Mit értünk pablizmus alatt?

A IV. Internacionálé nevét bitorló revizionista áramlat számára a történelem többé nem az ellentétes osztályok, a burzsoázia és a proletariátus harcának története, hanem a «táboroké»: a «sztálinista tábor» az «imperialista tábor» ellen. A Nemzetközi Titkárság vezetése alatt a győztes forradalom hiányával szembenézve Pablo-Mendel a «tömegeket» jelölte meg felelősként. Számukra a tömegek túl alacsony öntudatuk miatt nem láthatják a IV. Internacionáléban a vezető világpártot és «spontán módon sztálinisták»! A tömegek és a vezetése közötti kapcsolat meg nem értése vezette őket oda, hogy a tömegeket a nemzetközi sztálinista apparátusokkal azonosították.

Ez a marxizmus revíziója. A Trockij által ellenforradalmiként kimutatott sztálinizmust definiálja, melyet továbbra is magáénak vall a Nemzetközi Titkárság és hozzátartozó szekciói (a IV. Internacionálé nevét is tovább használja) - az egyszerûség kedvéért pablisták néven emlegetik francia nyelvterületen szemben a másik, a lambertista irányzattal, s vannak ezeken kívül álló csoportocskák is).

Le kell szögezni, hogy Ernest Mandel, a IV. Internacionálé Egyesített Titkársága (a pablista irányzat) egyik vezetője, képzett marxista volt. Mégis, ahogy saját maga is tartotta, élete egy elpazarolt tehetség élete lett. Milyen hibákat követett el?

- Formális logika behatárolta «ortodoxia»: 1948-ban a IV. Internacionálé előtti probléma a SZU megszállta Kelet-Európa természetének meghatározása volt (ha kapitalista, hogyan magyarázható gazdaságuk a SZU melletti egyre inkább felsorakozása; ha munkásállam, hogyan volt lehetséges munkásforradalom nélkül, s mi ennek a következménye?) Mandel álláspontját 1948-ban a IV. Internac. 2. világkongresszusa elfogadta: Kelet-Európában a tőkés rendszer megdöntése csak úgy lett volna lehetséges, ha ezek az országok a SZU-hoz «strukturálisan asszimilálódnak». A szovjet megszállás ellenére ez nem történt meg, tehát ezek nem munkásállamok.

- A sztálinizmusról alkotott álláspontja. Mandel (és a IV. Internac.) a sztálinista szervezeteket úgy elemezte, mint amelyek Moszkva parancsait követik. Következtetésük szerint azok az erők, amelyek szakítottak a Kremllel, azok szakítottak a sztálinizmussal is (ennek Tito és Sztálin ellentétének felszínre jöttével lett jelentősége). Mandel még 1949 áprilisában – 2 évvel az ötéves terv bevezetése után – is azt tartotta, Jugoszlávia tőkés ország. (A «strukturális asszimilációról» szóló tévedését később belátta, de soha nem gyakorolta a legkisebb önkritikát sem.) A Kremllel (tehát úgymond a sztálinizmussal) való szakítás után Tito lett a «világforradalom» hordozója, később pedig a maoizmus, a 38-as diáklázadások után a diákavantgarde, stb. A munkásosztály marxi értelmű szerepéről már lemondott.

- 1949-től Mandel metódusát más forma jellemzi: a világforradalom elkerülhetetlen bekövetkeztének számtalan megerősítése a forradalmárok számára neki annyit jelent, hogy ezt a folyamatot csak bátorítani kell, rá kell kapaszkodni a világforradalom vonatára és várni, hogy megtegye, amit meg kell tennie. A SZU ‘53-as «desztalinizációja» után annak termelőerőinek fejlődéséről azt tartotta, hogy az a bürokrácia mély reformjaihoz vezet. Ez vezetett Mandel specifikus centrizmusához. Az ortodox cifrázás kiürítette a forradalmi tartalmat. Mandel meg volt győződve arról, hogy mivel a bürokrácia eredete a nélkülözéshez, a gazdasági alulfejlettséghez vezethető vissza, a gazdasági sikerek által feltétlenül felemésztődik. Persze nem így történt, inkább a bürokrata kaszt aknázta alá a tervgazdálkodást. A 70-es, 80-as években a SZU nyilvánvaló stagnálása magyarázatául Mandel árnyalta nézőpontját. De ahogy Tito, vagy Gomulka az 50-es években, mindig a sztálinista bürokrácia «reformista» szárnyát kereste, mely – tömegnyomás alatt – reformokat jelentett be. A Gorbacsov színrelépése és Mandel halála között években ez utóbbi soha nem értette meg sem a bürokrácia rendszerváltását, sem a jelentkező forradalmi lehetőséget. Gorbacsovról írva fel is fedi, «ortodoxiája» milyen módon lett 40 év opportunizmussal megfertőzve. A munkáshatalom programja helyett a SZU-ban egész sorozat reformot javasolt, melyet a bürokrácia balszárnya valósított volna meg.

- Az 1989/90-es kelet-németországi forradalmi válság még inkább felfedte Mandel objektivista módszerét. Azt tartotta, a tőkés restauráció egész egyszerűen lehetetlen, a tömegek dinamizmusa a politikai demokrácia felé a radikalizmushoz kell vezessen.

- Mandel és barátai később a marxizmus “fejlesztéséhez” láttak, melyben a forradalmi politika és a revizonimus közötti világos különbség eltompulni látszott. Itt van az «újkapitalizmus» problémája. 1964-ben találta ki, 1968-ban fejtette ki, hogy “a kapitalizmus harmadik pediódusát jelenti (...) olyannyira különbözik a monopolkapitalizmustól, mint a Lenin által leírt imperializmustól.” Ami persze új programot követel. «Strukturális reformot», mely tartalmazna átmeneti követeléseket, de kiürítené Trockij forradalmi programját – a közvetlen munkásellenőrzés követelésétől a tőkés termelés minden aspektusában, a harc új szerveinek létrehozásán át egészen a burzsoá állam megdöntéséig.

- A 60-as évek vége 70-es évek eleje első mély gazdasági válságának első jelei Mandelt megint 180 fokos fordulatra késztették. Az «újkapitalizmus» terminus 1972-ben «a kapitalizmus harmadik kora» lett (az öregkor). “A kapitalizmus harmadik kora annak fejlődésének nem új korszaka, hanem az imperialista kor, a monopolkapitalizmus fejlődésének része.” Négy évvel azelőtt tagadta, ekkor viszont már állította, hogy a Lenin által leírt imperializmus, a „harmadik kornak” felel meg. Magyarázatot persze most sem adott véleménye változtatására.

- Az Egyesített Titkárság és Mandel vezetése állásfoglalásait mindig a marxista alapállásfoglalás (opportunista adaptálásához fűződő) absztrakt toldozása jellemezte. Elég idézni Castrohoz és a kubai KP-hoz intézett magasztalásokat (a Titohoz 1948-ban és 51-ben írtakhoz hasonlóan). «Kuba győzelme a világforradalomban új epizódot nyit… a SZU után az elsőt...», a kubai munkásdemokrácia reális hiányára nem is utalva, a castrista rezsim egyre sztálinistábbá válására pláne nem. Mandel élete végéig úgy tartotta, hogy a kubai, vietnami, a kínai pártok, mivel a Kreml akarata ellenére vitték végbe forradalmukat, nem is voltak sztálinista beütésűek. A permanens forradalom napirenden volt Mandel szerint, de nála ezt a nem tudatos forradalmárok stratégiai programja gyakorlata fogja vezetni, hanem inkább a kubai KP vagy az algériai FLN... Ortodoxiája az opportunizmus szolgálatába állt.

- 5 évvel később az Internacionáléval együtt balra fordult. Elég rosszul. A 68-as diákmozgalom előtt közvetlenül úgy ítélte meg, nincs lehetőség a francia buzsoázia forradalmi megdöntésére. Aztán gyorsan észbekapott és a diákok felé fordult, új „avant-garde-ként”aposztrofálva őket. De a diákok sokkal messzebbre mentek, mint a rutinos reformisták... Még ebben a „balos”fázisban is elhagyva a promramot más politikai erő felé fordul (a legnevezetesebb az argentin városi gerillák befogadása, annak ellenére, hogy azok maobarátok, koreabarátok és mélyen trockistaellenesek voltak).

- A portugál forradalom (1975) után, Mandel elhagyta az Egyesített Titkárságot, más antiimperialista forradalmak felé fordult (Nicaragua, Khomeini Iránban (!), sztálinista fragmentációk). A 1980-1981-es lengyel események idején az Egyesített Titkárságot rábírta a “szocialista demokrácia” teóriája elfogadására, elutasította a munkástanácsokat, helyükre a polgári demokrácia és a munkásdemokrácia kombinációját helyezve. Aztán Walesa restaurációs vezetését követte. Az NDK tőkés restaurációja teljesen demoralizálta. A 90-es években mély pesszimizmus jellemzi írásait, holott a sztálinizmus bukásával hallatlan lehetőségek nyíltak volna meg.