Drága
Anyám!
Bocsáss meg nekem, hálátlan
gyermekednek azért, amit a minap írtam Neked, pontosabban Rólad...
Tudom, hogy igazságtalan
voltam, és semmi mentségem nincs, csak egy gyenge kis magyarázat, mint itt ez a
levél..
Tudom, hogy nehéz életed volt, hisz egy volt a sorsom
Veled, sokáig, nagyon sokáig.
Talán tovább is, mint kellett volna, nem engedtél el
minket, serdülő gyermekeidet az élet egyre mélyebb rejtelmeibe.
Óvtál, védtél minket, jó Anya módjára, mi voltunk
Neked az első, tudom én azt, persze hogy tudom, és tudja az összes testvérem is.
Mert sokan voltunk – vagyunk -, nagyon sokan, ezért
persze eléggé szegény sorunk volt, de nekünk hidd el, ez nem volt rossz akkor
és ott, mert életünk legszebb éveit éltük akkor!
Mi voltunk a Világ leggazdagabb emberei a Te
szereteted szárnyai alatt, mert miénk volt az egész Világ...
Az, legalábbis, amit a miénknek tudtunk...
Volt másik világ is, ezt Te már akkor is tudtad, de
megvédtél minket, óvtál ennek a másik világnak a romlottságától, a talmi
csillogásoktól...Mert Te már jártál ott, fiatalabb korodban, amikor mi még nem
voltunk..És ott, akkor Veled történt valami, amiről sohasem meséltél, de azok a
dolgok valamit végleg elrontottak Benned!
Még egész fiatalon, sok veszedelmet, bajt, világégést
túlélve, újra teremtetted egy másik élet bölcsőjét, egy olyan életet, ami
semmiben nem hasonlíthatott az azt megelőzőhöz, ami elől menekültél!
Már nem vágytál a csillogó ruhákra, az esti
neonfényekre, a zsúfolt városi utcák lármáját, a sötét mellékutcák bűneit...
Ösztönöd arra felé hajtott, amit a Veled született
természetes anyai jóság, és szeretet sugallt Neked.
Életed legszebb, kiteljesedett asszonyi korszakában
férjhez mentél apámhoz, ezzel életed legjobb döntését hoztad meg végre, mert
először hallgattál az eszedre...
Mert legbelül tudtad, hogy az igaz szavak nem mindig
szépek, és a szép szavak nem mindig igazak.
És apám keveset beszélt, de annak mindig súlya volt.
Nem volt túl gyengéd Veled, igaz, sohasem bántott. Nem volt köztetek az a nagy
lángolás, nem voltak külsőségek, csak szép, csendes, dolgos hétköznapok, és mi,
gyermekek azt láttuk, hogy csupa boldogság vesz minket körül, mert Téged csak
nagyon ritkán láttunk sírni – olyankor Veled sírtunk mi is, mert a gyermekek
már csak ilyenek.
Mi,
gyermekeid voltunk a Te életed, és Te voltál a mi életünk.
Apánk
mindenről gondoskodott, bár ritkán volt velünk, mert fontos dolgai folyton
elszólították, de mi sohasem kérdeztük, hová megy, valahogy ösztönösen tudtuk,
hogy csakis értünk, mindnyájunkért teszi azt, ami a munkája.
Így
utólag visszagondolva, már tudom: nem volt ránk ideje, nem jöhetett oda hozzánk
egyenként, fejünket megsimogatva, mert nem volt neki kedvenc gyermeke, neki
mindnyájan azok voltunk, egyformán szeretett minket...És egy Apa, egy Férfi nem
szavakkal szereti gyermekeit, hanem tettekkel, ha kell erővel, ha kell ésszel,
kikövetelve a mi helyünket a világban, megküzdve ellenségeivel, hogy aztán
legyen mit átadni nekünk majd...
Mert az apáknak ez a dolga, nem más!
Aztán teltek az évek, egyszer csak kezdtünk egyre
könnyebben, mondhatnám, egyre szebben élni! Már jutott némi luxusra is.
Elmehettünk kirándulni, nyaralni, együtt, és iskolából táborokba.
Aztán lett autónk, végül kis hétvégi házunk is.
Felnőttünk, végérvényesen, és azzal együtt Te, és
főleg apám, megöregedtetek...
Ekkor kezdődtek a bajok.
Valami történt Veled, és Apámmal, nem jöttetek ki
egymással!
Azok a gyökerek...
Későn, nagyon későn jöttek elő az, hogy Te egy másik
élet után vágytál titokban végig, és kiderült, hogy bizony az, ahogy apánkkal
éltél, az közel sem volt az a nagy szerelem!
Igaz, hogy túléltétek fiatalságotok viharait, mint
minden házasságban lenni szokott. De kitartottatok egymás mellett, végig! Az
idő pótolta azt, ami a kezdéskor hiányzott: a szeretetet!
De most mintha elmúlt volna ez a szeretet...Márpedig
az a szeretet, ami elmúlik, az sohasem létezett, tartja a mondás!
Akkor kezdődött el a baj, amikor elkezdted a nyugati
dolgokat majmolni, öreg fejjel, kicsit kacérkodtál, persze, én voltam túl naiv:
hisz Neked még voltak álmaid, de egy anyának ugyebár nem szabad szeretni mást?
Lehet, túl önzők voltunk mi, gyermekeid?
Elkezdtél egyre furább alakokkal társaságba járni, és
apánkat ez mintha nem zavarta volna. Mással volt elfoglalva, aztán meg hirtelen
beteg lett, nagyon beteg!
De Te akkor már nem voltál az a jó Anya, akinek lenned
kellett volna! Vagyis inkább: nem voltál jó feleség!
Mert ha az lettél volna, akkor megvártad volna, amíg
apánk meghal, és nem hagytad volna, hogy még életében láthassa, ahogy élete
munkája, a szép nagy család, a semmivé foszlik a szemei előtt...
És Te mindeközben azokkal flörtöltél, akiktől Ő, apám
mindig is óvott Téged, és minket is!
Te, és nagyon sok testvérem nem hallgatott apánkra, a
családunk az ő halála után szétesett, úgy néz ki, végleg!
De ez kevés volt a pusztuláshoz: a család vagyonát
elkezdték széthordani olyan emberek, akiket azelőtt sohasem láttam, és Te csak
annyit mondtál nekem: nyugi, fiacskám, ők tudják, mit tesznek, ők nem olyan
zsugoriak, mint apád volt, nézd meg, milyen szép ruhákban járunk, hol volt
azelőtt neked ilyened? És a kocsink is új, és bármikor átruccanhatunk Bécsbe,
azelőtt a bolgár tengerpartra is éveket kellett spórolni!
Eladtad a lelked Ezeknek, apám korábbi „barátainak”,
akik valójában sohasem voltak azok, hanem csak a haszonlesői, igazi stricik,
akik pénzért bármikor képesek lettek volna elárulni, és el is árulták, még
életében!
És ehhez még Téged, Anyám, bizony Téged is magukhoz
csábítottak, a könnyebb élet ígéretével!....
Minket elhessegettél magadtól, mondván, álljunk végre
a saját lábunkra, tanuljunk meg nélküled, a Te gondoskodásod nélkül élni!
Valójában az apánk gondoskodása nélkül, ez lett volna
a pontosabb megfogalmazás..
Megtanultunk, páran igen, megtanultunk nélkületek élni.
Muszáj is volt, apánk elment, és vele együtt egy egész
világ süllyed el abban a gödörben, amibe belelöktétek az új barátaiddal, mert
az minden volt, csak nem tisztességes búcsúzás!
Megtagadtál mindent a halála után, legfőképp minket, a
gyermekeidet, és ez nem azért fáj, mert nekem most rosszabb sorom van, mert ez
nem igaz: valóban kicsit még jobban is élek, de nem ez számít, hanem: az
igazság!
Azzal, hogy ezt tetted velünk, így utólag, mindent
elloptál tőlünk!
Mindent!
„Cigány
vagy! Amit adtál hízelegve, mind visszaloptad az utolsó órán” - ahogy József
Attila írta, így öreg fejjel már tudom, mit jelent ez!
Azt jelenti, hogy amikor visszaemlékezem
fiatalságomra, a gyermekeim első bizonytalan lépéseire, a családi ünnepekre, a
meghitt fekete-fehér fényképekre nézve, csak a könny fut a szemembe, mert
tudom: hazugság volt minden, mert utólag elloptad tőlünk azt az egyetlen örömet
így, életünk vége felé, hogy igazán szépre emlékezhessünk!
Nem az öregség fáj, nem az, hogy elmúlt a világunk,
hanem az fáj, hogy Te elárultad azokat az éveket, elloptad tőlünk, megtagadtál
minket mások szép szavaiért – amiért cserébe aztán főleg cipőtalpakat
kóstolhattál, mert egyre rosszabb fazonokkal adtad össze magad...Mert hogy
öregszel, bizony egyre nehezebb találni akárkit, és azt nagyon meg kell
becsülni! Még a rúgásait, azt is, mert amúgy igaza volt, hogy megvert Téged,
mert rosszat tettél biztosan...
Miért van mégis, hogy most, amikor Téged bántanak, én
sírok, és nem pedig Te?
Ez fáj legjobban, mert látom, hogy végleg megromlottál,
azért a kevés, talmi fényért újra oda jutottál, ahonnan egyszer már tisztán
saját erőből fel tudtál kapaszkodni értünk, gyermekeidért!
És most megöregedvén, nem láthatod majd unokáid, mert
ők már angolul beszélnek, vagy németül, és nem fogod érteni sem, és ők idegenek
lesznek majd Neked...Ez lesz a Te büntetésed, azért, amiért feladtad a hűséged,
a becsületed, amit sohasem fogsz tudni visszaszerezni, hiába jársz fényes
autóban, hiába csensz el nekünk némi kis morzsát az asztalotokról, tudod, hogy
ez már nem a Te életed..
A Te életed elmúlt akkor, amikor apánkat elárultad,
mert nem szeretted őt sohasem igazán... Ha szeretted volna, akkor most nem
olvasnád ezt a levelet, hanem az unokáddal játszhatnál egy szép, falusi
kertben, 50 éves diófák alatt, megterítve a Családnak a vasárnapi ebédkor, ott,
bizony a Nagy Diófa alatt, ahogy Móra Ferenctől olvashattuk régen, nagyon
régen...
Egy
egész Világot vettél el tőlünk, Anyám, nem csak az unokáid jövőjét, hanem a mi
múltunkat is elraboltad, kitöröltél belőlünk szinte mindent, a lelkünkből, ami
emberi volt, és most itt vagyunk a semmiben, nem tudni honnan, mi célból, és
várjuk, hogy este legyen, hátha a gyermekeim ráérnek majd velem szkájpolni, és
láthassam az unokámat, hogy már lépeget...És hallom majd, ahogy beszél,
angolul, és én érteni fogom, hogy azt kérdezi majd:
·
Anya,
ki az a bácsi, akivel beszélsz?
Ezért írtam a minap azt a bizonyos szót*, amit soha
többé nem fogok leírni, azért, hogy ne is emlékezzek erre a gyalázatra, ami
tettél velünk!
Mindezeken túl imádkozom érted, hogy valami kevéske
láng maradjon meg Benned, irántunk!
Nem magam miatt, hanem a Te lelkedért, azért, hogy
emlékezz majd az utolsó órán, hogy lehetett volna egy szép életed, de nem
kellett Neked!
Azért ne aggódj: egyszer majd, ha már ráncaid lesznek,
és elhagynak, elzavarnak a stricik, mert már eladatták Veled a családunk utolsó
ékszereit is, nálam biztosan lesz egy kis zugod, ahol menedéket lelsz, mert az
én szeretetem örök, mi, gyermekek így születtünk.
Én akkor nem tudok már mást adni Neked, csak az én
szeretetemet, csillogás és fények nélkül...De én nem kérek érte cserébe semmit,
semmit...Ott leszel nekem Te jutalmul, mindazokért, amit tettél velünk.
Szeretettel,
fiadtól
-- RH --
* Utalás
a szerző korábbi írására: "Hazám, Magyarország, az Anyaföldem, te
rossz kurva, mivé lettél? Miféle stricikkel feküldtél össze?" http://red-help.net/item/1120-mindenki-f%C3%A9lrebesz%C3%A9lavagy-%C3%BCnnepi-k%C3%B6rk%C3%A9p
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.