‘Akik a szexuális megfélemlítést és erőszakot kulturális kérdéssé akarják tenni, valami egész mást védenek‘

Zohra Othman

Borgerhout járás tanácsosa. A Progress Lawyers Network jogásza

Nagyon szépnek igérkező programom volt: hétvége Londonban, kis felszabadulás a mindennapok nyomása alól.  Mégis, a készülődés közben lelkiállapotom kezdett megváltozni lassan, de biztosan. Nem, nem a vasutassztrájk miatt, arra már készültem. Hanem a feltehetően észak-afrikai eredetű fiatalok által Kölnben szilveszterkor a nők ellen elkövetett számos agresszió és erőszak miatt.

A nők elleni erőszak – barbárság. Gondolataim visszatértek Londonra. A számtalan kommentár és intézkedés – korábban kellett volna –  újragondoltatta velem a november végi londoni kongresszust.  

Ügyvédként részt vettek a nők emberi jogairól szóló  nemzetközi kongresszon, amit a Haldane Society szervezett a londoni egyetemen. A világ minden részéből érkezettek tanuskodtak a nők helyzetéről országukban.  Egyikőjük különösen megragadta figyelmemet, a dél-afrikai Rashida Manjoo, aki tanárnő és az ENSZ speciális megbízottja a nők ellen elkövetett erőszak területén. Több államban végzett vizsgálatot, európai országokban is. A mérleg súlyos: "Egyetlen ország sem mondhatja el magáról, hogy alapvető előrehaladást ért el. Globális mértékben a nőket érő erőszak kiszélesedett. Ha járványról lenne szó, vészhelyzetet kellene hirdetni." 1993 óta létező mandátuma az, hogy elismertesse, ez az erőszak létezik, méghozzá az emberi jogok elleni erőszak részeként. Az elismertetés kötelezné az államokat arra, hogy intézkedéseket vezessenek be a nők védelmére és cselekedésre az olyan hatóságokkal szemben, amelyek büntetlenül hagyják ezt az erőszakot. Ha nem mentem volna el a kongresszusra, nem tudnék semmit a kérdésről.

A kurd Houzan Mahmoud háborús menekült tanusága szintén nyomot hagyott. Elmondta egy kurd falucska szörnyű történetét, amelyet egy korai reggelen azonosíthatatlan lázadót támadnak meg. Az idősebb nőket megölték, másokat megerőszakoltak, a fiatal lányokat elrabolták, hogy szexrabszolgának adják el. A sajtó még csak meg sem említette. Houzan nagyon keményen lépett fel a nemzetközi közösség ellen: "Senkit el nem itéltek, semmiféle szankció nem történt, semmiféle intézkedés ezen borzalmas tettekkel szemben. Egy szó nem hangzott el, semmi, csak csend...". Ha nem lettem volna ott ezen a kongresszuson, semmit sem tudnék róla én sem.

De a kölni ügy következményei engem méginkább emlékeztetnek a Nichola Marshall brit ügyvéd képviselte jogi esetre, amelyben 23 kenyai és 14 ugandai fiatal nőt érintett.  1999 és 2013 kőzött a British Airways ugyanazon pilótája követett el velük szemben nemi erőszakot. Foglalkozása miatt bejárása volt a helyi közösségekbe és büntetlenül szexuális rabszolgaként használhatta őket.  Egy civil szervezet fedezte fel, összegyűjtötte a sértetteket és fordult ügyvédhez a légitársaság és pilótája ellen. A British Airways nem bocsátotta el a kérdéses személyt, tagadott minden felelősséget. Semmiféle általános megelőző lépést nem jelentett be. Kérdés sem volt, hogy a pilóták számára tanfolyamot tartson (hogyan viselkedjenek a helyi közösségek asszonyaival). Ha nem lettem volnaa ott a kongresszusson, erről sem hallottam volna.  

A listám vég nélküli. Köln, Dél-Afrika, Törökország, Nagy-Britannia…. Na és persze nálunk (Belgiumban) is, ahol háromból egy nő szenved el szexuális természetű megfélemlítést vagy erőszakot. Súlyos dolgok és miként feminista vagyok, küzdök ellenük. A kölni események ugyanolyan elítélendőek, mint a brit pilótáé. Semmiféle közöset nem látok magam és a pilóta között, ugyanígy a kölni agresszorokal vagy a dzsihadista szalafistákkal sem érzek együtt semmiben, akik vallásuk nevében árukként használják a nőket. Borzalommal töltenek el az ilyen személyek. Aztán egy országban egy nap hirtelen apám, fivéreim, hímnemű unokatestvéreim, muzulmán környezetből jövő kollégáim mind arra ébrednek hogy az egész muzulmán közösségre mutogatnak…

Apám a 70-es években érkezett Belgiumba, hogy hajógyárban dolgozzon. Muzumán világból származott, keményen dolgozott. Ennek a munkának köszönhetően tudtam tanulni én is, nővéreim is.  Kikövetelte a tiszteletet mindenki számára, elsősorban a nőknek. Azt akarta, hogy lányai sikeresek legyenek, soha ne függjenek senkitől. Ami anyámat illeti, két kezével támadt volna rá arra, aki – muzulmán, vagy sem – akár csak átnézni mert volna lányain, fivéreink kötelesek voltak minket respektálni, egyenlőnek tartani magukkal.  Miért kell akkor a kultúra különbözősége tárgyává tenni a tényeket?  Belgiumban is óriási probléma a szexizmus, a szexiális agresszió és erőszak. Nem arról a botrányról beszélek, amely az egyház keblén zajlott éveken át, nem csak  az olyan zaklatásokról, mint (a volt újságíró) Pol Van Den Driessche-é (akik egyébként beintegrálódtak). A megfélemlítésről, az erőszakról beszélek, amelyet folyamatosan naponta szenved el sok nő. "Az országunkban naponta százszámra elkövetett erőszak miért nem vált ki akkora feháborodást?, írta a héten a feminista  Amelie Mangelschots. Teljesen igaza van.

Azok, akik kulturális kérdéssel magyarázzák a szxuális megfélemlítést és erőszakot, valami egész mást védenek. Mindössze éppen csak a fizikai integritás védelmén állnak, ürügyet keresnek az eleve megosztásra. Ez pedig elfogadhatatlan. A nők londoni kongresszusa bemutatta a globálisabb nemzetközi kontextusba ágyazódott mértéket, melyben egyetlen csoport sem különb. A nők ellen elkövetett erőszakot büntetni kell – az elkövető származásától függetlenül.  A nemzetközi közösségnek vállalnia kell felelősségét, a nők elleni erőszakot az emberi jogok elleni körbe kell sorolnia, ezt a nemzetközi szerződésekbe bele kell foglalnia, a hatóságokat arra kell köteleznie, hogy a nőknek tényleges védelmet nyújtsanak bárhol a világon és bárkivel szemben.

Közben megérkeztem Londonba. Időközben reflexióm mégis fejlődött. Nem csak, hogy süt a Nap de újból közelebb érzem magam mindezekhez a nőkhöz, akik valódi egyenjogúságért és igazságért küzdenek.

(Forrás: Le Vif L’Express, Belgium)