A IV. Internacionálé nevét bitorló revizionista áramlat számára a történelem többé nem az ellentétes osztályok, a burzsoázia és a proletariátus harcának története, hanem a «táboroké»: a «sztálinista tábor» az «imperialista tábor» ellen. A Nemzetközi Titkárság vezetése alatt a győztes forradalom hiányával szembenézve Pablo-Mendel a «tömegeket» jelölte meg felelősként. Számukra a tömegek túl alacsony öntudatuk miatt nem láthatják a IV. Internacionáléban a vezető világpártot és «spontán módon sztálinisták»! A tömegek és a vezetése közötti kapcsolat meg nem értése vezette őket oda, hogy a tömegeket a nemzetközi sztálinista apparátusokkal azonosították.
Ez
a marxizmus revíziója. A Trockij által ellenforradalmiként kimutatott
sztálinizmust definiálja, melyet továbbra is magáénak vall a Nemzetközi
Titkárság és hozzátartozó szekciói (a IV. Internacionálé nevét is tovább
használja) - az egyszerûség kedvéért pablisták néven emlegetik francia
nyelvterületen szemben a másik, a lambertista irányzattal, s vannak ezeken
kívül álló csoportocskák is).
Le
kell szögezni, hogy Ernest Mandel, a IV. Internacionálé Egyesített Titkársága (a
pablista irányzat) egyik vezetője, képzett marxista volt. Mégis, ahogy saját
maga is tartotta, élete egy elpazarolt tehetség élete lett. Milyen hibákat
követett el?
- Formális logika behatárolta «ortodoxia»:
1948-ban a IV. Internacionálé előtti probléma a SZU megszállta Kelet-Európa
természetének meghatározása volt (ha kapitalista, hogyan magyarázható
gazdaságuk a SZU melletti egyre inkább felsorakozása; ha munkásállam, hogyan
volt lehetséges munkásforradalom nélkül, s mi ennek a következménye?) Mandel
álláspontját 1948-ban a IV. Internac. 2. világkongresszusa elfogadta:
Kelet-Európában a tőkés rendszer megdöntése csak úgy lett volna lehetséges, ha
ezek az országok a SZU-hoz «strukturálisan asszimilálódnak». A szovjet
megszállás ellenére ez nem történt meg, tehát ezek nem munkásállamok.
- A sztálinizmusról alkotott álláspontja.
Mandel (és a IV. Internac.) a sztálinista szervezeteket úgy elemezte, mint
amelyek Moszkva parancsait követik. Következtetésük szerint azok az erők,
amelyek szakítottak a Kremllel, azok szakítottak a sztálinizmussal is (ennek
Tito és Sztálin ellentétének felszínre jöttével lett jelentősége). Mandel még
1949 áprilisában – 2 évvel az ötéves terv bevezetése után – is azt tartotta,
Jugoszlávia tőkés ország. (A «strukturális asszimilációról» szóló tévedését
később belátta, de soha nem gyakorolta a legkisebb önkritikát sem.) A Kremllel
(tehát úgymond a sztálinizmussal) való szakítás után Tito lett a
«világforradalom» hordozója, később pedig a maoizmus, a 38-as diáklázadások
után a diákavantgarde, stb. A munkásosztály marxi értelmű szerepéről már
lemondott.
- 1949-től
Mandel metódusát más forma jellemzi: a világforradalom elkerülhetetlen
bekövetkeztének számtalan megerősítése a forradalmárok számára neki annyit
jelent, hogy ezt a folyamatot csak bátorítani kell, rá kell kapaszkodni a
világforradalom vonatára és várni, hogy megtegye, amit meg kell tennie. A SZU
‘53-as «desztalinizációja» után annak termelőerőinek fejlődéséről azt tartotta,
hogy az a bürokrácia mély reformjaihoz vezet. Ez vezetett Mandel specifikus centrizmusához. Az ortodox cifrázás
kiürítette a forradalmi tartalmat. Mandel meg volt győződve arról, hogy mivel a
bürokrácia eredete a nélkülözéshez, a gazdasági alulfejlettséghez vezethető
vissza, a gazdasági sikerek által feltétlenül felemésztődik. Persze nem így
történt, inkább a bürokrata kaszt aknázta alá a tervgazdálkodást. A 70-es,
80-as években a SZU nyilvánvaló stagnálása magyarázatául Mandel árnyalta
nézőpontját. De ahogy Tito, vagy Gomulka az 50-es években, mindig a sztálinista
bürokrácia «reformista» szárnyát kereste, mely – tömegnyomás alatt – reformokat
jelentett be. A Gorbacsov színrelépése és Mandel halála között években ez
utóbbi soha nem értette meg sem a bürokrácia rendszerváltását, sem a jelentkező
forradalmi lehetőséget. Gorbacsovról írva fel is fedi, «ortodoxiája» milyen
módon lett 40 év opportunizmussal megfertőzve. A munkáshatalom programja
helyett a SZU-ban egész sorozat reformot javasolt, melyet a bürokrácia
balszárnya valósított volna meg.
-
Az 1989/90-es kelet-németországi forradalmi válság még inkább felfedte Mandel objektivista módszerét. Azt
tartotta, a tőkés restauráció egész egyszerűen lehetetlen, a tömegek
dinamizmusa a politikai demokrácia felé a radikalizmushoz kell vezessen.
-
Mandel és barátai később a marxizmus “fejlesztéséhez” láttak, melyben a forradalmi
politika és a revizonimus közötti világos különbség eltompulni látszott. Itt
van az «újkapitalizmus» problémája.
1964-ben találta ki, 1968-ban fejtette ki, hogy “a kapitalizmus harmadik
pediódusát jelenti (...) olyannyira különbözik a monopolkapitalizmustól, mint a
Lenin által leírt imperializmustól.” Ami persze új programot követel.
«Strukturális reformot», mely tartalmazna átmeneti követeléseket, de kiürítené
Trockij forradalmi programját – a közvetlen munkásellenőrzés követelésétől a
tőkés termelés minden aspektusában, a harc új szerveinek létrehozásán át
egészen a burzsoá állam megdöntéséig.
- A
60-as évek vége 70-es évek eleje első mély gazdasági válságának első jelei
Mandelt megint 180 fokos fordulatra késztették. Az «újkapitalizmus» terminus
1972-ben «a kapitalizmus harmadik kora» lett (az öregkor). “A kapitalizmus
harmadik kora annak fejlődésének nem új korszaka, hanem az imperialista kor, a
monopolkapitalizmus fejlődésének része.” Négy évvel azelőtt tagadta, ekkor
viszont már állította, hogy a Lenin által leírt imperializmus, a „harmadik kornak” felel meg.
Magyarázatot persze most sem adott véleménye változtatására.
-
Az Egyesített Titkárság és Mandel vezetése állásfoglalásait mindig a marxista
alapállásfoglalás (opportunista adaptálásához fűződő) absztrakt toldozása
jellemezte. Elég idézni Castrohoz és a kubai KP-hoz intézett magasztalásokat (a
Titohoz 1948-ban és 51-ben írtakhoz hasonlóan). «Kuba győzelme a
világforradalomban új epizódot nyit… a SZU után az elsőt...», a kubai
munkásdemokrácia reális hiányára nem is utalva, a castrista rezsim egyre
sztálinistábbá válására pláne nem. Mandel élete végéig úgy tartotta, hogy a
kubai, vietnami, a kínai pártok, mivel a Kreml akarata ellenére vitték végbe
forradalmukat, nem is voltak sztálinista beütésűek. A permanens forradalom
napirenden volt Mandel szerint, de nála ezt a nem tudatos forradalmárok
stratégiai programja gyakorlata fogja vezetni, hanem inkább a kubai KP vagy az
algériai FLN... Ortodoxiája az opportunizmus
szolgálatába állt.
- 5
évvel később az Internacionáléval együtt balra fordult. Elég rosszul. A 68-as
diákmozgalom előtt közvetlenül úgy ítélte meg, nincs lehetőség a francia
buzsoázia forradalmi megdöntésére. Aztán gyorsan észbekapott és a diákok felé
fordult, új „avant-garde-ként”aposztrofálva
őket. De a diákok sokkal messzebbre mentek, mint a rutinos reformisták... Még
ebben a „balos”fázisban is elhagyva a promramot más politikai erő felé fordul
(a legnevezetesebb az argentin városi gerillák befogadása, annak ellenére, hogy
azok maobarátok, koreabarátok és mélyen trockistaellenesek voltak).
- A
portugál forradalom (1975) után, Mandel elhagyta az Egyesített Titkárságot, más
antiimperialista forradalmak felé fordult (Nicaragua, Khomeini Iránban (!),
sztálinista fragmentációk). A 1980-1981-es lengyel események idején az
Egyesített Titkárságot rábírta a “szocialista demokrácia” teóriája
elfogadására, elutasította a munkástanácsokat, helyükre a polgári demokrácia és
a munkásdemokrácia kombinációját helyezve. Aztán Walesa restaurációs vezetését követte.
Az NDK tőkés restaurációja teljesen demoralizálta. A 90-es években mély
pesszimizmus jellemzi írásait, holott a sztálinizmus bukásával hallatlan
lehetőségek nyíltak volna meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.