Dominique Ferré cikke
Ritka az olyan ország, mint Görögország, amelynek gazdasága a
világgazdaság GDP-jének mindössze 0,3 %-át képviseli, és amely mégis
ennyire magára összpontosítja a vezető imperialista körök figyelmét – egész
pontosan a 2015. jan. 25-i választások óta. A világ legnagyobb hatalma, az
amerikai burzsoázia csúcsvezető rétege, ha mély válságban is vergődik,
Görögországra nagy figyelmet fordít. Az amerikai imperializmust aggasztja a
különböző kombinációkban lehetséges európai pénzügyi összeomlás és társadalmi
robbanás, amely az imperialista «rend» szolgálatában felállított intézményekre
(Európai Unió, EKB, eurózóna) mérhet csapást. Négy hónapja, hogy a választások
után a pénzügyi tőke intézményei és a Syriza új görög kormánya között «tárgyalások» nyíltak. (1) Négy hónapja
húzódnak.
Cikkünk írásának idején a feszültség tetőpontján áll, mivel a
görög kormánynak a következő, 300 millió eurós adósságfizetési részletet át
kellene utalnia az IMF-nak. A Ciprasz-kormány nyomást próbál gyakorolni egy
újabb pénzügyi segítség elérése érdekében avégett, hogy ezt ki tudja fizetni.
Az «intézmények» (IMF, Európai Bizottság, EKB, az imperialista kormányok) és
mögöttük a pénzügyi tőke foggal-körömmel ragaszkodnak, hogy a spekulánsoknak
(«hitelezők») kifizessék az adósságot és a gyümölcsöző kamatokat … de az újabb
pénzügyi segítség fektétele a drasztikus ellenreform-program a memorandumok
kontinuitásában, amelyek ellen a dolgozók és fiatalok 5 évig osztályharcban
egyenesednek fel.
A jan.
25-i választások jelentése
A 5 hónapos huzavonát így kommentálja
május végén egy, a tárgyalásokhoz közeli forrás (2): “Ahhoz, hogy az egyezség
megszülessen, Athénnak erőfeszítest kell tennie, de az IMF-nek is vissza kell
vonulnia”.
Röviden, a két fél, a görög kormány és a pénzügyi tőke intézményei
(az IMF-fel és az Europai Bizottsággal az élen) kompromissszumot kell találjon.
De ami 4 hónapja ezen kompromisszum útjában áll, az éppen az osztályviszonyok
Görögországban megnyilvánuló nemzetközi állapota.
Egyik oldalról a termelőeszközök magántulajdonának rendszerének
mély válsága csak úgy képes a túlélésre, hogy az emberiségnek mindig több
fosztogatást, a termelőerők destrukcióját tudja nyújtani, a munkásosztály
kiharcolta szociális vívmányokat hatályon kívül helyezni, a politikai
demokráciát megsemmisíteni, sőt, még a nemzetek létezését is (ideértve még az
európai imperialista nemzeteket is). Konkrétan a spekulánsok számára: az
adósságot és a kamatokat az utolsó fillérig ki kell fizetni… ez pedig csak a rablás és a munkaerő
letörésével mehet (ellenreformok).
A másik oldalon a görög munkásosztály 5 éve különböző formákban
felkelt a «baloldali», jobboldali és a «bal-jobb» koalíciós kormányok ellen, a
memorandumok, az IMF és az Európai Unió doktálta programok ellen. Próbálta
szakszervezeteit megtalálni, hogy osztályalapon cselekedjen (sztrájkok,
általános sztrájkok, tömegtüntetések, vállalatok elfoglalása), hogy akaratát
érvényesítse: «Vegyétek a
memorandumjaitokat és menjenek a fenébe, de gyorsan!». Ez az akarat fejeződött ki 2012
május-júniusában csakúgy, mint a 2015 januári választásokban. A dolgozók,
fiatalok a közbülső pauperizált rétegek tömegesen mentek szavazni – és nem
illúziók nélkül – a Syrizára.
A görög tömegek szembetalálták magukat az alapproblémával, ami
koncentrálja az emberiség krízisét: a proletariátus forradalmi vezetésének
válsága. Az osztályharcban a Pasok-hoz, KKE-hez, Syrizához tartozó politikai és
szakszervezeti vezetés a szerepeket megosztva mindent megtett, hogy akadályozza
a memorandumok blokkolásáért általános sztrájkra irányuló munkásmobilizációt.
Más formában, de a jan. 25-én hatalomra juttatott Syriza vezetése is gyorsan lemondott a
referendumok egyszerű és tiszta megsemmisítéséről … mialatt rendkívül
részlegesen néhány munkás és népi követelést kielégített. Például, 4 ezer elbocsátott
tisztviselőt visszavett, az axiologisi-t
megszüntette (a tisztviselők úgynevezett «értékelése», amely csak arra
szolgált, hogy korábban a közszférában az elbocsátásokat igazolják), stb.
Az «egyezségre» jutás, vagyis valójában a Ciprasz-kormány kapitulációja
a görög nép hóhérai előtt pillanatnyilag lehetetlen, ezt egy közgazdász így
fogalmazta meg: «Ha az Európai Unió enged, az az euró vége; ha az Unió
nem enged és Görögország enged, az a görögországi politikai robbanás».
Az
USA-Görögország viszony
Miközben Kelet-Ukrajnában meggyökerezik a háború, miközben a brit
burzsoázia egy része saját erőpozíciója érdekeit védve népszavazás veszélyével
izgat Nagy-Britannia Unióban maradásáról, és miközben a különböző országokban
az osztályharc erősödik, egy görögországi «baleset» (kihátrálás az euróból,
társadalmi robbanás, vagy más) az egész földrészen olajat önthet a tűzre.
Nincs más magyarázata az Obama-adminisztráció közvetlen
beavatkozására a görög kérdésbe. Az USA elnöke személyesen kétszer is a pulpitusra szállt jan. 25.
óta. Két nyilatkozata – februárban és
áprilisban – nem ellentétes, csak látszólag, ahogy mindjárt látjuk.
Amikor az európai állami és az európai
intézményi vezetők a görög kormányt fenyegetik, azonnali fegyverletételt
követelnek tőle, febr. 1-én vasárnap Ciprasz a sajtóban üdvözli: «Barack
Obama amerikai elnök váratlan támogatását», aki a CNN-en deklarálta: «Nem folytathatjuk a nyomás gyakorlását
olyan országokra, amelyek süllyednek».
Fenntartva, hogy Görögországban «szörnyű szükség van a reformokra», Obama hozzáteszi: «Kell egy fejlesztési stratégia az adósság
visszafizetéséhez».
Három hónappal később, április végén a
tárgyalások egy helyben topognak, «Európa
kezdi elveszteni türelmét» és «többé senki nem hisz a
görög dosszié megoldásában» (Le
Monde, ápr. 20.), Obama egy egész mással áll elő, a GI képével, aki ujját
M16-osa ravaszán tartja és követeli Ciprasz kormányától: «Hajtsák végre a nehéz reformokat:
szedjenek adót, csökkentsék a bürokráciát, a munkaerőpiacot tegyék rugalmassá!»
(3)
Az amerikai imperializmusnak, amely
nehezen boldogulna az egész világon a rend feletti őrködésben, mindenáron meg
kell akadályoznia az európai országok dominóeffektus-szerű összeomlását,
amelyet Görögország «csődje» (és az eurózónából kilépése) indíthat el és
forradalmi válságot okozhat a földrészen. Mivel «senkinek se legyenek
illúziói arról, hogy a görög válság következményei tudottak és kézben
tarthatók», nyilatkozta az amerikai gazdasági miniszter, Jacob Lew május
27-én kifejezve ezt a nyugtalanságot. Semmilyen véletlenszerű nincs ebben a
politikában, az Alexis Ciprasszal szőtt «privilegizált kapcsolatok» sem.
Az amerikai imperializmus számára kell az
egyezség, amely a görög munkásosztályt térdre kényszeríti a pénzügyi tőke
előtt… de nem akármilyen áron, nem azt kockáztatva, hogy ezzel előidézi a
forradalmi válságot vagy az összeomlást (4), tehát a lehető legnagyobb
mértékben támaszkodik a görög kormányra, annak arra a lehetőségére, hogy a
görög tömegeket kézben tudja tartani.
Itt van a jan. 25-i választási eredmény
teljes kontraproduktív terméke. Majdnem két és fél millió választó - különösen
a munkáskerületek, de a parasztság is, a fiatalok, de a memorandumok által
brutálisan deklasszált kispolgárság is –
a Syrizára szavazott a «memorandumok
eltörléséért». Az osztályharc a politikai és szakszervezeti vezetés
akadályain nem tudott felülemelkedni, az osztályharc területévé,
meghosszabbításává váltak a választások maguk is. Ugyanakkor jan. 25. az
imperialista támadás, az európai intézmények és magának a görög burzsoáziának a
támadása, hogy találjon egy utolsó kormányzati kombinációt a proletárforradalom
akadályaként – egy olyan pártra támaszkodva, amely mint az Európai Balpárt-beli
hasonszőrűek minden országban, maga is
próbálja a Brüsszeltől Washingtonig terjedő intézményeket megőrizni, a
görög burzsoá állam intézményeit is (5) olyan frazeológiával, amely a tömegek
aspirációján azért szörfözik, mert azzal végezni akar.
A tömegek lelkiállapota
Minden tárgyalás-protagonista számára a
legnagyobb «akadály» – a görög tömegek. Bizonyos, hogy jan. 25. óta nem az
osztályharc közvetlen eszközeivel (sztrájkok, tüntetések) útján érhető tetten –
nem azért, mert nem volt, hanem mert nem domináns. De amikor február elején az EKB azzal
fenyegetett, hogy elvágja a görög bankok likviditását, ezzel pisztolyt nyomott az alig megalakult
kormány halántékához, ezrek mentek az utcákra, gyűltek össze a parlament előtt
az erőszakos lépés ellen. Itt is, ott is, a munkásosztály ilyen vagy olyan
szektora megerősítette követeléseit a korábban intézkedések eltörlését
illetően, pl. május 20-án a közkórházak dolgozói szakszervezete felhívására, az
állami szektor konföderációja, az ADEDY támogatásával «az
egészségügyi kiadások növeléséért, a szigorítások és a korábbi privatizációk
teljes felszámolásáért, a túlórák kifizetéséért».
A munkásosztály mélységes ellenállása nem tűnt el.
Elvitathatatlan, hogy minden követelését nem teljesítették, mégis sokan a
dolgozók közül különbséget tesznek aközött, amire öt éven át kötelezték őket és
ami a négy hónapban történt. Csak egy
példa: az egymást követő kormányok — a
politikai és szakszervezeti vezetésre támaszkodva — folytatták a tisztviselők
elbocsátását (mégsem annyit, mint a trojka követelt – a munkásosztály
ellenállása miatt, de jan. 25. óta ez
abbamaradt, sőt 4 ezret vissza is vettek. Kétségtelenül, a megszűnt
munkahelyek, a kórházi, iskolai, stb. szükségletek szempontjábol nem elég. De a
tömegek szempontjából mégis: a különbség világos. Sok dolgozó, aktivista mondja: «A legjobb lenne, ha becsületes egyezség születne, olyan, ami
hagyja a népet szusszanni egyet annyi kivéreztetett év után».
Ez a — nem illúzió nélküli
— reflexió a tömegek öntudatában rögzült valósághoz kötődîk: szó sincs visszalépésről,
nem lehet a memorandumok gyászos igájához visszatérni. Ebben koncentrálódik
minden nehézség. A görög kormány állandóan a «vörös vonalakra» hivatkozik,
amelyet nem léphet át, és a «népi mandátumra», amelyet tiszteletben kell
tartania… kijelentve, hogy az európai
intézményekkel és az IMF-fel a szakítást elutasítja, holott ezek folyton a
vörös vonalak átlépését követelik. Azonban ezek az intézmények szintén
feloldhatatlan ellentmondásba keveredtek: vagy lemondanak követeléseikről, ami
lehetetlen, vagy a görög kormányt kapitulációra készetetik, ami
ellenőrizhetetlen folyamathoz vezet, sőt, forradalmi válságba.
Farkasszemet nézni nem tarthat örökké
Görögországban – ahogyan nemzetközi
szinten is – nincs más alternatíva, mint a «szocializmus
vagy barbárság». Nincs, nem lehet «köztes» út. A
görög kormány és a tőke szolgálatában álló intézmények között négy hónapja
tartó szembenállás valójában a görög tömegeknek a fojtogatóik, az Európai
Unióval, az IMF-fel és a görög burzsoáziával való szembenállása. Csak az egyik
vagy másik oldal tábora indította közvetlen konfrontáció oldja meg – a másik
felet térdre kényszerítve. Már jelenleg is ez az, ami válságelemeket provokált
a kormánycsapatban és a hatalmon levő pártban. Máj. 24-én a Syriza központi
bizottsága tagjainak 44 %-a opponált a Ciprasz körüli többséggel szemben
határozatában:
«A “becsületes kompromisszum” (az IMF-fel, Európai Unióval — a szerk.) nem nyugodhat a privatizáció és az
újabb áldozathozatal eszközein a népi osztályok számára (…). A legnagyobb szerencsétlenség, amelynek
fennáll a kockázata, az új megmorandumra kötelezés ilyen vagy olyan formában és
a régi memorandumok megvalósitása vagy kiterjesztése. Ezt minden módon és
minden szükséges erőfeszítéssel el kell kerülni. A memorandumok elleni
progresszív politikáért minden alternatív megoldásnak ide kell tartoznia,
mindenekelőtt az adósságszolgálat felfüggesztése».
Egy cikkel kommentálva (6), amelyben a miniszterelnök, a Syriza
reprezantánsa, Ciprasz azt írja, hogy «ha nem sikerült még egyezségre jutni
partnereinkkel, ez nem a mi hajthatatlanságunkon múlott» és új “reformlistát” részletez. A Syriza
baloldali platformja képviselője, Stathis Kouvelakis, pedig ezt: «A négy “vörös vonalat” amelyet Alexis Cipras maga jelentett be
ünnepélyesen ápr. 16-án a Reuters sajtóügynökségnek (a nyugdíjak, az áfa, a
privatizációk és a kollektív szerződések), különböző mértékben, de mindet
átlépték. Hol van akkor a blokád, és Ciprasz miért próbál dramatizálni a cikk
címében és több passzusában? Egész
egyszerűen azért, mert az európai reprezentánsoknak nem elég a létező
szigorítások-memorandumok kerete. Visszalépést követelnek a Syriza szétverés
céljából. Ciprasz pedig visszaküldi a labdát: “Ti keresitek a szakítást, nem én. Én, láthatjátok, kész vagyok
kezelni a szigorításokat, elhalasztani a
programot, amiért megválasztottak, de ezen kívül ti azt is elvárjátok tőlem,
hogy menjek még azon is túl, amit Samarastól kértetek”, (…) mintha a javasolt “deal”
elfogadása egy lépést jelentene a “szolidaritás, egyenlőség és demokrácia
Europája” felé, amit reklamál (7) és amely csak egy üres frázis, amely ritkán
csengett ilyen gyászosan».
Röviden: Ciprasz vonala, vagyis a «kompromisszumkeresés»
illuzórikus, a görög tömegeket katasztrófába viszi. A következtetés tökéletesen
igaz a dolgozókra, fiatalokra, munkásaktívákra nézve, akik keresik a tömegek
számára előnyös kiutat és a «mi a teendő?» problémáját teszi fel. A szembenézés
folyik és a «tárgyalások» nem folytatódhatnak újabb hónapokig «győztesek és
legyőzöttek» nélkül. S mivel – vezetésének politikája ellenére – a görög
munkásosztály még nincs legyőzve, elkerülhetetlenül magának kell kezébe vennie
a kezdeményezést, mivel az egyetlen kitörési pont «a saját sorsunk intézésének
arénájában» az ex-trojka intézményeinek kudarca. Hogyan lehet máris segíteni
ezet az erőt – függetlensége teljes tiszteletben tartása mellett – az
elkerülhetetlen összeütözésben, leszűrve az öt elmúlt év tanulságait és az
akadályos természetét, ezt a tétje a IV. Internacionálé nyílt vitájának
Görögország aktivistáival és dolgozóival.
(1) Syriza, a «Radikális Balodali Koalíció» a centrista csoportok
holdudvarából és a Pasok, a szocialista párt válságából jött létre a
Synaspismos körül, amelynek eredete visszanyúlik a sztálinizmus válságához
Görögországban az 1980-as évek végén. A görög Kommunista Pártból (KKE) kivált
Synaspismos («Koalíció») már megalapításakor rátapadt az európai intézményekre,
képviselői abban az időben megszavazták a Maastrichti szerződést, az Európai
Unió megalapítását és évekkel később létrehozták az «Európai Baloldal Pártját»
amely összefogja a német Die Linkét, a francia Kommunista Pártot és Balpártot,
a spanyol Izquierda Unidát és más sztálinizmusból eredő pártokat. Az «ortodox» kommunista párttal (KKE) szemben
sokáig marginális Syriza a 2012 május-júniusi választásokon került a politikai
színtér előterébe, amikor vezetői a «memorandumok
eltörlése» mellett nyilatkoztak. Az IMF, az Európai Unió szigorítási
intézkedéseit Papandreu, Papadémos és Samaras kormányai alkalmazták 2010
februárjától 2015 januárjáig.
(2) Idézte a Le Monde,
2015. máj. 29-én.
(3) Ez egyik módja annak beismerésének, hogy a görög kormány és
«hitelezői» között febr. 20-án aláírt első «egyezmény», amely a Görögországnak
nyújtott pénzügyi «segítség» újabb szeletét szabadította fel el egész
listányi «reform» ellenében, korántsen elégítette ki a pénzügyi tőkét.
Ténylegesen, «az eurózóna gazdasági
logikájában csak a munkaerő árának csökkentésére irányuló “reformok” az
autentikus reformok», írta a francia tőkések újsága, a La Tribune.
(4) Az amerikai imperializmus e szempontját különösen átvették saját
ügynökei, élükön az európai szociáldemokraták csakúgy, mint a Szakszervezetek
Európai Szövetsége, amely nyugtalankodik, hogy «ha Görögországgal erős
kézzel bánnak, az európai miniszterek újabb turbulenciát indíthatnak a pénzügyi
piacokon, amely pedig az eurót és az eurózóna országait sújthatja és még inkább
meggyengítheti a görög gazdaságot»(május 19.).
(5) Olyan Syriza-kormány, amely nem mutat szándékot sem az EU-val, az
IMF-fel való szakításra, sem az adósságfizetés beszüntetésére (többé kevésbé
bizonyos, hogy a Syrizában csak azt kifogásolják, amit képmutatóan az «adósság
illegitim részének» neveznek),
semmiféle szándékot a görög bankok köztulajdonba vételére, sem a gigantikus
hadiipar javai elkobzására, nem is beszélve az ortodox egyház vagyonáról.
(6) « L’Europe est á la croisée des chemins », «Európa útkereszteződésben»
Le Monde (2015. május
31.).
(7) Ezt a formulát Párizsban május 30-án az Európai Balpárt dobta be,
elnöke, Pierre Laurent, a francia kommunista párt vezetője, «a szigorítások
elleni európai szövetség»
perspektívájában … anélkül, hogy az európai intézmények és szerződések
keretét megkérdőjelezné. Ez a közös programja a «baloldal baloldalának», a
Podemosnak (Spanyol állam), a Syrizának, a Die Linkének (Németország) és a
Front de gauche-nak (Franciaország).
(Megjelenés: La Vérité 2015. jún.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.