Levél Anyámhoz

Írta:  Red Dog

Drága Anyám!

Bocsáss meg nekem, hálátlan gyermekednek azért, amit a minap írtam Neked, pontosabban Rólad...

Tudom, hogy igazságtalan voltam, és semmi mentségem nincs, csak egy gyenge kis magyarázat, mint itt ez a levél..

Tudom, hogy nehéz életed volt, hisz egy volt a sorsom Veled, sokáig, nagyon sokáig.

Talán tovább is, mint kellett volna, nem engedtél el minket, serdülő gyermekeidet az élet egyre mélyebb rejtelmeibe.

Óvtál, védtél minket, jó Anya módjára, mi voltunk Neked az első, tudom én azt, persze hogy tudom, és tudja az összes testvérem is.

Mert sokan voltunk – vagyunk -, nagyon sokan, ezért persze eléggé szegény sorunk volt, de nekünk hidd el, ez nem volt rossz akkor és ott, mert életünk legszebb éveit éltük akkor!

Mi voltunk a Világ leggazdagabb emberei a Te szereteted szárnyai alatt, mert miénk volt az egész Világ...

Az, legalábbis, amit a miénknek tudtunk...

Volt másik világ is, ezt Te már akkor is tudtad, de megvédtél minket, óvtál ennek a másik világnak a romlottságától, a talmi csillogásoktól...Mert Te már jártál ott, fiatalabb korodban, amikor mi még nem voltunk..És ott, akkor Veled történt valami, amiről sohasem meséltél, de azok a dolgok valamit végleg elrontottak Benned!

Még egész fiatalon, sok veszedelmet, bajt, világégést túlélve, újra teremtetted egy másik élet bölcsőjét, egy olyan életet, ami semmiben nem hasonlíthatott az azt megelőzőhöz, ami elől menekültél!

Már nem vágytál a csillogó ruhákra, az esti neonfényekre, a zsúfolt városi utcák lármáját, a sötét mellékutcák bűneit...

Ösztönöd arra felé hajtott, amit a Veled született természetes anyai jóság, és szeretet sugallt Neked.

Életed legszebb, kiteljesedett asszonyi korszakában férjhez mentél apámhoz, ezzel életed legjobb döntését hoztad meg végre, mert először hallgattál az eszedre...

Mert legbelül tudtad, hogy az igaz szavak nem mindig szépek, és a szép szavak nem mindig igazak.

És apám keveset beszélt, de annak mindig súlya volt. Nem volt túl gyengéd Veled, igaz, sohasem bántott. Nem volt köztetek az a nagy lángolás, nem voltak külsőségek, csak szép, csendes, dolgos hétköznapok, és mi, gyermekek azt láttuk, hogy csupa boldogság vesz minket körül, mert Téged csak nagyon ritkán láttunk sírni – olyankor Veled sírtunk mi is, mert a gyermekek már csak ilyenek.

Mi, gyermekeid voltunk a Te életed, és Te voltál a mi életünk.

Apánk mindenről gondoskodott, bár ritkán volt velünk, mert fontos dolgai folyton elszólították, de mi sohasem kérdeztük, hová megy, valahogy ösztönösen tudtuk, hogy csakis értünk, mindnyájunkért teszi azt, ami a munkája.

Így utólag visszagondolva, már tudom: nem volt ránk ideje, nem jöhetett oda hozzánk egyenként, fejünket megsimogatva, mert nem volt neki kedvenc gyermeke, neki mindnyájan azok voltunk, egyformán szeretett minket...És egy Apa, egy Férfi nem szavakkal szereti gyermekeit, hanem tettekkel, ha kell erővel, ha kell ésszel, kikövetelve a mi helyünket a világban, megküzdve ellenségeivel, hogy aztán legyen mit átadni nekünk majd...

Mert az apáknak ez a dolga, nem más!

Aztán teltek az évek, egyszer csak kezdtünk egyre könnyebben, mondhatnám, egyre szebben élni! Már jutott némi luxusra is. Elmehettünk kirándulni, nyaralni, együtt, és iskolából táborokba.

Aztán lett autónk, végül kis hétvégi házunk is.

Felnőttünk, végérvényesen, és azzal együtt Te, és főleg apám, megöregedtetek...

Ekkor kezdődtek a bajok.

Valami történt Veled, és Apámmal, nem jöttetek ki egymással!

Azok a gyökerek...

Későn, nagyon későn jöttek elő az, hogy Te egy másik élet után vágytál titokban végig, és kiderült, hogy bizony az, ahogy apánkkal éltél, az közel sem volt az a nagy szerelem!

Igaz, hogy túléltétek fiatalságotok viharait, mint minden házasságban lenni szokott. De kitartottatok egymás mellett, végig! Az idő pótolta azt, ami a kezdéskor hiányzott: a szeretetet!

De most mintha elmúlt volna ez a szeretet...Márpedig az a szeretet, ami elmúlik, az sohasem létezett, tartja a mondás!

Akkor kezdődött el a baj, amikor elkezdted a nyugati dolgokat majmolni, öreg fejjel, kicsit kacérkodtál, persze, én voltam túl naiv: hisz Neked még voltak álmaid, de egy anyának ugyebár nem szabad szeretni mást? Lehet, túl önzők voltunk mi, gyermekeid?

Elkezdtél egyre furább alakokkal társaságba járni, és apánkat ez mintha nem zavarta volna. Mással volt elfoglalva, aztán meg hirtelen beteg lett, nagyon beteg!

De Te akkor már nem voltál az a jó Anya, akinek lenned kellett volna! Vagyis inkább: nem voltál jó feleség!

Mert ha az lettél volna, akkor megvártad volna, amíg apánk meghal, és nem hagytad volna, hogy még életében láthassa, ahogy élete munkája, a szép nagy család, a semmivé foszlik a szemei előtt...

És Te mindeközben azokkal flörtöltél, akiktől Ő, apám mindig is óvott Téged, és minket is!

Te, és nagyon sok testvérem nem hallgatott apánkra, a családunk az ő halála után szétesett, úgy néz ki, végleg!

De ez kevés volt a pusztuláshoz: a család vagyonát elkezdték széthordani olyan emberek, akiket azelőtt sohasem láttam, és Te csak annyit mondtál nekem: nyugi, fiacskám, ők tudják, mit tesznek, ők nem olyan zsugoriak, mint apád volt, nézd meg, milyen szép ruhákban járunk, hol volt azelőtt neked ilyened? És a kocsink is új, és bármikor átruccanhatunk Bécsbe, azelőtt a bolgár tengerpartra is éveket kellett spórolni!

Eladtad a lelked Ezeknek, apám korábbi „barátainak”, akik valójában sohasem voltak azok, hanem csak a haszonlesői, igazi stricik, akik pénzért bármikor képesek lettek volna elárulni, és el is árulták, még életében!

És ehhez még Téged, Anyám, bizony Téged is magukhoz csábítottak, a könnyebb élet ígéretével!....

Minket elhessegettél magadtól, mondván, álljunk végre a saját lábunkra, tanuljunk meg nélküled, a Te gondoskodásod nélkül élni!

Valójában az apánk gondoskodása nélkül, ez lett volna a pontosabb megfogalmazás..

Megtanultunk, páran igen, megtanultunk nélkületek élni.

Muszáj is volt, apánk elment, és vele együtt egy egész világ süllyed el abban a gödörben, amibe belelöktétek az új barátaiddal, mert az minden volt, csak nem tisztességes búcsúzás!

Megtagadtál mindent a halála után, legfőképp minket, a gyermekeidet, és ez nem azért fáj, mert nekem most rosszabb sorom van, mert ez nem igaz: valóban kicsit még jobban is élek, de nem ez számít, hanem: az igazság!

Azzal, hogy ezt tetted velünk, így utólag, mindent elloptál tőlünk!

Mindent!

„Cigány vagy! Amit adtál hízelegve, mind visszaloptad az utolsó órán” - ahogy József Attila írta, így öreg fejjel már tudom, mit jelent ez!

Azt jelenti, hogy amikor visszaemlékezem fiatalságomra, a gyermekeim első bizonytalan lépéseire, a családi ünnepekre, a meghitt fekete-fehér fényképekre nézve, csak a könny fut a szemembe, mert tudom: hazugság volt minden, mert utólag elloptad tőlünk azt az egyetlen örömet így, életünk vége felé, hogy igazán szépre emlékezhessünk!

Nem az öregség fáj, nem az, hogy elmúlt a világunk, hanem az fáj, hogy Te elárultad azokat az éveket, elloptad tőlünk, megtagadtál minket mások szép szavaiért – amiért cserébe aztán főleg cipőtalpakat kóstolhattál, mert egyre rosszabb fazonokkal adtad össze magad...Mert hogy öregszel, bizony egyre nehezebb találni akárkit, és azt nagyon meg kell becsülni! Még a rúgásait, azt is, mert amúgy igaza volt, hogy megvert Téged, mert rosszat tettél biztosan...

Miért van mégis, hogy most, amikor Téged bántanak, én sírok, és nem pedig Te?

Ez fáj legjobban, mert látom, hogy végleg megromlottál, azért a kevés, talmi fényért újra oda jutottál, ahonnan egyszer már tisztán saját erőből fel tudtál kapaszkodni értünk, gyermekeidért!

És most megöregedvén, nem láthatod majd unokáid, mert ők már angolul beszélnek, vagy németül, és nem fogod érteni sem, és ők idegenek lesznek majd Neked...Ez lesz a Te büntetésed, azért, amiért feladtad a hűséged, a becsületed, amit sohasem fogsz tudni visszaszerezni, hiába jársz fényes autóban, hiába csensz el nekünk némi kis morzsát az asztalotokról, tudod, hogy ez már nem a Te életed..

A Te életed elmúlt akkor, amikor apánkat elárultad, mert nem szeretted őt sohasem igazán... Ha szeretted volna, akkor most nem olvasnád ezt a levelet, hanem az unokáddal játszhatnál egy szép, falusi kertben, 50 éves diófák alatt, megterítve a Családnak a vasárnapi ebédkor, ott, bizony a Nagy Diófa alatt, ahogy Móra Ferenctől olvashattuk régen, nagyon régen...

Egy egész Világot vettél el tőlünk, Anyám, nem csak az unokáid jövőjét, hanem a mi múltunkat is elraboltad, kitöröltél belőlünk szinte mindent, a lelkünkből, ami emberi volt, és most itt vagyunk a semmiben, nem tudni honnan, mi célból, és várjuk, hogy este legyen, hátha a gyermekeim ráérnek majd velem szkájpolni, és láthassam az unokámat, hogy már lépeget...És hallom majd, ahogy beszél, angolul, és én érteni fogom, hogy azt kérdezi majd:

·         Anya, ki az a bácsi, akivel beszélsz?

Ezért írtam a minap azt a bizonyos szót*, amit soha többé nem fogok leírni, azért, hogy ne is emlékezzek erre a gyalázatra, ami tettél velünk!

Mindezeken túl imádkozom érted, hogy valami kevéske láng maradjon meg Benned, irántunk!

Nem magam miatt, hanem a Te lelkedért, azért, hogy emlékezz majd az utolsó órán, hogy lehetett volna egy szép életed, de nem kellett Neked!

Azért ne aggódj: egyszer majd, ha már ráncaid lesznek, és elhagynak, elzavarnak a stricik, mert már eladatták Veled a családunk utolsó ékszereit is, nálam biztosan lesz egy kis zugod, ahol menedéket lelsz, mert az én szeretetem örök, mi, gyermekek így születtünk.

Én akkor nem tudok már mást adni Neked, csak az én szeretetemet, csillogás és fények nélkül...De én nem kérek érte cserébe semmit, semmit...Ott leszel nekem Te jutalmul, mindazokért, amit tettél velünk.

Szeretettel, fiadtól

-- RH --

*       Utalás a szerző korábbi írására: "Hazám, Magyarország, az Anyaföldem, te rossz kurva, mivé lettél? Miféle stricikkel feküldtél össze?" http://red-help.net/item/1120-mindenki-f%C3%A9lrebesz%C3%A9lavagy-%C3%BCnnepi-k%C3%B6rk%C3%A9p