2014. szeptember 7., vasárnap

Daniel Gluckstein: Lenin, az imperializmus és a háború – III. utolsó rész


Daniel Gluckstein: Lenin, az imperializmus és a háború – III. utolsó rész

 

(Megjelent a La Vérité speciális kiadásában, 2014 júniusa)

 

Lenin és Trockij.jpg

 

A szociálsovinizmus gyökereinél

 

Lenin pontosít:

«A kapitalizmus biztosította egy maroknyi különlegesen gazdag és nagyerejű állam (a Föld lakosságának kevesebb, mint egytizede, s ha szélesebben és túlzóan is számolunk, egyötöde) privilegizált helyzetét. amely egyszerű «szelvényvagdosással» fosztogatja az egész világot. (…) El lehet képzelni, hogy ez a gigantikus extraprofit (mert abból a profitból származik, amelyet a tőkések a «saját országuk» munkásaikból a kipréselten felül érnek el), lehetővé teszi, hogy korrumpálják a munkásvezetőket és a munkásarisztokrácia felsőbb rétegét. A «fejlett» országok tőkései ténylegesen meg is teszik: ezer módon korrumpálják azokat, közvetlenül vagy közvetetten, nyíltan vagy rejtve…».

 

Lenin szerint az 1914 előtti II. Internacionáléban az opportunizmus kikristályodása nyomán megjelent politikai formák, a municipalizmus és a miniszterializmus ennek jelzései (annak ellenére, hogy országok szerint különbözhetnek), amit nem tudunk elemezni és megérteni (tehát küzdeni ellene) anélkül, hogy össze ne kapcsolnánk társadalmi és gazdasági gyökereit. E témában Gérard Bloch aláhúzza:

«Senki nem értette meg teljességében a Tőke metódusát a II. Internacionálé idején, s ennek hatása a század elején a revizionizmus elleni polémia különös jellege. (…) 1915-ig kellett várni, hogy Lenin végezze el az imperializmus, a kapitalizmus legfelsőbb foka elemzését, ahogyan benne rejlő törvényeiből, a termelőerők és a termelőeszközök magántulajdona közötti konfliktusokból elkerülhetetlenül bekövetkezik agóniájának szakasza, a világforradalom időszaka. Minden bizonnyal nem csak Lenin géniusza és Hegel  A logika olvasása kellett Marx módszere együttesének megragadására, hanem az is, hogy a kapitalizmus végső történelmi válságának korszaka 1914. aug. 1-vel elkezdődjék».

 

Az imperialista háború reakciós minősítése minden érintett ország munkásmozgalmára következményekkel járt.

 

«A saját, az imperialista háborúban elkötelezett kormány elleni harc nem állhat meg egyik országban sem annak a forradalmi agitáció okozta nyilvánvaló veresége előtt (…) Oroszország győzelme a világ és az ország belső reakciós erőinek megerősödéséhez vezetne, s a régióban már meghódított népek teljes kiszolgáltatottságához vezetne. Ez az, amiért Oroszország veresége lenne összességében a legkisebb rossz».

Következésképpen:

«Egy reakciós háborúban a forradalmi osztály mást nem kivánhat, mint kormánya kudarcát».

 

Lenin másfelé tereli a polémiát az imperializmus Kautsky által megformált meghatározásával szemben, de megjegyzi, hogy Kautsky «volt az II. Internacionálénak nevezett időszak fő marxista teoretikusa az 1889-1914 közötti huszonöt év alatt», mielőtt az a szociálsovinizmushoz csatlakozott. Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka vagy «gazdasági foka» lenini meghatározásának Kautsky egy másik definícióval opponál: az imperializmus csak egyszerű politika, az, amit a «pénzügyi tőke» részesít előnyben. Kautsky szerint nem kell «azonosítani» az imperializmust a «kortárs kapitalizmussal», annak ellenére, hogy az imperializmus a «fejlett ipari kapitalizmus vitális szükséglete», amelynek az az állandó tendenciája, hogy keresi a «mind nagyobb agrárrégiók annektálását vagy alávetését, akármilyen nemzet is lakja azokat». Egy ilyen definíció, húzza alá Lenin:

«nem ér semmit, mert egyoldalú, önkényes, egyedül a nemzeti kérdést hozza ki (…) önkényes és pontatlan módon egyedül az annektálást végrehajtó országok ipari kapitalizmusához köti és nem kevésbé önkényesen és pontatlanul az agrárrégiókat teszi előtérbe».

Lenin aláhúzza, hogy az annexiók tendenciája:

«nem csak az agrárrégiókra vonatkozik, hanem még a legiparosodottabbakra is (Belgiumot Németország, Elzászt Franciaország kivánta meg), mivel elsősorban befejeződvén a világ felosztása, új felosztás követeli a kezek kinyújtását bármilyen területek felé; másodsorban pedig az imperializmus alapvető lényege a nagyhatalmak vetélkedése a hegemónia megszerzésére, vagyis területek megódítására – nem is annyira saját magukért, mint az ellenfél meggyengítéséért és annak hegemóniája aláaknázásáért».

 

Mivel kombinálódik az, amit a kérdés «gazdasági aspektusának» nevez.

 

«Kautsky az imperializmus politikáját elválasztja annak gazdaságától feltételezve, hogy az annexió a pénzügyi tőke «preferált» politikája, és ennek oppozíciójaként a burzsoáziának egy más politikája is lehetséges még mindig a pénzügyi tőke bázisán. Összefoglalva: a gazdaságban a monopóliumok összeegyeztethetőek olyan politikai viselkedéssel, amely a monopóliumot, az erőszakot, a hódítást kizárja. Összefoglalva: mintha a pénzügyi tőke idején precizen befejezett területi felosztás kompatibilis lenne egy nem imperialista politikával (…) Ez eltompítja a kapitalizmus jelenlegi fázisának legalapvetőbb ellentmondásait».

 

Az «ultraimperializmus» apropóján

 

Amikor Kautsky azt állítja, hogy az imperializmus nem a kapitalizmus törvényeiből fakad, hanem az csak a kapitalizmus politikai tendenciáját fejezi ki, el tudjuk képzelni – Kautsky meg is teszi –, hogy a kapitalizmus egy más formája, az, amit Kautsky «ultraimperializmusnak» nevez, felül tud kerekedni annak ellenmondásain.

Lenin szerint ez a szuperimperializmus elképzelés «egyesülés, nem pedig az egész világ imperializmusainak harca, a tőkés rendszerben a háborúk megszünésének fázisa, a «nemzetközi szinten egyesült pénztőke univerzumának közös kizsákmányolása» fázisa semmi más, mint «ultraszamárság», «mélységesen téves eszme (…), mely olajat önt az imperializmus apologistáinak  tüzére, amelyet követve a pénztőke dominanciája meghaladja a világgazdaság egyenlőtlenségeit és ellentmondásait, holott a valóságban azokat az csak megerősíti».

Pontosan ellenkezőleg van tehát:

«A pénzügyi tőke és a trösztök nem meggyengítik, hanem megerősítik a világgazdaság különböző elemei fejlődési ritmusa közötti differenciákat. Márpedig a tőkés rendszerben az erőviszonyok módosulnak, akkor hol lakozhat itt az ellentmondások feloldása, ha nem az erőben?»

Térjünk vissza a háborúk gyökerére:

«Kell-e kérdezni, hogy van-e a finánctőke számára a kapitalizmusban más eszköz, mint a háború az egyik oldalról a termelőerők fejlődése és a tőkefelhalmozás közötti, másrészről a gyarmatok megosztása és a «befolyási övezetek» közötti aránytalanság gyógyítására?»

 

A kérdésre Lenin negatívan válaszol: az interimperialista ellentmondások nem képesek másként megoldani, csakis az imperialista hatalmak közötti konfrontációkkal, ideértve a legerőszakosabbakat is.

 

Az 1914-ben kezdődő világháború tehát nem egy baleset, hanem a tőkés fejlődés törvényei által létrehozott imperializmus természetéből fakad. De egyik korszakból áttértünk egy másikba. A nemzeti emancipáció, a nemzetek önmeghatározása nem ugyanúgy vetődik fel, mint az előző fázisban. Ezentúl, írja Lenin:

«a nemzetek önmeghatározását is a kapitalizmus imperialista szakaszához kapcsolódva kell nézni (…). Mi az imperializmus elleni forradalmi harc hívei vagyunk, vagyis a kapitalizmus ellen. Az imperializmus pontosan megtalálható a más nemzetek elnyomóinak törekvéseiben, az elnyomás szétterjedésében és súlyosbodásában, a gyarmatok újrafelosztásában. Ezért van, hogy korunkban a nemzeti önmeghatározás kérdésének gyökere az elnyomó országok szocialistáinak attitüdjében található.»

 

Elnyomó nemzetek, elnyomott nemzetek

 

Lenin szemében az imperializmus időszakában alapvető kérdéssé válik az elnyomó és elnyomott nemzetek éles megkülönböztetése:

«A szociáldemokrata program középpontjában kell állnia az elnyomó és az elnyomott nemzetek megkülönböztetésének, ez a divízió az imperializmus lényege (…). Ez a divízió (…) kapitális az imperializmus elleni forradalmi harc szemszögéből. Ebből a divízióból kiindulva kell megállapítani a «nemzetek saját maguk feletti rendelkezésének joga» definiálását, amely konzekvensen demokratikus, forradalmár és megfelel a szocializmusért való azonnali küzdelem általános feladatának. Ennek a jognak a nevében cselekedve és követelve, hogy azt ne csak halkan elrebegjék, az elnyomó nemzetek szociáldemokratáinak vállalniuk kell a szeparáció szabadságát az elnyomott nemzetek javára, mivel egyébként a nemzeti jogok egyenlőségének elismerése és a munkások nemzetközi szolidaritása csak üres szó és képmutatás».

 

Az imperializmusnak minden vonalon reakciós minősítése és a háború imperialistának minősítése Lenin szerint számos következménnyel jár. Nevezetesen azzal, milyen módon kell megformálni a békéért való harcot:

«A békéért vívott harc elválasztása a proletariátus forradalmi harcától nem más, mint egy szentimentális burzsoá pacifista mondat, vagy amely csak a nép megtévesztésére szolgál. Nem tudunk és nem is kell «államférfiúi» pózt felvennünk és konkrét «békeprogramokat» kidolgozni. Ezzel ellentétben a mi dolgunk, hogy megmagyarázzuk a tömegeknek, hiábavaló reménykedni a demokratikus (annexió-, erőszak-, fosztogatásmentes) békében a forradalmi osztályharc fejlesztése nélkül (…). Az imperializmus megdöntéséért folytatott harc nehéz, de a tömegeknek ismerniük kell az igazságot erről a nehéz, de mégis szükséges harcról. Nem szabad olyan reményekbe ringatni őket, hogy a béke elérhető az imperializmus megdöntése nélkül», «az imperialista háborúk teljes mértékben elkerülhetetlenek amíg a magántulajdon létezni fog».

 

De a háborúellenes harc és a tőke megdöntésére irányuló harc közötti szoros kapcsolat szükségességét megformálni semmiképpen nem jelenti, hogy a demokratikus feladatok elvesztették volna jelentőségüket és jelentésüket. Erről Lenin ezt írja:

«A proletariátus csak a demokrácián keresztül tud győzni – ami a hiánytalan demokrácia megvalósítását jelenti – és energikusan ragaszkodva demokratikus követeléseiért vívott harca minden egyes epizódjához. A szocialista forradalmat és a kapitalizmus elleni harcot abszurd szembeállítani a demokratikus követelések egyikével, a nemzeti követeléssel. A kapitalizmus elleni forradalmi harcot össze kell kötnünk a demokratikus követelések együttesének forradalmi programjával és taktikájával: köztársaság, hadsereg, nép által választott funkcionáriusok, nők egyenjogúsága, nemzeti önrendelkezés, stb».

 

Evidens kapcsolat létezik a forradalmi defetizmusért, tehát saját kormánya vereségéért küzdő Lenin meg nem alkuvása és magának az imperializmus természetének mély analízise között. Van kapcsolat eközött és a gyakorlati következmények között, amelyeket le kellett vonnia az 1917-es forradalom első napjaitól kezdve. Különösen amikor visszatérve Oroszországba közzétette híres Áprilisi téziseit, amellyel napirendre vette a harcot, hogy a munkásosztály és reprezentánsai szakítva a burzsoá kormánnyal kezükbe vegyék a demokratikus feladatok megvalósítását, amelyet mint osztály egyedül ez tudott végigvinni. Van kapcsolat ezen elemek együttese és saját eltökélt harca között, hogy tudatosan végigvigye a szükséges szakítást az I. Internacionálé szociálsovinisztáival.

 

Néhány reflexió

Itt nincs hely arra, hogy megvizsgáljuk a történelmi fejlődést, amely 1917. októberétől kezdve Lenin elemzését és imperialistaellenes küzdelmét igazolja. Ez már egy másik történet. De három reflexiót vitára lehet bocsátani:

 

  • Egy évszázaddal azután, hogy az 1914-18-as mészárszék megkezdődött, ugyanez a dekadens, megkopott, széteső imperializmus, amely ebben a szakaszában már arra sem képes, hogy bármilyen pozitív fejlődést adjon az emberiségnek, amely a mai dekompozíció elszabadult vágtázásának gyökere és az összes földrészt, népet érinti, az emberiségnek már a létét is fenyegeti. A nagy termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszer a rothadás stádiumába került és túlélése Lenin szerint lehetetlen. Lehetséges lenne-e ez a túlélés az apparátusok támogatása nélkül, amelyek végleg elárulták a szocializmusért vívott küzdelmet, a szociáldemokrata apparátusokhoz csatlakozott sztálinista ellenforradalmárok apparátusai nélkül, mindazok nélkül, amelyek ezek válságából születtek és egy évszázaddal 1914 után hozzásegítenek a véglegesen csődött mondott társadalmi rendszer agóniájának meghosszabbításához?
  • A második megjegyzés az elnyomott és elnyomó népek megkülönböztetésére vonatkozik. Számosan vannak, akik a (külföldi) «despotizmus» elleni küzdelem jegyében saját imperialista kormányuk mögött sorakoznak fel és igazolják a háborúkat a világ minden részében, Iraktól Líbiáig, Malitól Ukrajnáig. De 2014-ben ugyanúgy, mint 1914-ben, a munkásmozgalom első feladata az «elnyomó nemzetek» berkeiben nem a saját imperializmus elleni küzdelem lenne az elnyomott nemzetek oldalán?
  • A harmadik aspektus a munkásosztály független politikájának szükségessége, amely felétele annak, hogy az a tőkés osztály kezéből kiragadja a tulajdoni rendszert. Nem kevésbé 2014-ben mint 1914-ben nincs visszatérés a «jó kapitalizmushoz», amely a finánctőkével ellentétben produktív és befektető. A tőke az tőke. Lenin megfogalmazásában:

«A reakciós feudalizmus helyét ma a szenilis burzsoázia finánctőkés mágnásai foglalták el. Végképp el kell söpörni».


Ez a IV. Internacionálé feladata.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.