mi vállalati szervezetünk a saját jólétével  foglalkozik, minden hónapban két yüant fizetünk, ennek fejében valamit visszakapunk az ünnepekkor».

Az Ohms munkásai már szemére is vetették nyílt levelükben: «A szakszervezet nem a mi létünket akarja jobbítani, hanem az ünnepekkor kis ajándékokkal megvesztegetni minket. De amit elveszítünk a munkaszerződéseink problémái által, többszázezer yüanra rúg».

Néha pedig lehetetlen a szakszervezetbe belépni. Néhány szakszervezet nem is létezik, csak papíron, s az öt üzem egyikében sincs saját telefonszáma. Kettőnek van postafiókja, az egyik a szemeteskonténerek mellett van, és mintha használaton kívüli lenne. A szakszervezeti bizottság tagjainak megkeresése inkább egy felfedező expedícióra hasonlít, senki nem ismeri őket, adminisztratív munkakörben dolgoznak, vagy «nem tartózkodnak az irodájukban»!

 

Mire való a szakszervezet? Egy munkásnő mondja: «Fogalmam sincs, mire való a szakszervezet. Miért lépnék be?» Sokan vannak így vele, mások nem ismernek semmilyen szakszervezeti aktivitást, még gyanakodnak is szerepét illetően, vagy egyáltalán nem bíznak meg benne: «a kínai szakszervezetek többsége sima porhintés. Vannak, de nem a dolgozói érdekeket védik». Vagy: «nekik dolgozunk, akkor hogyan hagynának létrehozni egy olyan szakszervezetet, amely bennünket képvisel és valamit csinál is?»

Egy üzem a kivétel. Itt az összes alkalmazott tudott a szakszervezet létezésről és szerepéről, a megkérdezett 221 munkás közül 16,6 %-nak voltak alapfokú ismeretei, 59,2 % jól tudta, hogy létezik az üzemi szakszervezet és 15,2 % azt is tudta, hogy annak tagja…

 

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

 

Sajtószabadság: Wang Qinglei vádol

 

Wang Qinglei a CCTV kínai tévé információs adásainak szerkesztője volt 10 évig – mielőtt 2013 novembere végén ajtón kívül tették. A Freeweibo.com-on, egy mikroblogokat bemutató website-on, amelyet a hivatalos propaganda cenzúráz, elmeséli elbocsáttatása történetét: «Ezeket a mikroblogok indították meg a folyamatot, amelyeket augusztusban tettem közzé a Közbiztonsággal szemben. Abban az időben a világos és alapos jogi magyarázatok helyett a rendőrség mindenféle megalapozatlan okkal üldözte az egész országban  a netezőket hamis infomációk kibocsátásával vádolva».

 

Hogyan működik a cenzúra? « Az igazgatóság egyik tagja mondta nekem egy nap félig viccesen: “Amikor kiválasztja a témáit, jól gondolja át. Általános szabály, hogy amit úgy gondol, el kell titkolni vagy ahhoz van kedve, hogy eltitkolja, azt nem szabad választani”. Volt úgy, hogy évente ezer direktívát kaptunk arról, hogyan kezeljük az aktualitásokat. Vajon mennyit volt közülük a valódi szükség, a nemzeti érdek és mennyi volt a kapcsolathálózatot favorizáló, a hatalmat, a pénzügyi, vagy egyik-másik egyén, csoport vagy vezető érdekeit szolgáló?»

A cenzúra a vihart hordozza. «Nem tudjuk mindig elhallgatni az álláspontokat, lelki állapotot és a haragot, amely  korunk emberében rejlik. Ha ezt nem vesszük tudomásul, ezeket az embereket megfosztjuk a kifejezés csatormájától. Ha erővel akarjuk a tüzet eloltani, a helyzet egy idő múlva válságba torkollik és még nagyobb veszélyt jelent».

 

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Sztrájkok és tüntetések. Febr. 18-án egy dél-koreai hajógyár kb. 600 munkása (Sanjin, Shandong tartomány) 26 km-t gyalogolt Weihaiig a helyhatósági székházáig, hogy követelje attól a törvény betartatását. Két havi bérükkel tartoztak nekik és a nyugdíjjárulék befizetése 8 hó óta késett. A masszív rendőri jelenlét ellenére az nem avatkozott be és a helyhatóság megígérte, hogy foglalkozik az üggyel. Ugyanebben a tartományban ezer bányász sztrájkolt ugyancsak a bérek ki nem fizetése miatt, csakúgy, mint többszáz diákmunkás a BYD autógyárban Guangdongban, vagy a bányászok Qinghaiban. Egy elektromos alkatrészeket gyártó üzem dolgozói több városban is sztrájkoltak, Sanghajban pedig meg is verte őket … a szakszervezet vezetője! (Forrás: «China Labour Bulletin»)