Oroszország-Ukrajna: Borisz Nyemcov meggyilkolása után

Akárki is legyen a moszkvai Nyemcov-gyilkosság megrendelője, azt már minden oldal a háború szítására használja fel. A háborúra, amely egy év alatt 6 ezer halottat, egymillió menekültet jelent, és óriási anyagi károkat a Donbassz ipari medencéjében. Senki sem örülhet ennek a gyilkosságnak és következményeinek, kïlönösen nem az ukrajnai háború áldozatai. Nyemcov azonban nem volt az a naiv «ellenzéki» és olyan «demokrata», mint ahogyan a sajtó leírja.

1989-ben lépett a politika színterére mint Borisz jelcin pártfogoltja, neki köszönhetően lett 1991-ben Nyizsnij Novgoprod kormányzója. Itt kapta a «reformlaboratórium» gúnynevet, értsük ezalatt a bürokrácia és más kalandorok kolosszális vagyonokat elérő tolvaj privatizációjában való részvételét. Miután megválasztották a Dumában (parlement), 1997-ben miniszterré nevezték ki az energiaszektor «megreformálása» feladatával. Saját programját így írja le: «Egész sorozat népszerűtlen és fájdalmas intézkedést kell hoznunk a lakhatási reformmal összefüggésben, és, hogy végezzünk a számtalan szociális kedvezménnyel». De az 1998-as oroszországi válság Jelcin «kegyeltjének» sorsát megpecsételi. Egy másik «nyeretlen befutó» ledöntötte a trónról, a KGB-től jött és a szentpétervári privatizációkban szerezte «fegyvereit». Nyemcov háttérbe került és karrierjét a folyékony energiahordozó-iparban folytatta. 2004-ben lett Juscsenko ukrán elnöknek, a «narancsszínű forradalom» termékének gazdasági tanácsadója. Szorosan kapcsolódva az amerikai alapítványokhoz (nevezetesen a National Endowment for Democracy, NED-hez), támogatta a kijevi euromajdant.

A 90-es évek politikus-üzletemberi generációhoz tartozott, amely a dolgozó lakosságban nagyon rossz emléket hagyott abban az időban, amikor a várható élettartam brutálisan leesett Oroszországban… Minden bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy halála «semmiféle sajnálkozást nem váltott ki az ipari városokban» (Dominique Colas, a Sciences Po tanára).

Ismételjük, akárki is rendelte el, a gyilkosságot arra használják, hogy a háborús feszültséget növeljék, Ukrajna diszlokációját elősegítsék. Nem csak a Kreml, ahogy a francia sajtó feltételezi. Eképpen pl. Hollande márc. 2-án fogadta a NATO főtitkárát és üdvözölte, hogy a «NATO a hidegháború utáni legnagyobb erőösszevonást készíti elő, és Franciaország ebben kulcs- és vezető szerepet játszik».

Még Ukrajnában is érezteti a sajtó, hogy a helyzet robbbanásig feszült. Az ukrán titkosszolgálat (SBOu) bejelentése ellenére, miszerint minden propaganda az általános mozgósítás ellen 8 év börtönnel büntetendő, a behívottak 80 %-a nem válaszol, «teljes falvak menekülnek a mobilizáció elől» (Segodnya, febr. 6.). A sajtó «mogilizációnak» hívja (szójáték: a «mobilizácija = mobilizáció» és a «mogila = sírhalom» összevonásával). A dolgozók a háború ellenére keresik, hogyan lehet felegyenesedniük a számukra kimért bukással szemben. Január 28-án «a szénbányászok dühe tört ki a kormány székhelye előtt. Számukra nincs nagy jelentősége annak, ki a felelős a programozott munkanélküliség okán: a koalíció, a parlament, a kormány, az oligarchák… Védekeznek, aggodalmukat kifejezik. De velük együtt szenved az egész ország» (Zerkalo Negyeeli, jan. 31.).

D.F.