Görögország: a lehetetlen «kompromisszum»

Dominique Ferré cikke

Ritka az olyan ország, mint Görögország, amelynek gazdasága a világgazdaság GDP-jének mindössze 0,3 %-át képviseli, és amely mégis ennyire magára összpontosítja a vezető imperialista körök figyelmét – egész pontosan a 2015. jan. 25-i választások óta. A világ legnagyobb hatalma, az amerikai burzsoázia csúcsvezető rétege, ha mély válságban is vergődik, Görögországra nagy figyelmet fordít. Az amerikai imperializmust aggasztja a különböző kombinációkban lehetséges európai pénzügyi összeomlás és társadalmi robbanás, amely az imperialista «rend» szolgálatában felállított intézményekre (Európai Unió, EKB, eurózóna) mérhet csapást. Négy hónapja, hogy a választások után a pénzügyi tőke intézményei és a Syriza új görög kormánya között  «tárgyalások» nyíltak. (1) Négy hónapja húzódnak.

Cikkünk írásának idején a feszültség tetőpontján áll, mivel a görög kormánynak a következő, 300 millió eurós adósságfizetési részletet át kellene utalnia az IMF-nak. A Ciprasz-kormány nyomást próbál gyakorolni egy újabb pénzügyi segítség elérése érdekében avégett, hogy ezt ki tudja fizetni. Az «intézmények» (IMF, Európai Bizottság, EKB, az imperialista kormányok) és mögöttük a pénzügyi tőke foggal-körömmel ragaszkodnak, hogy a spekulánsoknak («hitelezők») kifizessék az adósságot és a gyümölcsöző kamatokat … de az újabb pénzügyi segítség fektétele a drasztikus ellenreform-program a memorandumok kontinuitásában, amelyek ellen a dolgozók és fiatalok 5 évig osztályharcban egyenesednek fel.

A jan. 25-i választások jelentése

A 5 hónapos huzavonát így kommentálja május végén egy, a tárgyalásokhoz közeli forrás (2): “Ahhoz, hogy az egyezség megszülessen, Athénnak erőfeszítest kell tennie, de az IMF-nek is vissza kell vonulnia”.

Röviden, a két fél, a görög kormány és a pénzügyi tőke intézményei (az IMF-fel és az Europai Bizottsággal az élen) kompromissszumot kell találjon. De ami 4 hónapja ezen kompromisszum útjában áll, az éppen az osztályviszonyok Görögországban megnyilvánuló nemzetközi állapota.

Egyik oldalról a termelőeszközök magántulajdonának rendszerének mély válsága csak úgy képes a túlélésre, hogy az emberiségnek mindig több fosztogatást, a termelőerők destrukcióját tudja nyújtani, a munkásosztály kiharcolta szociális vívmányokat hatályon kívül helyezni, a politikai demokráciát megsemmisíteni, sőt, még a nemzetek létezését is (ideértve még az európai imperialista nemzeteket is). Konkrétan a spekulánsok számára: az adósságot és a kamatokat az utolsó fillérig ki kell fizetni…  ez pedig csak a rablás és a munkaerő letörésével mehet (ellenreformok).

A másik oldalon a görög munkásosztály 5 éve különböző formákban felkelt a «baloldali», jobboldali és a «bal-jobb» koalíciós kormányok ellen, a memorandumok, az IMF és az Európai Unió doktálta programok ellen. Próbálta szakszervezeteit megtalálni, hogy osztályalapon cselekedjen (sztrájkok, általános sztrájkok, tömegtüntetések, vállalatok elfoglalása), hogy akaratát érvényesítse: «Vegyétek a memorandumjaitokat és menjenek a fenébe, de gyorsan!».  Ez az akarat fejeződött ki 2012 május-júniusában csakúgy, mint a 2015 januári választásokban. A dolgozók, fiatalok a közbülső pauperizált rétegek tömegesen mentek szavazni – és nem illúziók nélkül – a Syrizára.

A görög tömegek szembetalálták magukat az alapproblémával, ami koncentrálja az emberiség krízisét: a proletariátus forradalmi vezetésének válsága. Az osztályharcban a Pasok-hoz, KKE-hez, Syrizához tartozó politikai és szakszervezeti vezetés a szerepeket megosztva mindent megtett, hogy akadályozza a memorandumok blokkolásáért általános sztrájkra irányuló munkásmobilizációt. Más formában, de a jan. 25-én hatalomra juttatott  Syriza vezetése is gyorsan lemondott a referendumok egyszerű és tiszta megsemmisítéséről … mialatt rendkívül részlegesen néhány munkás és népi követelést kielégített. Például, 4 ezer elbocsátott tisztviselőt visszavett, az axiologisi-t megszüntette (a tisztviselők úgynevezett «értékelése», amely csak arra szolgált, hogy korábban a közszférában az elbocsátásokat igazolják), stb.

Az «egyezségre» jutás, vagyis valójában a Ciprasz-kormány kapitulációja a görög nép hóhérai előtt pillanatnyilag lehetetlen, ezt egy közgazdász így fogalmazta meg: «Ha az Európai Unió enged, az az euró vége; ha az Unió nem enged és Görögország enged, az a görögországi politikai robbanás».

Az USA-Görögország viszony

Miközben Kelet-Ukrajnában meggyökerezik a háború, miközben a brit burzsoázia egy része saját erőpozíciója érdekeit védve népszavazás veszélyével izgat Nagy-Britannia Unióban maradásáról, és miközben a különböző országokban az osztályharc erősödik, egy görögországi «baleset» (kihátrálás az euróból, társadalmi robbanás, vagy más) az egész földrészen olajat önthet a tűzre.

Nincs más magyarázata az Obama-adminisztráció közvetlen beavatkozására a görög kérdésbe. Az USA elnöke személyesen kétszer is a pulpitusra szállt jan. 25. óta.  Két nyilatkozata – februárban és áprilisban – nem ellentétes, csak látszólag, ahogy mindjárt látjuk. 

Amikor az európai állami és az európai intézményi vezetők a görög kormányt fenyegetik, azonnali fegyverletételt követelnek tőle, febr. 1-én vasárnap Ciprasz a sajtóban üdvözli: «Barack Obama amerikai elnök váratlan támogatását», aki a CNN-en deklarálta: «Nem folytathatjuk a nyomás gyakorlását olyan országokra, amelyek süllyednek».

Fenntartva, hogy Görögországban «szörnyű szükség van a reformokra», Obama hozzáteszi: «Kell egy fejlesztési stratégia az adósság visszafizetéséhez».

Három hónappal később, április végén a tárgyalások egy helyben topognak, «Európa kezdi elveszteni türelmét» és «többé senki nem hisz a görög dosszié megoldásában» (Le Monde, ápr. 20.), Obama egy egész mással áll elő, a GI képével, aki ujját M16-osa ravaszán tartja és követeli Ciprasz kormányától: «Hajtsák végre a nehéz reformokat: szedjenek adót, csökkentsék a bürokráciát, a munkaerőpiacot tegyék rugalmassá!» (3)

Az amerikai imperializmusnak, amely nehezen boldogulna az egész világon a rend feletti őrködésben, mindenáron meg kell akadályoznia az európai országok dominóeffektus-szerű összeomlását, amelyet Görögország «csődje» (és az eurózónából kilépése) indíthat el és forradalmi válságot okozhat a földrészen. Mivel «senkinek se legyenek illúziói arról, hogy a görög válság következményei tudottak és kézben tarthatók», nyilatkozta az amerikai gazdasági miniszter, Jacob Lew május 27-én kifejezve ezt a nyugtalanságot. Semmilyen véletlenszerű nincs ebben a politikában, az Alexis Ciprasszal szőtt «privilegizált kapcsolatok» sem.

Az amerikai imperializmus számára kell az egyezség, amely a görög munkásosztályt térdre kényszeríti a pénzügyi tőke előtt… de nem akármilyen áron, nem azt kockáztatva, hogy ezzel előidézi a forradalmi válságot vagy az összeomlást (4), tehát a lehető legnagyobb mértékben támaszkodik a görög kormányra, annak arra a lehetőségére, hogy a görög tömegeket kézben tudja tartani.

Itt van a jan. 25-i választási eredmény teljes kontraproduktív terméke. Majdnem két és fél millió választó - különösen a munkáskerületek, de a parasztság is, a fiatalok, de a memorandumok által brutálisan deklasszált kispolgárság is –  a Syrizára szavazott a «memorandumok eltörléséért». Az osztályharc a politikai és szakszervezeti vezetés akadályain nem tudott felülemelkedni, az osztályharc területévé, meghosszabbításává váltak a választások maguk is. Ugyanakkor jan. 25. az imperialista támadás, az európai intézmények és magának a görög burzsoáziának a támadása, hogy találjon egy utolsó kormányzati kombinációt a proletárforradalom akadályaként – egy olyan pártra támaszkodva, amely mint az Európai Balpárt-beli hasonszőrűek minden országban, maga is  próbálja a Brüsszeltől Washingtonig terjedő intézményeket megőrizni, a görög burzsoá állam intézményeit is (5) olyan frazeológiával, amely a tömegek aspirációján azért szörfözik, mert azzal végezni akar.

 A tömegek lelkiállapota

Minden tárgyalás-protagonista számára a legnagyobb «akadály» – a görög tömegek. Bizonyos, hogy jan. 25. óta nem az osztályharc közvetlen eszközeivel (sztrájkok, tüntetések) útján érhető tetten – nem azért, mert nem volt, hanem mert nem domináns.  De amikor február elején az EKB azzal fenyegetett, hogy elvágja a görög bankok likviditását,  ezzel pisztolyt nyomott az alig megalakult kormány halántékához, ezrek mentek az utcákra, gyűltek össze a parlament előtt az erőszakos lépés ellen. Itt is, ott is, a munkásosztály ilyen vagy olyan szektora megerősítette követeléseit a korábban intézkedések eltörlését illetően, pl. május 20-án a közkórházak dolgozói szakszervezete felhívására, az állami szektor konföderációja, az ADEDY támogatásával «az egészségügyi kiadások növeléséért, a szigorítások és a korábbi privatizációk teljes felszámolásáért, a túlórák kifizetéséért».

A munkásosztály mélységes ellenállása nem tűnt el. Elvitathatatlan, hogy minden követelését nem teljesítették, mégis sokan a dolgozók közül különbséget tesznek aközött, amire öt éven át kötelezték őket és ami a négy hónapban történt.  Csak egy példa: az egymást követő kormányok  — a politikai és szakszervezeti vezetésre támaszkodva — folytatták a tisztviselők elbocsátását (mégsem annyit, mint a trojka követelt – a munkásosztály ellenállása miatt,  de jan. 25. óta ez abbamaradt, sőt 4 ezret vissza is vettek. Kétségtelenül, a megszűnt munkahelyek, a kórházi, iskolai, stb. szükségletek szempontjábol nem elég. De a tömegek szempontjából mégis: a különbség világos.  Sok dolgozó, aktivista mondja: «A legjobb lenne, ha becsületes egyezség születne, olyan, ami hagyja a népet szusszanni egyet annyi kivéreztetett év után».

Ez a — nem illúzió nélküli  — reflexió a tömegek öntudatában rögzült valósághoz kötődîk: szó sincs visszalépésről, nem lehet a memorandumok gyászos igájához visszatérni. Ebben koncentrálódik minden nehézség. A görög kormány állandóan a «vörös vonalakra» hivatkozik, amelyet nem léphet át, és a «népi mandátumra», amelyet tiszteletben kell tartania…  kijelentve, hogy az európai intézményekkel és az IMF-fel a szakítást elutasítja, holott ezek folyton a vörös vonalak átlépését követelik. Azonban ezek az intézmények szintén feloldhatatlan ellentmondásba keveredtek: vagy lemondanak követeléseikről, ami lehetetlen, vagy a görög kormányt kapitulációra készetetik, ami ellenőrizhetetlen folyamathoz vezet, sőt, forradalmi válságba.

Farkasszemet nézni nem tarthat örökké

Görögországban – ahogyan nemzetközi szinten is – nincs más alternatíva, mint a «szocializmus vagy barbárság». Nincs, nem lehet «köztes» út. A görög kormány és a tőke szolgálatában álló intézmények között négy hónapja tartó szembenállás valójában a görög tömegeknek a fojtogatóik, az Európai Unióval, az IMF-fel és a görög burzsoáziával való szembenállása. Csak az egyik vagy másik oldal tábora indította közvetlen konfrontáció oldja meg – a másik felet térdre kényszerítve. Már jelenleg is ez az, ami válságelemeket provokált a kormánycsapatban és a hatalmon levő pártban. Máj. 24-én a Syriza központi bizottsága tagjainak 44 %-a opponált a Ciprasz körüli többséggel szemben határozatában:

«A “becsületes kompromisszum” (az IMF-fel, Európai Unióval — a szerk.) nem nyugodhat a privatizáció és az újabb áldozathozatal eszközein a népi osztályok számára  (…). A legnagyobb szerencsétlenség, amelynek fennáll a kockázata, az új megmorandumra kötelezés ilyen vagy olyan formában és a régi memorandumok megvalósitása vagy kiterjesztése. Ezt minden módon és minden szükséges erőfeszítéssel el kell kerülni. A memorandumok elleni progresszív politikáért minden alternatív megoldásnak ide kell tartoznia, mindenekelőtt az adósságszolgálat felfüggesztése».

Egy cikkel kommentálva (6), amelyben a miniszterelnök, a Syriza reprezantánsa, Ciprasz azt írja, hogy «ha nem sikerült még egyezségre jutni partnereinkkel, ez nem a mi hajthatatlanságunkon múlott» és új “reformlistát” részletez. A Syriza baloldali platformja képviselője, Stathis Kouvelakis, pedig ezt: «A négy “vörös vonalat” amelyet Alexis Cipras maga jelentett be ünnepélyesen ápr. 16-án a Reuters sajtóügynökségnek (a nyugdíjak, az áfa, a privatizációk és a kollektív szerződések), különböző mértékben, de mindet átlépték. Hol van akkor a blokád, és Ciprasz miért próbál dramatizálni a cikk címében és több passzusában?  Egész egyszerűen azért, mert az európai reprezentánsoknak nem elég a létező szigorítások-memorandumok kerete. Visszalépést követelnek a Syriza szétverés céljából. Ciprasz pedig visszaküldi a labdát: “Ti keresitek a szakítást, nem én. Én, láthatjátok, kész vagyok kezelni a szigorításokat,  elhalasztani a programot, amiért megválasztottak, de ezen kívül ti azt is elvárjátok tőlem, hogy menjek még azon is túl, amit Samarastól kértetek”, (…) mintha a javasolt “deal” elfogadása egy lépést jelentene a “szolidaritás, egyenlőség és demokrácia Europája” felé, amit reklamál (7) és amely csak egy üres frázis, amely ritkán csengett ilyen gyászosan».

Röviden: Ciprasz vonala, vagyis a «kompromisszumkeresés» illuzórikus, a görög tömegeket katasztrófába viszi. A következtetés tökéletesen igaz a dolgozókra, fiatalokra, munkásaktívákra nézve, akik keresik a tömegek számára előnyös kiutat és a «mi a teendő?» problémáját teszi fel. A szembenézés folyik és a «tárgyalások» nem folytatódhatnak újabb hónapokig «győztesek és legyőzöttek» nélkül. S mivel – vezetésének politikája ellenére – a görög munkásosztály még nincs legyőzve, elkerülhetetlenül magának kell kezébe vennie a kezdeményezést, mivel az egyetlen kitörési pont «a saját sorsunk intézésének arénájában» az ex-trojka intézményeinek kudarca. Hogyan lehet máris segíteni ezet az erőt – függetlensége teljes tiszteletben tartása mellett – az elkerülhetetlen összeütözésben, leszűrve az öt elmúlt év tanulságait és az akadályos természetét, ezt a tétje a IV. Internacionálé nyílt vitájának Görögország aktivistáival és dolgozóival. 

 ⁽¹⁾ Syriza, a «Radikális Balodali Koalíció» a centrista csoportok holdudvarából és a Pasok, a szocialista párt válságából jött létre a Synaspismos körül, amelynek eredete visszanyúlik a sztálinizmus válságához Görögországban az 1980-as évek végén. A görög Kommunista Pártból (KKE) kivált Synaspismos («Koalíció») már megalapításakor rátapadt az európai intézményekre, képviselői abban az időben megszavazták a Maastrichti szerződést, az Európai Unió megalapítását és évekkel később létrehozták az «Európai Baloldal Pártját» amely összefogja a német Die Linkét, a francia Kommunista Pártot és Balpártot, a spanyol Izquierda Unidát és más sztálinizmusból eredő pártokat.  Az «ortodox» kommunista párttal (KKE) szemben sokáig marginális Syriza a 2012 május-júniusi választásokon került a politikai színtér előterébe, amikor vezetői a «memorandumok eltörlése» mellett nyilatkoztak. Az IMF, az Európai Unió szigorítási intézkedéseit Papandreu, Papadémos és Samaras kormányai alkalmazták 2010 februárjától 2015 januárjáig.

⁽²⁾ Idézte a Le Monde, 2015.  máj. 29-én.

⁽³⁾ Ez egyik módja annak beismerésének, hogy a görög kormány és «hitelezői» között febr. 20-án aláírt első «egyezmény», amely a Görögországnak nyújtott pénzügyi «segítség» újabb szeletét szabadította fel el egész listányi «reform» ellenében, korántsen elégítette ki a pénzügyi tőkét. Ténylegesen, «az eurózóna  gazdasági logikájában csak a munkaerő árának csökkentésére irányuló “reformok” az autentikus reformok», írta a francia tőkések újsága, a La Tribune.

⁽⁴⁾ Az amerikai imperializmus e szempontját különösen átvették saját ügynökei, élükön az európai szociáldemokraták csakúgy, mint a Szakszervezetek Európai Szövetsége, amely nyugtalankodik, hogy «ha Görögországgal erős kézzel bánnak, az európai miniszterek újabb turbulenciát indíthatnak a pénzügyi piacokon, amely pedig az eurót és az eurózóna országait sújthatja és még inkább meggyengítheti a görög gazdaságot»(május 19.).

⁽⁵⁾ Olyan Syriza-kormány, amely nem mutat szándékot sem az EU-val, az IMF-fel való szakításra, sem az adósságfizetés beszüntetésére (többé kevésbé bizonyos, hogy a Syrizában csak azt kifogásolják, amit képmutatóan az «adósság illegitim részének» neveznek), semmiféle szándékot a görög bankok köztulajdonba vételére, sem a gigantikus hadiipar javai elkobzására, nem is beszélve az ortodox egyház vagyonáról.

⁽⁶⁾ « L’Europe est á la croisée des chemins », «Európa útkereszteződésben» Le Monde (2015. május 31.).

⁽⁷⁾ Ezt a formulát Párizsban május 30-án az Európai Balpárt dobta be, elnöke, Pierre Laurent, a francia kommunista párt vezetője, «a szigorítások elleni európai szövetség» perspektívájában … anélkül, hogy az európai intézmények és szerződések keretét megkérdőjelezné. Ez a közös programja a «baloldal baloldalának», a Podemosnak (Spanyol állam), a Syrizának, a Die Linkének (Németország) és a Front de gauche-nak (Franciaország).

(Megjelenés: La Vérité 2015. jún.)