2015. október 24., szombat

1956 - a munkástanácsok forradalma



Az  1945-48-as években az osztályharc újult erővel indult meg, az újjáépítéssel  megkezdődött a régi társadalom lebontása (ahogy egész Európában), Sztálinnak azonban esze ágában sem volt «engedélyezni» annak valódi népi, munkás-paraszt hatalom irányba fordulását – a «48-as fordulat» valóban sztálinista nyomásra történt és hozta meg a bonapartizmus győzelmét a proletárforradalom helyett.
A Petőfi kör munkás-paraszt hatalmat, munkásigazgatást követelt. A Veszprém megyei Munkástanács Rákosi kizárását a pártból. A dimávagosok a párt és a munkásosztály vezető szerepét hangsúlyozták; a Központi Munkástanács csak a szocializmust elfogadó pártok működését fogadta el  (12 párt alakult !), a forradalmi szervezetek egy része végig kitartott amellett, hogy «gyárat, földet vissza nem adunk»,  és tervgazdálkodást követelt. A köztulajdon védelmében bízták a vállalatvezetést a munkásokra és szakemberekre, óvták, karbantartották a nagy sztrájkok idején is ; a közvetlen gazdasági demokrácia a közös tulajdon hatékonyságát szolgálta. Az Egyesült Izzóban a vezetés felelősségét firtatták a nemzetgazdaság tönkretételében. A Duclos Bányagépgyárban aug-ban maga a gyári pártbizottság tette közzé, hogy bérköveteléseiben a munkásságnak igaza van és a gyári demokrácia valódi fórumait kell létrehozni. A politikai követelések összefüggtek az ország szuverenitása iránti vággyal, s mögöttük ott állt a nyomorúságos helyzettel való elégedetlenség. A Munkástanácsok Parlamentje, 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége és néhány értelmiségi munkástanács közzétette október 31-én:
-          "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
-          A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
-          A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
-          Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
-          Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.


-          A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:


A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.

B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.
-          Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
-          Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
-          Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését."
Mások a többpártrendszert feltételek nélkül akarták, sőt, a magántulajdon visszaállítását is.
De egy forradalmat nem bizonyos szereplőinek törekvései minősítenek, a forradalom „önként fakadt, ellenállhatatlan megnyilatkozása olyan nemzeti kívánságoknak és szükségleteknek, melyeket, ha világosan nem is fogott föl, de erősen átérzett számos osztály”, „a forradalmi rázkódások mögött társadalmi szükségleteknek kell lappanganiuk, amelyeknek kielégülését elévült intézmények gátolják”.
Felkelés, a függetlenség követelése, a sztálinizmussal való leszámolás, az államszocializmus ellen. Ezekkel a célokkal mindenki egyetértett – még azok is, akik polgári demokratikus (vagy még rosszabb) utat képzeltek, azok is, akik ma már megtagadják saját múltjukat  …  (a legreakciósabb elemek ezért sem mertek nyíltan színt vallani) – minthogy minden forradalomban benne van az ellenforradalom is.
A spontán munkásszervezetek létrejötte, tartalma azonban meghatározta az orientációt, a szocialista utat. A sztálinista államszocialista rendszer lerombolását és a tőkés restauráció megakadályozását összekötötték a termelés új alapokra helyezésével, a munkás önigazgatással. A termelőeszközök valódi birtoklását akarták, politikai forradalommal megszerezve a hatalmat. Bukásuk oka nyilvánvaló: nem volt élcsapatuk, az önigazgatást a többé-kevésbé ismert jugoszláv mintára képzelték.  De politikai forradalom volt a termelőeszközök köztulajdona védelmében és azok munkás (népi) működtetéséért. 
Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1956 decemberi értékelése önigazolás, kis engedménnyel az akkor még igencsak aktív munkásság felé  – végső soron a bürokrácia egy másik csoportja hatalma fenntartására szolgált. A Kádár-korszak további értékelései (csakúgy mint a rendszerválás utáni «hivatalosak») hazudnak ism nyíltan a megtorlás fehérre mosására szolgálnak, keverik a valódi munkás osztályharcot és a (jobb- és «baloldali») zavarosban halászók restaurációs törekvéseit azzal a céllal, hogy a munkásság kedvét egyszer s mindenkorra  elvegyék  (a kádári legvidámabb barakkal …).  Sem a sztálinizmusnak, sem a nagyhatalmaknak, sem az egypártrendszernek,  sem rendszerváltás utáni pluralizmusnak sem volt – és ma sem érdeke –, hogy nevén nevezze. Sem egyik, sem másik nem szeretné, ha a munkás-paraszt hatalom példává válna.
(Krausz, Az 1956-os munkástanácsokról, Eszmélet, 72sz.) Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenységéről dokumentumok tömege3 tanúskodik; mindenekelőtt arról a törekvésről, hogy alulról felfelé szerveződve, centralizálódva az állami és termelési bürokráciát közvetlenül munkásellenőrzés alá vegyék. Másképpen fogalmazva, az államszocializmus társadalmasítását tűzték napirendre. A Munkástanácsok Parlamentje, amely spontán szükségtől hajtva ült össze 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége, illetve néhány értelmiségi munkástanács részvételével október 31-én, az alábbi klasszikus, mindennél többet mondó dokumentumot hagyta jóvá a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveiről:
  1. "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
  2. A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
  3. A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
  4. Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
  5. Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.
  6. A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:
    A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.
    B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
    C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
    D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról.
  7. Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
  8. Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
  9. Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését."
Kezdetben a munkástanácsok az általános politikai követeléseken túl (szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, demokratikus parlamenti választások) csak helyi jellegű politikai tevékenységet folytattak, ami csak akkor bővült ki, amikor november 4-én megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása, és egy ismételten válságos helyzet körvonalazódott. Ekkor megerősödött az a vonulat, amely az ország perspektíváját illetően a munkás-önigazgatás és a többpártrendszeres demokrácia egyesítése irányában tájékozódott, amelyben a szocializmus alapjait alkotmányos garanciák védték volna a kapitalista restaurációval szemben. A Nagy Imre-kormány államminisztere, a neves magyar értelmiségi jogász, Bibó István külön tervezetben fogalmazta meg november 6-án e lehetőséget, amelyet a november 14-én létrejövő Nagybudapesti Munkástanács is magáévá tett. Eszerint a szovjet csapatok kivonása után "Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti [...] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; [...] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; [...] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; [...] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal [...]". Mindezt egy alkotmányozó gyűlés hagyhatta volna jóvá, amelyben a munkástanácsok játszhatták volna a meghatározó szerepet. A szovjetek közvetlen támogatásával megformálódott Kádár-kormányt támogató szakszervezetek is ilyen értelemben adtak javaslatot a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, amennyiben kétkamarás parlament létrehozását irányoztak elő: "Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne [...] a lakóterületi elv szerint titkosan választott Képviselők Házára [...] és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan küldöttekből álló Termelők Tanácsára" lenne szükség. Ez utóbbi alapfeladatát a dokumentum "a termelés és az elosztás irányításában" határozta meg. "Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit [...] Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kellene biztosítani számára [...] a Képviselők Háza felé."
Nem véletlen, hogy Kádár november 4-e után is még hetekig tárgyalt, és nemcsak taktikai okokból a munkástanácsok képviselőivel, amire felhatalmazása volt Moszkvától. E szempontból igen tanulságos az ország legnagyobb üzemének (1956 októberében a Csepel Vas- és Fémművekben 30 500-an dolgoztak 18 gyáregységben) munkástanácsa és a Kádár-kormány közötti tárgyalások menete. A Csepel Vas- és Fémművek (amely a helyi gyári munkástanácsok egész hálózatából épült föl, összesen kb. 700 társadalmi munkában dolgozó taggal) munkástanácsai leszögezték ugyan, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el, s Nagy Imrét várják vissza a miniszterelnöki posztra, tárgyalási alapként ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány újságban, rádióban jelezze: munkájában támaszkodni kíván a munkástanácsokra, ezenkívül adjon rendelkezési jogot. "Ez papíron meg is történt az 1956. november 14-én a Népszabadságban megjelent rendeletben, amelyben a munkástanácsoknak a következőket biztosították: a munkásönkormányzat kiterjesztése az üzemi élet minden területére, határozathozatali jog, bérrendszer kialakítása az üzemben, az üzem tiszta jövedelmének egy részét a munkástanács osztja fel a dolgozók között. A gyár összes dolgozójának részvételével három héten belül válasszák meg a végleges munkástanácsokat, a munkástanácsok választásával és működésével kapcsolatos végleges és részletes útmutatót a szakszervezet fogja kidolgozni."

3. A bukás

A következő egy hónap eldöntötte a munkástanácsok sorsát, amely - mint a csepeliek egyik képviselője fogalmazta - "a kettős hatalom" feltételei között tevékenykedett. Ám ez az állapot nem maradhatott fenn. November 22-én az Elnöki Tanács rendelete a munkástanácsokról viszonylag széles jogkört biztosított e szerveknek a központi-állami tervezés és a helyi tervek egyeztetésében, a termelésben és a helyi gazdasági folyamatok irányításában - a gazdaságosság meghatározásától egészen a bérkifizetésekig, az üzem szervezeti felépítésének meghatározásáig, a nyereség elosztásától az igazgatók kinevezésének lényegében vétójáig. Az a kérdés merült föl: "Mi módon lehet az állami iparirányítás rendjét hozzáigazítani a vállalati önkormányzat rendjéhez? Maguk a forrongásban lévő minisztériumi apparátusok mindenképpen hajlanak rá, hogy ezt a problémát teszik meg az egész reform archimédeszi pontjává. Így a kormányt a saját apparátusaival folytatott párbeszéd is a munkástanácsok komolyan vétele, az egyezkedés felé tereli." A dokumentumok tükrében olyan felfogás rajzolódik ki, amely különböző gazdálkodási szektorok, az állami, az önigazgatói és a korlátozott magánszektor egymás mellett élésével, egyfajta vegyes gazdasággal számolt.
Ám a gyakorlati alapkérdések a politikai harc síkján dőltek el. Sem a Központi Nagybudapesti Munkástanács, sem a munkástanácsok általában nem fogadták el a hatalom tulajdonképpen kompromisszumos törekvését, amely tisztán termelési szervezetként fogta föl a munkás-önigazgatás szerveit. Kádár János a munkástanácsokról úgy nyilatkozott, hogy nekik kell a gyárat irányítaniuk, de politikával ne foglalkozzanak, mert az nem az ő dolguk. A kádári hatalmi koncentráció egyre inkább szükségtelenné tette a minisztérium, illetve az annak érdekeit is képviselő igazgatóság közé helyezett munkástanácsokat.
A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkokkal is alátámasztotta hatalmi igényeit, melyek a Kádár-kormánynak (és persze a mögöttük álló szovjeteknek) már nem voltak elfogadhatók. Az üzemekben a helyi munkástanácsok hatalmi alternatívájává egyre nyilvánvalóbban az újjászervezett párt, az MSZMP vált. Maguk a munkástanácsok is így tekintettek magukra és az MSZMP-re. A kiélezett hatalmi és fegyveres harcok menetében az új hatalmi rendszer és a szocializmus "többpártrendszeres" menedzselése végül lekerült a napirendről - noha a munkástanácsok nem csak a kormány felé, hanem a tőkés restaurációs erők felé is létezésük utolsó napjaiig hangsúlyozták: "a gyár, a föld a népé, azt senkinek vissza nem adjuk". Az államszocializmus visszaállítása és egy "második Jugoszlávia" létezésének szovjet megakadályozása erősebb érdeknek bizonyult a szocializmus új formái kipróbálásának spontán törekvésénél. A politikai harcok logikája elvezetett az egypártrendszer visszaállításához, amelyben a magyar munkástanácsoknak még az a korlátozott szerep sem jutott, mint a jugoszláv szisztémában, ahol is a bürokrácia és a tőke szorításában e szervek még hosszú évekig fennmaradtak. Alig harminc évvel később, 1990-ben a munkástanácsok hasonló sorsra jutottak a polgári parlamentarizmus, a többpártrendszer feltételei között is.
A magyar tapasztalat tehát azt bizonyította, hogy a munkástanácsok képesek voltak a termelés irányítására, képesek voltak az önigazgatás szocialista-közösségi rendjének átgondolására és bevezetésének megkezdésére, ám a helyi kísérlet a konkrét politikai feltételrendszerben nem bizonyult hosszabb ideig fenntarthatónak. Ismételjük, nem tolerálta a társadalmi ellenhatalmat sem az egypártrendszer, sem a harminc évvel később visszaállított többpártrendszer. Úgy tűnik, az önigazgatás mint alternatív társadalmi rendszer sikeres és tartós megvalósítása mind gazdasági, mind politikai okok miatt csak nemzetközi összefogás eredménye lehet.

E hagyomány újragondolásáról, az önigazgatás gazdasági és elméleti lehetőségeiről az események évfordulóját ünneplő hatalmi csoportosulások hallgatnak, meghamisítva így az 56-os felkelés történetének valóban szocialista aspektusát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.